Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

15. fejezet -

15. fejezet -

A MOHÁCS ELŐTTI HUMANISTA KÖLTÉSZET SZAKASZAI

„In amoenis litterarum campis ambulantes, cum ad prata litterarum Hungaricarum florida adveniunt, in quandam tabellam, ut mos est, incidunt, in qua haec verba insculpta videntur: Defuncto Matthia conticuere studia litterarum in Hungaria. Si mihi eveniat, ut hanc tabellam et inscriptionem nobis dedecus afferentem paullum labefactare quassareque possim, non dubitem, quin opusculum meum satis meritum sit ac pretium operae meae fuerit.” (Amikor az irodalom kies mezején sétálók a magyar irodalom virágos rétjére jutnak, szokás szerint egy táblára akadnak, amelyre vésve e szavakat látják: „Mátyás halálával az irodalom elhallgatott Magyarországon.” Ha megérem, hogy e táblát és feliratot, amely reánk gyalázatot hoz, kissé meg tudom ingatni és rendíteni, kétségem sincs afelől, hogy művecském elég érdemre lel, s meglesz munkám jutalma.)

Ekképpen fejezi be Fógel József, akkor rendes gimnáziumi tanár ékes latinsággal írott tanulmányának bevezetését (Fógel 1911, 4). A szerző ezután összefoglalja, amit az idő tájt ismerni lehetett a II. Ulászló korabeli humanista irodalomból, s arra a következtetésre jut, amit a bevezetőből sejteni lehet: a II. Ulászló és püspökei udvarában szolgáló humanisták és munkáik elősorolása után megállapítja, hogy a kedvezőtlen körülmények dacára a humanista kultúra virágzása folytatódott a Mátyás utáni évtizedekben.

Tanulmányunkban a Mohács előtti humanista költészet fontos változásait szeretnénk meghatározni. Egyrészt azért, mert az elmúlt évtizedekben számos új verset ismertünk meg a korból, másrészt pedig azért, mert a versek sokféle megszólalási módot tettek lehetővé a korabeli humanisták művelt társalgásában. Szerepük hasonló volt a levélhez és a szónoklatéhoz, de az antik költészet számtalan műfaja révén sokkal változatosabb formában jelenhettek meg. Végül azért, mert a költészetet a humanisták saját működésük legjavaként tartották számon. Jellemző módon a humanisták önvédő munkái javarészt költészetvédő írások (Aguzzi–Barbagli 1988, 85).

A továbbiakban először áttekintjük a téma 20. századi kutatásának alakulását. Ezután röviden számba vesszük a korban keletkezett verses munkákat, s ennek alapján javasolunk az eddigiektől eltérő szakaszolást.

„Vannak irodalmi életünk múltjának oly korszakai, melyek az egésztől némiképp elkülönítő színeket hordanak magukon. Rendesen az úgynevezett nem rokonszenves korszakok ezek, s ezért az élettartamukat lezáró korhatárt túlontúl élesnek tekintjük, hogy a feltörő új szellemiség lendülete minél előbb elfeledtesse velünk e kárhoztatott előzményt (…) ilyen a Mohács előtti két-három évtized is” – írta 1934-es humanizmustanulmányában Kerecsényi Dezső, aki ráirányította a figyelmet az ebből az időszakból fennmaradt szövegek sokféleségére és az előző korszakhoz képest legalábbis nem kisebb terjedelmére (Kerecsényi 1979, 70). Tanulmánya azonban, úgy tűnik, csak kismértékben módosította a hagyományos koncepciót. Kerecsényi tanára, Horváth János nagy hatású humanizmustörténetében ekképpen vezeti be a Jagelló-kort: „Mátyás halálával energiaközpontját vesztette el az udvari humanizmus, de nem szűnt meg továbbvirágzani s tudott alkalmazkodni a változott viszonyokhoz” (Horváth 1944, 180). Ez a módosulás változatlanul a nagy király uralkodását jelöli meg a humanista irodalom legfontosabb korszakaként, s jóllehet elismeri a Mátyás halála utáni irodalom létezését, azt Mátyás megalapozó tevékenységéhez köti.

Az 1964-es akadémiai irodalomtörténetnek a vizsgált időszakkal foglalkozó fejezetére szintén Mátyás szerepének kiemelése, valamint a Mátyás előtti, alatti és utáni korszak folyamatosságának kimutatása jellemző. „Mátyás kulturális kezdeményezéseit az ő udvarában mindehhez kedvet és példát kapott humanista főpapok folytatták, és anyagi lehetőségeikhez mérten és arányában vitték tovább. Így a kilencvenes években Báthory Miklós váci püspök Vácott, Váradi Péter kalocsai érsek pedig Bácson építette ki udvarát kisebb hatósugarú reneszánsz kulturális centrummá” (Gerézdi 1964, 211). Az idézetből mindössze az marad ki, hogy Báthory Miklós 1484 után elveszítette a rendelkezést vagyona felett, Váradi Péter pedig ugyanezen évben Árva várába záratott, s mindegyikük csak a király halála után nyerte vissza hatalmát.

Lényegében máig közmegegyezés ez az álláspont: ha a nagy király halála után nem hallgatott el az irodalom, azt is a nagy királynak köszönhetjük.

Vessünk most egy pillantást a fennmaradt verses munkákra.

Az 1472 előtti években Janus Pannonius szerencsésen megmaradt hatalmas életművét találjuk. Mellette Vetési László libellusa, amelynek újrafelfedezését Ritoókné Szalay Ágnesnek köszönhetjük, egy 1470 táján készült könyvecske. Olyan szerző munkája, aki – ezt kortársainak hozzá írt soraiból is tudjuk – más munkákban is kipróbálta magát. Kortárs utalásokból tudunk Kosztolányi György és Garázda Péter verseiről, de ezek közül egyedül az utóbbi sírfelirata maradt fenn. Az e korban alkotó költők ismert munkássága az 1470-es évek közepére lezárult, magyarországi karrierjüknek is vége szakadt. Garázda élete végéig megmaradt esztergomi kanonoknak, Kosztolányi 1468-tól a pápai udvarban jegyző. Vetési 1475-ben már nem élt (Ritoókné 2002, 109–120; Fraknói 1898, 14; V. Kovács 1987, 353–383).

A következő, 1490-ig tartó időszak igen gazdag a magyar tárgyú humanista versekben – elsősorban a Mátyás-versekben. Ezeket túlnyomórészt itáliai, kisebb részben német humanisták írták (Pajorin 1990; Harrauer 1994). Igen kevés magyarországi iskolázottságú vagy tartósan Magyarországon élő humanista költőről tudunk ebből az időből. Az egyik ilyen Lászai János, akit a király unokatestvére, az erdélyi püspök Geréb László pártfogolt. Szentföldi zarándoklata során, 1483-ban írt munkáiról az utat vezető domonkos szerzetestől, Felix Fabertől tudunk: ő jegyzi fel azokat a verseket, amelyeket az általa könnyű tollúnak tartott Lászai vihar után, Szent Katalin sírjánál és más alkalmakkor írt (Faber 1843, 500; 1849, 323, 325; V. Kovács 1987, 421–423). Talán Lászai a szerzője egy Mátyásra szapphói strófában írt ódának (Csonka 1990). Az ő költői munkássága a Jagelló-korban is folytatódik. Ismerünk még Kulcsár Péter jóvoltából néhány alkalmi Bonfini-verset, Bonfini jóvoltából egy Bonfinikapufeliratot, s tudunk néhány feliratról, amelyeket a török időkben is tanulmányozni lehetett a budai palotában (Kulcsár 1996; Kelényi 1930, 5–7). Végül pedig talán e korszakban keletkezhetett Vitéz János verses sírfelirata (Máthes 1827, 64).

Ez az előző évek terméséhez képest is kevés, de az 1500 utániakhoz viszonyítva még kevesebbnek tűnik. A versek nagy száma és a műfaji sokféleség miatt áttekintésük a műfajok szerint halad.

Az ajánlóversek mutatják a magyarországi humanisták integrációját a régió irodalmi életébe. A felsorolható majdnem harminc humanista közül – ez talán nem is meglepő – azok emelkednek ki leleményben és ékesszólásban, akik más műfajokban is jeleskednek: Stephanus Taurinus, Valentinus Cybeleius, Adrianus Wolphardus. Cybeleius ajánlóversei között Pannonia-dicsőítő verset találunk; Taurinus egyik ilyen verse, amelyet Johannes Cuspinianus Florus-kiadásához írt, dialógus a könyv és olvasója közt (Taurinus 1511; Cybeleius 1939). Ismerünk mintegy tizenöt sírverset a korból, jelentős részüket sírkövekről. Tekintve a következő századok pusztításait, ez a csekély szám is határozottan utal az epitáfium antikizáló, a kor Magyarországába Itáliából származó divatjára (Mikó 2001, 255–256, 280–281; Mikó 2005, 220–223).

Az epigramma és az elégia – két igen tág, sokféleképpen magyarázható műfaj – jelenléte nem csak számában nagy. A közelmúltban Borsa Gedeon jóvoltából előkerült egy olyan versgyűjtemény, amelyet addig csak részben, másolatokból ismerhettünk. Ez Jacobus Piso posztumusz versgyűjteménye, a Schedia (Rögtönzések). Pisóról ad-dig is lehetett tudni, hogy Erasmus levelezőtársa, Lajos királyfi nevelője, hogy római tartózkodása nyomán az ottaniak szemében – idézzük Francesco Arsillit – nem kisebb Janusnál, „nec minor Iano” (Klaniczay 1993). A Schedia kifinomult utalásokból szövött verseinek ismeretében ez a kortárs vélekedés megerősíthető. Piso szatirikus epitáfiumaival, amelyet egy részeges portugál humanista, Henrique Caiado halála kapcsán írt, vetélkedik Erasmus Caiadóra írt hasonló sírversével (Jankovits 2000). A humanista gyűjteményekben az elégiák között megjelenő, olykor a panegyricushoz kapcsolt óda műfajában jelentős új felfedezés Martinus Thyrnavinus Sylvulája Bakócz Tamáshoz (Ritoókné 2002, 186).

Ami a nagyobb kompozíciókat illeti, ebben a nemben hat munka kerül elő az irodalomtörténetekben: Báthory Miklós irodalomtörténeti tárgyú tankölteménye, amelyet sírfelirata említ, Adrianus Wolphardus dicsőítő éneke Miksa császárra, az általa írt, de elveszett Dózsa-eposz, az ugyanilyen tárgyú eposz, amelyet Taurinus írt, Martinus Thyrnavinus török elleni harcra buzdító munkája, valamint a pálos szerzetes Csanádi Albert epikus költeménye Szent Pál életéről, amelyet a rend története szerint szerzője a becsmérlők miatti elkeseredésében elégetett (Wolphardus 1512; Taurinus 1944; Thyrnavinus 1903; Gyöngyösi 1988, 153).

Ezt a felsorolást egy esetben módosítanunk kell. Báthory írhatott ugyan verses irodalomtörténetet – s még sok minden mást is –, de erről sírfelirata nem szól. Az eredeti, ma már fel nem lelhető feliratot talán Pray György közölte a leghívebben (Pray 1776, 349): „historias omnes celebravit carmine vates”, vagyis „mint költő versében mindenféle tudományt művelt”. Az enciklopédikus tudás főleg a quintilianusi szónoklattan, illetve a Vergilius-magyarázatok nyomán általános elvárássá vált már a 14. századi költészetvédő írásokban. A feliratot Békesi Emil olvasta félre: a „historias” kifejezés záró s-ét elhagyta (Békesi 1902, 240). Az így hagyományozódó sor – „historia omnes celebravit carmine vates” – jelentése valami ilyesmi: „történetben, énekben adott tiszteletet minden költőnek”. A 16. századi verses irodalomtörténet feltételezésére tehát – ó, fájdalom! – egy tévedés adott alkalmat.

Az eddigieket ki kell egészítenünk Újhelyi Ferenc Borsa Gedeon által megtalált Opusculumával, azzal a verssel, amely a felséges asszony, Bona Sforza, a győzhetetlen fejedelem, Zsigmond lengyel király feleségének közeledtét adja hírül (Újhelyi 1518; Borsa 1991a). Ez a vers felhasználja a logosz proszphónétikosz, aközeledővendéghez intézett beszéd és az epithalamium, a nászének toposzait egyaránt. Krakkóban jelent meg, kellőképpen ellátva a felső-magyarországi humanista tanulótársak és a szerző ajánlóverseivel, megtoldva Janus Pannonius epigrammáinak első nyomtatott kiadásával. A krakkói magyar diákok egyesülete, a krakkói magyar bursa irodalmi életének ez az egy példány is igen fontos dokumentuma.

Túljutottunk a felsoroláson. Ideje megfogalmazni a következtetéseket. A fentiek alapján a Fógel által említett táblát nemhogy le kell dönteni, hanem ki kell cserélni, s új, több táblát kell felállítani. A kőtári szorgalmatosságok persze nem pótolják az indokolást. Meg kell próbálnunk magyarázatot adni ezekre a változásokra. Mi volt más a költők számára Mátyás uralkodásának második szakasza előtt és után?

Két eltérésre gyakran történik hivatkozás. Az egyik az, hogy Mátyás korában még nem alakult át humanista elvárások szerint a bécsi és krakkói egyetem. A második tényező is e két városhoz köthető: Bécsben és Krakkóban csak a 16. század első évtizedeiben indult meg a nyomtatás. Ezeket a tényezőket azonban csak azzal együtt érdemes figyelembe venni, hogy Mátyás uralkodásának első felében egyaránt történt kísérlet a humanista tanárok vezette egyetem és a nyomda felállítására. Az egyetem, a pozsonyi egyetem kezdeményezője, az első nyomdász, Andreas Hess pártfogója a kutatás mai állása szerint egyaránt János esztergomi érsek és János pécsi püspök volt, s kettejük politikai bukása, 1472 után mind a két vállalkozás megszűnt (Klaniczay 1990; Soltész 1978; Borsa 1991b).

Ezeknél a tényezőknél is fontosabb azonban egy harmadik, a humanisták pártfogása. Az akadémiai irodalomtörténet ennek két típusát határozza meg. Az egyik változat a tehetséges rokonok és familiárisok humanistává képeztetése, majd foglalkoztatása, a másik a már nevet szerzett humanisták alkotásai megjelenésének elősegítése. Az irodalomtörténet-író Gerézdi Rabán szerint „a magyar reneszánsz főpapok, valamint Mátyás király e mecénáskodás mindkét fajtáját művelték” (Gerézdi 1964, 215). A megállapítás hallgat az arányokról: a főpapok nagyobb mértékben az előbbi, Mátyás főleg az utóbbi fajtát művelte. S bármilyen nagy mértékben pártfogolta volna is rokonait és familiárisait, ez a pártfogás akkor is csak egyvalaki rokonságának taníttatását tudta volna biztosítani.

A főpapok esetében, ha csak a két érsekséggel, illetve a pécsi, a váci, a váradi, illetve a gyulafehérvári püspökséggel, illetve a főpapi stallumok változásával számolunk, a rokonság és familiárisok köre ennél mindenképpen kiterjedtebb volt, ez a réteg jóval nagyobb körből választotta és küldte ki a humanista iskolákba a tehetséges növendékeket (Ritoókné 2002, 109–110).

Úgy tűnik tehát, hogy ennek a támogatási rendszernek a lehetőségei szűkültek Mátyás uralkodásának második felében. Ebben az időszakban a nagy király egyre jelentősebb mértékben támaszkodott a felső papság jövedelmeire (Kubinyi 1999, 83–84). Ha kellett, félreállította azokat a főpapokat, akik nem alkalmazkodtak ehhez a politikához: 1484-ben, egy éven belül például egyszerre Váradi Péter kalocsai érseket és Báthory Miklós váci püspököt. A jövedelmek ugyan alapot nyújtottak a központ fényes reprezentációjára, a jól fizetett olasz humanisták munkáinak jutalmazására, ám a királyi udvar fejlődése a püspöki udvarok szerepének visszaszorulását vonta maga után. Érthető, amit Kubinyi András a témában írt tanulmánya végén megállapít: a püspöki kar, amely 1459-ben, megválasztásakor kiállt Mátyás mellett, az 1490-es királyválasztáskor túlnyomórészt szembefordult a király által választott utóddal, Corvin Jánossal (Kubinyi 1999, 86).

Semmiképpen nem szeretnénk rangsorba állítani a Mátyás által uralkodása második felében kialakított, illetve a jelzett korszak előtti és utáni időszakban kezdett, majd újrakezdett modellt. Nem feledhető el, hogy Mátyás uralkodásának második felében alakult ki az a reneszánsz udvar, amelyet az egyes püspöki központok jövedelméből nem lehetett volna előteremteni. Még csak az sem bizonyos, hogy 1440– 1470 között ugyanaz a mecenatúra működött, mint 1490–1530 között. Számos új mozzanat – a közelebb kerülő egyetemi képzés, a nyomtatás – módosította, tette kedvezőbbé a feltételeket. Általánosságban azonban megállapíthatjuk, hogy a viszonylag hamar bekövetkező szerkezetváltás nem tett jót a magyarországi humanisták iskoláztatásának.

A Mátyás halála utáni évtizedekből az első pontosan datálható humanista költemény a Vitéz-rokonságba tartozó ifjabb Vitéz Mihály 1494-es elégiája a bécsi és veszprémi püspökhöz, ifjabb Vitéz Jánoshoz (Vitéz 1494). Meglehetősen hosszú szünet, nyolc év után ismerjük a következő verseket, egy olyan kiadásból, amely Bécsben jelent meg – ezek Jacobus Piso Ausonius-kiadásának a szövegkiadó által írt ajánlóversei (Piso 1502). Piso az 1470-es évek második felében születhetett, s 1496-ban iratkozott be a bécsi egyetemre: műveltségének humanista részét tehát Mátyás uralkodása után szerezte. Patrónusa talán már ekkor és később bizonyosan Szalkai László, akkor alkincstartó, a későbbi váci püspök, majd esztergomi érsek volt. Rá hat évre, 1508-ban a Padovában tanuló Várdai János Velencében versben köszöntötte a magyar király követét, Csulai Móré Fülöpöt (Veress 1941, 175). Egy évvel később jelent meg Magyi Sebestyén ajánlóverse tanára, Giovanni Battista Pio elégiakötetéhez (Magyi 1509). Ő Szatmári György pécsi püspök pártfogoltja volt, neki ajánlotta 1513-ban Janus-kiadását (Magyi 1513). A század második két évtizedében, 1511– 1530 között nincs év, hogy ne jelenne meg nyomtatásban valamely magyarországi humanistától valamilyen műfajban vers. A versekben dicsőített patrónusok a felsőpapság legtekintélyesebb képviselői: Bakócz Tamás, Szatmári György, Szalkai, ifj. Vitéz János, a Thurzó család tagjai. Jelentős kivétel a világi karriert befutott, ugyanakkor humanistákat pártoló Thurzó Elek és Werbőczi István.

A költészet mesterségét a kor humanistái az iskolázás során a grammatikai és a retorikai képzés keretében tanulták. Valószínűleg az iskolázás megkívánta idő miatt maradt ki bő egy évtized Mátyás halála után: ennyi kellett ahhoz, hogy az újraszerveződő patronátus révén felnevelődjön egy új, verseket is író humanista nemzedék, s alkosson másfél évtizedig, az újabb, ezúttal visszafordíthatatlan változások elkövetkeztéig.

A fentiek alapján, jelenlegi tudásunk szerint a Mohács előtti magyarországi humanista költészet szakaszolását meg kell változtatnunk. Az első szakasz, a Vitéz János pártfogolta humanisták költészetének ideje az 1470-es évek elejéig tart. Ezt követi egy átmeneti visszaesés, Mátyás király uralkodásának második szakasza, amely a király halála után is érezteti hatását. A magyarországi humanisták képzésének újjászervezése révén az 1510-es évektől kezdődik egy újabb szakasz, amelyben döntően a pártfogás lehetőségét visszanyert főpapok játszanak szerepet, s támogatják a költészetet egészen a katolikus egyházi hierarchia 1526-tal kezdődő széthullásáig.

HIVATKOZÁSOK

Aguzzi-Barbagli, Danilo (1988) „Humanism and Poetics”, in Rabil, Albert, Jr. (ed.) Renaissance Humanism: Foundations, Formsand Legacy, III, Philadelphia: University of Philadelphia Press, 85–169.

Békesi Emil (1902) „Magyar írók Hunyadi Mátyás korából: Harmadik közlemény”, Katholikus Szemle 16: 221–250.

Borsa Gedeon (1991a) „Janus Pannonius epigrammáinak legelső kiadása”, Irodalomtörténeti Közlemények 95: 417–427.

Borsa Gedeon (1991b) „A hazai könyvnyomtatás megalapítása”, Magyar Könyvszemle 107: 113–116.

Cybeleius, Valentinus Varasdiensis (1939) „Ad Pannoniam”, in Révész, Mária (ed.) Opera: Carmina et Opusculum de laudibus et vituperio vini et aquae, Budapest: Egyetemi Nyomda, 2–4.

Csonka Ferenc (1990) „Ismeretlen vers Hunyadi Mátyásról”, Irodalomtörténeti Közlemények 94: 744–745.

Faber, Felix (1843, 1849) Hassler, Konrad Dietrich (kiad.) Evagatorium in Terrae Sanctae, Arabiae et Egypti peregrinatio, I–II (1843), III (1849), Stuttgart: Societas Litteraria.

Fógel, Iosephus (1911) Quomodo rex Wladislaus II. cancellariaque eius de rebus litterariis meriti sint in Hungaria: Commentarii nonnulli de historia litterarum renascentium in Hungaria MCCCCXC–MDXVI, Budapest.

Fraknói Vilmos (1898) „Mátyás király magyar diplomatái. Kosztolányi György”, Századok 32: 2–14.

Gerézdi Rabán (1964) „A reneszánsz kultúra kezdetei Magyarországon”, in Klaniczay, Tibor (szerk.) A magyar irodalom története, I, Budapest: Akadémiai, 205–217.

Gyöngyösi Gregorius (1988) Vitae fratrum eremitarum ordinis Sancti Pauli primi eremitae, Hervay L. Ferenc (ed.), Budapest: Akadémiai.

Harrauer Christine (1994) „Zur Typologie der Lobgedichte auf Matthias”, in Klaniczay Tibor– Jankovics József (szerk.) Matthias Corvinus and the Humanism in Central Europe, Budapest: Balassi, 119–139.

Horváth János (1944) Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus, Budapest: Magyar Szemle Társaság.

Jankovits László (2000) „Erasmus, Piso és az iszákos bohóc”, in Bartók István–Jankovits László– Kecskeméti Gábor (szerk.) Humanista műveltség Pannóniában, Pécs: Művészetek Háza– PTE, 115–122.

Kelényi B. Ottó (1930) A magyar csillagászat története, Budapest: Stephaneum.

Kerecsényi Dezső (1979) „Humanizmusunk helyzetképe Mátyás után és Mohács előtt”, in Pálmai Kálmán (szerk.) Válogatott tanulmányok, Budapest: Akadémiai, 70–81.

Klaniczay Tibor (1990) „Egyetem Magyarországon Mátyás korában”, Irodalomtörténeti Közlemények 94: 575–612.

Klaniczay Tibor (1993) „A valódi és az ál Piso-versek”, Irodalomtörténeti Közlemények 97: 52–53.

V. Kovács Sándor (1987) „Egy epigrammaköltő a Jagelló-korban: Lászai János latin versei”, in Eszmetörténet és régi magyar irodalom. Tanulmányok, Budapest: Magvető, 396–427.

Kubinyi András (1999) „Mátyás király és a magyar főpapok”, in Főpapok,egyháziintézmények és vallásosság a középkori Magyarországon, Budapest: METEM, 69–86.

Kulcsár Péter (1996) „Három epigramma 1487-ből”, Irodalomtörténeti Közlemények 100: 313–317.

Magyi Sebestyén (1509) „Hexastichon: Apollo alloquitur Musas et ipsam Calliopen – Ad lectorem”, in Pius, Ioannes Baptista, Elegidia, Bologna: Benedetti, Z/3/r.

Magyi Sebestyén (1513) „Epigramma”, in Janus Pannonius Sylva panegyrica in Guarini Veronensis praeceptoris sui laudem condita, Bologna: A/3/b.

Máthes Joannes Nepomuk (1827) Veteris arcis Strigoniensis monumentorum ibidem erutorum, aliarumque antiquitatum lythographicis tabulis ornata descriptio, Strigonii: Beimel.

Mikó Árpád (2001) „Reneszánsz”, in Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig, Budapest: Corvina, 212–316.

Mikó Árpád (2005) „Stílus és felirat. Kőbe vésett, klasszikus és korai humanista kapitálissal írott feliratok a Mátyás-és Jagelló-kori Magyarországon”, Művészettörténeti Értesítő 44: 205–244.

Pajorin Klára (1990) „Humanista irodalmi művek Mátyás király dicsőítésére”, in Rázsó Gyula (szerk.) Hunyadi Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500 évfordulójára, Budapest: Zrínyi, 333–361.

Piso Jacobus (1502) „Lectori Salutem – Distichon”, in Piso, Jacobus (ed.) Ausonius, Oratio matutina ad omnipotentem Deum, Bécs: A/1/a.

Pray György (1776) Specimen hierarchiae hungaricae, I, Pozsony–Kassa: Landerer.

RitoóknéSzalayÁgnes(2002) Nympha super ripam Danubii. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből, Budapest: Balassi.

Soltész Zoltánné (1978) Kísérőtanulmány, in Aretinus Leonardus (transl.) Basilius, De legendis poetis – Xenophon, Apologia Socratis, (hasonmás), Budapest: Magyar Helikon, 129–135.

Taurinus, Stephanus (1511) „Ad Flori alimatissimi librum”, in Cuspinianus, Johannes (ed.) Florus, Lucius. Libri historiarum quatuor, Bécs: Winter, 3/a.

Taurinus, Stephanus Olomucensi s(1944) Stauromachiai destcruciator umservilebellum: Servilis belli pannonici libri V, Juhász László (kiad.), Budapest: Egyetemi Nyomda.

Thyrnavinus, Martinus (1903) „Opusculum ad regni Hungariae proceres”, in Ábel Jenő– Hegedüs István (ed.) Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia, Budapest: Akadémiai, 217–270.

Újhelyi Ferenc (1518) Opusculum adventum serenissimae dominae Bonae reginae, coniugis invictissimi principis domini, domini Sigismundi Poloniae regis declarans, Krakkó: Vietor.

Veress Endre (1941) Matricula et acta Hungarorum in universitatibus Italiae studentium 1221–1864. Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai 1221–1864, Budapest: Akadémiai.

Vitéz, Mihály (1494) „Ad Reverendissimum Dominum Jo. Vitezium Episcopum Vesprimiensem ac Viennensem elegia”, in Balbus, Hieronymus, Epigrammata, Bécs: 215–216.

Wolphardus, Adrianus (1512) Panegyris ad invictissimum caesarem Maximilianum semper augustum, Bécs: Vietor, Syngrenius.