Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

11. fejezet -

11. fejezet -

VENDÉGJÁTÉK A PRIAPIKUS PARNASSZUSON

Perlegeres nostrum cum forte, Guarine, libellum,

dixisti – ut perhibent –: „haec ego non doceo”.

Non haec tu, venerande, doces, Guarine, fatemur,

sed quibus haec fiunt, illa, Guarine, doces.

Így szóltál, Guarino, olvasgatva a könyvem: nem

tanitottam ilyet. – Íme, bevallom, igaz, mesterem

erre te nem tanitottál, ám, amiből ez sarjadt –

kérdezem én – nem te vetetted-e azt?

(Janus Pannonius: Guarinóhoz, Takáts Gyula fordítása)

Antonio Beccadelli a humanista költészet meghatározó egyénisége, a 15. század egyik legellentmondásosabban megítélt alkotója a kutatás mai állása szerint legkésőbb 1426 januárjában tette közzé priapikus-erotikus Hermaphroditus című verskötetét, így ezt a dátumot méltán tarthatjuk fordulópontnak a humanista költészet történetében. A mű verbális, megformálása, metrikai tökéletessége, sajátosan eredeti kompozíciója mindenképp a század legfontosabb irodalmi termékei közé emeli. Hatástörténete óriási, megjelenése valóságos kisköltészeti hullámot indított el, melyhez olyan sikeres versgyűjtemények, illetve költői teljesítmények csatlakoztak, mint például Enea Silvio Piccolomini Cinthiája, Cristoforo Landino Xandrája, Giovanni Marrasio Angelinetuma, Giovanni Gioviano Pontano Pruritusaés Amorese, Porcellio da Pandoni Laurorum librije, Callimachus Experiens, Girolamo Balbi vagy éppen Janus Pannonius epigrammaköltészete.

A neolatin költészet szövegegységeit lényegében az antik hagyományba való integráció látványosan önreprezentatív igyekezete, illetve az ezt célzó integratív alkotói gesztusok és az újraírás együttes erői alkották meg. Számos olyan költői megnyilatkozásra bukkanhatunk, melyek az olvasó horizontján valóságos antik leletként funkcionálhatnak, a meglévő, kanonizált korpusz izgalmas bővítményeiként, illetve appendixekként, ugyanakkor részint a kompozíciós szabályok dinamikájának köszönhetően, részint a paratextusok sugalmazásaiból, illetőleg az evidens, referenciálisan is értelmezhető gesztusokból kifolyólag ez az időbeli távolság elenyészik, s a jelenbe terpeszkedik, jobban mondva: átjárhatóvá válik. Az újraértelmezés gesztusa, mely a verbális megidézés mnemotechnikus mozzanatait viseli magán, megvalósulásaiban a fölülírás lendületével bővül, s az integratív gesztus a szerzői önreprezentáció részben művészi, esztétikai, részben apologikus és olykor arrogáns vonatkozásaiban tör a felszínre. Az én, a szerzői funkció kirajzolódása, ahogy Laura M. Dolby oly találóan fogalmazta meg Janus Pannonius epigrammáival kapcsolatban: „nem a költemények megírásán keresztül határozódik meg, hanem a más szövegekkel folytatott párbeszédben” (Dolby 1992, 322). Az én polifón szöveggenerátor, sémák szerint működik ugyan, de korántsem dehonesztáló értelemben, hiszen a séma itt a párbeszéd és a verbális reinkarnáció szinte rituális rendjére épül.

De milyen énformálási stratégiák, miféle önreprezentációs költői modellek szolgálhattak legitimációként és létesztétikai alapkonstrukciókként Beccadelli és „iskolája” számára?

Már Carmelo Calě, a priapikus költészet kiváló monográfusa is felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a Priapeát, azaz az ókor egyik legelvetemültebben pornográf (alapjában véve a termékenységi kultuszok szakrális szövegeként, illetve ugyanakkor valamennyi szakrális szöveget kipellengérező alkotásként is olvasható) versgyűjteményét a quattrocentóban a vergiliusi corpus részének tartották (Calě 1894, 18–21). Ezt megerősíti Frank-Rutger Hausmann alapos összefoglalása is a priapikus szöveghagyomány történetéről (Hausmann 1980, 123–450). Az elképzelés egy Plinius-levélhely (V, 3), illetve a Vergilius-életrajzok állításaiból indult ki. Donatus megemlíti, hogy Vergilius egyéb apróságok megírása mellett a priapikus költészetnek is szentelt egy könyvet, Servius szintén említi a Priapeát. Diomedes Vergilius korai műveit a praelusiones terminussal illeti, mely valamiféle előkészületet, előjátékot jelent egy majdani nagy mű viszonylatában: s ez a játékos jelleg mintegy legitimálja, rehabilitálja a carmen heroicum (hősköltemény, epüllion, panegyris stb.) irányából visszanézve a szabados természetű költői előgyakorlatokat. Szemmel láthatólag ez a legitimáció a vergiliusi életpályamodell következetes (ám az irodalomtörténet tanúsága szerint egyre lazább) rekapitulációjában mutatkozik meg. Ovidius a vergiliusi Bucolica játékos erotizmusát is felhasználja saját műveinek a védelmében: „Bucolicis iuvenis luserat ante modis” (Ifjan, azelőtt bukolikus versekkel játszadozott, Trist. II, 533). A bukolikus lususról mint Thalia múzsa felségterületéről Horváth István Károly értekezik (Horváth 1956, 92–104); ezen a ponton (hiszen Beccadelli is Thaliának nevezi a múzsáját, a nála meglévő lusus, carmina lusa tulajdonképpen az antik lusus-felfogás rehabilitálása annak erotikus mellékízével együtt) méltán vonható párhuzam a priapikus és a bukolikus költészet praelusiones-jellege között. Vergilius Thaliája a theocritusi lusus reinkarnációit ihleti: „Prima Syracosio dignata est ludere versu / nostra nec erubuit silvas habitare Thalia” (Ecl. VI, 1–2 – „Ő, ki syrácúsaei zenét lantján legelőször / csalt ki, csalitban nem szégyellt soha lakni Thalíám”, Lakatos István fordítása).

Vergilius szerzőségét Beccadelli is megerősíti Antonio Raudenséhez írt levelében: „Et extat in manibus P. Virgilii Priapea opus permaxime lascivum, ceterum poeta ipse pro morum sobrietate parthenias apellatus est” („Itt van a kezemben P. Vergilius Priapeája, ez a nagyon is pajkos mű, holott magát a költőt erkölcsi józansága [mértékletessége] miatt »Partheniasnak« [szűziesnek] nevezték” – Sabbadini–Barozzi 1891, 8). Bartolomeo Facio Beccadelli-életrajza a Hermaphroditust magát a vergiliusi praelusiones ihletében fogant alkotásnak láttatja: „Lusit in Hermaphrodito Virgilii exemplo” (Vergilius mintájára játszadozott a Hermaphroditusban – Facio é. n., 4). A vergiliusi modell, kivált az obszcenitáslegitimáció e prototípusa szinte toposszá válik (Maffeo Vegio, Poggio Bracciolini, Porcellio stb.).

Donatella Coppini találóan állapítja meg, hogy a vergiliusi Priapea úgy viszonyul az Aeneishez, mint a Hermaphroditus egy majdani, elképzelt nagy irodalmi vállalkozáshoz („una futura opera di grande impegno” – Coppini 1998, 5). Ez a típusú alkotói modell, mely a praelusiones, illetve a nagy mű, a fő mű relációjában írható le, felfogható redukált vergiliusi életpályamodellnek is. Nálunk Jankovits László e modellt kombinálva az alkotói életkor klasszikus egységeivel haszonnal alkalmazta Janus Pannonius költészetével kapcsolatban (Jankovits 2002b, 21–29). Ez a redukált modell a Hermaphroditus publikálásának idejére már alighanem a kor elvárásrendszerébe is kezd betagozódni, hiszen a kortársi reakciók is ezt támasztják alá: ez a kéttagú, kontrasztív konstrukció mintegy a pillanatnyi kánon megképződésének, illetve a költői létreprezentációnak és a szöveggenerálás rendjének szabványa kíván lenni. A quattrocento idejére, úgy látszik, kialakul a komplett, életrajzi sorrendet is követő pályamodell: Maffeo Vegio kisköltészeti alkotások után mindössze 21 évesen „befejezi” Vergilius Aeneisét (1428), amit a nagy antik előddel való teljes azonosulás programja diktál (Schneider 1985, 50). Ugyanerre vállalkozik a paratextus szerint még „adolescens” Pier Candido Decembrio is, akinek kísérletéből mindössze 89 sort ismerünk (Schneider 1985, 136–138). Maffeo Vegio ezután valósággal ontja az epikus kompozíciókat (Astyanax, 1430; Velleris aurei libri IV, 1431; Antoniados, 1437), ehhez a vonulathoz csatlakozik később Basinio da Parma 13 énekes Hesperise, Francesco Filelfo (az Iliász nyomán) 24 énekes Sfortiasa, Giovan Maria Filelfo Herculeiája stb. A Hermaphroditus előtti redukált vergiliusi modellt formázó pályaképek közé sorolható tehát Maffeo Vegióé, aki 1423-ban kiadott epigrammái után tért az epikus nyomvonalra, vagy Antonio Baratella munkássága, aki kisköltészeti jellegű Ecatometrologiája (1420) után mitologikus poémák írásába fogott (Policleomenaris, 1422; Foscara, 1423; Musea, 1426). Beccadelli sokat gúnyolt tanára, Mattia Lupi is hasonló modell szerint dolgozhatott, hiszen ő is jelentéktelen költői kezdeményekkel indult, míg végül, élete vége felé megírta Annales Geminianenses című 10 énekes, jobb híján nevezzük így: opus perpetuumát. Antonio Beccadelli praelusiones-jellegű fegyverténye a neopriapikus Hermaphroditus, illetve az állítólagos Rhodus című kétes pozíciójú verses invektívacsokor. A Hermaphroditus című munka az úgynevezett perszonifikált verskötet típusteremtő alapalakzata. A szöveg két könyvre oszlik, Beccadelli egyet a női, egyet a férfi nemi szerv oltalmába ajánl: e két rész együttes jelenléte teremti meg a mitologikus referencialitással bíró főhőst, aki végeredményben allegorikus olvasatban különféle költészetesztétikai, primer olvasatban szexuális csatározások után jut el a priapikus Parnasszusra (primer olvasatban a firenzei bordélyba), ahol a kilenc múzsa örömlány változata várja. Elgondolásom szerint Beccadelli Hermaphroditusa alapjában véve a Priapea 68. versében megfogalmazott Homérosz-interpretáció jegyében szerkesztődött testté, sajátos nemi konstellációvá. E versben Priapus „interpretálja” az Iliász és az Odüsszeia tartalmát, pusztán szexuális értelemben. A két eposz testéből csak a nemi szerveket látja meg, s minden történeti esemény indíttatásában a puszta érzéki kéjelgést láttatja: az emberi csetepaték történetei a kéj istenének szemszögéből pusztán a szexuális ösztönök eufemisztikus burokba vont ábrázolásai. A történelem és a mítosz mozgatórugója nála csakis a szexualitás. A Priapea-költő szexuális interpretációjának lényege az, hogy az Iliasz a cunnus, az Odüsszeia pedig a mentula bűvöletében keletkezett, s minden más, amit a művészet erre ráhúz, puszta tetszelgő, hazug eufemizmus. E két pólus egyesül Vergilius Aeneisében, melynek első felét az Odüsszeia, azaz a mentula, a másodikat pedig az Iliasz, azaz a cunnus inspirálta. Beccadelli priapikus interpretációja szerint, melynek hangvétele a teljes Hermaphroditus alapkarakterét adja, a vergiliusi csúcsmű, az Aeneis sem más, mint valamiféle monumentális Hermaphroditus, hiszen lényegében a homéroszi mentula és cunnus ötvözete. E priapikus klasszika-interpretáció jellemzi Beccadelli költészetesztétikáját, s a két könyv felosztása is alighanem ennek köszönhető, melyről az első könyv 42. verse (Ad Cosmum clarissimum de libri divisione) tudósít. Beccadelli első könyvecskéje a penisről, azaz a mentuláról, annak kalandjairól szól, miképp az Odüsszeia, a második könyvecske témája pedig az Iliász cunnusa. Beccadelli felosztása tehát hasonló joggal utal a homéroszi–vergiliusi hagyomány priapikus interpretációjára, mint Martialis epigrammáskönyveinek eredeti száma Walter Allen interpretációjában (Allen 1970) Vergilius Aeneisére: a műfaj hermafroditizálása ebben a kontrasztivitásban oldódik fel. A kisköltészeti modell újrahonosítása, sikeres újraszituálása, mondhatni feltámasztása több, mint pusztán a vergiliusi pályamodell (mely a Vergilius-életrajzokból kiolvasható sorrendbe rendezi a költői megnyilatkozás formáit, és mintegy meghatározza a szövegartikulációk hierarchiáját is, egy játszadozási szakasz – praelusiones – után az életmű koronájaként építi elvárásrendszerébe az eposzt) redukált reprodukálása: radikális választás, hiszen a praelusiones pozíciójának szokatlan aspektusát, a priapikus hagyományt célozza meg, mely a lusus-jelleg révén Thalia múzsa fennhatósága alá tartozik. A priapikus költészet, illetve a kisköltészet bizonyos ágai eredendően kontrasztív szövegviszonyt alakítanak ki a modell csúcspontján álló carmen heroicum hagyományrendjével: ez a szembenállás tehát öröklött topikával bír, de Beccadelli Hermaphroditusában e kontrasztív pozíciók a modell-kontaminációnak és az önreprezentációnak köszönhetően felerősödve és ironizálva jelennek meg, a demarkációs vonal élesebben rajzolódik ki. Ez a markáns szembenézés az eposzparódia sajátos változatává növi ki magát: a Hermaphroditust a szakirodalom mind kisköltészeti, mind pedig epikus alkotásként is értelmezi, s ez az értelmezői paradoxon csak az eposzparódia, pontosabban a nagyköltészettel tudatos elkötelezettséggel, azt parodisztikusan bírálva szembehelyezkedő, a kötet egész konstrukcióját át-átszövő epikus, illetve eposzi elemekkel dúsított kisköltészet pozícióiból látszik feloldhatónak a Vergilius priapicus contra Vergilium heroicum képlete szerint.

JANUS PANNONIUS PRIAPIKUS KÖLTÉSZETE

Janus Pannonius és Antonio Beccadelli költői rokonsága szinte a Janus-szakirodalom kezdeteitől evidensnek tekinthető. Már Huszti József felhívja rá a figyelmet, s amellett, hogy bizonyos fokú szövegrokonságokat is feltérképez, megállapítja: „Beccadellitől Janus nem annyira anyagot és formát kölcsönzött, mint inkább bátorságot. Erotikus epigrammái aligha keletkeztek volna akkora tömegben, ha Beccadelli példája és példátlan sikere ezeknek írására nem buzdítja” (Huszti 1931, 49–50). Noha Huszti látszólag csupán a bátorságra korlátozza Janus kölcsönzéseit, ezzel mintegy szemérmesen árnyalva a költő kontextushangsúlyosan megrajzolt portréját, jegyzeteiben épp ő mutat ki számtalan költészetesztétikai és „anyagbeli” párhuzamot. Ifj. Horváth János szerint „a Hermaphroditus legfeljebb Janus epigrammáinak tartalmi színezéséhez, az epigrammák egy csoportjának, az obszcén tartalmú rövid költeményeknek a tárgyiasításához ad némi eligazítást, de nem a műfaj megválasztásához indoklást és motivációt (mivel Beccadelli műve epikum)” (Horváth 1975, 339). Beccadelli műve valóban értelmezhető epikumként, hiszen kifejezetten eposzparodisztikus alkotás, ráadásul számos költemény igazából csakis az epikus költészeti tradíció viszonylatában, azzal kontrasztívan és együtt értelmezhető. Ez utóbbi vonás Janus némely versére is igaz, hiszen a nagyköltészeti mozzanatok parodisztikus lecsapódásaiként mutatkozó epigramma bevett humanista szöveggenerálási módszernek tűnik. A nemzetközi kutatás szintén odafigyelt Janus és Beccadelli szövegviszonyaira, erre remek példa D. Coppini tanulmánya, illetve Laura M. Dolby intertextuális viszonyrendszerben vizsgálódó értelmezéskísérlete (Coppini 1994, 77; Dolby 1992, 320–323). Számos szöveghely-megfelelést mutatott ki továbbá Vadász Géza, illetve Török László (Vadász 1992; Török 1998).

URSA, URSUS, URSULA: EGY PÉLDA

„A De vulva Ursulae címen hírhedtté vált négy Janus-epigramma ihletői kétségkívül Beccadelli azonos című, illetve hasonló tartalmú versei voltak…” – írja Török László (Török 1994, 240). Vadász Géza eredendően martialisi gyökerű téma újraírásaiként, variációiként értelmezi mind Janus, mind Beccadelli idevágó verseit (Vadász 1992, 136–139). Marianna D. Birnbaum Janus erotikus költészetéről szóló tanulmányában, melynek egyik központi motívuma a referenciálhatóság, a témát egy halovány utalással Janus „pszeudopornográf” versei közé utasítja, s a szövegjátékok alakzatait és forrásait nem is tárja föl (Birnbaum 1996, 58). Jankovits László Janus Pannonius pajzán epigrammáiról szóló tanulmányában az erotikus költészet iskolai legitimációját kutatja, s a progymnasmák, illetve a dicterium retorikai követelményeinek vonzásában vizsgálja Janus verseit (Jankovits 2002a, 141–152). Laura M. Dolby egy „összefüggő erotikus toposzrendszer” részeként látja a Beccadelli-féle variánsokat, melyek ugyanabba a „sémába” kerülnek Janusnál, mint mondjuk a parodizált Vergilius, s ezen sémák alapján realizálódik az a párbeszéd, mely egyszerre több hagyományt von hatókörébe, s mely a költői hozadékot megszólaltatja, szövegvalósággá teremti (Dolby 1992, 320–322). Az Ursula-versek forrásbázisainak legteljesebb sorozatát még mindig Huszti József vonultatja fel, a témát pedig meglepő módon „elcsépeltnek” mondja (Huszti 1931, 321).

Beccadelli Hermaphroditusát eposzparodisztikus vonásaiban ragadtuk meg, műve kisköltészeti karakterét pedig a heroikus költészet és a verissima lex (a költői és a szöveglét szegregációját szem előtt tartó antik, catullusi gyökerű költészeti elv) kínálta esztétika kontrasztivitásában értük tetten. A Beccadelli-féle antieposz Ursa-verseit az alvilágjárás és a hajótörés parodisztikus, tipikus eposzi epizódjai felől véljük olvasandónak: ez az olvasat nemcsak a költői énformálási technikák sajátos alakzataiban, hanem a múlttal folytatott folytonos kommunikációban is realizálódott.

Vergilius Aeneisének, de már Homérosz Odüsszeiájának is különös jelentőségű része az alvilágjárás. A carmen heroicum epizodikus kelléktárának figyelembevételével a Beccadelli-féle antieposz (Csehy 2002, 93–122) Ursa-verseinek egy csoportja egészen rugalmasan értelmezhető. Ha a történeti poétikai folytonosság némely pontját vissza próbáljuk nyomozni, szólni kell arról, hogy Vergilius parodizálása mellett a versbe beépült hagyomány egyik fontos láncszeme a triporneia jelensége, melyre a priapikus korpusszal kapcsolatos vizsgálódásai során Amy Richlin hívta fel a figyelmet (Richlin 1992, 129–132).

A női test szexuális kihasználhatósága a görög költészetben egy mítoszparódia kardinális elemévé válik, s allegorikus dimenziókat állít párhuzamba a testrészekkel. Nikarkhosz (AP XI, 328) az Iliász azon jelenetét parodizálja, amelyben a három fő férfiisten megosztozik a világmindenségen:

Egyszer Hermogenész meg jómagam és Kleobúlosz

együtt élveztük tested, Arisztodiké.

Engem a tenger várt szürkén, hogy a mélybe hajózzam,

merthogy a nőt három részre tagoltuk eképp:

Hermogenészre jutott iszonyú palotája a végnek,

   melyben ezernyi titok tág tere rejtekezik,

merthogy a holtakkal teli part az, hol fügelombot

   tép-szaggat hevesen szállva-szökellve a szél.

És Kleobúlosz lett Zeusz, merthogy az égbe jutott föl,

   tartva a markában tűzteli fegyvereit.

Persze, a föld közös. Így osztottuk hát az öreglányt

   föl, míg gyékényén fekve elénkbe terült.

Az értelmezés kínálja magát: Poszeidón kapta a tengert, azaz a vulvát, Hadész az alvilágot, melyet a far jelképez, Zeusz pedig a szájat, azaz az eget. Beccadelli fenn idézett versében a női anus, a merdivomum foramen (szarköpöző nyílás) alvilággal való azonosításakor ez a hagyomány is szerepet játszhatott. Gyorsan hozzá kell tenni, hogy Beccadelli nem elégszik meg a puszta allegorikus identifikációval, hanem a Tartarusnál háromszor nagyobb kínokat emleget, s így a tartarusi anus mellett felforr Ursa ölében a tenger, azaz a vulva, s ráadásul bűzleni is kezd a lába. A far–alvilág képzetének ősiségét mutatja az a kognitív metaforika, mely Artemidórosz Oneirokritikájában is megjelenik: Artemidórosz szerint a far egyértelműen az alvilággal, a halállal hozható összefüggésbe (I, 49; Pack 1963, 55). A Priapea 46. versében szintén a női anussal azonosíttatik az alvilág. A tengerként megjelenő vulva Beccadelli II, 7. versében is szerepel, hiszen Beccadelli a szeretkezéskor elszenvedhető hajótöréstől retteg. Aurispa verse (II, 8), mely az abisszális vulva bűzét ecseteli, szintén tengeri, hajózási képekkel indul. Nyilvánvalónak látszik tehát, hogy Beccadellinél Ursa vulvája a nagyepika hajótörési, tengeri jeleneteit parodizálja, míg Ursa anusa az alvilágjáráshoz biztosít parodisztikus eposzi teret. Ez az allegorikus triporneia a Hermaphroditus egészét behálózza, s egy lehetséges olvasati kulcsot nyújt Beccadelli szövegeinek másfajta értelmezéséhez.

Az alvilági kínok elevenen történő elviselésének erotikus töltettel ellátott toposzai közül mindenképpen idekívánkozik Meleagrosz verse a Görög Antológia V. könyvéből (204), mely a hajó–genitália, hajózás–nemi aktus allegorémáit az alvilági mocsarak élve történő megjárásával ötvözi:

Tímarion, takaros bárkád volt, ám nem evezhet

   küpriszi matróznép benne talán soha már:

hátad görnyedt, mint leeresztve a rúd meg a vászon,

   szürke hajóköteled mind kilazulva röpül,

melled: mint a vitorla, ha csüng, s a herélt micsodája,

   s mert sokat ütköztél, már a hasad csupa ránc,

gödrödben tenger hullámzik, s mennyi hajóroncs

   fúlt bele, és az öled rázza a vad viharár.

Mily nyomorult, aki élve hajóz Akherón mocsarán át,

   s korhadt, húszevezős bárka ölén teszi ezt!

Beccadelli segélykérő episztolájának (II, 7) szerelmi hajótörés-motívuma sem előzménytelen a görög tradícióban. Rhuphinosz (AP V, 44) szintén a genitális hajótörés, a szeretkezés–hajózás motivikus átfedéseit játssza össze, ahogy Dioszkoridész is (V, 54). Az Anthologia Palatina X. könyvében több olyan verset is találunk, melyben Priapus buzdítja a hajósokat a tavaszi kihajózásra (X, 1–2, 5–6). E versek erotikus olvasásának lehetőségét szintén a tenger–vulva azonosítás adja. Az alvilág viszont nemcsak a női farral azonosítható, hanem a férfiéval is, abban az esetben, ha a passzív fél ephebus vagy pathicus. Az I, 7. versben a síri áldozat anális közösüléssel történne, a lenimen aktusa pedig azonosul a paedicatióval.

A tenger, a hajótörés lehetősége is felmerül homoerotikus viszonylatban, ha a férfiprostituált nőként viselkedik, ez az I, 19. versben fordul elő, ahol Scylla, a tengeri szörny, a hajósok eposzi réme is előbukkan, s a hajók elnyelése a vulvaként funkcionáló anus falloszbefogadó képességével kerül költői párhuzamba.

A száj rendszerint a csók-és a bormámor égi kéjében fürdőzik (például II, 37, 16), a nyál maga a Parnasszosz isteni csodájú, költőcsináló és költőihlető nedve (II, 13, 29–30), a fiatal lány szája pedig a tavasz mennyei rózsáit köpi szét (II, 13, 13–14).

A triporneiatoposz jelenléte Beccadelli Hermaphroditusában Iliász-(illetve Vergilius-)parodisztikus töltetet nyer. A vulva ilyen értelemben maga a tenger (Poszeidón), a közösülés tulajdonképpen hajózás (Herm. II, 8–9), sikertelen változata pedig hajótörés, az anus maga az alvilág (Hadész), a holtak birodalma, a bűzös és zajos pokol (Herm. II, 10), a száj (Zeusz) a mennyország, az ég maga. Meleagrosz epigrammazáró megoldása Beccadelli kiindulási terepe. Janus Pannonius Ursuláról írt harmadik verse (Ep. I, 322) Beccadellihez és Meleagroszhoz hasonlóan szintén az alvilággal azonosítja a genitáliát. A különbség csupán abban rejlik, hogy míg Beccadelli a korábban vázolt triporneia szabályai szerint a fart, a másik két költő a vulvát infernálja. Beccadelli egyik epigrammájában (II, 7) tanácsot kér Aurispától, mivel Ursa vulvája olyannyira tágas, hogy már-már egy hajótöréssel ér fel egy-egy szeretkezés. E vers és Janus versének csattanóit Huszti és M. Dolby mellett Török is rokonítja, kiemelve a kettős választáslehetőség párhuzamát; ehhez csatlakozik még egy Pacificus Maximus-témavariáns is.

Aut illam stringas quavis, Aurispa, medela,

   Aut equidem cunno naufragor ipse suo.

(Beccadelli)

Vagy szűkítsd, Aurispa, akármilyen írral a némbert,

   Vagy pinagödrében tör ripityára hajóm!

Janusnál a költői én az istenekhez szálló fohászparódia:

Dii tibi vel tollant, quo digna videris amari,

   Vel tribuant, possis, Ursula, quo futui.

Orsolya, adjon az ég vagy kellő méretü férfit,

   Vagy pedig ágyékot, mely szerelemre való.

(Csonka Ferenc fordítása)

Pacificus Maximus tizenegyedik elégiájában szintén hasonló, istenekhez szóló, fájdalmas segélykérést találunk, noha elliptikus szerkesztés nélkül:

Efficite et faciles superi, nam cuncta potestis

   me totum penem, dicat ut illa sat est.

Kegyteli égilakók, mert bármit akartok, az úgy lesz,

   hadd váljak lőccsé, s tartson elégnek a lány!

Pacificus Maximus verse amiatt kesereg, mert bár a közvélemény „háromlábúnak” tartja, barátnője rettenetes méretű vulvájában mégsem tud kéjt csiholni. Feltűnő szövegegyezésekre is felfigyelhetünk Janus Pannonius és Pacificus Maximus verse között. Figyelemre méltó továbbá, hogy a Janus-epigrammában (Ep. I, 321) szereplő, nála vélhetőleg vergiliusi (Aen. 8, 245), martialisi (3, 81, 1) esetleg horatiusi (Ep. I, 15, 31) gyökerű Alvilágot idéző barathrummetafora Pacificus Maximusnál is azonosíttatik a vulvával: Janus: „devoror Ursulae barathro” (Ep. I, 321, 1), Pacificus: „coecum et sine fine barathrum”.

Janus és Beccadelli egyaránt óriási imitációs bázist kezel, szövegeik legfőbb erénye az az intenzitás, mely a nyelv ereje által új szövegeket hoz létre, lehetőleg nemcsak bekapcsolódva egy hagyománnyal folytatott párbeszédbe, hanem különféle hagyományokkal és gyakran egymás ellenében ható beszédmódokkal polemizálva. Beccadelli az allegorikus triporneia rendszerszerűségét a teljes Hermaphrodituson végigvonultatta, Janus e hagyomány elemeiből építkezett. Janus epigrammasorozata, akárcsak Beccadellié, egyaránt kiaknázza a Vergilius-paródia lehetőségét, ám míg Janusnál ez elsősorban egy-egy alkotás erejét növeli, értelmezési hálóját tágítja ki, Beccadellinél a teljes kötet egyik meghatározó eljárása ez a játék, mely a priapikus és erotikus hagyományra támaszkodó toposzkincs variációit úgy alkotja meg, hogy mindeközben a magasköltészeti hagyomány sémáival és beszédmódjával, regiszteruniverzumával helyezkedik szembe. Ez az a csomópont, ahol Ursa találkozott Ursulával.

Az alvilági, démoni anustól való félelem felbukkan Beccadelli I, 5. versében is, melynek sajátos variánsa Janus „Lucia vis futui…” kezdetű epigrammája (Ep. I, 207). Beccadelli mentulája kimondottan az anális aktustól retteg:

Deinde cave reduci repetas ne podice penem:

   quamvis, Ursa, velis, non mea virga volet.

Ám ha kicsusszan a lőcs, fenekedbe ne tömd bele, Ursa,

   Bárhogy is élveznéd, hímtagom undorodik.

Janusé a démoni far kiváltotta altáji zajoktól iszonyodik:

Lucia vis futui: faciam, sed lege sub illa,

   ut teneas culi murmura foeda tui.

Spondes, non equidem credo, nisi pignora ponas,

   sed nec sic credit mentula nostra tamen.

Lúcia, dugni akarsz. Rendben, de csak oly kikötéssel,

   hogy féken tartod segged rút robaját.

Megfogadod, de csak úgy hiszem el, ha te zálogot adsz rá,

   ámde a farkam még így sem hisz teneked

(Török László fordítása).

A martialisi szöveghasonlóságok mellett Beccadelli versének néhány mozzanata is beépült a janusi epigrammavariánsba:

Beccadelli: „quum mea volt futui, superincubat Ursa”,

   Janus: „Lucia vis futui”,

Beccadelli: „non mea virga volet”,

   Janus: „sed nec sic credit mentula nostra” (szinonimikus variáns).

Beccadelli versében a nemi aktus lényegében egy eposzi csatajelenet paródiája. Janus epigrammája viszont a jogi és erotikus szókincsregiszter kontaminálását tűzte ki célul. Az epigrammában az aktus pusztán jogi terminusokban működik (sub lege, spondere, pignora ponas, credere), s a poénexponálásba, akárcsak a csattanóba elsősorban e nyelvi regiszterek zseniális vegyítése lehel életet.

Ursa hím reinkarnációjának vélhetnénk Janus Ursusát is a „Nemo est Hetrusco…” kezdetű epigrammában (Ep. I, 119). Az etruszkok legendás szexuális étvágya Beccadellinél is hangsúlyozott. Ursus, miképp a Beccadellinél többször is hermafroditizált Ursa (akinek orra a pénisze, arca pedig a nemi szerve), mindkét nem kezdeményező, aktív és passzív pozícióit ugyanúgy képes felvenni: egy éjszaka kilencszer tesz magáévá egy lányt, majd hét fiút hág meg, sőt örömmel tűri el a viszonzást. Az a nomine típusú tipikus janusi gúnyolódás Ursus nevéből (medve) nyulat csinál (lepus). Beccadelli a Hermaphroditus I, 15. versében a paedicatiót allegorizálva mutatja be egy fabulisztikus keretbe ágyazva: a mézet nyaló medve nem más, mint az anusba hatoló hímtag, a méznyalás a paedicatio, az odú az anus, a medve pedig a szexuálisan telhetetlen hímtag. A vers Lepidinusnak szánt válaszepisztola, mely arra a kérdésre vár feleletet, hogy vajon mi az oka annak, ha valaki belekóstol a paedicatióba vagy irrumatióba, sosem tud lemondani róla (I, 14). A tematika Ennodius egy komplett epigrammasorozatával is egybecseng.

Janus: „quae fecit maribus, sustinet ipse libens” („mit tesz a férfiakon, állja is azt örömest”, Kurcz Ágnes fordítása)

Ennodius: „femina cum patitur, peragit cum turpia, mas est” („míg dugják: nő, ám ha a bűntmaga végzi: tenyészkan”).

A férfi-nő pozíció felcseréléséről Beccadelli: „ipse suas partis sustineo, illa meas” (I, 5, 2). Ennodiusnál a nemét váltogató férfi lepus, akárcsak Janusnál: „es lepus, et tanti conculcas colla leonis” (nyúl vagy, mely a nagy oroszlán nyakára hág).

Baldricus Burgulianusnál a kiszőrösödött fiúszerető, aki már nem használható nőként, olyan, mint egy szőrös nőstény medve („ursa pilosa”, 77, 117). Az aktív aktusok hihetetlen száma, összesen 16, alighanem a Flavius Vopiscus írta Proculus-életrajz szexrekordjának túlszárnyalására tör: Proculus egy éjjel „csak” 15 aktust tudott lebonyolítani. Ugyanez mutatkozik meg a „Qualiter o crucior!…” kezdetű Janus-epigramma (Ep. I, 103) körmönfont számadatában is: „possem ter quinas continuare vices” (háromszor öt menetet bírnék egyhuzamban – Török 1998, 167). Ursushoz hasonlóan hermafroditizálható janusi figura Leo: „Nunc facit id quod vir, nunc id, quod femina debet” („Egyszer nőt játszik, máskor meg férfiszereplő”, Kurcz Ágnes fordítása). A Leóról szóló versben (Ep. I, 120) felbukkanó hiéna a középkori költészetben egyszerűen a homoszexualitás és a szexuális szabadosság jelképe (például Bernardus Morlanensisnél: „mas maris immemor, o furor! o tremor! est ut hyena” a férfi feledi férfivoltát, ó, düh, ó, reszketés, olyan, mint a hiéna – Boswell 1980, 303–312). Leo átnevezése Leaenának rokon jelenség a hermafroditizáló törekvésekkel Beccadelli költészetében. Ennodius már idézett fenti sorában a nyúl, lepus képes letiporni a legerősebb hímet jelképező oroszlánt is. Janus oroszlánja, Leo viszont úgy viselkedik, mint a hiéna. Janus nemet váltó szereplői többé-kevésbé a hermafroditizálódó Ursa beccadelliánus funkcióit örökítik tovább. Ursa hermafroditizálásának egyik vonatkozása az orr-pénisz klasszikus párhuzama (I, 8), mely Janust egy egész epigrammasorozatra ihlette (Ep. I, 141, I, 207, I, 290, I, 291, I, 351–352). A mentula és az orr méreteinek összefüggéseit már Huszti monográfiája is martialisi gyökerűnek mondja (VI, 36), ugyancsak Huszti von párhuzamot Janus e témájú versvariánsai és Beccadelli I, 8. verse közt. Beccadellinél az orr a pénisz szinonimája, helyettesítő neveként is funkcionál (I, 21, 19–20). Janusnál a nasutior szó működik hasonlóképpen a mentulatior priapikus fordulata mellett. Megjegyzendő továbbá, hogy Beccadellinél a puszta orrleírás áttételesen tréfás péniszleírást is jelenthet (II, 6, 13).

MATTHIAS LUPIUS, LINUS, PEGASUS

A Beccadellinél működőképes triporneia alvilágeffektusa, mely lényegében a far többé-kevésbé eufemisztikus megnevezése is lehet, Janusnál a Linus-versekben teljesedik ki a mester nyomán. Török László a Linus-epigrammákat elsősorban a Matthias Lupira ellen írt Beccadelli-versekkel vonja párhuzamba, melyek Lupiust a pederasztia vádjával gúnyolják ki (Török 1998, 236). E versek tartalmi vonatkozásaiban viszont csupán a pederasztiavád közös. Viszont ha Beccadelli allegorikus triporneia-modelljéből indulunk ki, egészen más versek is bekerülnek értelmezési horizontunkba. Az első könyv hetedik versében, mely szertartás-parodisztikus sírvers, például egy bizonyos Pegasus szólal meg a genius loquitur-toposz rendje és módja szerint, s arra kéri az arra menőt, hogy sírján áldozzon az atyák ősi szokása szerint paedicatióval: az Alvilág nyughatatlan szellemeit (manes) ugyanis csak így lehet sikeresen lecsitítani. Beccadelli Pegazusa nyilván a halott költői ambícióira utal, a sántaság szintén vonatkozhat Beccadelli tanítójára, a verselgető Matta Lupira, ahogy a költői tehetségtelenségre is (közismert claudianusi párhuzam okán), hiszen a metrum is sántíthat. A rejtélyes halott lényegében kentaur: félig állati, félig emberi lény. Chiróhoz hasonlít, hiszen neveltjeit is a paedicatióra oktatta, mint Beccadelli parodisztikus mitológiai demonstratiójában Chiro Achillest, aki Patroclusszal közösül a tanára sírján (I, 7, 11–12). Hészükhiosz szótárában a kentaur a következő szavakat asszociálja: nyers, zsivány, pederaszta, segg (Dover 2001, 55). A bölcs és jámbor Chiron kentaurt Beccadelli ugyanolyan állati ösztönlénnyé degradálja, mint a többit. A látszatra szent életű Linus atya hasonlóképpen lesz a janusi költői gúny áldozatává. A Janus-epigrammaciklus (Ep. I, 315–319) alapötlete lehetett akár Beccadelli e verséből merítve, vagyis, ha az érvelés helytálló, akkor Janus Beccadelli költeményének tulajdonképpen krisztianizált változatát készítette el. Az Alvilág nyughatatlan szellemeinek megbékítése így az ördögűzéssel kerülne párhuzamba. A lenimen közös, a gondolatrendszer más. A démonok és a manes mindkét költőnél az umbra szörnyűségében és kísértetiességében találkoznak (Janus: „nam tanto diris gravius tentabar ab umbris, mert a szörnyű árnyak sokkal jobban megkísértettek”, Beccadelli: „Hoc apud infernas genus est leniminis umbras”, „Ez csak a jó módszer lecsitítani lenn a pokolmély / árnyait”), s a paedicatio indoklása majdnem ugyanazzal az igével (Janus: „Linus edocuit, Beccadelli: maiores quod docuere”) történik. A paedicatio mint szakrális cselekmény mindkét költőnél a pokolhoz, illetve alvilághoz köthető topikával párosul. Janus a paedicatiót is említő Pindolaversben (O scelus, o facinus! Ep. I, 369) szintén használja az I, 7. Beccadelli-vers nyelvi, illetve hangnembeli szövegmorzsáit.

A VERISSIMA LEX ÉS APOLOGIKUS GESZTUSAI

Janus Pannonius, egyik meghatározó mesteréhez, Beccadellihez hasonlóan veszi át a verissima lex néven ismert esztétikai elvet, mely a valós és a szöveglét határozott szegregációjában nyilvánul meg Catullus, Martialis, Ovidius és Plinius óta. Helyesen von párhuzamot Török László a „Tu, qui Fabricius…” kezdetű (Ep. I, 83), a poétikai elv egyik legtipikusabb tételét visszhangzó Janus-vers és Beccadelli I, 10, 1–6 verse között (Török 1998, 236). Janus Pannoniusnál is, akárcsak Beccadellinél, szintén megjelenik a versek obszcenitását felrovó kritikus olvasó alakja a repulsatio alakzatában: Janusnál Carolus, Beccadellinél Minus (I, 23), Mamurianus (I, 33), Hodus (II, 9), illetve egy ismeretlen maledicus (I, 39). „Carole, me laudas, verum mea carmina damnas, / hoc saltem velles, tectius ut loquerer” – írja Janus (Ep. I, 189, 1–2; „Károly, színre dicsérsz, pedig ócsárlod csak a versem, / Óhajod ez: legalább leplezzem szavaim” – Bánosi György fordítása). Antonio Beccadelli ismeretlen rágalmazójáról szóló epigrammája hasonlóan indul: „Est qui me coram meque et mea carmina laudet / et me clam laniet, meque meosque sales” (I, 39). A janusi „tectius ut loquerer” (hogy burkoltabban beszéljek) Beccadellinél a kasztráláseffektus testmetaforikájával („demam de carmine penem”, I, 23) párhuzamos. Janus a kasztrálásmotívum pregnáns képe helyett az elfátyolozás, elfedés mellett dönt (et flammea versibus addam, „Fátyol födi versem majd a jövőben”, Bánosi György fordítása), mely a Priapea nyitóversének képére utal vissza („Aut igitur tunicam parti praetende tegendae, / Aut quibus hanc oculis aspicis, ista lege”; „Vagy tunikát adj rá, hogy lepje be azt, amit illik, / vagy pedig úgy vizslasd, mint buja verseimet!” I, 7–8). Haloványabban azért a kasztrálási mozzanatot is újraszituálja a vers utolsó sorában: „insit visceribus menta pusilla tuis” („Fúrja kicsiny menta akkor szét a farod!”, Bánosi György fordítása). A verissima lex költészetesztétikai ideál programszerű megfogalmazásának radikális vonásaként Beccadellinél is a vádló valós erkölcseinek kétségbe vonása, sőt agresszív támadása mellett dönt (I, 10, I, 33), illetve a váteszi öntudat szöveghatalmi pozícióit kiaknázva fenyegetőzésbe kezd (I, 23). A „menta pusilla”, azaz a mentula, végeredményben a versekből kimetszett pénisz, melyet a támadó valós életében „élvez”. E kimondottan priapikus jegy (a költői potencia azonosítása Priapus isten nemi potenciájával) mellé kerül Janusnál a nagy karriert befutott cicerói szójáték (Török 1998, 213; Richlin 1992). Beccadelli a cicerói szójáték tudatában tovább megy: a „tuscus”, toszkán szóból is képez kicsinyítést („tusculus”), mely viszont ellentétes gradációra ad alkalmat: a toszkánok kéjsóvársága az antikvitás óta legendás, e mérhetetlen kéjvágyhoz viszonyítva, mely az elnevezéshez tapad, a Hermaphroditus csupán toszkánocska. A mozaikszerű versépítés egyik remek példája a „Ludimus ecce iocos…” kezdetű vers (Ep. I, 240), melyet Török László Martialis-centónak tart, ám lényegesen több annál, hiszen a Martialis-elemek csupán a szöveggenerálási eljárás egyik komponensét jelentik.

Ludimus ecce iocos, ades huc non tetrice Lector,

tu procul hinc contra, tetrice Lector, abi.

Triste supercilium cum sit tibi, ne lege nugas,

aut, si forte legis, pone supercilium.

Ez csak játszadozás. Aki nem szigorú, nosza, jöjjön,

Túl szigorú aki vagy, persze te messze kerülj.

Vaskalapos vagy, az én csacsiságaimat ne is olvasd,

Vagy ha netán mégis, tedd le a vaskalapot

(Nadányi Zoltán fordítása).

Martialis mellett szóba jön a Priapea és Beccadelli együttes ismerete is. Priapea VIII, 1: „Matronae procul hinc abite castae”. Beccadelli (I, 4, 1): „Quaeque ades, exhortor, procul hinc, matrona, recede…” Az „ades” igealak kifejezetten Beccadelli-hatás le-het, az „abeo” viszont egyértelműen a Priapeára utal. A közös antik bázisversekből való építkezés Janusnál a beccadelliánus vonás szövegbe lopásával a tudós költő alapállásának parányi, ám sokatmondó bizonyítéka, hiszen a humanista költő kifejezett célja verskomponenseinek láthatóvá tétele, természetesen az újraszituálás sikeres mozzanataival egyetemben. A „pone supercilium” Martialis mellett származhat a Priapea nyitóverséből is (I, 2).

Fabulisztikus variánsnak nevezhetnénk Janus „Donec, Anelle…” (Ep. I, 94) kezdetű versét Beccadelli I, 6. verséhez viszonyítva. Janus versének tárgya Anellus, aki megrögzötten félti búzáját, ám feleséget bátran ülteti a zsákokra őrnek, noha közismert a molnár kéjsóvársága. Beccadelli említett verse Corvinusról szól, aki borát félti „janusi” módra veszettül, mígnem felesége cunnusát bárki megkaphatja. A narráció Janusnál szinte fabulisztikus, Beccadelli megmarad az epigrammatikus szűkre szabottság keretei közt, s a priapikus durvaság ellenére sikerültebb epigrammát alkot. A Beccadelli-vers analógiájára megalkotott történet szövegrokonságot nem mutat, ám a Beccadelli-vers egyik pszeudoovidiusi priapikus fordulata az antik variáns mellett ott rezonál az „Agnes, da mihi, quod…” kezdetű epigramma (Ep. I, 349) második sorában: Janus: „quodsi des, tamen inde nil peribit”, Beccadelli: „haustu nam cunnus non perit”.

GIROLAMO BALBI KÖLTÉSZETÉNEK EROTIKUS ÉS PRIAPIKUS REGISZTERE

Girolamo Balbi (1450?–1536?) erotikus-priapikus költészete a pszeudovergiliusi– martialisi–neolatin tradíció hármasságában bontakozott ki. A sokat támadott kompilátor természetű költő Janus Pannoniust is mintái közt tartotta számon, sőt egy ifj. Vitéz Jánoshoz írott versében Janus után önmagának ítéli a költői pálmát (Balbus 1791, 196). Vitéz Mihállyal pedig szoros baráti, episztolikus verskapcsolatban állt. A prominens Vitéz-rokon valószínűleg maga is költő lehetett, hiszen egyik költeményének első sorában Balbi így köszönti őt: „Dulcia Pelignum redolent tua carmina nectar, / O mihi Orestae juncte poeta fide!” – Pelignusi nektárt árasztanak édes verseid, költő, akit hozzám oresztészi hűség köt (Balbus 1791, 215). Phoebus Pannóniába költözik, a Duna vize pedig a múzsák forrásával vegyül. Másutt Balbi és Vitéz Mihály szépfiúk társaságában adóznak a szerelem örömeinek: „Est tibi flavus Hylas ardor, mihi fuscus Iollas, / ille tibi sensus abstulit, iste mihi. (…) At nunc deliciis fruimur sine fine beatis, / ducimus optato tempora colloquio. / Oscula carpuntur, lepidi cantatur amores, / tractantur facili dulcia plectra manu”. Magyarul: „Perzsel a szőke Hylas, engem meg a barna Iollas / szívem övé lett már, és Hylasé a tiéd. (…) Most bezzeg már fürdünk tejben-vajban örülve, / vágyott bájcsevejek közt tovaszáll az idő, / csattan a csók bőven, pajzán szerelem dala szárnyal, / s mézes lantot ver könnyeden ahhoz a kéz.” E részletből is kitetszik, hogy az erotikus-priapikus lusus magyarországi artikulációi potenciális valóságként merülhetnek fel Janus Pannonius működése után is. A fiúszerelem (Hylas és Iollas Balbi sokféle tónusú homoerotikus költeményeinek visszatérő szereplői, Beccadelli szintén Hylasnak nevezte egyik fiúszeretőjét), akárcsak a tanítványait megrontó oktató alakja ugyanúgy permanensen van jelen Balbi költészetében, mint Beccadelliében. Balbi és Janus priapikus hangvételű verseiben is számos rokon tárgy mutatható ki, például a roppant, Priapust meghazudtoló hímtag vándortematikája („Divitior cum sim…” kezdetű Janus-vers, Ep. I, 305; Balbinál: Ad Franciscum, Ad Nanum mentulatum stb.) vagy jó néhány, a latin nyelv polivalenciájára építő poénképző stratégia. Az orr-pénisz reláció priapikus toposzát (mely mind Beccadellinél, mind Janusnál olyannyira potens) az arc genitalizálására használja ki, illetve az úgynevezett martialisi csókos epigrammák tradíciójával megfűszerezve tálalja (Balbus 1791, 176). Ugyanezt a toposzt jobbára Beccadelli nyomán számos priapikus költeményében aknázta ki például a közép-európai humanizmushoz erős szálakkal kötődő Callimachus Experiens, részint a kéjvágy és az orrhossz összekapcsolásával, részint az arc genitális defigurálása révén.

A Balbi-versekben paedicóként és irrumatorként leleplezett Titus Pamphilus is lényegében Beccadelli univerzumából kilépett catullusias alak.

Martialis egyik invektivikus epigrammája (3, 26), mely az architektonikus ismétlésfunkció szintaktikai jegyein alapszik, és a humanista priapikus költészetben Beccadellinél kiinduló textusként radikalizálódott kifejezetten obszcénná (noha szinte centószerűen ismétlődik meg közel az egész költemény), látványos karriert futott be. Beccadelli számos poén-előkészítő artisztikus vonással tette már gazdagabbá a martialisi sémát. Balbi e priapikussá hangolt költeményt destruálja barátságos lausszá G. Tardivus szónok dicséretében (Ad Lentum), s Beccadelliéhez hasonló akusztikus effektusokkal írja felül a tradíciót. A költemény priapikus provenienciáját hasonló sikerrel oldja fel Taurinus István (Arbenz 1891) is egy levélbetétben. A priapikus költészet fokozatos megszelídülését is jól példázza ez az átalakulás: az erotikus költészet mércéje fokozatosan a basia-és passerversek Catullusa, illetőleg az egyre élénkebbé váló antik elégiakurzus lesz, a pszeudovergiliusi Priapea pedig itt-ott leporolt kuriózummá válik.

HIVATKOZÁSOK

Allen, Walter Jr. (1970) „Martial: knight, publisher and poet”, The Classical Journal 65: 345–357.

Arbenz, Emil (1891) „Die Vadianische Briefsammlung der Stadtbibliothek St. Gallen, I” in Mitteilungen zur vaterländische Geschichte, Hrsg. vom Historischen Verein in St. Gallen, 3. Folge 4, tom. 24, 77–270, No. 43: 128–130.

Balbus Venetus, Hieronymus (1791) Opera poetica, oratoria ac politico-moralia, Bécs.

Beccadelli, Antonio (2001) Hermaphroditus, Csehy Zoltán (ford.), Pozsony: Kalligram.

Birnbaum, Marianna D. (1996) The Orb and the Pen, Budapest: Balassi.

Boswell, John (1980) Christianity, Social Tolerance and Homosexuality. Gay People in Western Europe from the Beginning of the Christian Era to the Fourteenth Century, Chicago–London: The University of Chicago Press.

Calě, Carmelo (1894) Studi su i Priapea e le loro imitazioni, Catania: N. Giannotta.

Coppini, Donatella (1994) „La scimmia di Marziale. »Veteres« e »novi« nella poesia di Giano Pannonio”, in Italia e Ungheria all’epoca dell’umanesimo corviniano (a cura di) Gracciotti, Sante–Vasoli, Cesare, Firenze: Olschki, 71–88.

Coppini, Donatella (1998) „I modelli del Panormita”, in Intertestualitŕ e smontaggi, (a cura di) Cardini, Roberto–Regoliosi, Mariangela, Roma: Bulzoni, 1–29.

Csehy Zoltán (2002) A szöveg hermaphroditusi teste, Pozsony: Kalligram.

Dolby, Laura M. (1992) „Az intertextualitás Janus Pannonius epigrammáiban”, Irodalomtörténeti Közlemények 96: 320–323.

Dover, Kenneth James (2001) Görög homoszexualitás, Dupcsik Csaba (ford.), Budapest: Osiris.

Facio, Bartholomeo (é. n.) De viris illustribus, ex oblivione atque interitus nunc primum receptum, vindicatumque bonarum artium patrono commendat et consecrat aeternus firmianae virtutis ac munificentiae futurus testis, ac cultor humillimus Cajetanus Tanzini, Colonia.

Hausmann, Frank-Rutger (1980) Carmina Priapea, Catalogus Translationum et Commentariorum: Medieval and renaissance latin translations and commentaries, IV, Cranz, F. Edward (ed.), Kristeller, Paul Oscar (ass. ed.), Washington D. C.: The Catholic University of America Press, 423–450.

Horváth István Károly (1956) „Musa severa – Musa ludens”, Antik Tanulmányok 1–3: 92–104.

Horváth János ifj. (1975) „Janus Pannonius műfajai és mintái”, in Kardos Tibor–V. Kovács Sándor (szerk.) Janus Pannonius: Tanulmányok, Budapest: Akadémiai, 337–389.

Huszti József (1931) Janus Pannonius, Pécs: Janus Pannonius Társaság.

Jankovits László (2002a) Kanbolhavadászat: Janus Pannonius pajzán epigrammái, in Szentmártoni Szabó, Géza (szerk.) Ámor, álom és mámor. A szerelem a régi magyar irodalomban és a szerelem ezredéves hazai kultúrtörténete, Budapest: Universitas, 141–152.

Jankovits László (2002b) Accessus ad Ianum. A műértelmezés hagyományai Janus Pannonius költészetében, Budapest: Balassi.

Pack, Roger A. (Hrsg.) (1963) Artemidori Daldiani Onirocriticon, Leipzig: Teubner.

Panhormita, Antonius (Antonio Beccadelli) (1990) Hermaphroditus, (edizione critica a cura di) Coppini, Donatella, Roma: Bulzoni.

Richlin, Amy (1992) The Garden of Priapus. Sexuality and Aggression in Roman Humor, New York–Oxford: University Press.

Sabbadini, Remigio–Barozzi, Luciano (1891) Cronologia documentata della vita del Panormita e del Valla, Firenze: Le Monnier.

Schneider, Bernd (ed.) (1985) „Das Aeneissuplement des Maffeo Vegio”, Acta Humaniora, VCH.

Török László (1994) „Janus Hungaricus, avagy filológiai barangolások a Janus-epigrammák magyar fordításainak birodalmában”, in Jankovics József (szerk.) Klaniczay-emlékkönyv. Tanulmányok Klaniczay Tibor emlékezetére, Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézete–Balassi.

Török László (kiad.) (1998) „Janus Pannonius”, in Ács Pál–Jankovics József–Kőszeghy Péter (kiad.) Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény, I. Humanizmus, Budapest:Balassi,9–285.

Vadász Géza (1992) Janus Pannonius epigrammái. Műelemzések és magyarázatok, Budapest: Argumentum.