Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

19. fejezet -

19. fejezet -

A MEGÍRATLAN ÉS A MEGÍRT MAGYAR TÁRGYÚ EPOSZ

Tempus erit cum iam maturis viribus audax

Sanguineas acies et Martia bella tonabo

Ioannis magni, quantis modo caedibus acres

Turcorum obruerit populos, quibus ille profundas

Aequarit valles cumulis; scit saepe cruentus

Hebrus et albentes etiam nunc ossibus agri

Paeoniae ac mediis Rhodope calcata pruinis.

(Lesz majd idő, amikor erőm teljében immár merészen harsogom véres hadait és Marshoz méltó háborúit a nagy Jánosnak, milyen nagy öldökléssel törte meg nemrég a törökök ádáz népét, micsoda halmokkal töltötte fel a mély völgyeket; sokszor tudta meg ezt a vérrel itatott Hebrus, Paeonia még most is fehérlő csontokkal teli mezei és a fagyos tetején tapodott Rhodope.)

Íme, egy carmen heroicum, más néven eposz rövid összefoglalása Janus Pannonius dicsénekében, amelyet mesterére, a veronai Guarinóra írt (675–682. sor). A költő Hunyadi János 1443-mal kezdődő győzedelmes hosszú hadjáratának eseményeit tervezi megénekelni: több török sereg elpusztítását, a Hebrus (a mai Marica) folyó völgyében aratott győzelmet, a Rhodope meredélyeinek ostromlását, mindazokat a hadműveleteket, amelyek révén, ha ideiglenesen is, az oszmán terjeszkedés megállt a Balkánon. A közelmúlt egyetlen olyan nagyszabású hadjáratát, amelynek elbeszélését győzelmek elősorolásával lehetett elkezdeni és befejezni. Mindazt, amit jóval Janus halála után röviden leírt Thuróczy János, és színpompás humanista elbeszélésben újraalkotott Antonio Bonfini. Íme, egy magyar tárgyú eposz, amelynek szerzője nagy formátumú hős és nagy formátumú ellenség harcát énekli, legalábbis ahogy Janus Pannonius ígéri panegyricusában, amelyet itáliai tanítómesterére, a veronai Guarinóra írt.

Ilyen szerzőre, ahogy a nagy Janus Pannonius-kutató, Huszti József írja, elmondható volna, hogy megvan benne „a monumentális iránti érzék, a nagy tettekért való igazi lelkesedés, a mélyebb hazaszeretet, a nemzeti kollektivitással való végzetszerű összetartozás ösztöne, amik nélkül korszerű epikai tárgyat megragadni és másokkal megragadtatni alig lehet” (Huszti 1931, 63–64). Elmondható volna, ha az eposzt ismernénk. Mint ismeretlen munka persze alkalmas volt arra, hogy a különböző korok címmel, tulajdonságokkal lássák el aszerint, hogy milyen felfogásuk volt az eposzról, s ebben nem akadályozta őket egy terjedelmes epikus szöveg, mint a többi ilyen munka esetében. Azok jobbára fennakadtak a 19–20. századi irodalomtörténet-írás rostáján, nem feleltek meg azoknak az elvárásoknak, amelyek foglalatát az imént Husztitól olvashattuk.

Ilyen munkát a korból csak hármat ismerünk. Ezek egyike Janus Pannonius dicsőítő éneke a velencei patríciusra, Jacopo Antonio Marcellóra 1454–1458 között, a másik szintén Janus munkája, a fent említett, szinte egész költői pályafutása során alkotott Guarino-panegyricus, a harmadik pedig egy jóval későbbi mű, Stephanus Taurinus 1519-ben megjelentetett Stauromachiája, az 1514-es keresztes háborúra írt költeménye. Tervezett vagy elveszett eposzokat is ismerünk: Janus már említett, a 16. századtól Annales néven keresett Hunyadi-eposzát vagy a keresztes háborúról szóló, Adrianus Wolphardus által írt, de elveszett költeményt.

A kezünkbe vehető három munkából kettő, Janus Pannonius Marcello-és Guarinopanegyricusa itáliai tárgyú, a költő velencei patrónusát és ferrarai tanárát magasztaló költemény. Marad tehát Taurinus eposza, a továbbiakban elsősorban ezzel foglalkozunk.

Először azon kutatások összefoglalásáról essék szó, amelyek azt vizsgálták, mire tartották ezt a műfajt a 15–16. században (Szörényi 1993, 3–32; Jankovits 2002, 83–115). Az akkori elvárás ezektől a munkáktól is megkívánta, hogy az antik epikus hagyományt utánozzák, illetve azzal keljenek versenyre. A korabeli levelek, poétikák, iskolai gyakorlatok ezt az elvárást közvetítették. Ugyanúgy az iskolában kereshetjük az eredetét annak, hogy akárcsak a többi költeményt, az eposzokat is nagyban meghatározta a szónoklattan, a szónoki beszéd alkotásakor használatos eljárások. A nagy költő jellemzője, hogy költészetét a szónoklattan legjava is áthatja. Ez a szónoklattan pedig elsősorban dicsőítő vagy gáncsoló beszédeket tanít. A reneszánsz olyan hagyományt vesz át, amelyben a retorikán belül a legfontosabb beszédnemmé a laus, a dicsőítés, illetve annak ellenpárja, a vituperatio, a gáncsolás válik. Ennek keretében értelmezik a legnagyobb költők, Homérosz és Vergilius eposzait is a 4–5. századi latin szövegmagyarázók és humanista utódaik.

A dicsőítés tésgáncsolást a költészet védelmezői szerint nem hízelgés vagy rosszindulat irányítja, hanem az a szándék, hogy a megénekelt személyen keresztül általános erények és hibák mutatkozzanak meg. Ezzel a költészet betölti erkölcsi nevelő célját, a megénekelt személy pedig méltó jutalmat kap azért, hogy a költőt támogatja, hiszen a jól sikerült költemény századokon át érvényes példaképpé teszi őt.

Az epikus kompozíciók alkotása során a költők a szónokokhoz hasonlóan járnak el. Így tett Vergilius is, legalábbis a Donatus-féle Aeneis-kommentár szerint, amikor az erények mintájaként mutatta be számos tekintetben kétségbe vonható erényű főhősét, Aeneast. Ha nem tudta volna tisztázni mind egészében, mind a részletekben az Aeneashoz kötődő ellentmondásokat, nem is mutathatta volna meg, mekkora tehetsége és mesterségbeli jártassága van.

A szónok-költők a választott témát mint nyersanyagot, materiát kezelik. A körülmények, a circumstantiae, többek között a persona, a res, a causa, a tempus, a locus, vagyis a személy, az ügy, az ok, az idő, a hely körülményeinek szempontjai szerint válogatva és csoportosítva alakítják olyan megformált tárggyá, themává, amely megfelel dicsőítő vagy gáncsoló céljuknak. A költemények ilyetén megalkotásához illeszkedik az ajánlott olvasási mód is: amiként a dicsőített hős az erényeket keresi és támogatja vándorlásai és cselekedetei során, akképpen a történetből okulni akaró olvasó is egyszerre élvezi a színes előadást, s ugyanakkor a színes lepel alatt meglátható erkölcsi tanítást.

Vázlatosan így lehet összefoglalni a közös tudást a korabeli epikus költészetről. Lássuk, miként kamatoztatják ezt a tudást a költők, miként jelennek meg ezek az ismeretek az eposzokban.

Janus Pannonius mindkét panegyricusának szerkesztésében Vergilius nyomán jár: a főhős mindkét munkában először vándorútra kél, s miután, miként Odüsszeusz és nyomában Aeneas, sok népet és azok sokféle erényét megismerte, visszatér a szárazföldre, s ott hajtja végre halhatatlan tetteit az iskolában vagy a csatatéren. Ezek a munkák azonban láthatóan nem magyar tárgyú, nem elsősorban magyar közönségnek szánt alkotások. Különösen a Guarino-panegyricusra mondható el, hogy elsősorban Itáliában futott be karriert, ott élesztette fel és táplálja máig a költő hírnevét.

A nagy mű végső változata 1469-ben készült el. A tanítómester fia, Janus iskolatársa, Battista Guarino gondoskodott arról, hogy minél többen megismerjék Itáliában, s máig ez Janus legismertebb munkája. Benne olvashatunk arról is, hogy a költő mint Guarino első pannóniai tanítványa miként fogja terjeszteni a mester kultuszát északi hazájában, s a tőle tanultakat miként fogja megmutatni a Hunyadi János tetteiről énekelt eposzban – abban, amelyre e tanulmány elején és azóta is többször hivatkoztunk.

Ma, főleg Pajorin Klára tanulmányai nyomán úgy látjuk, hogy ez a Hunyadi-eposz nem született meg. Az utókor által ránk hagyott információk egyike sem származik olyan szerzőtől, aki látta volna ezt a munkát (Pajorin 2000). A Guarino-panegyricus befejezése után Janus egyre kevesebbet tett mint költő, s egyre többet mint püspök, a királya, a Hunyadi-család sarja, Mátyás ellen összeesküvő főpap – életének maradék három éve nem a költészet, hanem a politikai összeesküvés jegyében telt el.

A magyarországi humanizmus első két nagy epikus kompozíciója tehát nem magyarországi, hanem itáliai tárgyú volt. A következő két évtizedben pedig aligha akadt olyan humanista, aki ilyen kompozícióba fogott volna. Jellemző, hogy az Annales első említése is fél évszázaddal Janus halála után, a Marcello-panegyricus 1522-es kiadásában található. Az ötlet valószínűleg attól az erdélyi szász humanistától, Adrianus Wolphardustól származott, aki epigrammái és ódái mellett, mint már említettük, magyar tárgyú eposzt is alkotott az 1514-es keresztes háborúról. El is küldte bírálatra a bécsi humanizmus központi alakjának, Joachim Vadianusnak (Watt), de sem a címzett válaszát, sem a kéziratot nem ismerjük. Csak sejthetjük, hogy a költemény egyes részeit Taurinus felhasználta (Ernuszt 1939). Mindenesetre úgy tűnik, hogy a magyarországi humanista költészetben jóval Mátyás halála után, a Jagelló-kort záró másfél évtizedben merül fel és teljesül az igény olyan nagyobb epikus kompozícióra, amelynek tárgyát magyarországi események adják.

A materia, a megformálatlan anyag a Stauromachia esetében meglehetősen sok nehézséget takar. Az 1514-es háború nem külső ellenség elleni harc, hanem éppen a külső ellenség, a török leküzdésére törekvő keresztes haddal vívott ütközetek története. Külső hódítás helyett belháború ez, olyan háború, amely a külső ellenség közelében folyt le a harcban részben járatlan, mégis csak öt hónap után levert keresztes had, illetve a rangját az ország fegyveres szolgálatának köszönhető nemesség között: az országot gyengítő háborúról, amelyet a győzelem után sem lehetett egykönnyen jóra magyarázni. A tárgy megformálásában tehát nagy szükség lehetett a költői invencióra.

Ráadásul, ha hihetünk eposza előszavának, Taurinus munkáját megszakításokkal, átdolgozásokkal írta meg. A szöveg alapján arra gondolhatunk, hogy itt nem pusztán az előszavakban szokásos szerénykedésről van szó. Részint maguk az események, részint saját életének fordulatai késztethették erre a szerzőt (V. Kovács 1987, 443–444). A megénekelendő esemény olyan háborúnak ígérkezett, amelynek a végén a főhős, a költő patrónusa, Bakócz Tamás pátriárka az egyesült európai keresztes hadak támogatásával győzedelmesen vonul be székhelyére, a törököktől visszafoglalt Konstantinápolyba: vagyis olyan témának, mint amilyen a tengeri utazás után szárazföldi harcban győztes Aeneasról szóló eposz, vagy a pun háború eposza, Silius Italicus munkája. Az eposz első énekében leírt utazás mintha ilyen eposzba illeszkedne. Ám a patrónus, akit egyébként Taurinus egy 1514-ben, a parasztháború után kelt levelében korántsem rajongva a „silicernium”, hullajelölt néven illet (Arbenz 1891, 128), a kudarcba fulladt keresztes háború révén a remélt győzelem helyett politikai pályafutásának döntő bukását szenvedte el. Mondhatni, a könnyűnek ígérkező materia az idők során az eposzköltő Taurinus számára egyre nehezebbé vált. Ráadásul időközben Taurinus Várdai Ferenc erdélyi püspök helynöke lett, s ez, úgy tűnik, kihatott az eposz szerkesztésére. A negyedik énektől kezdve elszórt említésekben, az utolsó, ötödik énekben viszont meghatározóan jelennek meg a keresztes háború erdélyi színterei, s ez utóbbi ének már főleg a vitéz főpap és a keresztes hadat vele együtt leverő erdélyi főurak dicséretét zengi. Műve zárásában, illetve a vers elé függesztett ajánlásban pedig a poéta már az ifjú Lajos király és nevelője, Brandenburgi György pártfogását keresi – hiába, hiszen a szerző nem érte meg a Stauromachia megjelenését.

Az ellentmondásos és sokrétű materia Taurinus eposzának kutatását hosszú ideig jelentősen befolyásolta. Részint a történeti megbízhatóságról folyt a vita, részint arról, hogy a szerző mikor, mennyiben feudális vagy antifeudális, vagyis mennyiben használható fel a létező szocializmusért folytatott harc előképe, a parasztháború haladó krónikásaként. Az utóbbi három évtized során világossá vált mind az, hogy a művet mint történeti forrást fölösleges számon tartani, mind az, hogy nem érdemes azt nyomozni, vajon a szerző a pórok vagy az urak pártján áll-é eposzában (Szörényi 2002, 52). A továbbiakban tehát a történeti forrásokat legfeljebb mint kontrasztot használjuk fel, s főleg azzal foglalkozunk, miként alakította megformált tárggyá, themává Taurinus az 1514-es eseményeket.

A bonyolódó materia végső megformálásában a szerző bevallottan a régiekre támaszkodott. Őket idézi a cím is. Amint arra Juhász László rámutatott, az eposz egyik mintája a Homérosznak tulajdonított hellenisztikus eposzparódia, a Batrakhomüomakhia (Békaegérharc) – erre utal a Stauromachia címadás is. A Békaegérharcot Wolphardus és Taurinus már említett levelezőtársa, Vadianus 1510-ben adta ki Johannes Reuchlin latin fordításában (Taurinus 1944, XIII). Az eposz címének másik fele, „Cruciatorum Servile Bellum” (a keresztesek rabszolgaháborúja) ugyanakkor Lucanus Pharsaliájának címváltozatára, a Bellum civile (A polgárháború) címre utal. A köztársaságot rontó polgárháború eposzának követését Taurinus munkája előszavában is hangoztatja.

A Békaegérharcot idéző görögös cím (Szörényi 2002, 53), kettős értelmű: a „sztaurosz” kifejezés, ahogy arra az eposzhoz mellékelt betűrendes, magyarázatokat is tartalmazó mutatóban Taurinus rámutat, egyszerre jelent keresztet és karót. Az eposzbéli borzalmak között kiemelt helyet kapnak a részletesen leírt karóba húzási jelenetek.

A Békaegérharc a nagy eposzok paródiája – a homéroszi eposzok nyelvezetében előadott miniatűr a vízbe ejtett egérkirályfi miatt kitört, ám az olümposzi isteneket is gondba ejtő háborúról. Az Adriai-tenger meglehetősen ismert vizén merészen hajózó főpap és a Békaegérharc elején a béka hátára merészen felkapaszkodó egér története egyaránt tekinthető parodisztikusnak. Az eposz végén tartott istengyűlés is a Békaegérharcra hajaz: mindkét munkában arról panaszkodnak az istennők, Juno, illetve Athena, menynyi gondot okoztak kultuszhelyeiken a küzdő felek, az egerek és a békák, illetve Taurinusnál a parasztok (Batrakhomüomakhia, 168–198, vö. Stauromachia, 5, 367–406). Taurinus eposzában rendszeresen keveredik a hősiesség és a kisszerűség: a hiábavaló tanácskozások és eredménytelen beszédek, az Akhilleuszhoz hasonlított, majd a parasztok elől mocsárba menekülő hősről, Báthory Istvánról szóló részek, és még folytathatnánk (Szörényi 2002, 54). Juhász László szerint a Békaegérharc követésére utalhat az is, hogy sem ott, sem a Stauromachiában nincs főszereplő (Taurinus 1944, XII).

A másik legfontosabb mintát, Lucanust, ahogy az előszóban olvassuk „in hoc intrito calle… ducem antesignanum”, e kitaposatlan ösvényen a zászló előtt harcoló vezérének tartja a szerző. A megfogalmazásban fontos mind az, hogy Lucanust, a polgárháború eposzának szerzőjét követi, mind az, hogy olyan tárgy kidolgozásába kezdett, amelyben Lucanust kivéve nem akadt elődje.

A hasonlóság Lucanus és Taurinus eposza között mindjárt a felépítésben megmutatkozik. Amint arra Nagyillés János rámutatott, a Stauromachia öt könyvre oszlik, s ehhez a legközelebb a tíz énekben ránk maradt Lucanus-eposz áll. A tíz helyett öt könyv létrehozása megfelel annak az aránynak, amely a huszonnégy énekes homéroszi eposzok és a tizenkét énekes Aeneis között van. A Békaegérharc mellett Lucanus követésére utal az is, hogy az eposznak nem egy központi alakja, hanem több hőse van (Nagyillés 2005), s ezek a hősök a cselekmény különböző színhelyei szerint jelennek meg. Az első énekben a központi hős Bakócz Tamás érsek és a keresztes hadat vezető Székely, s fontos szerepe van Ulászló királynak és a fellázadt vezér ellen levelet író Beriszló Péternek is. A második ének első felében a királyé a főszerep. A második és a harmadik énekben a főurakat vezető Báthori István és Csáki Miklós, illetve a velük szembeszegülő Székely a főszereplő, majd az ének végén Perényi Imre kapja a szót. A negyedik énekben Bakócz Tamás beszéde indítja meg az eseményeket, és Bornemissza János arat diadalt a Mészáros Lőrinc által vezetett pórhadon. Az ének második felében azonban ismét megjelenik a Székely és Báthori, ezúttal a Temesvárt ostromló Székely és a várat védelmező Báthori párviadala. Az ötödik ének első felében Várdai Ferenc és Szapolyai György vitézkedése, a Székely fogságba esése a meghatározó – ahogy V. Kovács Sándor rámutat, Taurinus itt valószínűleg új patrónusának tiszteleg – utána pedig a pórok váradi veresége, vagyis Tomori Pál hadvezéri dicsősége olvasható. Ez a helyszín-és szereplőváltás a lucanusi eposz szerkezetére is jellemző. Tanurinusnál azonban úgy tűnik, a szó és a tett hőseinek halmozása a nagy előd követése mellett mintha a lehetséges pártfogók minél szélesebb körének megnyerését is szolgálná. Lucanus hatását mutatja az, hogy a szövegben igen nagy a beszédek szerepe: a cselekedeteket nagyobbrészt megelőzi egy törvényszéki vagy tanácskozó beszéd, olykor levél az eposz éppen fontos szereplőjétől.

Lucanusra utal megannyi idézet is – ezeket Császár Zoltán alapos gyűjtéséből ismerjük (Császár 1937). Mindjárt az ének első sorában látjuk az egybeesést – erre Taurinus fel is hívja a figyelmet előszavában. „Bella per Emathios plus quam civilia campos”, az Emathia mezein vívott több mint polgári háborút énekli meg Lucanus – „Bella per Ungaricos plus quam servilia campos”, a Magyarország mezein vívott, több mint szolgai háború megírására készti a lélek Taurinust. A Stauromachia kezdeteatovábbiakban is Lucanusból indul ki, de jelentősen el is tér attól. Lucanus általában beszél a scelus, a bűn fogalmáról – Taurinus már az elején különbséget tesz a bűnös vezérek és az általuk vezetett népség között. A „plus quam” mind a két szerző esetében sejtetni engedi azt, hogy a háború következménye, jelentősége túlmutat az eseményeken. Mind a két eposz történelmi eseményeket dolgoz fel, s a 15–16. századi eposzolvasók erre kihegyezett füle mindegyik esetben rejtett értelmet sejthetett. Olyan rejtett értelmet, amelyet a szerző a homéroszi paródia mellett a lucanusi irónia módszereivel alkot meg.

Munkája előszavában, ahol a fő forrás, Lucanus mellett számos más költőt is elősorol, Taurinus kijelenti, hogy ahol megfeleltek szándékainak, nem keveset kölcsönzött tőlük. Ez a szándék olykor, úgy tűnik, határozottan ironikus: leplezetten ellentmond saját magának.

Megjelenik ez az irónia az utalásokban. A Stauromachia fiktív beszédeinek egyike a Székely ceglédi szónoklata. A beszéd, amelynek semmiféle történeti hitelessége nincs, bővelkedik a Lucanus-párhuzamokban. A számtalan utalásból egyet említünk. A Székely itt az új uralkodók szelídségéről szól: „regnorum sub rege novo mitissima sors est”, új király uralma alatt a legenyhébb az országok sorsa – állítja. A sor némi szórendcserével a Pharsalia két félsorát (7, 452–453) ismétli. Ám a mondat a Pharsaliában végzetes tanács része. A Caesar elől menekülő Pompeius híve, Lentulus tanácsára indul el Egyiptomba. Lentulus szerint az ottani új uralkodó, a gyermekkirály Ptolomeus szelíd uralma alatt terem a legbiztosabb menedék. A Lucanusban jártas Taurinus-olvasó számára azonban ismert a történet folytatása, az, hogy Pompeiusra a halál vár Egyiptom földjén – az utalás forrásának szövegkörnyezete tehát olyan egyedi példát kínál, amely eleve megkérdőjelezi a Székely beszédében olvasható mondás általános érvényét (Szörényi 2002, 60).

Ironikus az is, ahogy a beszéd egyes elemei egymás mellé kerülnek. A szelídség ígérete utáni sorban rögtön a testvér és a szülő iránti szeretet megtagadására való buzdítás következik: „vos, dum occasio erit, vestrorum cognita fratrum / Forma nec adversa conspecti fronte parentes / Permoveant…” (mikor úgy hozza az alkalom, meg ne indítson, hogy felismeritek testvéreteket, s az sem, hogy az ellenség soraiban meglátjátok atyátokat…). Ezek a sorok szintén Lucanusra mennek vissza, azokra a sorokra, amelyekben Caesarapharszaloszi csata előtt arra szólítja fel irgalmatlanul katonáit (7, 320–322): „dum tela micant, non uos pietatis imago / ulla nec aduersa conspecti fronte parentes / commoveant; voltus gladio turbate verendos” (mikor villognak a fegyverek meg ne rendítsen, hogy a szeretetre gondoltok, sem az, hogy az ellenség soraiban meglátjátok atyátokat – Szörényi 2002, 60).

Az irónia mutatkozik meg abban is, ahogy a szerző az eseményeket egymás után rendeli: abban, hogy az eposz során számos pompás beszéd hangzik el következmény nélkül, s abban is, ahogy a harcos hősök viselt dolgait a szerző elbeszéli. A legérdekesebb példa talán a II. ének első fele (18–82). Itt a paraszti had dúlásának híre miatt Budára hívott főurak előtt a király szónoklatban buzdít arra, hogy Mars és Bellona segítségével szálljanak harcba a keresztes had ellen, ha nem is az ország, legalább az ő gyermekei miatt. A nemesek erre nyomban készülődni, gyakorlatozni kezdenek, ám a készülődés egyre inkább tornagyakorlatba, majd szemfényvesztésbe, tűznyelésbe és egyéb mutatványos szórakoztatásba torkollik.

Az egész eposzt tekintve mondhatjuk, hogy az irónia leple alatt megmutatkozó értelemben a két munka szintén közel áll egymáshoz. Taurinus a Lucanustól vett komor történelemábrázolással él. Lucanus a köztársaság eszményének pusztulását mutatja meg eposzában; Taurinus azt a magyar politikát kárhoztatja, amely a hatalmas ellenség, a török árnyékában polgárháborúban fecsérli el az erejét és teszi hiteltelenné saját céljait (Szörényi 2002, 28).

A több mint szolgai háború ilyen értelmezésében Taurinusnak fontos mintája volt egy olasz származású, élete végén az I. Miksa körül csoportosuló humanista társaságba tartozó kortárs, Riccardo Bartolini (Szörényi 2002, 55–56). Az 1514-es eseményekről szóló rövid összefoglalóját Odeporicon (Útleírás) című, a paraszti háború szakirodalmában található munkájából ismerjük (Bartolini 1515, D/i/b–D/iii/a; Barta– Fekete Nagy 1973; Márki 1913; Szörényi 2002, 55). Taurinus azonban nem ezt a szövegét idézi. A Stauromachiához mellékelt, már említett betűrendes mutató, az Index Abcdarius „Germania” címszava Bartolini 1518-ban, Augsburgban tartott törökellenes beszédét idézi. Ez a beszéd (Bartolini 1518) a török veszély rettenetességéről szól, és arról a kockázatról, amelyet a német fejedelmek nem mérnek fel, amikor egymás kiirtására törnek ahelyett, hogy segítenék Magyarországot a török ellen. Taurinus eposzának háborúja ugyanezt a veszélyt jeleníti meg, amikor elpuhult, önző és kegyetlen ellenségként állítja szembe mind a nemességet, mind a parasztságot.

Végül Lucanusra vezethető vissza az is, hogy a Stauromachia a vaskor leírásával kezdődik, és az aranykor megjövendölésével zárul (Jankovits 2004). A Pharsalia I. éneke szerint (33–38) ugyanúgy, ahogy Iuppiter is csak a gigászok legyőzése árán tudta megteremteni uralmát, a véres polgárháborúból is egyedül az a haszon származik, hogy út nyílik Nero uralmához, amely végén a költő jövendölése szerint az uralkodó az égbe emelkedik, s békét teremt széles e világon. Hogy mindezt komolyan vehetjük-e Lucanustól, arról máig vitatkozik a Lucanus-szakirodalom (például pro: Radicke 2004, 162, kontra: Paratore, 1992, 22–23). Ismerünk olyan, Taurinus korában is használt magyarázatot, amely ironikusnak tartja ezt a részt (Lucanus 1508). A Lucanus-allúzió mellett azonban, úgy tűnik, az aranykor általánosabb ismeretei, valamint a kor történelmi eseményei is szerepet játszanak abban, ahogy a téma az eposzban megjelenik.

Az aranykormítoszok legfontosabb forrásai a kor költői számára Ovidius Átváltozások című eposza, illetve Vergilius IV. eklogája. Ovidiustól, az Átváltozások I. énekéből lehetett megtanulni, miként jut el az emberiség az aranykor tökéletes világából a vaskorig. Nála lehet a legpregnánsabb módon találkozni azzal a paradox tétellel, amely a vaskori ember féktelen bírvágyát az arany hajhászásával ábrázolja. Ovidius leírja, hogy a kincsvágy a földmély megbolygatásához, az alvilági hatalmak zaklatásához vezet, s ebben Taurinus követi a Stauromachia I. és III. énekében egyaránt. Az

I. ének általában beszél az aranyéhségről. A III. ének végén a poéta a körmöcbányai aranybányák falánk és buja polgárait mészároltatja le a pórhaddal. A Székely leírásában kiemelt helyet kap az aranyvágy (I, 359–364). Ovidiusnál a közelgő özönvíz előtti események része a Gigasok támadása az istenek ellen – Taurinusnál a fegyverkező parasztok láttán Iuppiter azt a tanácsot kapja Consustól (Neptunustól), hogy rázza meg pajzsát, mint régen a Gigasok ellen (445–454).

A vaskor leírásában tehát Ovidius a legfontosabb minta. Az aranykor visszatérését viszont Vergiliustól, a IV. ekloga olvasása és magyarázata alapján tanulják a kor humanista iskoláiban. Az ekloga olyan gyermeket magasztal, aki visszahozza az aranykort. Mindez fokozatosan történik: az aranykort hozó gyerek a vaskorban születik, s növekedése idején még zajlanak az olyan, bűnökből fakadó háborúk, mint a trójai. A Stauromachia hősei, eseményei igen gyakran utalnak vissza a trójai háborúra – le-het, hogy ennek a szokásos epikus stíluson túlmutató értelme van. Ez az az idő, amikor az eklogában magasztalt gyerek még kiskorú, ahogy Vergilius mondja, csupán olvasgat a hősökről és atyja tetteiről, nem befolyásolja a jövőt. Amikor aztán nagykorúvá válik, béketeremtő ereje létrehozza az újabb aranykort.

Nehéz nem arra gondolni, hogy ez az aranykor-mitológia, csakúgy, mint Lucanusnál az ifjú uralkodóra, Taurinus esetében a királyi trón várományosára, Lajosra utal. Ő a Stauromachia megjelenése idején még gyermek, 13 éves, csupán olvas atyái dicsőségéről, de már csak két év választja el attól, hogy nagykorúként üljön a trónon, és visszahozza az aranykort. Ráadásul nemcsak Pannóniában, hanem széles e világon. 1519, a Stauromachia megjelenésének éve az az esztendő, amikor Miksa császár halála után II. Lajos mint cseh király és birodalmi választófejedelem akár a császári trónra is aspirálhat – hiszen az előző császár maga tett ígéretet 1515-ben arra, hogy támogatja jelölését. Talán ez a várakozás íratta le azokat a sorokat Taurinusszal, amelyek szerint az ifjú király majdan „Oceanumque ultra dominetur”, az Óceánon túl is uralkodik, vagyis az újonnan felfedezett földrészeket is birtokoló hatalmas Német-római Birodalom feje lesz (Szörényi 2002, 28).

Vajon iróniára gondolhatunk-e itt is? A későbbi események ismeretében a mai olvasó aligha olvashatja nem ironikusnak azt, hogy a parasztháború vége után nem sok idővel Iuppiter kihirdeti az aranykort, amikor Pannóniában közös lesz a magától mindent megtermő föld, attikai mézet gyűjtenek a méhek a pannon tölgyekről, a tavakból bor és olaj buggyan, az Ister pedig fehérlik a beléömlő tejfolyóktól (430–474). Mindenesetre Lucanusszal szemben Taurinus az aranykort nem a gyermekkirály majdani égbe szállásának tulajdonítja, mint Lucanus, hanem hosszú uralkodásához köti. Lehetséges tehát az is, hogy van az eposznak iróniamentesen ábrázolt hőse. Legalább az eposz szerzőjének nem volt alkalma ironikusan olvasni ezeket a sorokat a következő évtizedben – Taurinus még 1519-ben meghalt, valószínűleg nem érte meg munkája megjelenését sem. A magyar tárgyú epikában pedig nem akadt követőre. A magyar héroszok és az ifjú király a következő években nem viselt dolgaik dicsőítését olvashatták, ha olvasták, hanem buzdító énekeket arról, hogy szálljanak harcba végre a török ellen: Nagyszombati Márton és Valentin Eck munkáit (Nagyszombati 1523; Eck 1524).

Mi lehet az oka, hogy akár a dicső múlt, akár az olykor még mindig dicsőíthető jelen magasztalására nem vállalkozott a Jagelló-korban örvendetesen szaporodó költőhad?

E kötet más tanulmányaiban is vissza-visszatér az állítás, amely szerint a Mátyás-és a Jagelló-korban egyaránt a főpapság pártfogolta a magyarországi költőket. A világi centrumot alkotó Mátyás király ugyan nem szűkölködött a dicsőítő versekben, de ezeket többnyire nem az országában született humanistáktól kapta. A Jagelló uralkodók idején az egyközpontúság megszűnt, de világi mecenatúra – néhány fontos kivételtől eltekintve – nem vált fontosabbá. Nem csoda, hogy a 15–16. századi magyarországi humanista költők nem alkottak a Borsias, Sforzias és más című epikus költeményekhez hasonló munkákat. Számosan voltak közülük, akiknek meglehetett ehhez a tehetsége és műveltsége. A világi patrónusok esetében viszont mindez, úgy tűnik, semmiféle haszonnal nem kecsegtetett. Erről Jacobus Piso egy versében egészen világosan nyilatkozik: hazáját mostohának nevezi, amelytől semmit sem kapott, hiába virrasztotta végig a csatákat – húrba ott érdemes csapnia, ahol a díszbe öltözött püspök az oltárnál énekel: „ubi plectra fas est / tendere, excelsas canat infulatus / praesul ad aras”.

HIVATKOZÁSOK

Arbenz, Emil (1891) Die Vadianische Briefsammlung der Stadtbibliothek St. Gallen, I, St. Gallen: Historische Verein.

Barta Gábor–Fekete Nagy Antal (1973) Parasztháború 1514-ben, Budapest: Gondolat.

Bartolini, Riccardo (1515) Odeporicon id est itinerarium Reuerendissimi in Christo patris & Domini Mathei Sancti Angeli Cardinalis Gurcensis coadjutoris Saltzburgensis generalisque Imperii locumtenentis, quaeque in conuentu Maximiliani Caesaris Augusti Serenissimique regum Vladislai Sigismundi ac Ludouici, memoratu digna gesta sunt, Bécs: Vietor.

Bartolini, Riccardo (1518) Oratio ad Imperii Caesarem Maximilianum ac potentissimos Germaniarum Principes De expeditione contra Turcas suscipienda, Augsburg: Grimm.

Császár Zoltán (1937) A Stauromachia antik és humanista forrásai, Budapest: Egyetemi Nyomda.

Eck, Valentin (1524) Ad… Ludovicum Hungariae et Bohemiae Regem pro bello Turcis inferendo exhortatio, Krakkó: Vietor.

Ernuszt Johanna (1939) Adrianus Wolphardus, Budapest: Dunántúl.

Huszti József (1931) Janus Pannonius, Pécs: Janus Pannonius Társaság.

Jankovits László (2002) Accessus ad Janum. A műértelmezés hagyományai Janus Pannonius költészetében, Budapest: Balassi.

Jankovits László (2004) „Aranykor a Mohács előtti Magyarországon. Taurinus Stauromachiájának felépítéséhez”, in Bitskey István–Oláh Szabolcs (szerk.) Religió,retorika,nemzettudat régi irodalmunkban, Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 74–82.

V. Kovács Sándor (1987) Eszmetörténet és régi magyar irodalom. Tanulmányok, Budapest: Magvető. Lucanus, Marcus Annaeus (1508) Pharsalia, Sulpitius, Joannes–Omnibonus, Vicentinus (magyarázataival), Velence: Lazarus de Soardis.

Márki Sándor (1913) Dózsa György, Budapest: Magyar Történelmi Társulat.

Nagyillés János (2005) Lucanus noster (kézirat).

Nagyszombati Márton (1523) Opusculum ad regni Hungariae proceres, Bécs.

Pajorin Klára (2000) „Janus Annalesának legendája”, in Bartók István–Jankovits, László– Kecskeméti Gábor (szerk.) Humanista műveltség Pannóniában, Pécs: Művészetek Háza– PTE, 73–78.

Paratore, Ettore (1992) Lucano, Roma: Ateneo.

Radicke, Jan (2004) Lucans poetische Technik. Studien zum Historischen Epos, Leiden: Brill.

Szörényi László (1993) Hunok és jezsuiták. Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből, Budapest: Amfipress.

Z. Szörényi László (2002) Philologica Hungarolatina. Tanulmányok a magyarországi neolatin irodalomról, Budapest: Kortárs. Taurinus Stephanus Olomucensis (1944) Stauromachiaidest Cruciatorum servilebellum (Servilis belli Pannonici libri V), Juhász, László (kiad.), Budapest: Egyetemi Nyomda.