Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

7. fejezet -

7. fejezet -

A SZÓBELISÉG ÉS AZ ÍRÁSBELISÉG HATÁRÁN

„Látjátuk feleim…”

A középkori prédikációirodalom a közérdeklődésen általában kívül eső, speciális szakterület. A véletlen folytán azonban a legkorábbi magyar nyelvű szövegemlék éppen egy sermo, egy temetési beszéd, mely mind a magyar nyelvtörténet, mind a középkori magyar irodalomtörténet egyik legfontosabb, legtöbbet elemzett dokumentuma. Jelentőségének megfelelően a Halotti beszéd iskolai tananyag, amelyet Magyarországon jószerével mindenki ismer, és nemzeti múltunk egyik fontos relikviájaként tart számon. Nagy esemény, ha olykor kiállítják: aki teheti, eredetiben is megnézi a nyolcszáz éves pergamenkódexet, s a felismerés örömével betűzgeti a magyar szöveg szállóigévé vált kezdősorait. A temetési beszéd mai gyakorlatát ismerve mégis kevesen gondolnák, hogy a műfaj európai történetében is páratlan emlékről van szó.

A Halotti beszéd mondanivalója – mint az Egyház tanítása – időtlen, a mű maga viszont korhoz kötött. E kettősség tudatában fordult hozzá Kosztolányi Dezső, már betegen, 1933-ban. Kosztolányi Halotti beszéd című nagy halálversét nem lehet az eredeti műhöz való viszonyának tisztázása nélkül elemezni. Ez fordítva természetesen nincs így, de ha Kosztolányi egyszer átívelte a távolságot a 12. századi temetési beszéd és a 20. századi líra közt, érdemes utalni rá. A nyelvemlék a szóbeliségből az írásbeliségbe éppen átlépett, retorikailag és stilisztikailag kitűnően megformált szöveg, melynek tartalmát a műfaj és az alkalom meghatározta. A mai értelemben vett alkotói invenciónak – a lényeget illetően – itt nem volt helye: a halál az üdvtörténet része (teremtés, bűnbeesés, kiűzetés a paradicsomból / halál, megváltás / feltámadás, utolsó ítélet). Kosztolányi a maga Halotti beszédében a halál kérdését láthatólag kiemeli az üdvtörténeti perspektívából, s az ősi, szakralizált szöveg erőterében a költészet erejével, a rímek játékával küzd meg az emberi lét szorongató végességével. Ami a két mű közt van, az – a jelenkorit kivéve – a teljes magyar irodalom.

A Halotti beszédből az első, hétsornyi részletet Pray (ejtsd: praj) György, a kiváló jezsuita történész tette közzé 1770-ben, a Ráskai Lea-féle magyar nyelvű Margit-legenda első kiadásában, a két nyelvemlék közti két évszázadnyi korkülönbség érzékeltetésére (Pray 1770, 249). Még ebben az évben átadta a beszéd teljes szövegét rendtársának, Sajnovics János csillagásznak, aki éppen a magyar és a lapp nyelv rokonságát demonstrálta Koppenhágában, a dán királyi tudós társaságban (Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapporum idem esse, Hafniae, 1770). Kapóra jött Sajnovicsnak a nyelv változását dokumentáló ősi magyar szöveg. A Demonstratio második, nagyszombati kiadását rögtön ki is egészítette a mű betű szerinti átiratával, az ugyancsak rendtárs Faludi Ferenc olvasatával, s – a magyarul nem tudók számára – a szöveg latin fordításával (Sajnovics 1994, D4–D8). A Könyörgésről és a Halotti beszédet követő latin sermóról nem tudott.

Manapság bizonytalankodva emlegetik, a műfajában felülmúlhatatlan Ó-magyar olvasókönyv pedig határozottan kijelenti, hogy „a Pray-kódex és a Halotti Beszéd felfedezőjének Schier Xistus Ágoston-rendi szerzetest (†1772) kell tartanunk, ki a kódexet és bebizonyíthatólag nyelvemlékünket is első ismertetőjénél, Pray Györgynél előbb ismerte” (Jakubovich–Pais 1929, 68). Bár Schier valóban megérdemli, hogy neve ne merüljön feledésbe, Ő írta például – rendje bécsi könyvtárosaként – az első használható monográfiát Mátyás király Corvina könyvtáráról (Schier 1766). A Halottibeszéd népszerű ismertetéseiből mégis nyugodtan kihagyható. Arról van szó ugyanis, hogy a Corvináról írt kis könyvét halála után még egyszer kiadták, s ekkor korábbi, pontosan nem datálható kéziratos feljegyzéseit is közölték. Ezek között olvasható, hogy „Vidi enim in codice membranaceo Capituli Posoniensis sub anno MCC scripto sermonem Hungaricum scriptum in funeribus dicendum” (Láttam ugyanis a pozsonyi káptalan egyik 1200 körül írt pergamen kódexében egy magyarul írt, temetéseken elmondandó beszédet. Schier 1799, 89). Látta, feljegyezte magának, de nyilvánosan nem tett említést róla. Középkori nyelvemlékeink még ismeretlenek voltak, s hiányzott az a közeg is, melyben egy ilyen közlés visszhangot kelthetett volna. 1770-ben azonban, már érettebb feltételek között, Pray György megtalálta a megfelelő kontextust és a megfelelő embert is a szöveg jelentőségének megítéléséhez.

Az érdeklődés ettől kezdve folyamatos volt az első magyar nyelvű szöveg iránt, elnevezése azonban csak 1851-ben állapodott meg. Az 1795-ben megjelent Debreceni Magyar Grammatika ugyan kétszer is mint Halotti beszédre hivatkozik „a XII. századi igaz Magyarságnak Maradvánnyá”-ra (Debreceni Grammatika 1795, 146–147, 261), de ez műfaji megjelölés, és mindkét esetben kiegészíti a mű kezdő sora. Döbrentei nagy vállalkozásában, a Régi magyar nyelvemlékek sorozat első kötetében még Halottfeletti Megszólítás a néphez avagy Temetési beszéd és könyörgés a címe, a szövegben pedig leggyakrabban mint „Latiatuc feleym temetési beszéd” szerepel (Döbrentei 1838). Toldy Ferenc nemzeti irodalomtörténetében már önálló fejezetet szentelt az időközben ismertté vált nyelvemlék kódexeknek, s az azonosíthatóság kedvéért – általában végleges érvénnyel – el is keresztelte őket. Ő nevezi először az ősi „nyelvmaradványt” is Halotti beszédnek a műfaj egyik régi nevéből tulajdonnevet képezve, a kódexet pedig, mely megőrizte, „első fölfedezőjének emlékére Pray-kódex”-nek (Toldy 1851, 82).

A kódex már évszázadok óta a pozsonyi káptalan birtokában volt, amikor történelmünk újabb kori búvárai, Schier és Pray rábukkantak. A több különálló részből még a

13. század folyamán egybekötött, 172 levél terjedelmű kézirat tartalma középkori művelődéstörténetünk szinte minden ágát érinti (Radó 1973, Nr. 2). Legterjedelmesebb része egy magyarországi használatra készült sacramentarium, azazamisézőpap könyörgéseit tartalmazó szerkönyv. Ehhez kapcsolódnak olyan misén kívüli szertartások szövegei, mint az esketés, a templom alapkövének letétele és a temetés. A Halottibeszéd a temetési szertartás végén olvasható egy bővebb, latin nyelvű sermo kíséretében. A vegyes tartalmú kötetet történeti szempontból hazai zsinati határozatok, valamint a 997 és 1187 közötti eseményeket elbeszélő ún. Pozsonyi Évkönyvek teszik fontossá. A zenetörténet a kódexet a „magyar notáció” és a vonalrendszeres kottaírás legkorábbi magyarországi emlékei között tartja számon, a hazai drámatörténet korai dokumentuma a benne található rövid húsvéti játék, művészettörténeti szempontból pedig a Krisztus halálát, sírba tételét és feltámadását illusztráló, 13. század eleji színezett tollrajzai jelentősek. A Halotti beszédnek köszönhető mégis elsősorban, hogy a kódexet a pozsonyi káptalan 1813-ban a Nemzeti Múzeum Könyvtárának, a mai Országos Széchényi Könyvtárnak ajándékozta (kézirattári jelzete: MNy 1).

Az, hogy a Halotti beszéd fennmaradt, véletlen szerencse. Sok tízezer kódexünk pusztult el az elmúlt évszázadok folyamán. A sacramentarium, melynek függelékéhez tartozik, a pap legfontosabb szerkönyve volt a mise során, voltaképpen misekönyv, az énektételek és az olvasmányok nélkül. Használhatóságát növelte, hogy kiegészítették egy rituáléval, vagyis az említett szertartásszövegekkel. A latin temetési szertartás a kódex 135v lapján ért véget. A 136r lapon olvasható a magyar szöveg, melynek címfelirata „Sermo super sepulchrum” (Beszéd a sír fölött). Az oldal alján kezdődik „Hic faciat sacerdos sermonem populo” (Itt mondjon beszédet a pap a népnek) rubrika alatt a latin sermo. Ez a rubrika valójában hivatkozás: már egyszer feltűnt a temetési szertartás folyamán azon a ponton, ahol a beszédnek valójában el kellett hangzania (134r), vagyis miután a holttestet sírba tették, meghintették szenteltvízzel, megfüstölték tömjénnel, és behantolták. A hosszú latin temetési szertartásnak ez volt az egyetlen pontja, amikor a pap magyarul fordult a gyászolókhoz, és magyarul imádkozott. A magyar és a latin sírbeszéd szövegét ugyanaz scriptor másolta, mint aki az egész sacramentariumot, nem vendégszövegről van tehát szó, hanem a kötetbe gondosan beleszerkesztett elemről. A színes hasonmás (Vizkelety 1985, III. tábla; Madas 2002b) természetes közegében mutatja meg a szöveget. Az írás 12. század végi minuscula. A sacramentarium tartalmi alapon még közelebbi datálást is lehetővé tesz: László király szentté avatása (1192) és III. Béla király halála (1195) között készült (Radó 1973, 41). Ez egyúttal a Halotti beszéd másolásának idejét is jelenti. (A Halotti beszéd tehát mint írott szöveg létezett már a Pray-kódexet megelőzően is.) A másolás helye egy Szent János titulusú bencés monostor volt: már a 18. század végén felmerült a Borsod megyei Boldva község neve (legújabban Szendrei 2005), Mezey László a Rimaszombat közelében fekvő Jánosi mellett érvelt (Mezey 1971).

Történeti megközelítésben az tekinthető véletlennek, hogy első fennmaradt irodalmi szövegünk éppen egy temetési beszéd. Mint tényt megtanuljuk, s utóbb természetesnek tartjuk. Pedig, már utaltunk rá, műfaját illetően – hazai és európai viszonylatban is – a Halotti beszéd több különlegességgel szolgál. Érdemes először ezeket számba venni.

1. Temetési beszéd tartása a protestantizmus térnyerésével vált általános, máig tartó gyakorlattá Európában. A 10–11. századi történeti forrásokban felbukkanó első gyér adatok azt bizonyítják, hogy a sírbeszéd ekkor sem volt ismeretlen műfaj, de csak ritkán, egy-egy magas rangú egyházi vagy világi méltóság temetésén került rá sor. A 12. századból fennmaradt néhány sermominta a szokás lassú terjedésére utal, de jellemző egyáltalán nem volt. Anyanyelvű temetési prédikáció-vázlatokra a korban csak német nyelvterületen találunk példát (Madas 2002a, 102–116).

2. A klasszika-filológus és medievista Horváth János Károly Róbert temetésének (1342) krónikabeli leírásában a Halotti beszédben megfogalmazottakhoz nagyon hasonló gondolatokra bukkant, s ezekben Telegdi Csanád érsek temetési beszédét vélte felfedezni. A halotti búcsúztatónak ezt az immár két dokumentumban megragadható sémáját századokon át élő, speciálisan magyar sajátosságként értelmezte (Horváth 1970). A szöveg tartalma és gondolatmenete a ritka külföldi párhuzamokkal is nagy hasonlóságot mutat (Madas 2002a, 102–116). Ami különleges a hazai változatban, az a kontextus, azaz hogy egy szerkönyvben kapott helyet, és nem egy prédikációgyűjteményben. Ez valóban a szöveg bizonyos állandósulását jelzi.

3. Az is páratlan körülmény, s az irodalmi elemzés számára egyszeri lehetőség, hogy közvetlenül a magyar sermo mellett fennmaradt annak latin forrása, előképe. A két szöveg két különböző hallgatóság számára készült: latinul tudó egyháziaknak és csak magyarul értő laikus híveknek.

4. A Halotti beszéd egyúttal a magyar nyelvű prédikációirodalom egyetlen olyan emléke, melyet többé-kevésbé abban a formában jegyeztek le, ahogy elhangzott, illetve úgy olvasták fel (mondták el), amint rögzítették. A következő századokból csak la-tin sermókat kísérő magyar glosszák maradtak fenn. E glosszák azt bizonyítják, hogy az anyanyelvű prédikáció számára latin nyelvű sermók szolgáltak forrásul, melyeket alkalomról alkalomra szabadon tolmácsoltak. A latin kultúrájú papságnak magyar nyelvű beszédmintákra közvetlenül nem volt szüksége.

Halotti beszéden tágabb értelemben magát a Beszédet és a hozzá szorosan kapcsolódó, „Szerelmes brátim” kezdetű könyörgést értjük. Ha a két szöveg eltérő eredetét hangsúlyozzuk, pontosabb a Halotti beszéd és Könyörgés címváltozat.

Horváth Jánost, a nagy szintézisalkotó irodalomtörténészt elsősorban a magyar irodalmi nyelv létrejöttének kérdése foglalkoztatta. Ennek jegyében foglalta össze a 26 soros Halotti beszéd és a hozzá kapcsolódó 6 soros Könyörgés (Monitio) viszonyát is latin forrásaikhoz. Az első szabad, kivonatos tolmácsolása egy latin sermónak, amely kötetlen műfaj lévén csak minta, bármikor változtatható, felcserélhető, a második viszont szoros fordítása egy szó szerint megkötött, mással fel nem cserélhető latin imádságnak. „Minden arra vall, hogy ez a Beszéd valóban beszéd volt először, nem pedig írásmű; s hogy sokszor elmondták (több-kevesebb alkalmi változatban), míg végre valaki, így, amint ránkmaradt, írásban rögzítette meg” (Horváth 1931, 85). Horváth János megállapítása időtálló, műfajtörténeti szempontból azonban kiegészítésre szorul.

A Halotti beszédet azért volt érdemes leírni, sőt beírni egy papi szerkönyvbe, később pedig átmásolni annak egy újabb példányába is, mert a szövegre gyakran szükség lehetett. Végső formáját minden bizonnyal az írásba foglaláskor nyerte el (Benkő 1980, 30). Ekkor azonban, ha nem is mindenáron kötelező érvényű, de mégiscsak kötött formát öltött: kész, felolvasható szöveggé vált. Terjedelmét és tartalmát tekintve inkább rövid, megszívlelendő intés és imádságra való buzdítás népnyelven, semmint valódi prédikáció. Egy megfontolandó műfaj-tipológiai párhuzamra Vizkelety András hívta fel a figyelmet az Exhortatio ad plebem christianam (Intés a keresztény gyülekezethez) címen ismert 9. századi latin és ófelnémet szövegegyüttesben. Az exhortatióra a keresztségre előkészítő mise keretében került sor, s a keresztelendőknek és a keresztszülőknek szólt, akiket arra intett, hogy a Miatyánkotésa Credótnemcsak tudni kell, hanem tovább is kell adni, mert ez az üdvösség feltétele (Vizkelety 1997). A liturgikus kontextus, a nyelvi kettősség és a viszonylag kötött forma itt is megragadható, ha az alkalom és a kor alapvetően el is tér egymástól. A Halotti beszéd és a latin Sermo elterjedtségének mértékéről – további adatok híján – nem nyilatkozhatunk. Mindenesetre néhány emberöltővel később, mint Európában mindenütt, Magyarországon is megjelentek a latin nyelvű koldulórendi prédikációgyűjteményekben a skolasztikus sermominták, a temetési beszéd műfajában is.

A Halotti beszéd nyelvi megértésén, szavainak értelmezésén, egykori kiejtésének rekonstruálásán és stilisztikai eszközeinek számbavételén a magyar nyelvtörténészek Révai Miklós első, a szöveget szavanként elemző monográfiája óta (Révai 1803) folyamatosan fáradoznak (teljes bibliográfia: A. Molnár 2005). A betű szerinti átírás és a kiejtés szerinti olvasat közlése helyett ezúttal a latin Sermo fordítását és a Halottibeszéd értelmező olvasatát állítjuk egymás mellé. Ez lehetővé teszi a két szöveg tartalmi, szerkezeti összehasonlítását. A Sermo Mészöly Gedeon-féle fordítását Balázs Jánostól vettük át (Balázs 1980, 464–466), de néhány helyen változtattunk a szövegen. A Halotti beszédet Benkő Loránd és A. Molnár Ferenc értelmező olvasata alapján közöljük. Az „es levn halalnec es puculnec feze es mend w nemenec” körüli értelmezési vitában A. Molnár Ferenc Faludira visszamenő ’feje, kezdete’ megoldását választottuk. A táblázatban római I. és II. szám különíti el az elmélkedő részt az imádságra való felszólítástól. A Könyörgést három csillag választja el a Beszédtől, mert ennek latin megfelelője nem a latin Sermo része, hanem a szertartásban a prédikációt követő latin oratio (134r). Az aláhúzás a szövegek közvetlen érintkezését jelenti, a vastag szedés pedig a két szövegben nem párhuzamosan előforduló egyezéseket.

A Sermo (f. 136r–136v) fordítása

A Halotti beszéd (f. 136r) értelmező olvasata

I.

I.

Jól ismeritek, szeretett testvéreim,

Látjátok,feleim,szemetekkel, mik vagyunk:

bizony, porés hamu vagyunk(vö. Teremtés

Isten irgalmasságát,

3,19).

hogy mily nagy kegyelemmel kegyelte az Úr-

Mennyi malasztban teremté elsőül [Úr]

isten az első Ádámot, a mi atyánkat;

mi ősünket, Ádámot,

de midőn az ördög késztetésére vétkezett, mit

érdemelt ki akkor magának és minden utódá

nak, íme, testvéreim,látjátokszemetekkel.

Gondoljátok meg, testvéreim, mekkora bol

dogságban élt amaz első Ádám, hogy őt is nem

meghalni, hanem örökké élni teremtette az Úr.

Gyönyörűséges házat adott neki az Úr, tudni

illik a Paradicsomot,

és adta vala neki Paradicsomot házzá.

És mind[en] paradicsomban való gyümöl

csöktől monda neki élnie. Csupán tiltá őt egy

fa gyümölcsétől. De mondá neki, miért ne en

nék: „bizony, [a]ki napon eendel az[on] gyü

mölcstől, halálnak halálával halsz” (Terem

tés 2,17).

de ő ott lakozva az Úr parancsolataival nem

Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé.

törődött,

Engede ördög késztetésének, és evék az[on]

mivel az ördögtől rászedve evett ama

tiltott gyümölcstől,

tiltott gyümölcsből,

és az[on] gyümölcsben halált evék.

és ama gyümölcsben

És az[on] gyümölcsnek oly keserű vala leve,

hogy torkukat megszaggatja vala.

mind magának, mind az egész emberi nem-

Nem csupán magának de mind[en] ő fajának

nek halált evett.

halált evék.

Egyedül ő vétkezett akkor, testvéreim; vajha

egyedül magának elég lett volna ezt a vesze

delmet elszenvednie. De amit Ezékiel próféta

által mond nekünk az Úr, gondoljuk meg,

testvéreim: „Az atyák ették meg akkoron

– úgymond – a savanyú szőlőt, de csak a fiak foga vásik meg belé” (Ezékiel 18,2). Látjátok,testvéreim,naponként szemetekkel,hogy naponként megvásik belé a fogunk, midőn naponként a halál keserűségével kesergettetünk. A Paradicsom volt, testvéreim, a mi szállásunk, nem ez a verem, de az első szülőnknek a parancsolat-áthágása érdemelte ki számunkra ezt a szállást. Akkor, testvéreim, kiűzettünk ama gyönyörűséges házból, és az ördög markába estünk, aki sok időn keresztül a hatalma alatt is tartott minket.

Haraguvék Isten, és veté őt ez munkás világba: és lőn halálnak és pokolnak feje, és mind[en] ő nemének. Kik azok? Mi vagyunk. [A]hogy ti is látjátok szemetekkel: bizony, egy ember sem múlhatja e vermet, bizony mind ahhoz járók vagyunk.

Végtére a könyörületes Úr megemlékezett arról,hogy por vagyunk. Leszállott a mennyből a földre, és a sok időn át elveszett embert kereste és megtalálta, kit az ő drágalátos vérével megisváltott,és így örvendezve visszavezette őt oda, ahonnan először kiűzte. Tehát, testvéreim, nem ez a verem a mi szállásunk, de miként Szent Pál mondja, úgy kell hinnünk: „A mi országunk – úgymond – a mennyekben van” (Filippiekhez 3,20). Hogy kiknek készíttetett, testvéreim, az a mennyei szállás, jól ismeritek: az igazaknak és mindazoknak, akik e világban a jó cselekedetekben állhatatosak.

II. Kötelesek vagyunk, testvéreim, hogy ember az embert, halandó a halandót eltemesse, imádkozzék érte, és Istentől könyörületet esdjen neki. Kérünk tehát benneteket, testvéreim, hogy amint az Istentől saját magatok számára naponta kértek könyörületet és bűnbocsánatot, hasonlóképpen kérjetek ma könyörületet Istentől ennek a szegényembernek,és ha valakinek valamit vétett, mindnyájan bocsássátok meg neki ma Istenért.

II.

Imádjuk Urunk Isten kegyelmét e lélekért,hogy irgalmazzon őneki és kegyelmezzen, ésbocsássa mind[en] ő bűnét!És imádjuk Szent Asszony Máriát és BoldogMihály arkangyalt és mind[en] angyalokat,hogy imádjanak érte!És imádjuk Szent Péter Urat, [a]kinekad[at]ott hatalom oldania és kötnie (vö. Máté16,19), hogy oldja mind[en] ő bűnét!És imádjuk mind[en] szenteket, hogy legyenek neki segéd Urunk színe előtt, előtt, hogyIsten ő imádságuk miá bocsássa ő bűnét!

Másik [könyörgés]. Ma őérte imádkozzatok,

testvéreim, hogy Isten könyörületessége nyugalmat

adjon neki itt, és a világ végén, amikor

minden ember feltámad s az Úristen is eljő az

ítéletre, akkor a Boldogságos Szűz Máriának

és minden szentjeinek közbenjárására ez

a szegény ember ne az ítéletre, hanem Isten

kegyelmére támadjon fel.

Kyrie eleison.

***

(Monitio, f. 134r)

Imádkozzunk, kedves testvéreim, a mi kedvesünk

lelkéért, kit az Úr e világ csapdájából

elszólítani méltóztatott, akinek testét ma sírba

tesszük,

hogy őt az Úr mérhetetlen irgalma Ábrahám,

Izsák és Jákob kebelébe helyezni méltóztassék,

hogy amikor az ítélet napja eljön, az Ő

szentjei és választottai közé jobb felől állítani

támassza fel őt.t.

És szabadítsa őt ördög üldetétől és pokol kínzatától,

és vezesse őt paradicsom nyugalmába,

és adjon neki mennyei országba utat és

mind[en] jóban részt! És kiáltsátok Urunkhoz

hármul: kyrie eleison.

***

(Könyörgés, f. 136r)

Szerelmes barátaim! imádju(n)k e szegény

ember lelkéért, [a]kit az Úr e napon e hamis

világ tömlöcéből mente, [a]kinek e napon testét

temetjük, hogy Úr őt kegyelmével Ábrahám,

Izsák, Jákob kebelében helyezze, hogy

bírságnap jutva mind[en] ő szentei és választottai

közükön jó felől iktatnia élessze ő

Halotti beszéd és Könyörgés (Pray-kódex, f. 136r) Latin nyelvű temetési beszéd (Pray-kódex, f. 136v)

Latin nyelvű temetési beszéd (Pray-kódex, f. 136v)

A latin és az anyanyelvű sírbeszéd tartalmi eltéréseivel legutóbb Tarnai Andor foglalkozott a Halotti beszéd közönségének kérdését vizsgálva (Tarnai 1989). A teológiában járatos klerikus hallgatóság számára készült latin Sermóban szó van a teremtés, a bűnbeesés, a halál és a megváltás eseményeiről, s ezekhez kapcsolódik az imádságra való felszólítás. Két bibliai idézet hitelesíti a mondandót: a bűnhődést egy ótestamentumi (Ezékiel 18,2), a feltámadás ígéretét egy újtestamentumi locus (Filippiekhez 3,20). A Halotti beszéd egyszerűbb és konkrétabb: a paradicsomi létet és Ádám bűnbeesését a Biblia alapján jobban részletezi, a megváltásra külön nem utal, az imádságra való buzdításban viszont benne van az üdvösség reménye. A magyar szöveg a fent jelzett bibliai citátumokat is elhagyja. Ezékiel próféta neve feltehetően nem mondott volna sokat a laikus hallgatóságnak. Ismerték viszont azoknak a szenteknek a szerepét a bűnbocsánattal és a lélek megítélésével kapcsolatban, akiknek közbenjárásáért esedezniük kellett. Tehát a laikus hívek sem csak a hit alapismereteivel voltak tisztában. Tarnai ennek alapján feltételezi, hogy jobb módú, műveltebb réteg számára készült temetési beszéd ez is.

A halál, erről már volt szó, csak az üdvtörténeti események összefüggésében értelmezhető a keresztény ember számára. A temetés megrázó pillanata minden más alkalomnál fogékonyabbá teszi a hívőket ezen összefüggések megértésére. Jacques de Vitry (†1240) így ír erről egyik gyászbeszédében: „Ma két tanítót és két tanítást kínál nektek az Úr. Az egyik szóval prédikál, a másik példával. Hatásosabb azonban a példa tanítása, mint a szóé. A halottak ugyanis példával vezetnek rá benneteket arra, hogy ennek a világnak az átmeneti dicsőségét és jelenvaló hiúságát megvessétek (…). Jó tanító tehát a halott ember, jó könyv a halottak temetése (…). Ebből a könyvből olvassuk ki a halál egyetemes szabályát” (D’Avray 1994, 30–31). Mind a latin Sermo, mind a Halotti beszéd a sírra, s a benne nyugvó halottra való rámutatással kezdődik, akin már beteljesült „a halál egyetemes szabálya”. A protestáns gyászbeszédekkel foglalkozó Eberhard Winter, áttekintve a műfaj előtörténetét, csodálkozva tapasztalta, hogy a késő antik és a korai protestáns gyászbeszédekkel szemben a középkori sermók valójában nemigen kívánnak vigaszt nyújtani, legfeljebb az Isten irgalmasságába vetett reményt táplálják (Winkler 1967, 21). Ennek elnyerésében viszont nagyon nagy felelősség hárul a temetésen részt vevőkre, akik könyörgésükkel a szentek pártfogásába ajánlják a halottat, hogy azok közbenjárásukkal kieszközöljék számára az isteni megbocsátást. A temetési beszédeknek ezért nagyon fontos része az imádságra való felszólítás, illetve az imádság.

Így van ez a Halotti beszéd és Könyörgés esetében is. A Beszéd maga is két részből áll, egy elmélkedésből (I) és egy imádságból (II), a kötött szövegű Könyörgés pedig valójában egy második imádság. Ugyanilyen a latin Sermo struktúrája is: egy rövid elmélkedést két imádság (imádságra való felszólítás) követ. A latin szövegnek majdnem az egyharmada, a magyarénak majdnem a fele a hívek buzdítása a halott lelkéért való könyörgésre. Ezek gyakorlatilag kötetlen imádságok, melyeket a hívek háromszori Kyrie eleison (Uram, irgalmazz!) kiáltással erősítettek meg. A kötetlenséget jelzi az is, hogy míg a Halotti beszéd elmélkedő része függ a latin Sermótól, a könyörgésre való első buzdítás teljesen független attól. Forrása nem egyetlen könyörgés, hanem különböző liturgikus imádságok elemeiből állították össze.

Benkő Loránd a Halotti beszéd szövegformálásának szintjét méltatta a latin forrásszöveghez viszonyítva: „A gondolati tartalom és annak formába öntése szempontjából [Árpád-kori] szövegeink közül a HB. és K. a legkerekebb egész. Ha nem tudnók, hogy a megfelelőjéül szolgáló latin alapszöveg jó néhány olyan gondolattal bővebb, amelyet magyar átültetése nem is érint, a magyar szöveg önmagában szinte semmi hiányérzetet nem keltene bennünk. A viszonylag tökéletes gondolati és formai koncepció, amely a halál megmásíthatatlan tényének szemlélésével kezdődik, és a mennyország ígéretével fejeződik be, e tekintetben ugyan híven követi a latin eredetit, de az indító és a végső képek közt a magyar szövegalkotónak a latin eredetitől való nagyon jelentékeny eltérései a szöveg tartalmi felépítésén mindvégig uralkodó, a szövegrészek logikai és nyelvi kapcsolatát érző és értő, az önálló magyar szövegszerkesztésben is igen jártas átültető tevékenységére vallanak” (Benkő 1980, 360). A Halotti beszéd stílusa összefoglalóan így jellemezhető: „itt egy olyan tudatosan formált, igényességre, hatásosságra, szépségre törekvő nyelviséggel van dolgunk, amely az akkori idők nyelvi-stiláris ismereteit és anyanyelven megvalósítható lehetőségeit feltűnően magas színvonalon tükrözteti”. A szerző különös figyelmet fordított az élőszóban elmondás akusztikai hatásának, hangzatosságának minél jobb érvényesítésére (Benkő 1980, 382).

Ez a nyelvi és stiláris igényesség természetesen nemcsak a magyar szöveget jellemzi, hanem a mintaként szolgáló latin Sermót is, amint ezt Balázs János – Benkő Loránddal egy időben – ugyancsak meggyőzően bizonyította (Balázs 1980). A magyar szöveg rövidebb is, egyszerűbb is, de talán ezért erőteljesebb. A latin Sermo stíluselemei rendre megjelennek benne a sírra való rámutatástól a kérdésig és a felkiáltásig, az ismétléstől az alliterációig és a figura etymologicáig, tökéletesen adaptálva.

Két példával szeretném illusztrálni a két szöveg viszonyát.

A. Ami a Halotti beszéd egyszerűségében erőteljes stílusát illeti, érdemes a két sermo első mondatát összehasonlítani (hangsúlyozva, hogy a jó latin stílus kedveli a változatosan bonyolult mondatszerkezetet). A magyar szöveg konkrét és tömör: egyszerű kérdés-felelet, látvány és belátás. Mindössze tíz szó a megszólítással, ismétléssel, kötőszóval, módosítószóval együtt. A „bizony, por és hamu vagyunk” tagmondatban kimondatlanul is benne van, hogy a friss sír valósága a hamvazószerdai figyelmeztetés beteljesülése: „Emlékezz, ember, hogy porból vagy és visszatérsz a porba” (Ter. 3,19) – s hogy mindez a bűnbeesés következménye. A latin sermo első mondata egy öt tagmondatból álló többszörösen összetett, tekervényes mondat, mely a paradicsomi lét felidézésével kezdődik, majd utal a bűnbeesésére, s végül rámutat annak következményére: „ecce, fratres, videtis oculis vestris”. A magyar mondat ezzel kezdődik.

B. A latin sermo szerkezetére jellemző az ismétlés, ami formailag keretbe fogja az elmélkedő részt, illetve tagolja azt, miközben a megismételt formula tartalmilag kiteljesedik.

1. Optime nostis, fratres carissimi, Dei misericordiam… (1. sor)

2. …ecce, fratres, videtis oculis vestris (4. sor)

1. Videtis, fratres, cotidie oculis vestris… (14. sor)

2. Paradisus erat, fratres, mansio nostra, non ista fovea… (16. sor)

3. Igitur, fratres, non ista fovea est mansio nostra… (24. sor)

1. Quibus, fratres, parata est illa celestis mansio, optime nostis. (26. sor)

A magyar elmélkedő rész egészét a „Látjátok, feleim, szemetekkel” fordulat kezdi és zárja le, de közben a fizikai látástól a megértés szintjére emelkedik, ugyanúgy, mint a videtis, fratres, oculis vestris megismétlésekor a latin.

A Halotti beszédet a kereszténység felvételétől számítva mintegy kétszáz éves szóbeli tolmácsolási/fordítási gyakorlat előzte meg. Nem feltételezzük, hogy ezalatt nagyszámú magyar szöveget jegyeztek volna le, viszont az első fennmaradt szöveg jól érzékelteti, hogy a latinban gyökerező „irodalmi nyelv” ebben az úgynevezett „második szóbeliségben” teljes fegyverzetben jelen volt. Ha szükség volt rá, mint jelen esetben is, nehézség nélkül leírták. A Könyörgés viszont arra példa, hogy közvetlen, szó szerinti fordítás esetén mennyire a latin hatása alatt marad a magyar szöveg, s ezért kevésbé természetes és kevésbé érthető. Ez a magyarázata annak, hogy a Halotti beszéd világos, gördülékeny stílusa után két-háromszáz évvel nehezen érthető, latinizmusokkal tele szövegekkel találkozunk (például a Jókai-kódex vagy sok 16. század eleji himnusz, zsoltár, szekvencia szövegében). Ezek valóban írópultnál készült fordítások, de végül rajtuk keresztül született meg – nem kevés küzdelem árán – a középkor legvégén az írott magyar irodalmi nyelv.

HIVATKOZÁSOK

Balázs János (1980) „A szövegszinttől a prozódiai szintig. A Halotti beszéd vallomása”, in Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai modell, Budapest: Magvető, 451–486.

Benkő Loránd (1980) Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei, Budapest: Akadémiai.

D’Avray, David (1994) Death and the Prince. Memorial Preaching before 1350, Oxford: Clarendon.

Debreceni Grammatika (1795) Magyar Grammatika, mellyet készített Debreczenben egy Magyar Társaság, Bécs.

Döbrentei Gábor (1838) Halottfeletti Megszólítás a néphez avagy temetési beszéd és könyörgés, Buda (Régi magyar nyelvemlékek I).

Horváth János (1931) A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig, Budapest: Magyar Szemle Társaság.

Ifj. Horváth János (1970) „A Halotti beszéd történetéhez”, Magyar Nyelv 66: 421–429.

Jakubovich Emil–Pais, Dezső (1929) Ó-magyar olvasókönyv, Pécs: Danubia.

Madas Edit (2002a) „A szóbeliség és az írásbeliség határán. A Halotti Beszéd és Könyörgés műfajtörténeti helye”, in Középkori prédikációirodalmunk történetéből, Debrecen: Kossuth Egyetemi 83–125 (Csokonai Könyvtár 25).

Madas Edit (szerk.) (2002b) Halotti Beszéd. Die Grabrede, Budapest: Országos Széchényi Könyvtár.

Mezey László (1971) A Pray-kódex keletkezésének problémái, Magyar Könyvszemle 87: 109–123.

A. Molnár Ferenc (2005) „A Halotti beszéd és könyörgés olvasata, értelmezése és magyarázata”, in A legkorábbi magyar szövegemlékek. Olvasat, értelmezés, magyarázat, Debrecen: Debreceni Egyetem, 11–68 (Agatha 17. – Nyelvi és művelődéstörténeti adattár kiadványok 8).

Pray, Georgius (1770) Vita S. Elisabethae viduae nec non B. Margariae virginis, Tyrnaviae.

Radó Polycarpus (1973) „Codex Prayanus”, in Mezey Ladislaus (átdolg.) Libri liturgici manuscripti bibliothecarum Hungariae et limitropharum regionum, Budapest: Akadémiai.

Révai, Nicolaus (1803) Antiquitates literaturae Hungaricae I. Quod complectitur duas allocutiones funebres, genuinae veteri pronunciationi restitutas, et commentatio grammatico illustratas, Pesthini.

Sajnovics, Joannes (1994) (1770–1771) „Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapporum idem esse”, in Szíj, Enikő (szerk.), Vladár, Zsuzsa (ford.) Sajnovics János Bizonyítása, Budapest: ELTE.

Szendrei Janka (2005) „Pray-kódex”, in A „mos patriae” kialakulása 1340 előtti hangjegyes forrásaink tükrében, Budapest: Balassi, 144–209.

Tarnai Andor (1989) „A Halotti beszéd retorikája”, in Szelestei N., László (szerk.) Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról, Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 39–49.

Toldy Ferenc (1851) [1987] A magyar nemzeti irodalomtörténete példatárral, Budapest: Szépirodalmi.

Winkler, Eberhard (1967) Die Leichenpredigt im deutschen Luthertum bis Spener, München: Kaiser.

Vizkelety András (1997) „A Halotti beszéd műfajtörténetéhez”, in Balázs Mihály–Font Zsuzsa–Keserű Gizella–Ötvös Péter (szerk.) Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére, Szeged: JATE, 655–660 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 35).

Vizkelety András (szerk.) (1985) Kódexek a középkori Magyarországon. Kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban, Budapest, 1985. november 12.–1986. február 28., Budapest: Országos Széchényi Könyvtár.

A fejezet szerzője az MTA–OSzK Res libraria Hungariae Kutatócsoport vezetője.