Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

9. fejezet -

9. fejezet -

A KOLDULÓ RENDI PRÉDIKÁCIÓIRODALOM KIBONTAKOZÁSA MAGYARORSZÁGON

Akkor, akik tudást szereztek, ragyogni fognak,

mint a fénylő égbolt,

s akik igazságra tanítottak sokakat,

tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok

(Dán 12,3).

Amikor e kötet formai előírása egy-egy idézethez kapcsolja az egyes tanulmányokat, olyan megoldást választ, amely a középkori kolduló rendi prédikáció lényege volt. Az itt szereplő bibliai citátum a prédikátor rend alapítójának, Szent Domonkosnak ünnepére szánt második beszéd kiindulópontja a Pécsibeszédekben. Tanulmányunk éppen az egyetlen idézetre épülő skolasztikus vagy más elnevezéssel tematikus prédikáció magyarországi kibontakozását követi végig.

Míg Szent Ágoston prédikációi jó fordításban a mai olvasó számára is elevenek, a 13. századi skolasztikus prédikációkat, a sermókat a nem szakember magyarázat nélkül nem is nagyon érti meg. Lefordítani sem könnyű őket, s legfeljebb oktatási célból érdemes. Az Ágoston-beszédek igen korán beépültek a papi-szerzetesi zsolozsmába, ahol évenként visszatérő olvasmányként szerepeltek az egész középkoron át, s szerepelnek napjainkban is. Velük szemben a 13. századi prédikációvázlatok egy rendkívül intenzív és rutinos szóbeli prédikációs gyakorlat segédleteiként születtek meg, s csak a prédikátorok számára volt jelentőségük. E tömörített anyag csupán az ő közvetítésükkel vált hatékony prédikációvá, s szolgálta a hallgatóság tanítását, lelki épülését.

A műfaj megváltozása – a püspöki prédikáció hagyományaival szemben, melyet Szent Ágoston is képviselt – a 12. század második felében kezdődött el, főként francia és angol székesegyházi és kolostori iskolákban. A folyamatot a szövegelemzés, az érvelés, a gondolkodás új, az arisztotelészi logikát követő módszerei táplálták, melyek a bibliamagyarázatban is érvényre jutottak. Általánossá mindez a 13. század elején gyorsan intézményesülő egyetemeken, elsősorban Párizsban vált. Ekkor született meg a teológia mint önálló tudomány, s lett a prédikáció – a bibliai textus olvasását kísérő magyarázat (lectio) és a szöveg értelmezése fölött folytatott nyilvános vita (disputatio) mellett – a harmadik fontos szövegmagyarázó egyetemi műfaj. A 13. században tehát nem az új prédikációs stílus megjelenése, hanem hirtelen egyetemessé válása és korábban elképzelhetetlen mértékű termékenysége az újdonság. Mindez az európai civilizációban végbemenő nagy változásokkal, elsősorban a városiasodással függött össze.

A rövid idő alatt jelentősen megnövekedett városi lakosság lelki gondozása és a szegénységet kísérő eretnekmozgalmak súlyos feladatok elé állították az Egyházat.

III. Ince pápa (1198–1216) felismerte, hogy a megváltozott körülményeken csak nagy létszámú és komoly felkészültségű segéderők bevonásával lehet úrrá lenni. Ő maga Párizsban tanult teológiát, így méltán építette elképzeléseit az egyetemre, mely a prédikálásban is járatos, magasan kvalifikált teológusokat képzett. A megoldás végül valóban innen érkezett, de két teljesen új szerzetesrend révén.

Az evangéliumi szegénységet életformaként vállaló s az egyházi hierarchiával szembeforduló Szent Ferencnek és követőinek III. Ince, majd utóda, III. Honorius pápa (1216–1227) bölcs előrelátással helyet biztosított az Egyház keretein belül: először világi mivoltuk ellenére engedélyezve számukra az igehirdetést (1209), utóbb pedig a renddé szerveződést (1221). Szent Domonkos képzett teológus volt, aki elsősorban a tudás erejével, s ugyancsak a szegénység és a prédikáció eszközével kívánta az eretnekeket legyőzni, és a keresztényeket hitükben megerősíteni. A „prédikátor rend” 1217-ben nyert pápai elismerést. A 13. század harmincas éveitől kezdve mindkét kolduló rend számára a párizsi egyetem lett teológiai stúdiumaik központja. Kolostoraik szervesen beépültek az egyetemi struktúrába. A két szigorúan központosított rend néhány évtized alatt egész Európát benépesítette rendházaival. A városi pasztorációban oly fontos szerepet vállaló ferences és domonkos barátok már az új stílus jegyében prédikáltak, ennek gyors és általános elterjedése elsősorban nekik volt köszönhető.

A műfaj szempontjából a legnagyobb változás a prédikáció szerkezetében és a szövegelemzés technikájában következett be. A szentbeszéd ezután nem egy adott ünnep teljes evangéliumának vagy szentleckéjének magyarázata volt, hanem egy egészen rövid bibliai szakaszra épült. Ez a themának nevezett bibliai vers vagy inkább versrészlet származhatott az aktuális miseolvasmányokból, de azoktól teljesen független is lehetett. A nagy gonddal kiválasztott alapidézet magában foglalta a teljes sermót, a prédikátor feladata az volt, hogy megtalálja a megfelelő kulcsokat, amelyekkel feltárhatta a bibliai textusnak az ünnepre vonatkozó gazdag tartalmát. A divisio (felosztás) a sermo szerkezetének felvázolása volt, azonosan felépített, egymással rímeltetett tagmondatok (membrumok) sorozata, melyek mindegyike a thema egy-egy szavával vagy szószerkezetével volt szoros kapcsolatban. Az egyes elemeket tovább lehetett „osztani”, ez a subdivisio (alosztás), ami hasonló rímes szerkezetekből állt. A subdivisio legáltalánosabb módja egy-egy fogalom több szinten való megközelítése, vagyis jelentéseinek „megkülönböztetése”, a distinctio volt. A divisiók és subdivisiók (illetve distinctiók) egymásra épülő rendszere adta a prédikáció pontosan kiszámított szerkezeti vázát, amelyben minden membrumot egy vagy több bibliai idézet, illetve nagy egyházi – esetenként világi – tekintélyre való hivatkozás erősített meg. Az egyszerűbb hallgatóság számára a könnyebb megértést a sermo menetébe alkalmilag beillesztett példák (exemplumok) segítették.

Az idézetekben gazdag, bonyolult felépítésű prédikációk megszerkesztéséhez természetesen segédkönyvekre volt szükség. Ilyenek egyfelől a gyors tájékozódást, egyes szavak kereshetőségét biztosító új kézikönyvek, mint a Biblia szövegét kommentáló, mérvadónak elfogadott Glossa ordinaria, a Biblia szavait – valamennyi előfordulásukkal – ábécérendben felsoroló bibliai konkordanciák, a Biblia szavait értelmező distinctiogyűjtemények vagy az olyan – fogalmakhoz rendelt – idézetgyűjtemények, florilegiumok, mint Thomas de Hibernia Manipulus floruma, Virágcsokra. Másfelől megszülettek a prédikációkészítés tudományának – a gyakorlatból elvont – elméleti összefoglalásai, az ars praedicandik. Mindezeket azonban csak egy jól képzett teológus tudta használni, a prédikáló papok és szerzetesek széles rétege nem e könyveket forgatta. Számukra vaskos latin nyelvű prédikációgyűjtemények készültek, melyek sermo-mintákat tartalmaztak. E gazdag sermonariumok a sermoszerkesztés technikáját ismerő prédikátor számára egész könyvtárat helyettesítettek. A modellsermók általában csak a sermók vázát jelentik az egyes tagok mellé rendelt idézetekkel. Megtanulni elsősorban azt kellett, hogy a tömör vázlat alapján miként kell az érzelmekre is ható, élő szentbeszédet tartani, alkalmazkodva a mindenkori hallgatóság felkészültségéhez, s hogy miként lehet egy véges számú sermokészletre támaszkodva akár évtizedeken át prédikálni.

A modellsermókat a könnyebb tájékozódás kedvéért szívesen rendezték ciklusokba: a vasárnapokra szánt beszédvázlatokat a De tempore vagy Sermones dominicales kötetek tartalmazták, a szentek ünnepeire készített sermókat a De sanctis kötetek, a nagyböjti beszédeket pedig a Quadragesimalék. A sermók lehettek elmondott beszédek vázlatai, melyeket a szerző foglalt írásba, de lehettek reportációk, vagyis a hallgatóság által lejegyzett vázlatok. A latin nyelvű prédikációgyűjtemények egyszerre szolgáltak forrásul a latin s az anyanyelvű prédikáció számára. Ez természetes, hiszen a teológia nyelve a latin volt, ezen fogalmazott biztonságosan a szerző, s ez biztosította a mű általános használhatóságát.

A műfaj hirtelen felvirágzását jellemzi, hogy már a 13. századból igen nagy mennyiségű sermonarium maradt fenn. Bár egy sermo-vázlat – térben és időben – annál tágabb körben használható, minél kevesebb konkrétumot tartalmaz, ez a rendkívül gazdag forrásanyag mégis szinte kimeríthetetlen kincsestár a középkorkutatók számára. A tájékozódást azonban nagyon megnehezítette, hogy a kódexek jelentős része anonim. A sermokutatást valójában Johann-Baptist Schneyer kilenckötetes repertóriumának megjelenése lendítette fel (Schneyer 1973–1980; Schneyer 1989–1990). Schneyer az 1150 és 1350 közötti időszakból mintegy 104 000 sermót rendszerezett szerzőik, szerzetesrendi hovatartozásuk vagy – ha egyik sem volt kideríthető – a kódexet őrző könyvtárak rendjében. A számtalan tévedés, meghaladott attribúció ellenére ez a mű ma minden forrásmunka kiindulópontja a jelzett időszakban. A középkori sermoirodalom leglendületesebb korszaka a 13. századi Párizshoz köthető. Egyúttal ez – az újabban megjelent alapvető elméleti munkáknak és kiadásoknak köszönhetően (D’Avray 1985; Bataillon 1993; Bériou 1998) – a műfaj egyik legjobban feldolgozott része is.

A legkorábbi – 13. századi – magyar vonatkozású, Párizsban készült szentbeszédgyűjteményt Gábriel Asztrik fedezte fel és ismertette 1943-ban, az akkor rendelkezésre álló segédeszközökhöz képest rendkívül szakszerűen (Gábriel 1943). A vatikáni könyvtárban őrzött kötet (Pal. Lat. 460) feltehetően sosem került Magyarországra, bár a kompilátor nevének Hungarus jelzőjén túl a 30v lap margójára bejegyzett négy magyar szó – egy rímes distinctio – arról tanúskodik, hogy magyar anyanyelvű környezetben prédikáltak belőle. A kódex korábban azonosított szerzői párizsi prédikátorok, a kérdés azonban a magyar származású prológusíró szerkesztői szerepét illetően nincs tisztázva, érdemes volna vele újra foglalkozni.

1982-ben sikerült megszereznie csere útján az Országos Széchényi Könyvtárnak a Leuveni Egyetemi Könyvtártól azt a kisalakú, vaskos prédikációs könyvet, melynek 134v lapján olvasható második legkorábbi nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária-siralom. Amikor a sermonarium végre hazakerült, konkrét tartalmáról alig lehetett tudni valamit. A Schneyer-féle repertórium azonban már a kutatás rendelkezésére állt. Vizkelety András a következő években azonosította a kódex sermóinak szerzőit (Vizkelety 1986a; Vizkelety 1986b), elkülönítette a magyar kezeket, s újabb kódexeket hozott kapcsolatba a korai magyarországi domonkos sermoirodalommal. A mintegy húszéves kutatómunka eredményei önálló monográfiában jelentek meg azokkal a sermókkal együtt, melyeket Magyarországon jegyeztek le a kódex üresen maradt lapjaira (Vizkelety 2004).

A 147 × 101 mm nagyságú, vörös bőrkötéses könyvecske törzsszövegét a 13. század harmadik negyedében másolta több kéz, feltehetőleg Itáliában, az utólagos betoldások a század végén készültek javarészt Magyarországon. A kódex eredetileg két különálló részből állt: az első rész több de tempore ciklust tartalmazott jeles párizsi és itáliai domonkosok műveivel, a második hasonló eredetű de sanctis ciklusokat. Magyarországon jegyezték le az első kötet utolsó lapjára az Ómagyar Mária-siralmat, s minthogy a kódex akkor még bekötetlen volt, a használat során erősen le is koptatták. Itt készült a már bekötött kötethez egy rövid tartalomjegyzék is, mely utal a magyar nyelvű versre. Arról, hogy a kódexből magyarul prédikáltak, magyar nyelvű glosszák tanúskodnak. Két magyar domonkos is buzgón másolt be sermókat a kódex félig üres lapjaira. Egyikük azonos azzal, akinek az Ómagyar Mária-siralom fennmaradását is köszönhetjük. E sermók egy részének ők lehetnek a szerzői is, ami a kötet jelentőségét számunkra ugyancsak megnöveli. A kódex a 15. században még használatban volt, ekkor ugyanis új kötést kapott a szlovéniai Pettau domonkos kolostorában.

Egyetlen olyan gondosan megszerkesztett korai sermogyűjtemény ismert ma, melynek minden darabja Magyarországon készült. A Pécsi egyetemi beszédek címen számon tartott, igen kvalitásos de sanctis ciklus a domonkos sermoirodalom legjelentősebb magyarországi emléke.

A kódex maga, amelyben fennmaradt, a 14–15. század fordulóján készült kései másolat (München, Staatsbibliothek, Cod. lat. 22 363b). A ciklus élén Sermones compilate (!) in studio generali Quinqueecclesiensi in regno Ungarie (Magyarországon, a pécsi egyetemen összeállított sermók) címbejegyzés olvasható. A prédikációgyűjtemény magyarországi eredetére ez hívta fel Csontosi János figyelmét 1882-ben, a Müncheni Királyi Könyvtár frissen megjelent katalógusának tanulmányozásakor (Csontosi 1882). Joggal hihette, hogy a pécsi egyetem egy fontos kéziratára bukkant. A gyűjtemény később Pécsi egyetemi beszédek címen vált ismertté, mivel pécsi eredete sokáig nem volt kérdéses, és az egyetem jubileumai ürügyén mindig újra ráirányult a figyelem. Bár időközben kiderült, hogy a beszédek a pécsi egyetem alapításánál (1367) jóval korábbiak, ma már nem érdemes a címen változtatni.

A kódexszel Petrovich Ede foglalkozott évtizedeken át nagy elhivatottsággal, megállapításainak jó része ki is állta az idők próbáját (Petrovich 1967). A kritikai kiadás kezdeményezője is ő volt, de a munkát megromlott látása miatt abba kellett hagynia. A kiadás előkészítését Timkovics Pál vette át tőle, aki a szövegben szereplő mintegy 3500 szentírási idézet és 2200 körüli egyéb citátum azonosítására fordított ugyancsak sok időt. (Akkoriban még nem segítette a kutatót a Patrologia Latina vagy a Corpus Christianorum CD-ROM-kiadása.) Egy műhelytanulmányban összegezte az idézetanyagból levonható tanulságokat (Timkovics 1979), s ezzel megbízhatóbb alapokra helyezte az eredeti corpus datálását.

A legkésőbbi szent a kötetben a domonkos Veronai Péter mártír, akit 1253-ban avatott szentté IV. Ince pápa (†1254), a legkésőbbi idézett auktoritás maga IV. Ince. Teljességgel hiányzik mint idézett tekintély a kor legjelesebb teológusa, Aquinói Szent Tamás (†1274) és a ferences Szent Bonaventura (†1274). Igen szembetűnő a kötetben a nagyszámú klasszikus auktoridézet és Arisztotelész-hivatkozás. A tőle származó idézetek az Aquinói Tamás megbízására dolgozó Guillelmus de Moerbeke görög–latin fordítását (1260-tól) megelőző arab–latin verziókból származnak.

A Pécsi egyetemi beszédek kritikai kiadása végül 1993-ban látott napvilágot (Petrovich–Timkovics 1993). Mivel a kötet megjelenését a szövegek gondozói nem érhették meg, Kulcsár Péter összegezte egy rövid, megbízható előszóban a kódexről való tudnivalókat és a kutatások addigi eredményeit.

A Münchenben őrzött kézirat első része Nicolaus de Lyra (†1349) vasárnapi evangéliumi posztilláit tartalmazza, a minket érintő második rész egy, a teljes évet átfogó prédikációsorozat a szentekről. Az evangéliummagyarázatok a kódexben feltehetően az eredeti sermonarium elveszett vasárnapi részét helyettesítik. Az írás alapján a kézirat a 14–15. század fordulójára datálható, helyesírása alapján német nyelvterületre lokalizálható; a pécsi egyetemre, studium generaléra vonatkozó bejegyzés a második rész elején a sermók másolásánál valamivel későbbi. Ez a rész 199 sermót tartalmaz: egy rendszeres de sanctis ciklust Szent Andrástól Szent Katalinig az ünnepek rendjében, commune sermókat, vagyis több szent ünnepén felhasználható „közös” beszédeket apostolokról, vértanúkról, hitvallókról és szüzekről, s végül jó néhány alkalmi beszédet. Az eredeti korpuszt – a citátumokból kikövetkeztethetően – a 13. század utolsó negyedében állították össze. A sermókat egy magyar domonkos szerzetes kompilálta magyar domonkos hallgatóság számára. A magyar és a domonkos szentek igen jelentős helyet kaptak a gyűjteményben; Szent Istvánt „rex noster”-ként, Szent Domonkost „pater noster”-ként említi a szerző. A beszédek fontos témája maga a prédikáció. A sermók igen magas színvonala rendi főiskolára vall, ezért feltehető, hogy a sermonarium a budai kolostorban készült, ahol 1304-ben alapították meg hivatalosan is a magyar rendtartomány studium generaléját. A pécsi studium generale említése talán a kötet egyik használójával kapcsolatos.

A kritikai kiadás egyfelől egy hosszú kutatói periódust zárt le, másfelől mindenki számára hozzáférhetővé tette a szöveget, s így új lendületet is adott a kutatásnak.

Az elmúlt évek során kilenc olyan sermót sikerült felfedezni, mely a Pécsiegyetemi beszédekkel kapcsolatba hozható, s vagy a budai domonkos által összeállított eredeti korpuszhoz tartozott, vagy a két szerző ugyanazt a forrást használta (Madas 2002, 147–196). A 292. sz. heiligenkreuzi kódexre Vizkelety András hívta fel a figyelmet 1988-ban, miután a Schneyer-féle repertóriumban e tétel alatt magyar szentekről szóló sermókat talált (Vizkelety 1988). Közülük két Szent László-sermo a Pécsiegyetemi beszédekben is szerepel. A 14. század eleji heiligenkreuzi kódex is magyarországi domonkos összeállításnak tűnik, de rendszertelen felépítésű, és az azonosítható szerzők többnyire ferencesek. A két Szent László-beszéd a Pécsi egyetemi beszédek eredeti korpuszából kerülhetett bele (Madas 2004). Ugyanebből az eredeti gyűjteményből származik még egy Szent László-(Madas 2000) és egy Szent Imre-sermo is (Madas 2002, 153–156) a kódexben. Ezeket a budai domonkosra jellemző stílusjegyek alapján sikerült azonosítani, a Pécsi egyetemi beszédek fennmaradt kéziratából már hiányoznak. A két sermo hiánya jelzi, hogy az eredeti összeállítás a ma ismertnél gazdagabb volt. A heiligenkreuzi kódex Szent Miklós-, Szent Luca-és Szent Tamás-sermói szoros rokonságot mutatnak a Pécsi beszédek megfelelő prédikációvázlataival. Hasonlóképpen a 149. számú heiligenkreuzi kódexben, mely ugyancsak domonkos eredetű, egy karácsonyi és egy Szent Benedek-napi sermo rokonítható a Pécsi beszédek sermóival. A párhuzamba állítható beszédek nem egymás átdolgozásai, hanem közös forráson alapulnak. Az utóbbi példák segítettek kiemelni a Pécsi beszédeket a korábbi elszigeteltségből, s tanulmányozhatóvá tették a szerző kompilációs módszerét. A sermók egy része esetében mindenképpen kész sermo-vázlatokat használt fel és alakított át saját hallgatósága és a készülő kötet szempontjai szerint.

A tematikus prédikáció lényegéhez tartozott a „képes beszéd”, a metaforikus gondolkodás-és kifejezésmód. Ezáltal lehetett az alapidézetet az adott ünnephez kötni, így válhatott a Biblia bármely szava konkrét és aktuális mondandó kiindulópontjává. A gyakorlatban rengeteg irodalmi eszköz és technika állt rendelkezésre, egy részüket nagy rutinnal alkalmazták a prédikátorok, így a Pécsi egyetemi beszédek összeállítója is. Máskor sok múlt a szerző egyéni invencióján, teremtő kedvén, műveltségén. Az elsőre a Luca-napi sermo (Petrovich–Timkovics 1993, 33–35) jó példa. A prédikáció egy közeli változata – eltérő kifejtéssel (dilatatióval) – a 292. jelzetű heiligenkreuzi kódexben is olvasható (Madas 2002, 157–170).

A sermo themája: „Gloria Libani data est ei, decor Carmeli et Saron” („Libanon dicsősége adatott néki, Kármel és Sáron ékessége” – Iz 35,2). A citátumot először Lucára vonatkoztatja a szerző.

A mennyei vőlegény, az Úr Jézus három nagy ajándékkal adományozta meg jegyesét,Szent Lucát:

a szüzesség tisztességével – mivel Libanon dicsősége adatott néki…,

a szegénység szeretetével – mivel Kármel ékessége adatott néki…,

a kínszenvedés viaskodásával – mivel Sáron ékessége adatott néki…

A rímes divisio háromtagú, ez jelenti a sermo vázát, ami ezúttal az alapcitátum három részre osztásából adódott. Milyen kulccsal (clavis) lehetett „Libanon”-tól a ’szüzesség’ értelemhez eljutni? Az egyik rendszeresen használt eszköz a héber szavak interpretációja, fordítása, amit itt a szavak jelképes értelme egészít ki.

[A héber] Libanon [szó] fehérséget jelent, [ami morális értelemben] a szüzességet jelképezi

.A Kármel körülmetélést jelent, ami a szegénységet jelképezi.

A Sáron szorongattatást jelent, ami a vértanúság hevességét jelképezi.

A prédikátor előtt ettől kezdve számtalan lehetőség áll. A Pécsi beszédek kompilátora a most nem idézett „adatott néki” tagot és a „fehérség”-et fejtegeti leghosszabban, a heiligenkreuzi változaté a tisztaságot és a szegénységet. Mindkét prédikáció szerzetesi közösségnek szólt.

A Pécsi beszédek szerzőjére azonban jellemzőek az eredeti, nagy gonddal kifejtett szóképek is. Keresztelő Szent János ünnepén a thema: „Numquid producis Luciferum in tempore suo?” („Elővezeted-e a hajnali csillagot idejében…?” Jób 38,32; Petrovich–Timkovics 1993, 163–166). Az égen felragyogó esthajnalcsillag – Lucifer, a ’fényhozó’ itt ezt jelenti – Keresztelő Szent János, aki a nap, azaz Krisztus előfutára. A prédikátor az esthajnalcsillagot nyolc klasszikus és több középkori költői idézettel jellemzi. A citátumok révén Keresztelő Szent János tettei kozmikus méreteket öltenek. A rendkívül bonyolult szerkezetű sermo egyik alosztásából emelünk ki néhány példát:

–„Nascentis vexilla gerit solis in ortu Lucifer” (A születő Nap zászlait Lucifer hordozza először – Alanus ab Insulis: Anticlaudianus): Keresztelő Szent János hat hónappal Krisztus előtt született.

„Ammonitorque operum celo clarissimus alto Lucifer ortus erat” (Devecseri Gábor fordításában: „Munkára ki int, föltűnik az égi magasban fényes Lucifer is” – Ovidius: Metamorphoses, 4, 663–664): Keresztelő Szent János jótettekre inti az embereket: „Készítsétek az Úr útját…” (Luk 3,4).

„Diffugiunt stelle, quarum agmina cogit Lucifer, et celi stacione novissimus exit” („Fut a sok csillag, mind közt raj-utolsó Lucifer, ő indul legutószor el, őrhelye hagyva” – Ovidius: Metamorphoses, 2, 114–115, Devecseri Gábor fordításában): Keresztelő Szent János zárja le az ótestamentumi szentek sorát.

Aligha lehet elképzelni, hogy e verssorok költői erejével ne lett volna tisztában a szerző. A válogatott citátumok egyben „műértő” hallgatóságot is feltételeztek.

Hasonló jellegű az említett Szent László-beszéd is, mely a Pécsi beszédek eredeti korpuszához tartozott, de a fennmaradt másolatból hiányzik. A sermo themája a Makkabeusok könyvéből való, és eredetileg Júdás Makkabeusra vonatkozik: „Similis factus est leoni in operibus eius” („Tetteiben oroszlánhoz volt hasonló” – 1Mak 3,4). Az oroszlán királyi tulajdonságokkal és természettel rendelkezik, ez a citátum kulcsa Szent László király alakjához. A prédikáció kolostori hallgatósága jól ismerte a zsolozsmából a László-legenda oroszlánhasonlatát – „s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze” – így valószínűleg méltányolta a találékony themaválasztást.

A sermo maga egyetlen, tíz tagból álló rímes distinctio. Az egyes tagok az oroszlán tíz olyan tulajdonságát részletezik, melyekben osztozik „a jó fejedelemmel”. Ezek a szelídség, a testi erő, tagjainak szépsége, a járandóság nagylelkű kifizetése, a félelemkeltés, jótetteinek szerény elkendőzése, beszédének édessége, halandóságának tudata, az isteni ítélettől való félelem és törekvés a tudás megszerzése. A szerző klasszikus és középkori auktoritásoktól s a Bibliából kölcsönzött idézetekkel igazolja egy-egy tulajdonság meglétét az oroszlánban s meglétének szükségességét a fejedelemben. Szent Lászlóban ezeka tulajdonságok természetesen megvoltak, a sermo összeállítója ennek bizonygatására külön nem is vesztegette a szót. A legendából a sermo pontról pontra kiegészíthető.

A Pécsi egyetemi beszédek egy jól felkészült prédikátor gondosan megszerkesztett műve. A sermók prédikátori hivatásra készülő növendékek számára készültek, ezért olyan gyakoriak bennük a hivatásra vonatkozó reflexiók. Ezek a kötet egészében koherens rendszert alkotnak, amelyben különös hangsúlyt kap a szerzetesi fegyelem és a tanulás. De az is nyilvánvalóvá válik, hogy mindezt csak az isteni kegyelem tudja hatékonnyá tenni, amiért állandóan imádkozni kell.

Bár a beszédek kidolgozottsága különböző színvonalú, vannak olyan speciális formai jegyek, amelyek gyakran fölbukkannak, s ezért jellemzők a szerzőre, illetve a kötetre. Ilyen a szerző személyes jelenléte és gyakori kontaktuskeresése hallgatóságával, ami elég szembeötlő a száraz sermo-vázlatokban. Különösen jellegzetes a dico (mondom) közbevetés, ami 36 sermóban fordul elő, egyes beszédekben háromszor-négyszer is.

32 sermóban van prothema, vagyis egy olyan második citátum a bevezető idézet után, amely alkalmat ad a prédikátornak arra, hogy saját elégtelenségével szembenézzen, és hallgatóságát imádságra buzdítsa a hatékony igehirdetés kieszközlésére. Ezek ugyancsak a Bibliából vett idézetek szoktak lenni, kiválasztásuknál fontos szempont, hogy valamilyen módon kapcsolódjanak a themához. Ebben a sermonariumban azonban 19 esetben az idézet nem a Szentírásból származik, hanem valamelyik egyházatyától, de gyakran Szent Bernáttól, sőt néha Arisztotelésztől is. Schneyer sermorepertóriumából kiderül, hogy ez az úzus elég ritka, a 14. század előtt nem is találni rá példát.

A sermók befejezése ugyancsak jellegzetes. A beszédek fele rövid fohásszal zárul. A fohászok egy része a „quo et nos precibus apostoli perducat Iesus Christus” (ahová az apostol imádsága által minket is vezessen el Jézus Krisztus) séma egy változata. Tizenhat esetben fordul elő, hogy a zárómondatban Krisztusra vonatkozóan -tor képzős, szokatlan nomen agentis szerepel: „quietator animarum” (a lelkek megnyugtatója), „cibator et potator animarum” (a lelkek megetetője és megitatója), „actor pietatis” (a kegyesség szerzője) stb.

A kötetben 16 sermóban történik hivatkozás egy másik sermóra, ami így 32 beszédet érint. Ez azt jelenti, hogy a sermonarium összeállítója nemcsak egy valós vagy képzelt hallgatóságot tart szem előtt, hanem a kötet rendszeres használóját is, aki önállóan kompilál majd újabb és újabb sermókat a felkínált anyag alapján.

A gazdag domonkos anyaggal szemben a 13–14. századi hazai ferences prédikációs gyakorlatról egyetlen kódexünk tanúskodik közvetlenül (Gyulafehérvár, Batthyaneum,

R. III. 89). A kötetre Varjú Elemér hívta fel először a figyelmet, amikor margóin felfedezte az azóta Gyulafehérvári Sorokként számon tartott magyar nyelvű rímes distinctiókat (Varjú 1899; Benkő 1980; A. Molnár 2005). A méreténél fogva könnyen hordozható kis kódex praktikus összeállítás volt ferences prédikátorok számára: összetettebb, mint egy megszokott sermonarium. A nagyobb ünnepekre szánt 56 sermo-vázlat mellett olvashatók benne értekezések erényekről, bűnökről és a bűnbánatról, s meglepő módon oklevélminták is. Utóbbiak tanúsága szerint a kódex a veszprémi egyházmegyében készült, feltehetően Székesfehérváron. A 14-es számú formula a kötet használói számára fontos jogi biztosítékot nyújtott: Benedek veszprémi püspök 1295 táján ebben az oklevélben adott fölhatalmazást a ferenceseknek arra, hogy egyházmegyéjében gyóntathassanak és prédikálhassanak, a hívek számára pedig a részvételt külön búcsúkkal tette vonzóbbá. A kézikönyvre a prédikációra való felkészülésnél, gyóntatásnál, oklevelek kiállításakor vagy a pasztoráló szerzetes kompetenciáját kétségbe vonó helybéli plébánossal szemben egyaránt támaszkodni lehetett.

Magukról a sermókról mindaddig nem lehetett megbízhatóan nyilatkozni, míg a Schneyer-féle repertórium segítségével a beszédvázlatoknak több mint a felét nem sikerült azonosítani, vagy legalábbis szövegpárhuzamot találni hozzájuk (Madas 1993; Madas 2002, 197–218). A szerzők közül négyen a párizsi egyetem teológiai fakultásának magister regensei, intézetvezető egyetemi tanárai, valamennyien ferencesek. A leghíresebb közülük Szent Bonaventura (1221–1274), a legkorábbi pedig Johannes de Rupella (†1245), aki Alexander de Hales utóda volt a minoriták katedráján s igen népszerű prédikátor. Őt követően Odo Rigaldus (†1275) lett a minoriták magister regense 1245 és 1248 között. Rigaldus a korai skolasztika jelentős alakja volt, 1248 után roueni érsek. Guibertus de Tornaco (†1284) 1257 és 1260 között Bonaventurát követte a ferences katedrán, ők együtt teremtették meg a prédikációs segédeszközök párizsi ferences tradícióját. Népszerű párizsi ferences szónok volt még Nicolaus de Biard (1250 k.) és az ő nyomdokain járó Petrus de Sancto Benedicto (1280 k.). Bolognában és feltehetően Párizsban is tanult Servasanctus de Faenza (†1300 k.), akit a 13. század legnagyobb moralistájának neveztek. A másik itáliai, Lucas de Bitonto párizsi kapcsolatai nem ismeretesek, de népszerű prédikációit Párizsban is másolták, 1483ban pedig ki is adták.

Az azonosított szerzők révén sikerült a Gyulafehérvári Sorok kódexét a 13. századi párizsi ferences tradícióhoz kötni. A kódex mintapéldánya a legfrissebb párizsi prédikációs anyagot tartalmazta, amit – hála a jól szervezett rendi iskolázásnak – egy Párizsban tanult magyar ferences szerzetes rögtön haza is hozott. A fennmaradt példány már magyarországi összeállítás, hat kéz másolta buzgón a jól használható prédikációvázlatokat, s közéjük egyéb fontosnak tartott szövegeket. Az oklevélformulák és az írás alapján a kódex a 14. század első harmadára datálható. Ez a sermonarium azonban nemcsak a párizsi sermoanyag gyors átvételének, hanem a prédikációs gyakorlatban való megszólaltatásának is egyedülálló dokumentuma.

A híveknek, a latinul nem tudó apácáknak és a kolostorokban élő laikus testvéreknek csak anyanyelven lehetett prédikálni. A prédikáció kisebb, igénytelen helyeken kimerülhetett egyszerű hitoktatásban vagy a mise latin nyelvű olvasmányainak (episztola, evangélium) „bötű szerénti magyarázatá”-ban, szó szerinti tolmácsolásában. Egy felkészült prédikátor azonban bonyolult latin nyelvű modellsermók, prédikációvázak alapján prédikált latinul és anyanyelvén egyaránt. Tekintettel volt természetesen a hallgatóság befogadóképességére: a sermo felépítését lehetett egyszerűsíteni vagy bonyolítani, a mindennapi életből vett szóképekre építeni, tanulságos példákkal megtűzdelni, vagy elvont fejtegetéssé szublimálni. Ennek átgondolása, memorizálása jelentette a felkészülést a prédikációra. Ehhez járult még – másodlagosan – a nyelv kérdése. Akár latinul, akár magyarul, a beszédváz szóban kelt életre. Arról, hogy az élőszóban elmondott prédikációk közelebbről milyenek voltak, nincs sok fogalmunk. A rímes divisiókból és distinctiókból álló szerkesztmények előadását a prédikátori hivatásra készülők a szóbeli prédikációs gyakorlatból sajátították el. Különösen érvényes ez az anyanyelvű prédikációra, melynek nálunk kizárólag a szóbeliség volt a létformája. (A 16. század eleji prédikációfordításokat épületes olvasmányul, felolvasásra szánták a szerzetesek a latinul nem értő apácák és laikus testvérek számára. Magyar nyelvű mintaprédikáció a reformáció előtt nem készült, az idézett fordítások pedig a szóbeli gyakorlatot csak nyomokban tükrözik.)

Bár az anyanyelvű prédikáció alig hagyott írásos nyomot, a Gyulafehérvári Sorok mégis nagyon színvonalas hazai gyakorlatról tanúskodnak. A latinhoz hasonlóan a magyar beszéd váza is azonos szerkezetű, egymással rímelő szószerkezetekből (tagokból) épült fel. A gyulafehérvári kódexben három latin sermo margóján találunk magyar nyelvű rímes distinctiót, melyek a latin szövegekhez különbözőképpen viszonyulnak, s így a latin forrás felhasználásának különböző lehetőségeit illusztrálják.

Az első a Circumcisio ünnepére (Jézus körülmetélése, január 1.) írt beszédvázlat alsó margóján kapott helyet (f. 50r). Ez az ünnep egyúttal Jézus neve napja. A sermo szerzője a már említett Petrus de Sancto Benedicto, alapcitátuma pedig Lukács evangéliumából való: „Vocatum est nomen eius Iesus” („Hivaték az ő neve Jézusnak”, Luk 2,21). A magyar ferences talált egy témába vágó, Jézus nevére írt latin akrosztichont, amelyet a lap szélére másolt, s ezt ugyanitt nagy rutinnal le is fordította. Vértes

O. András hívta fel a figyelmet arra, hogy az akrosztichon már Albertus Magnus (†1280) Compendium theologiae veritatis című művében előfordul, bár valószínűleg nem ő a szerzője (Vértes 1956, 350). A több kódexből ismert versike valójában egy öttagú rímes divisio: Jézus nevének minden betűje egy-egy lényeges tulajdonságának hordozója.

I–ucunditas merencium (szomorkodók öröme)

Háborúságban valóknak kegyessége,

E–ternitas vivencium (halandók örök élete)

Élőknek örök élete,

S–anitas languencium (betegek egészsége)

Kórságban valóknak egészsége,

U–bertas egencium (szűkölködők bősége)

Szükségben valóknak bősége,

S–atietas esuriencium. (éhezők jóllakása)

Éhezőknek elégsége.

A magyar prédikátor a fordításnál elhagyta az akrosztichont, így a rímes divisio (a név öt betűre való „felosztása”) – műfajtechnikailag egy öttagú rímes distinctióvá vált. Az öt tag Jézus öt tulajdonságát „különbözteti meg”, melyek a földi szenvedés minden fajtáját megszüntetik. A vázlatot memorizálva a ferences barát az egyes tagokat már önállóan fejtegethette a prédikáció során.

A második magyar distinctio a Szent Tamás-sermo margóján olvasható (f. 125r), a sermo szerzőjét egyelőre nem sikerült azonosítani. A thema: „Quia vidisti me, Thoma, credidisti; beati qui non viderunt, et crediderunt” („Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek” – Ján 20,29). A distinctio alapja az a kérdés, hogy a kételkedő apostol utódai, a mai keresztények hogyan láthatják meg Krisztust. Négyféle lehetőséget sorol fel a sermo, a lapszélen csak a magyar fordítás olvasható:

In mirifici operis indicio, Csodálatos művének jelenetében, In verbi oris sui testimonio, Önön szájával mondott igének tanúságában,In sacri altaris mysterio, Szent oltáron kenyér képében,In sui imaginis vestigio. A keresztfán függő képében.

Az első tag kifejtéséből kiderül, hogy a „csodálatos művön” Krisztus csodáit kell érteni, amelyek bizonyságot jelentenek a kétkedők számára. Krisztus „önnön szájával mondott igéi” a Szentírásban olvashatók. „Aki Krisztus szavát írásban olvassa vagy hallja, már valójában látja is őt”, magyarázza később a szerző a második taggal kapcsolatban. A harmadik tag dilatatiójában ezt olvassuk: „Miután a kenyér fölött a pap a Megváltó személyében azt mondja: »Ez az én testem« (Luk 22,19), a kenyér színében már Krisztust érintjük, őt vesszük magunkhoz és valójában őt látjuk.” Ez esetben a fordító nem szó szerint adta vissza a latint („a szent oltár misztériumában”), hanem a sermo ismeretében a szerzőnél jóval konkrétabban fogalmazott. A negyedik tag szó szerinti fordítása: „Az ő képének lenyomatában”, azaz Krisztus ábrázolásában. Később így szól erről: „A kép azt ábrázolja, akinek a képéről szó van. Azért van Krisztus képe az imateremben kifüggesztve, hogy ezt szemlélve magát Krisztust lássuk.” A magyar prédikátor képzeletében a feszület jelent meg: most sem fordít tehát, hanem értelmez.

A kódex harmadik magyar nyelvű distinctiója az utolsó lap alján (f. 154r) olvasható, s egy passióbeszédhez kapcsolódik. A sermo hat pontban elemzi azokat a körülményeket, amelyek Krisztus szenvedését súlyosbították. Ezek nincsenek kiemelve, nem alkotnak rímes distinctiót. A magyar ferences azonban a sermo menetére építve egy hattagú magyar nyelvű rímes distinctiót alkotott.

Primum, quia a proprio discipulo eiusvendicio fuit procurata…

Önön tanítványának árulatja,

Secundum, quia a populo eius… est accusatus.

Nemzette népének vádolatja,

Tercium est, quia a Ierosolymis honorifice

Jeruzsálem városának tisztes

fuerat susceptus…

fogadatja,

Quartum innocencia Salvatoris…

Isten Fiának ártatlansága,

Quintum mortis infamia…

Halálának szidalmas kínja,

Sextum Marie presencia…

Boldog Asszonynak szemével látatja.

A fenti példák jól illusztrálják, hogy a distinctiókra épülő prédikációszerkesztési technika milyen természetesen működött magyar nyelven már a 14. század elején. A prédikátor számára kiindulópontul szolgálnak a latin prédikációvázlat elemei, amelyeket anyanyelvén újakkal egészíthetett ki (első distinctio), szabadon lefordíthatott (második distinctio), vagy önállóan kivonhatott a sermóból (harmadik distinctio). A Gyulafehérvári Sorok mindenképpen magas szintű magyar nyelvű prédikációs gyakorlatról tanúskodnak.

HIVATKOZÁSOK

A. Molnár Ferenc (2005) „A Gyulafehérvári Sorok olvasata, értelmezése és magyarázata”, in A legkorábbi magyar szövegemlékek. Olvasat, értelmezés, magyarázat, Debrecen: Debreceni Egyetem, 137–145.

Bataillon, Louis-Jacques (1993) La prédication au XIIIe sičcle en France et en Italie, Aldershot: Variorum.

Benkő Loránd (1980) Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei, Budapest: Akadémiai.

Bériou, Nicole (1998) L’avčnement des maîtres de la Parole. La prédication ŕ Paris au XIIIesiècle, 2, Paris: Institut des Études Augustiniennes.

Csontosi, János (1882) „Nagyfontosságú XIV. századi kézirat a pécsi egyetemről Münchenben”, Magyar Könyvszemle 7: 253.

D’Avray, David L. (1985) The Preaching of the Friars. Sermons diffused from Paris before 1300, Oxford: Clarendon.

Gábriel Asztrik (1943) „Egy XIII. századi magyar klerikus párizsi egyetemi beszédgyűjteménye”, Egyetemes Philologiai Közlöny 67: 164–193.

Madas Edit (1993) „A XIII–XIV. századi magyarországi ferences prédikáció forrásvidéke. A Gyulafehérvári Sorok kódexének sermóiról”, Irodalomtörténeti Közlemények 97: 1–15.

Madas Edit (2000) „»Species Priami digna est imperio«. Les enseignements d’un sermon du XIIIe sičcle sur saint Ladislas”, Acta Antiqua 40: 311–319.

Madas Edit (2002) Középkori prédikációirodalmunk történetéből, Debrecen: Kossuth. Madas Edit (2004) Sermones de sancto Ladislao rege Hungariae. Középkori prédikációk Szent László királyról, Debrecen: Debreceni Egyetem.

Petrovich Ede (1967) „A pécsi egyetemi beszédgyűjtemény”, in Csizmadia, Andor (szerk.) Jubileumi tanulmányok. A pécsi egyetem történetéből, I, Pécs–Budapest: Tankönyvkiadó, 163–220.

Petrovich, Eduardus–Timkovics, Paulus Ladislaus (ed.) (1993) Sermones compilati in studio generali Quinqeecclesiensi in regno Ungariae, Budapest: Akadémiai.

Schneyer, Johann Baptist (1973–1980) Repertorium der lateinischen Sermones des Mittelalters für die Zeit 1150–1350, I–XI, Münster Westfalen: Aschendorffsche Verlagsbuchhandlung.

Schneyer, Johann Baptist (1989–1990) Repertorium… Index der Textanfänge, I–II, (erarb. v.) Lohr, Charles Ch.–Feger, Uta–Henkes, Markus etc., Münster Westfalen: Aschendorffsche Verlagsbuchhandlung.

Timkovics Pál (1979) „»A Pécsi egyetemi beszédek« szellemi háttere”, Irodalomtörténeti Közlemények 83: 1–15. Varjú Elemér (1899) „A gyulafehérvári codex”, Akadémiai Értesítő 10: 16–25.

Vértes O. András (1956) „A Gyulafehérvári Glosszák egyik latin eredetijéről”, Magyar Nyelv 52: 349–350.

Vizkelety András (1986a) „Die Altungarische Marienklage und die mit ihr überlieferten Texte”, Acta Litteraria 28: 3–27.

Vizkelety András (1986b) „Világ világa, virágnak virága…” Ómagyar Mária-siralom, Budapest: Európa.

Vizkelety András (1988) „Példaképalkotás és argumentáció a középkori Szent István prédikációkban”, in Glatz Ferenc–Kardos József (szerk.) Szent István és kora, Budapest: MTA Történettudományi Intézet, 180–184.

Vizkelety András (2004) Az európai prédikációirodalom recepciója a Leuveni Kódexben, Budapest: Akadémiai.

A fejezet szerzője az MTA–OSzK Res libraria Hungariae Kutatócsoport vezetője.