Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

4. fejezet -

4. fejezet -

MIKOR, HOGYAN KEZDŐDÖTT?

Omneslocasibiacquirebant

Et nomen bonum accipiebant.

Aki csak rendszeres magyar irodalomtörténet megtervezésébe fogott, találkoznia kellett és kell a keresztény királyság előtti időszak tárgyalhatóságának kérdésével.

A kérdés hosszú ideig inkább a „miként”, mintsem a „vajon” formájában merült fel: a kutatható magyar irodalom köztudomásúlag a honfoglalás előtti időkben kezdődött, s ez első korszak hatása sokáig nyomon követhető a honfoglalás után is. Így jelent meg a korszak a nemzeti irodalomtörténet-írás mintájában, Toldy Ferenc és követői munkáiban. A korszak elnevezése Toldynál hol ókor, hol őskor, másoknál pogány kor, honfoglalás előtti kor. Itt az egyszerűség kedvéért a később bevetté vált „ősköltészet” műszót használjuk.

Miként épül fel a korszak Toldy és követői munkáiban? Az irodalommal foglalkozó rész előtt változó sorrendben a társtudományokból merítő köztörténeti, nyelv-és írástörténeti fejezeteket olvashattunk, főleg azért, mert az irodalom kezdetéről szóló részben a 19. századi szerzőnek a nemzet eredetéről is számot illett adnia. Az irodalomtörténet első korszaka a szaktudományok mellett a politikai intézmény számára is alapvető volt. Fordulatos évtizedek egymást váltó politikus-és tudósgenerációi, köztük irodalomtörténészek számára az a feladat, hogy a nemzet integritásának az eredet szemszögéből történő igazolását elvégezzék, a 19–20. században hol az ország integritásának magasztalásával vagy megőrzésével kapcsolódott össze, hol az integritás elvesztésének ellensúlyozásával. Amikor aztán a politika elvárásai vagy a társtudományok eredményei változtak, az változó módon és mértékben az irodalomtörténetekre is hatással volt, a kezdő fejezetekre különösen.

Toldy fejezetei a nemesi nemzetfelfogás jegyében hun és magyar részekre oszlanak. Mind a két részben elkülönül az igazságtartalomra számot nem tartó költészet, illetve a történeti és fiktív elemeket egyaránt tartalmazó mondák tárgyalása. A forrás Toldynál a késő antik és középkori – növekvő részben magyarországi – történetírás, a kora újkori magyar históriás énekek és a magyar népköltészet. Érdemes megjegyezni már most, hogy az ősi költészet műfajainak hatására, továbbélésére a középkori fejezetek is kitérnek. Egyes műfajok tárgyalása e folyamatosság miatt hol az ősköltészeti, hol a középkori részbe kerül.

A hun költészet forrása Priszkosz rétor feljegyzése Attila királynál tett követjárásáról: a király sátrában, illetve a király érkezésekor elhangzott énekekről, dicsénekekről és mulattató énekekről szóló híradás. A hazatérő királyt fehér leplek alatt vonuló, szkíta dalokat éneklő lányok fogadják. A sátrában tartott lakomán két énekes Attila győzelmeiről és harci erényeiről énekel. Ezután egy féleszű szkíta énekel meghökkentő és képtelen sületlenségeket, amivel mindenkit kacajra fakaszt (Priszkosz 1929, 188, 205).

Az ősi magyar költészet egyik műfaja a vallásos ének, amelyről a 14. századi krónikakompozíció 95. fejezetében olvashatunk: a pogányság visszahozatalát követelő népség által választott elöljárók (praepositi) emelvényekről gonosz énekekben (nephanda carmina) szónokoltak (praedicabant) a hit ellen. A lóáldozatról és győzelmi lakomák énekeseiről író Anonymus, valamint a Sankt Gallenben dúló magyarok isteneikhez intézett rettenetes kiabálását elbeszélő Ekkehard (Pauler 1900, 338) alapján beszél Toldy (1867, 39) áldozatok során elhangzott, az istenséget dicsőítő énekekről: forráshivatkozás nélkül, olykor a vallásos műfajtól elválasztva jelenik meg a gyászének (Toldy, 1864–1865, 31). Szent Gellért nagyobbik legendájának az a jelenete, amelyben egy malomőrlő asszony énekbe fog, Toldynál hol mint a házi munka „dallással” fűszerezése (1851, 43–44), hol mint női (szerelmi) dal (1864–1865, 31), hol mint „a magánélet és szív ügyeinek” példája szerepel (1867, 39).

A mondaköltészet műfaja a hősi vagy történeti ének. Művelői, a regösök, hegedősök vagy igricek Toldy szerint külön rendet alkottak a társadalmon belül. A középkori magyar történetírás, főként Kézai Simon és a Thuróczy-krónika, illetve a néphagyomány alapján a hun mondakör Toldynál változó csoportosításban megjelenő, a Meotisz melletti országalapítástól Csaba mondájáig terjedő elemekből épülnek fel. A magyar mondakör három fő része: Álmos mondaköre, Árpád avagy a Hétmagyar mondaköre és a 10. század kalandjait tartalmazó mondák. Az Álmos-mondakör elemei: 1. Álmos születése és hivatása, 2. Álmos megválasztása, a vérszerződés, 3. Álmos Kievben, 4. Álmos Ungban, 5. Álmos eltűnése. A Hétmagyar mondakör elemei: 1. Erdély megvétele, 2. Zalán futása, 3. A fehér ló mondája. A 10. század mondái: 1. Botond mondája, 2. Az augsburgi csata, Lehel és Bulcsu mondája, 3. „a gazvitézek (nem gyászvitézek) vagy magyarkák mondája” (Toldy, 1867, 69). A monda legutolsó összefoglalása szinte fejezetről fejezetre követi a fő forrást, P. mester gestáját. A középkori rész ezenkívül tartalmaz egy, főként a Képes Krónikán alapuló „Király-mondakört”: ez Vak Béla idejéig az Árpád-házi királyok történetének mindazon részeit tartalmazza, amelyeket Toldy a történetírói stílustól eltérőnek tart.

A mondakörök az irodalomtörténetek újabb változataiban mind részletesebben jelennek meg. Bővülnek az egyes mondák pogány elemeinek: a hunok és rómaiak cesumauri csatája a későbbi változatokban kiegészül a nyíllövéssel a homlokában is tovább élő Detre mondájával, a hun birodalom hanyatlásának mondája után pedig megjelenik Csaba királyfi mondája. Ezzel párhuzamosan eltűnnek az olyan, keresztény elemeket tartalmazó mondák, mint Attila és Leó pápa találkozása.

Toldy koncepciója az irodalomtörténeti összefoglalásokban megkérdőjelezetlenül, kisebb elemekkel kibővítve élt egészen a 20. század első évtizedéig. Toldy nem, de a későbbi források említenek egy másik nyugat-európai történeti forrást, Liutprand cremonaiérsek Antapodosisának azt a részét, amelyben a magyarok „turpis et diabolica hui hui”, csúf és ördögi huj-huj kiáltással indulnak harcba (Liutprand 1998, 48). A Toldy-koncepciót olvashatjuk Beöthy Zsolt valamennyi irodalomtörténetében (Beöthy 1877, 1896, 1895) és Horváth Cyrill régi magyar irodalomtörténetében (Horváth 1899). A témának szentelt optimista tanulmány szerzője, Kacziány Géza szerint az eladdig „olvashatatlan kaparások” gyanánt figyelmen kívül hagyott „hyerogliph-szerű” rovásírások felfedezésével ez az irodalom még jelentősen gazdagodhat (Kacziány 1891, 25–26).

A koncepció ama támaszai, amelyeket a társtudományok biztosítottak, már a 19. században meginogtak. A Toldy-irodalomtörténetek megjelenése idején zajlott le a vita Ipolyi Arnold és Csengery Antal között Ipolyi Magyar mythologiája kapcsán (Voigt 1997–1998, 377–391): a vita során Csengery számos, azóta is érvényes problémára mutatott rá Ipolyi vallástörténeti kutatási módszereivel kapcsolatban. 1871-ben elkezdődött az úgynevezett ugor–török háború, a vita a magyar nyelv eredetéről, amelynek végén a tudományos igényű nyelvtörténetben eldöntött kérdéssé vált az ugor párt álláspontja, a magyar nyelv finnugor származása (Pusztay 1977, 92–107). Nem sokra rá a filológusok körében viták kereszttüzébe került a hun-mondakör ősi eredetének kérdése. Riedl Frigyes, aki a hun-hipotézis cáfolatához felhasználta az ugor párt, főleg Hunfalvy Pál eredményeit, rámutatott a hun-mondakör előfordulásának kései voltára, arra, hogy a monda számos eleme a korábbi és korabeli európai történetírásból származik. Vizsgálatai során ezzel a kérdéssel kapcsolatban először mutatott rá a szóbeli hagyományozás ingatag voltára: „századokra kiható történelmi hagyomány nem volt soha egy népnél sem, ha írott emlékek nem fixirozták a neveket és iskolázott férfiak nem érintkeztek a néppel. A népnek tudniillik nincs érzéke a történelmi vonatkoztatások iránt, de igen is nagy érdekkel viseltetik a hagyomány elbeszélő része iránt… Nem valószínű, hogy… a magyar népnek kiváltságos hagyományai volnának őseiről, mely nemcsak származásukat, hanem részletes mondákat is megőrizett volna” (Riedl 1881, 124). A néprajztudományban Katona Lajos a magyar mitológiakutatást összefoglaló munkájában, esettanulmányaiban és a Pallas Nagy Lexikonába írt szócikkeiben fogalmazott meg olyan tételeket, amelyek a későbbi ősköltészet-kritikák alapjaivá váltak (Voigt 1997–1998, 394–398). Figyelmeztetett arra, hogy a fennmaradt írásos emlékek szerzői óhatatlanul saját szemléleti kereteik alapján dolgozták fel forrásaikat, s ezzel a kései utókornak számolnia kell (Katona 1912, 2: 209), hogy a kereszténység felvétele után eltelt évszázadok során a pogány kultúra a kereszténység ilyen szűrőjén ment keresztül, ezért a népi vallásosság első látásra pogánynak tűnő emlékeiben inkább az úgynevezett alsóbb kereszténység félhivatalos kultúráját lehet kimutatni, mint a hajdani pogány vallás jelenlétét (Katona 1912, 1: 368).

A társtudományok eredményei és új irodalomtörténetek tervezése vezethetett ahhoz, hogy az 1900-as évek végétől az irodalomtörténeti összefoglalások műhelyeiben is kétségessé vált az ősköltészet kutathatósága. Horváth János 1908-as programadó tanulmányában, az Irodalmunk fejlődésének fő mozzanataiban az ősköltészettel kifejezetten nem foglalkozott. Azzal azonban, hogy az irodalmi fejlődés alapjaként az irodalmi hagyomány felszaporodásával létrejövő irodalmi tudatot határozta meg, kimondatlanul is megkérdőjelezte a kutatás eredményességét e téren (Horváth 2005, 13). A Horváth és Pintér Jenő által négy évvel később alapított Magyar Irodalomtörténeti Társaság folyóiratában, az Irodalomtörténetben számos, a kutatási terület alapkérdéseire vonatkozó tanulmány jelent meg, köztük Halasy-Nagy József munkája a magyar irodalomtörténet korszakairól. Abból kiindulva, hogy „az irodalom végső és teljes fogalmában az írásos kifejezés”, Halasy egyértelműen kizárta az írásos emlékek előtti korszak kutathatóságát: a kutatónak „a találgatások ingoványos rétjét át kell engednie más ismeretágak számára, amelyeknek örömük telik az efféle játékokban, amik mindig sokkal inkább alkotóik éles elméjének, mint az igazságnak nyomait viselik magukon” (Halasy-Nagy 1912, 161–162, 165). A téma részletes tárgyalása mellett a kritika rendre megjelent Pintér Jenő irodalomtörténeteiben (Pintér 1909, 1913, 1921, 1924, 1930).

A korszak kutathatóságáról a legalaposabb kritikát Király György 1921-ben megjelent monográfiája fogalmazta meg, amely főként Katona és Riedl eredményeit fejlesztette tovább. Felvázolta az ősköltészet fogalmának romantikus eszmetörténeti hátterét. Máig nem cáfolt, legfeljebb figyelmen kívül hagyott kritikája szerint a nyelvhasonlítás eredményeiből nem következtethetünk azonosságokra a magyar és a tőle több ezer éve külön élő, rokon nyelveket beszélő népek között: a külön útra tért népeket olyan eltérő hatások érték ez idő alatt, amelyek a nyelvvel szemben a változásra sokkal érzékenyebb kultúrájukat teljesen átformálták. Király szakított a korszak időbeli korlátait lazán kezelő kutatási hagyománnyal: a felhasználható források alapján a kutatható időszakot a 7. és a 11. század közé helyezte. Rámutatott arra, hogy e források az általuk használt, gyakran átalakított történeti irodalomból építkeznek, és saját koruk viszonyait vetítik vissza két-háromszáz évvel korábbra. Sorra vette az irodalomtörténetek példáit, először azokat, amelyek a költészetre vonatkoznak, majd a mondaköröket, és rámutatott a velük kapcsolatos problémákra. Ezek röviden összefoglalva a következők. A vallási költészet forrása, Liutprand esetében a magyarok iszonyú kiabálása isteneikhez a legkülönbözőbb értelmezéseket engedi meg, hiszen többszörös közvetítéssel jutott el a történet lejegyzőjéig. Az I. Béla korabeli pogánylázadás krónikákban megörökített hitellenes gonosz énekeiről szóló tudósítás legkorábbi ismert forrása a 14. századból való. A Szent Gellért-legenda énekes szolgálójának éneke Király szerint azon kívül, hogy a munkadal műfajába sorolható, más információval nem szolgál. A magyar verselés ősi gyökereinek feltételezéseivel ellentétben a legrégibb ránk maradt ilyen versek is középkori latin himnuszok fordításai, és mind szabályos, mind szabálytalan vonásaikat le lehet vezetni a középkori ritmikából. A történeti adatok értékelése alapján a következő, igen mértéktartó következtetésre jutott: „Hogy mik voltak a magyar ősköltészet termékei, arra a legnagyobb általánosságban azt felelhetjük, hogy volt bizonyára lírájuk és epikájuk, talán primitív drámaszerű játékuk is, s hogy ezek a termékek vallásos és világi jellegűekre oszthatók.” Ha ezek között a műfaji keretek között fogalmazzuk meg tudásunkat, ennél többet ma sem állíthatunk. Király mondta ki először határozottan: a korszak „kutatása nem irodalomtörténeti probléma. Az irodalomtörténet írásban fönnmaradt költői alkotások történeti összefüggésének a vizsgálata. Ebből a korból sem maradt semmi írott emlékünk, rávonatkozó adataink rendkívül csekély értékűek, visszakövetkeztetéseink bizonytalanok, s… egyetlen biztosan elfogadható költői termelésünknek, a honfoglalás és kalandozások mondáinak csak késői, latin nyelvű, száraz tartalmi kivonatait ismerjük, amint krónikásaink följegyezték. Az irodalomtörténetírót azonban nemcsak a tartalom érdekli, hanem a költői forma s főként maga az individuális alkotás, melyről semmit sem tudunk. Az irodalomtörténész helyét tehát ezen a téren a folklór, a néplélektan kutatójának kell átvennie; egyedül az ő módszereivel lehet megoldani a bonyolult kérdést. Ez a módszer, bár igénybe veszi a nyelvész és a történetíró által fölkutatott adatokat, összehasonlításában nem szorítkozik a rokon népek költészetére, hanem az egyetemes népköltészet eredményeit veszi figyelembe” (Király 1921, 40).

Mai szemmel úgy tűnik, hogy ha Király itt abbahagyta volna munkáját, nem érte volna annyi kritika. Ámde a monográfia további három fejezetében még tovább ment. Együttesen, egymással összevetve használta fel a filológia, a néprajz, a történelem és a nyelvészet eredményeit. Valamennyi kérdésben alapos érveléssel alátámasztott szkeptikus álláspontra jutott. Eszerint a fennmaradt emlékek késeiek, esetleges pogány elemeik szétválaszthatatlanul összefonódtak a keresztény évszázadok emlékeivel, ekképpen ismert pogány mitológiáról, ősvallásról szólni nem érdemes, legfeljebb olyan általánosságok fogalmazhatók meg, amelyek a sajátosan magyarországi emlékanyag megismerésében hasznavehetetlenek. A hun–magyar azonosság nem ősi, hanem jóval a honfoglalás után, az európai történeti irodalom alapján született koncepció. A honfoglalás mondái esetében nincs arra bizonyíték, hogy akár részben helyreállítható nagy epikus kompozíció töredékei; legfeljebb kisebb, úgynevezett hősdalok meglétére lehet következtetni, ezek azonban már a keresztény kultúrában felnövekedett énekesek munkái.

Király több tudományág nagy tekintélyű képviselőjével szembehelyezkedve fogalmazta meg szkeptikus álláspontját. Ráadásul 1921-ben, nem sokkal a történelmi Magyarország feldarabolása után tette ezt. Érthető, hogy heves, a tudományos mellett politikai visszhangot is kiváltó kritikát kapott. Ahogy a hunkérdéssel kapcsolatban Császár Elemér (azok egyike, akik a későbbiekben legalább említették) Királlyal és Hunfalvyval kapcsolatban megfogalmazta: „eredményeik is annyira szertelenek, hogy a közvélemény fölzúdult ellenük – ebben a fölzúdulásban természetesen része, sőt főrésze volt a nemzeti hiúságnak és öntudatnak… a magyarság egyik legszebb ábrándját, a világhódító hún néppel való kapcsolat hitét tépték szét…” (Császár 1925, 9–10). Emellett Király, aki az 1919-es kommunista diktatúra idején részt vett az egyetemi oktatásban (s ezért veszítette el tanári állását), éppen akkori egyetemi előadásait foglalta össze. A tudomány akkori határait is feszegető bírálat példája Hóman Bálint tárgyi érvekben szűkölködő vitacikkének zárása: „Király »tudományos« módszerét követve, mondhatnám, hogy felfogása annak a materialista internationalis szellemnek a szülöttje, mely sohasem tudott belenyugodni abba, hogy a magyar nemzetnek, mint minden európai nemzetnek, történetileg fejlett, sajátos nemzeti kultúrája s azt kifejező történeti hagyományai vannak s mely kötelességének tartja a hagyományok és tekintélyek cinikus lerombolását. Mondhatnám, hogy Király tanulmánya propagandacélra készült, hiszen büszkén emlegeti annak bolsevik származását. De nem teszem (sic!), mert a tudományban nem ismerek politikai szempontokat s ettől a felfogásomtól Király György kedvéért sem vagyok hajlandó eltérni” (Hóman 1922, 25). A monográfia pozitív kritikát is kapott – mind Trócsányi Zoltán, mind Turóczi-Trostler József kiemelte a szerző alaposságát és a kritika szükséges voltát. Sajnos, Király sem a vitát, sem e tárgyú munkáját nem tudta befejezni, 1922-ben, rövid élete utolsó hónapjaiban más munkáinak befejezésével foglalkozott inkább. Hiperkritikusnak bélyegzett álláspontját a szaktudomány egy része a későbbi harmadfél évtizedben egyszerűen ignorálta.

Jelentős kivételek e téren Pintér Jenő sokat kritizált irodalomtörténeti összefoglalásai 1909 és 1930 között. Pintér nemcsak saját véleményét, hanem a korábbi vélemények összefoglalását is mindig közli. Első, 1909-as irodalomtörténete szerkezetében hagyományos: A pogányság kora című első könyv köztörténeti-vallástörténeti-művelődéstörténeti, majd nyelvtörténeti-írástörténeti fejezete után következik a harmadik, „Irodalmi nyomok a pogányság korában” című fejezet. Apró betűs mellékletben megjelenik itt a Toldy-féle irodalomtörténeti hagyomány eredményeinek összefoglalása. A főszövegben viszont a szerző több téren határozottan szakít a hagyománnyal. Mind a rokon népek költészete, mind a nyelvből kiolvasható „művelő hatások” esetén reménytelennek tartja a kutatást az eltelt hosszú idő miatt. „A visszakövetkeztetések kora lejárt” – ez az állítása 1924-ig végigvonul a további Pintér-munkákon. Néhány évvel később, a Ferenczi Zoltán által szerkesztett irodalomtörténeti összefoglalás Pintér által készített középkori részében a nyelvből kiolvasható rész elmarad, a rokon népek költészetével és a népköltészettel kapcsolatos negatív ítélet – „gyönge alap”, „ingoványos talaj” – még hangsúlyosabbá válik. Az irodalomtörténet 1921-es változata – amely irodalomjegyzékében talán elsőként idézi Király monográfiájának megjelent első fejezetét – ha lehet, még szkeptikusabb. A nyelvrokonság híján nem tartja érvényesnek a hun kapcsolatot. A finnugor rokonságból kiinduló következtetésekre a „nem tudományos” minősítést használja. A nemzeti mondákkal kapcsolatban megállapítja, hogy azok konstrukciójában „Toldy Ferencnek… nem volt egyéb támogatója esztétikai érzékénél”. Az Arany János óta keresett, a krónikákból kikövetkeztethető naiv eposz kérdésében pedig így fogalmaz: „távolról sem megnyugtató bizonyíték az, ha a középkori latin krónikák egyes részleteinek kerek szerkezetére és költői alakítására utalunk” (Pintér 1921, 25). Ehhez képest a következő, „a művelt közönség számára” készült 1924-es „zsebkiadás” lényeges visszafordulást mutat a korábbi elképzelések irányába. Köztörténeti fejezettel indít, ezután a nyelvrokonságot foglalja össze, majd a pogány magyarok műveltségének alapvető jegyei – szabadságszeretet, vitézség, értelmesség, tiszta családi élet – valamint az ősi vallás és írás kritikától mentes előadása következik. A költészet fejezetben a kevés adat általános hangoztatása mellett az adatok száma nő a korábbi munkákhoz képest. Új elemként megjelenik a Gellért-legenda énekes asszonysága, egy olyan rész, amelyet Pintér korábban az Árpád-kori költészet fejezetben tárgyalt. Pintér itt kritika nélkül mondja fel a Toldy-féle két mondakört, a hun mondákat és a honfoglalás mondáit. Megmarad viszont a naiv eposz lehetőségének tagadása (Pintér 1924, 6–9). Az utolsó, 1930-as, nagy terjedelmű, hatkötetes összefoglalás ennél kritikusabb, a korábbi kiadások szkepszise megmarad, és az irodalomjegyzékben kiemelt helyet kap Király monográfiája. Ugyanakkor elmarad „a visszakövetkeztetések kora lejárt” szentencia, és az apró betűs részekben számos korábbi elképzelés összefoglalása történik meg a korábbi kritikai reflexiók nélkül. A Toldy-féle két mondakör esetében a korábban elvetett hun mondakör elemei közül Pintér kiemeli azokat, amelyekben az „aránylag még legeredetibb magyar mondai elemek” találhatók. Pintér irodalomtörténetei tehát óvatos, de érzékelhető visszarendeződést mutatnak az első világháború utáni években. Ezzel Pintér nincs egyedül – hasonló változást találhatunk Császár Elemér munkáiban is (Császár 1919, 3–4, vö. Császár 1930, 10–11).

Újabb fordulatot a kérdés történetében Horváth János 1931-es monográfiája, A magyar irodalmi műveltség kezdetei hozott (Horváth 1931). A már említett 1908-as tanulmányban megfogalmazottakat Horváth 1922-ben kezdte kibontani Magyar irodalomismeret című tanulmányában, 1923/24-es egyetemi főkollégiumában, kéziratban maradt munkájában, A magyar irodalom fejlődéstörténetében, majd középkori irodalomtörténetében, A magyar irodalmi műveltség kezdeteiben. Koncepciója szerint – idézzük híres mondatait – „Irodalom nincs írott szövegek nélkül; története a legrégebbről fennmaradt írott szövegek vallomásával kezdődik. Pogánykori magyar szövegekről semmi nyom, semmi emlékezet: »pogánykori magyar irodalomról« ennélfogva nem beszélhetünk. Irodalmunk története csak a keresztyénség felvételével, a 11. században kezdődik; azért már ott, mert hiszen a latin nyelvű emlékek is a mieink” (Horváth 1931, 481). Akárcsak Király, Horváth is a folklór tárgykörébe utalta azokat az információkat, amelyek az ősköltészetről fennmaradtak.

Horváth koncepcióját szintén nem fogadta egyértelmű helyeslés: mind a hiperkritika, mind a pozitivizmus vádját megkapta (Gálos 1931, 498; Császár 1931, 147). A többi recenzens viszont vagy nem foglalkozott ezzel a résszel, vagy helyeslően emelte ki az ősköltészet kritikáját. Keresztury Dezső a korábbi irodalomtörténetek büszke nyitányának mértéktartó elmellőzését dicsérte (Keresztury 1931, 429), Eckhardt Sándor a „romantikus képzeletet izgató, homályos őskor” koncepciójával történő szakításért méltatta (Eckhardt 1931, 467). Hozzá hasonlóan kiemelte a munka tudománytörténeti jelentőségét Fritz Valjavec, Bisztray Gyula és Kerecsényi Dezső (Valjavec 1932, 258; Bisztray 1931, 23; Kerecsényi 1931, 452). A történész Deér József pedig az elismerés mellett éppen azt a részt illette kritikával, amely a leginkább megőrizte az ősköltészettel kapcsolatos irodalomtörténeti hagyományt: a történettudományban idejétmúlt feltételezést, amely szerint a Képes Krónika története epikus költői kompozíciót őrzött meg (Deér 1931, 69).

Horváth munkája Trianon után több mint egy évtizeddel jelent meg. A megjelenés idején a szerző egyetemi tanár, a magyar szellemi élet egyik központi személyisége volt. Jóllehet a monográfia e része követi a Hunfalvy–Riedl–Katona–Király kidolgozta gondolatmenetet, Horváth tartózkodott e szerzők említésétől, a rájuk való hivatkozástól. Emellett megállt Király kritikájának annál a pontjánál, amely a kérdés kutatását egy más tudomány, a folklorisztika feladatául jelölte meg. Nem vitatta a nyelvtudomány, a történettudomány vagy a folklorisztika eredményeit. Mindhárom tudomány uralkodó elméletei felé tett gesztusokat. A nyelvet mint a kollektív műveltség, elsősorban a bolgár–török műveltség tanúját ismertette. A mondattani párhuzamosságot mint finnugor, a strófát mint török örökséget tartotta számon. A magyar és bolgár–török kapcsolatokat mint a magyar–hun azonosság hagyományának eredetét foglalta össze. Bizonyos népmesei elemekről mint ősi, Kaukázus-vidéki eredetű hagyományról beszélt. Minderről nem mint az irodalomtörténet, hanem a társtudományok terén érvényes eredményekről szólt, s ezzel, amint Bisztray rámutatott, lényegében összefoglalta az addig ismert tudást az ősköltészetről (Bisztray 1931, 23). Ugyanakkor az irodalomtörténet szempontjából korlátozta a számon tartható emlékek időkörét azzal, hogy az első szóemlék gyanánt 9. századi arab kútfőket nevezett meg, az Ekkehard által leírt Sankt Gallen-i esettel kapcsolatban az értelmezés bizonytalansága mellett foglalt állást, a történetírás adatait pedig keresztény kori, tisztázhatatlan visszavetítésnek tartotta. Ezután vonta le a végkövetkeztetést: „Nem az ősi pogány, hanem az új, idegen, keresztyén műveltség hozta létre a magyar irodalmat, helyesebben mondva: származtatta át a keresztyén latin irodalmat a magyarság tulajdonába is. A magyar irodalom létesülése Szent István nagy művének, népe megtérítésének közvetlen folyománya volt” (Horváth 1931, 481–483). Ezzel a maga tudománya szemszögéből megkérdőjelezte a magyar kultúra vérségi, faji eredetmítoszait, ugyanakkor hangsúlyozta a keresztény gondolkodás alapvető szerepét, és ezzel a magyar irodalom, közvetve a magyar kultúra történetének folyamatosságát.

Az ősköltészet korszaka Horváth kötetének megjelenése után nem tűnt el minden irodalomtörténetből. Borbély István, Farkas Gyula és Féja Géza irodalomtörténetében változatlanul, Féjánál különösen fontos korszak volt (Borbély 1924, 9–22; Farkas 1934, 9, 13; Féja 1941, 10–16). A kutathatatlanság tétele ugyanakkor határozottan megjelent Szerb Antal (Szerb 1934, 27), Benedek Marcell (Benedek 1938, 8–15) összefoglalásában, valamint Hankiss János összehasonlító irodalomtörténeti munkájában (Hankiss 1942, 33–35). Horváth 1946-ban ismét megjelentetett irodalomtörténetének e tétele a tudományos műhelyek jelentős részében elfogadottá vált. Amikor mintegy két év után az ősköltészet rövid idő alatt visszakapta helyét a hivatalos irodalomtörténet-írás korszakai közt, a változást nem új tudományos érvek idézték elő, hanem a geopolitika, az ország szovjet befolyási övezetbe kerülése kényszerítette ki.

Az 1948-as évtől intézményesülő kommunista diktatúrában a Magyar Irodalomtörténeti Társaság élére új elnökség került, amely átvette a társaság lapja, az Irodalomtörténet szerkesztését is. Az első új számot az elnök, Lukács György 1948. őszi programbeszéde nyitotta. A beszéd, amely a társadalmi haladást előremozdító törekvések újrafelfedezését szabta fő célként, elsősorban a 18–20. századi irodalomtörténet revíziójával foglalkozott. A régebbi irodalomról csupán a beszéd zárásában, az irodalomtörténet általános revíziójára való felszólításban szólt: „természetesen egyáltalában nincs kizárva a régi irodalom kutatása és újjáértékelése. De itt rendkívül nagy nehézség, hogy a régi magyar társadalom szerkezete, a régi magyar történet valóságos lefolyása sokkal kevésbbé van felderítve, mint az újabbkori, és az irodalomtörténészek önálló, kiegészítő kutatásai sokkal nagyobb módszertani és tárgyi nehézségekbe ütköznek, mint a legújabb korban.” Vagyis ha nem is megszüntetendőnek, de ideiglenesen másodlagosnak ítélte a korszak kutatását. Nyitva hagyta ugyanakkor a lehetőséget arra, hogy „e munka közben fogunk olyan előfutárokra is akadni, akikre eddig egyáltalában nem, vagy alig gondoltunk” (Lukács 1949, 27–28).

Ugyanebben a számban jelent meg Barta János és Szauder József összefoglalásában a magyar irodalom korszakairól tartott vita összefoglalása. A régi magyar irodalomról a társulat elnökségének legifjabb tagja, az akkor 26 éves Klaniczay Tibor, Horváth János tanítványa terjesztette elő javaslatát. Ősköltészetről nem szólt. Ám azzal, hogy javaslata szerint az első korszak „a magyar államalapításig (Szent István koráig)” tart, kimondatlanul is a Toldy-féle periodizáció hagyományához csatlakozott. Ennek fontosságát az új szemszögből Debreceni Ferenc hozzászólása magyarázza: „Az első korszakhatár (Szt. István) fontossága különösen kiemelendő. Az osztálytársadalom kialakulása a költészet útjának kettéágazását vonja maga után (műköltészet, népköltészet). Ez a kettősség csak az osztálytársadalom megszűnésével fog ismét egységbe olvadni (a Szovjetúnió példája).” A birodalmi példakép hangsúlyozása mellett a hozzászólás talán legfontosabb eleme az ismétlés hangsúlyozása: ebből következik, hogy a magyar irodalomnak is volt már olyan szakasza, amely mentes volt az osztályokra bomló társadalomtól (Barta–Szauder 1949).

Az Irodalomtörténet következő számának különös jelentősége lehetett az irányító pozíciók biztosításában. E számban „az irodalomtudomány magyar munkásai (…) köszöntik” a 70 éves Sztalint. A tartalomjegyzék első tanulmányainak szerzői nagyrészt a társaság elnökségének tagjai, köztük a jegyző, Klaniczay. Ez a szám tartalmazza a Szovjetunió Írószövetségének értekezletéről készült Irodalomtörténet és kritika című összefoglalót. Az összefoglaló a régi kultúra kutatói számára igen fenyegető. Az előadó, a szövetség főtitkára, a szocialista realizmus élő klasszikusa, Alexander Fagyejev reakciós örökségként ostorozza, hogy az irodalomtörténészek túlnyomó többsége nem hajlandó a jelen szovjet irodalmával foglalkozni. Az értekezlet támogató hozzászólói, köztük Fagyejev által név szerint kárhoztatott irodalomtörténészek fel-s felhívják a figyelmet mások, elsősorban a régi korszakokkal foglalkozó tudóstársaik hibáira. E számban található Magyar irodalom címmel az a vázlat, amelyet „szovjet részről érkezett sürgős felszólításra” a társaság „e célból összehozott munkaközössége”, régi magyar részről Klaniczay dolgozott ki (Keszi 1949). Itt esik először szó a Szent István előtti korszak irodalmáról: „a feudális társadalom kialakulását megelőző idők törzsi-népi kultúrájának nyomai csak az ellene a feudális állam és az azt ideológiailag támogató egyház részéről induló és a pogány lázadások nyomán erősödő üldözések aktáiban, néhány krónikaíró elbeszélésében és egy-két kivételképen a legújabb időkig továbbhagyományozott énekben és népszokásban találhatók”. Ezután következik Klaniczay Tibor tanulmánya, a Régi magyar irodalom és folklór (Klaniczay 1949, 205–215).

A szerző itt kimutatja a kapcsolatot az osztály nélküli társadalom és az ősköltészeti korszak között. A dolgozó nép kultúráját háttérbe szorítani törekvő polgári tudomány örökségeként ítéli el mind a folklór és az irodalomtörténet eredményeinek összemosását, mind a két tudomány szétválasztását. Az előtörténetből név szerint kiemelt Király György itt éppen az ellenkezőjét kapja meg annak, amit korábban: hiába ismerte fel a folklór fontosságát a kérdés vizsgálatában, nem jutott túl „a polgári tudomány korlátain”. Horváth János mint a Király által kialakított téves koncepció folytatója jelenik meg. Klaniczay a két tudomány együttműködésének legfontosabb példájaként mutat rá az irodalom, így a magyar irodalom kezdeteinek egységes költészetére: „az ősi osztálynélküli társadalom szabad embere hozta létre a költészetet és ez egységes íratlan népköltészet volt. Az osztálytársadalom keletkezésekor feltalált betűírás következtében hasadt az irodalom írott és íratlan részre. Az irodalomnak ez a megosztottsága megmarad mindaddig, míg létre nem jön a kommunista osztálynélküli társadalom, amikor az irodalom egysége újra megvalósul, de most már az írásbeliség magasabb fokán.” Ezért „az ősköltészetet vissza kell iktatnunk a magyar irodalom korszakai közé. Irodalmunk megindulása tehát nem Szent István idegen papjainak, hanem az ősi osztálynélküli társadalom szabad magyarjainak az érdeme” (Klaniczay 1949, 206, 210–211).

Egy évvel később, a régi magyar irodalom újraértékeléséről szóló vitában Komlós Aladár rámutatott arra, hogy Klaniczay az 1949-ben megjelent, általa átdolgozott középiskolai tankönyv idetartozó részében „csak annyit tud, hogy az ősköltészetről puszta feltevéseink vannak, mert csak a századokkal később keletkezett krónikák tudálékos átdolgozásában maradt ránk” (Klaniczay 1950, 70). Tanulmányában Klaniczay nemcsak olyan álláspontot fogalmazott meg, amely eltért korábbi véleményétől, hanem olyat is, amelyben mesterét, Horváth Jánost bírálta meg, tudtommal először és utoljára. Szerintem ilyen hirtelen változást csak külső körülmények indokolhatnak, és a fentiek alapján ezek a külső körülmények sejthetők. A Fagyejev-előadásból ismert fenyegetéssel szemben igazolni kellett azt, hogy a régi magyar irodalomnak van helye az új nap alatt. Része volt ez annak az értékmentő taktikának, amelyben a korszak népi, haladó emlékei igazolták, hogy nem valamiféle „feudális-klerikális irodalomról” van szó. Az ősköltészetnek kulcsszerepe volt ebben a koncepcióban. A társadalmi fejlődésnek a végcélt előképező kezdetén állt kihagyhatatlanul. Aktualizáló értelmezését nem hátráltatták így vagy úgy értelmezhető szövegek. Ráadásul az időben elfoglalt kikezdhetetlen pozíciója mellett új térbeli fontosságot is kapott: a rokon népek, a kutatás hajdani és reménybeli adatközlői nem a reakciós Nyugaton, hanem a haladás vezető országa, a Szovjetunió területén vagy annak közvetlen közelében éltek. Az ősköltészet ekképpen az irodalomtörténeti koncepció olyan alapjává lett, amely biztosította a rá következő és a koncepció szerint javarészt rá épülő, önmagukban elhanyagolandó időszakok és tárgykörök kutatásának lehetőségét.

Koncepcióját Klaniczay még 1950-ben érvényesítette egy a korra jellemzően iszonyú vitában, amelyben Komlós Aladárt kényszerítette önkritikára (Klaniczay 1950). A koncepció érvényesült a következő évben először kiadott irodalomtörténeti szöveggyűjteményben és a Hét évszázad magyar versei című, az irodalom új értékelését reprezentáló versgyűjtemény első, 1951-es kiadásában. Ennek előszava a népköltészet szerepeltetését az ősköltészet rehabilitációjából már ismert érvvel indokolta: „a polgári irodalomszemlélet az irodalmat túlságosan szószerint értelmezte s elengedhetetlen kellékének tartotta az írást, az írásbeliséget. Márpedig a népdalok századokon át szájról-szájra szálltak s csak a múlt században kezdték őket rendszeresen feljegyezni és gyűjteni… legnagyobb költőink mindig a népköltészethez fordultak, – költészetünk témáival a népben gyökeredzik, hangja a népből fakad. Líránk egész fejlődése nem érthető a népdalok ismerete nélkül, s nagy hagyományaink mellett népköltészetünk is egyik tápláló forrása fiatal szocialista líránknak” (Klaniczay 1951, VII).

A népi költészet koncepciója, akárcsak Klaniczay más kezdeményezései, később igen fontos eredményeket hozott: elindult a kéziratos költészet kiadásának hatalmas vállalkozása, a közköltészetről tartott konferenciák sora, összességében ennek köszönhető, hogy a régi magyar irodalom valamennyi rétegét kritikai kiadások ismeretében tanulmányozhatjuk. Ami azonban a koncepció egészéről elmondható, annak egyik legfontosabb eleméről, az ősköltészetről aligha.

Még 1951-ben az irodalomtörténészek hároméves tervteljesítését, az Irodalomtörténeti Társaság egyes korszakokkal foglalkozó munkacsoportjainak teljesítményét összefoglaló kongresszus került megrendezésre. Itt a tudományterület „egyik legfiatalabb munkása”, az egyetemi adjunktus Klaniczay tartott előadást a régi magyar irodalom kutatásának eredményeiről és feladatairól. Az ősköltészetet csak egyszer említette, olyan összehasonlításban, amelyben a hangsúly a népköltészetet az irodalommal újra összekapcsoló reformáción volt (Klaniczay 1951a, 58, 97). Az előadás hozzászólásában Turóczi-Trostler József, Kardos Tibor, Trencsényi-Waldapfel Imre egyenként kioktatták fiatal kollégájukat mind a múlt kutatásának alaposabb felhasználásáról, mind a marxizmus–leninizmus eredményeinek alaposabb ismeretéről. Turóczi-Trostler többek között a periodizáció maradi, a katolikus ideológiatörténetből megmaradt gyökereire hívta fel a figyelmet, s intett a marxista történetírás, folklorisztika és nyelvtörténet eredményeinek felhasználására (Turóczi-Trostler 1951, 70–71). A válaszban Klaniczay hangsúlyozta: előadásainak hiányai abból eredtek, hogy a legfontosabb feladatokra összpontosított (Klaniczay 1951a, 58, 97); ugyanakkor önkritikusan beismerte többek között a periodizáció hiányosságait. Az ősköltészet mint önálló korszak láthatóan sem neki, sem a hozzászólóknak nem hiányzott.

Egy év múlva napvilágot látott az irodalomtörténet első új szellemben készült szintézise, ugyancsak Klaniczay tollából. A Régi magyar irodalom című egyetemi jegyzetében az ősköltészet és hagyománya meglehetősen szűkszavú tárgyalást kap (Klaniczay 1952, 10–23, 29–36). A szerző először az 1949-es tanulmány tételeit ismételte meg, s ezt illusztrálta a műfajok típusai – munkadal, rituális szövegek, dalok, mesék, drámai kultikus elemek, a mondaciklusokból kialakuló hősi eposzok – elősorolásával: csupa már ismert elemmel. A következő oldalakon ezen típusok magyarországi megjelenését adatolta és értelmezte: a munkadalt a Gellért-legendában, arituális maradványokat a ráolvasásokban és a regösénekekben, a halotti siratókban, a népmeséket, végül a történeti mondákat a honfoglalás előtti és utáni időkből, el egészen a naiv eposz kérdésének tárgyalásáig. A rész röviden tárgyalta a rovásírást is. Az államalapítás utáni első két évszázadban azután tárgyalásra került az ősköltészet továbbélése, a „népi énekmondók” típusai és a feltételezett őskrónikában megtalálható epikus kompozíció tárgyalása – lényegében mindaz, amit a millennium utáni irodalomtörténetek tárgyaltak. Megjelent ugyanakkor a bizonytalanság, pontosabban a kutatás aktuális állapotának bizonytalansága. „Az ősköltészet kérdésében még ma is rendkívül tájékozatlanok vagyunk. Teljes összefüggő kép megrajzolásáról egyelőre még szó sem le-het” (Klaniczay 1952, 13).

A következő évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán a Régi Magyar Munkaközösség bevette munkatervébe egy nagyobb értekezés megírását „Magyar ősköltészet” címmel. A munkatervben általános irányítóként Kardos Tibor neve jelent meg (V. Kovács 1984, 108, 7. jegyzet). A munka eredménye ismeretlen. Amennyire a munkaközösség vezetője, Tolnai Gábor 1955-ös, a realizmusról tartott konferencián elhangzott előadásából és többek között Kardos Tibor hozzászólásaiból látszik, a netalántáni értekezés aligha tartalmazott volna többet annál, amit Klaniczay leírt (Tolnai 1956, 20–23, 27; Kardos 1956, 96).

A következő évek kisebb irodalomtörténeti összefoglalásaiban továbbra is rendre Klaniczay írta az ősköltészet fejezeteket (Bóka 1957; Klaniczay 1961). Az itt megjelenő műfajok nem változnak, de elmarad a teoretikus bevezetés, és nagyobb hangsúlyt kap a bizonytalanság. Az 1952-ben várt haladás a következő években nem történik meg. „Költészetünk eredetéről, valószínű kialakulási folyamatáról csak távoli következtetések segítségével alkothatunk magunknak képet” – kezdődik a rész 1957-ben (Klaniczay 1957, 9). A szkepszis 1961-re erősödik: „a magyar költészet eredetéről, kialakulási folyamatáról biztos ismereteink nincsenek, csak távoli következtetésekre vagyunk utalva” (Klaniczay 1961, 5 – kiemelés J. L.).

Mindeközben Klaniczay 1951 óta meghatározó szerepet töltött be annak a nagyszabású tankönyvnek a kidolgozásában, amely 1964–66 között A magyar irodalom története címen hat kötetben megjelent, s amelyet borítójának színéről azóta is Spenót néven emlegetünk. A tankönyv korszakbeosztásáról 1956-ban, az úgynevezett szegedi tematikavitában született dokumentumok számos kérdésben tartalmaznak vitákat, ám az ősköltészet ezek között nem szerepel (Simon 2005). A kézikönyv általa szerkesztett részének programtervezeteként, tematikájának elvi megindokolása végett írt Klaniczay-tanulmányban természetesen szintén szerepel az ősköltészet, pontosabban az „ősi kultúra” jóval tágabb kategóriája. Az ősi kultúra, a középkor, a reneszánsz és a barokk korszaka közül az utóbbi három részletes indoklást kap, az első esetében a szerző ezt elhagyva állapította meg: „Az ősi kultúra irodalmi megfelelője, az ősköltészet külön korszak-volta nem lehet kétséges, a középkor fogalma körül azonban már vitalehetőségek merülhetnek fel” (Klaniczay 1962, 64).

A kézikönyv ősköltészet fejezete terjedelemben jóval nagyobb, mint a korábbi összefoglalásoké. Ez a növekedés azonban inkább a köztörténeti részre vonatkozik – olyan összefoglalás jött létre, amely a nyelvtörténeti rész hiányától eltekintve szerkezetében a korábbiaknál is jobban hasonlított a Toldy-hagyomány fejezeteire. A változás talán a munka reprezentatív jellegéből fakadt. Lehetett azonban egy konkrét oka is, Képes Géza ugyanebben az évben megjelent, a tudományos módszerességgel látványosan szakító ősköltészet tanulmánya (Képes 1964). Klaniczay közölte Képes tanulmányát a Spenót irodalomjegyzékében, de mellőzte annak délibábos fejtegetéseit.

Talán erre utalt Szauder József, amikor a fejezetről szóló lektori jelentésében kiemelte az ősköltészet fejezet mértéktartó voltát (Szauder 1964). Az akadémiai irodalomtörténet révén ebben a formában vonult be a korszak napjainkig tartó hatállyal az irodalomtörténet oktatásába.

A kérdés monografikus feldolgozásának vázlatára V. Kovács Sándor vállalkozott 1976-ben lezárt szakirodalmi kutatásai után (V. Kovács 1984, 1987). A korszak újrafelvételét a marxista tudományosság eredményének, bármikori mellőzését Horváth János ideológiailag meghaladott álláspontjához való visszatérésnek tartotta. A Klaniczay által végzett műfajcentrikus feldolgozásnál részletesebb, az adatokat történeti korszakok szerint rendező munkát ígért. Mind a korszak meghatározását – a honfoglalás előtti ötödfél, majd a rá következő másfél évszázadot –, mind a magyarokra vonatkozó források körét, mind az irodalom fogalmát olyan tágan kezelte, hogy abba lényegében bármilyen, a rokon nyelveket beszélő népek és a magyarok folklórjával, a kor lovas-nomád népeivel, a velük érintkező monoteista kultúrákkal kapcsolatos, akár a forrásokban említett, akár a kultúrák általános jellemzőiből származó információ belefért. Az ennek alapján kialakított paletta a samanisztikus szertartási énektől a bizánci típusú prédikáción át a diplomáciai levélig mindenféle irodalmi műfajt magában foglalt. Ez a vázlat az utolsó önálló tanulmány a kérdésről.

Az újjáélesztett ősköltészettel kapcsolatos kritika kezdetei meglehetősen korai időre nyúlnak vissza. Pirnát Antal egy, az alap és felépítmény régi magyar irodalombeli kapcsolatát marxista szemszögből, rá jellemzően bármiféle taktikai megfontolás nélkül tárgyaló tanulmányában már 1959-ben lényegében a Horváth Jánoséval megegyező konklúzióra jutott (Pirnát 1959, 417–419). Ez a magányos megszólalás azonban nem keltett visszhangot, hacsak nem értelmezzük annak V. Kovács Sándor előbb hivatkozott intését a marxizmus előtti állásponthoz visszatérni akarókhoz. A korszak kutathatóságának újabb kritikája a reneszánszkutatók 1988-as vándorgyűlésén, Horváth Iván és Zemplényi Ferenc előadásaiban fogalmazódott meg. Mindkét előadó rámutatott arra, hogy a magyar metrumkincs eredetének megismeréséhez nem a nyelvükben rokon, vagy a magyarokkal a honfoglalás előtt érintkezésbe került népek utódainak 19–20. században lejegyzett költészetéhez, hanem a középkori latin egyházi költészethez érdemes fordulni. Ezt a tételt általánosítva Horváth Iván a következőképpen foglalta össze álláspontját (Horváth 1989, 200–201): „Nem kétséges, hogy a magyarok honfoglaló elődeinek is volt zenéjük, és voltak szövegeik. Amit a kereszténység felvételekor átvettek, amit egyáltalán át tudtak venni, az bizonyára nem mindenben ellenkezhetett gyökeresen azzal, amit magukkal hoztak. De az átvétel átfogóan és véglegesen megtörtént. A keresztény alapú magyar művelődéstörténetben nyilván itt is, ott is folytatódnak régebbi hagyományok, ám a keresztény civilizáció ezeket mind-mind a magáévá hasonította, s ekként immár jószerivel észrevehetetlenek.” A kérdés kutatása azóta az irodalomtudomány homlokteréből lényegében kikerült. Jellemző, hogy az Új magyar irodalmi lexikonba az ősköltészet szócikket a finnugrista irodalomtörténész Domokos Péter írta – s a szócikk a kérdés kutathatóságának nehézségeit, az ebből fakadó ellentmondásokat és megoldásra váró feladatokat hangsúlyozva foglalja össze a kutatás hagyományát (Domokos 1994).

Az 1964-es összefoglalás utáni évtizedekben számos változás történt a társtudományokban. A történettudományban a korszak legújabb történeti összefoglalása (Kristó–Makk 2001) alapján egyáltalán nem lehet azt a panorámát megalkotni, amelyre Klaniczay támaszkodhatott az ötvenes, hatvanas vagy V. Kovács a hetvenes években. Az összefoglalás az időszak kutatásában a nép által magában hordott ismérvek közül a nyelvet megemlíti, de a nyelvhasonlítás kulturális kapcsolatait rendkívül mértéktartóan kezeli. Azon írott források körét, amelyek bizonyíthatóan a magyarokra utalnak, jóval szűkebbre szabja. „Tudomásul kell vennünk, hogy biztosan a magyarságra vonatkozó írott források egészen a 9. századig nem állnak rendelkezésünkre” (Kristó–Makk 2001, 21). Jelentősen szűkült a hun eredet vizsgálhatóságának köre: a legutolsó vita Kristó Gyula és Róna-Tas András között már csupán arról folyik egyetlen vékony szál, egy a nyugati források alapján Attila kardjaként említett kard ajándékozása kapcsán, hogy a 11. században a magyar uralkodóháznak volt-e valamilyen, ismeretlen eredetű és hamis hun leszármazási tudata, vagy az erre utaló információ is a nyugati interpretációnak köszönhető-e. Az a koncepció, mely szerint ez a hagyomány a honfoglalás előtti bolgár–török együttélés eredménye lett volna, s a krónikákból tudjuk, hogy ennek mely részeit őrizte a magyar uralkodóház tudata, ennek következtében a magyar történetírás, mára a tudománytörténet részévé vált (Kristó 1991). Veszprémy László szerint éppen a nyugati minták alapján készült hun történet miatt történt, hogy az abba be nem olvadt történeteken kívül a magyarok eredetéről tartott korábbi vagy más elképzelések kihullottak az emlékezetből (Veszprémy 2005, 97, 107). A téma gyarapodó szakirodalma és saját kutatásai alapján Veszprémy felhívja a figyelmet arra, hogy az olyan, ősi mondaként számon tartott történetek, mint a fehér ló mondája vagy a Lehel kürtje monda milyen sok párhuzamot őriznek a nyugati epikával és jogszokással. Végkövetkeztetése hasonló Horváthéhoz és Zemplényiéhez: a krónikások által alkotott összegzés olyan teljes képet hozott létre, amelynek különböző elemeiből éppen a pogány elemeket a legnehezebb kiválasztani.

A nyelvtudományban a kérdéshez részben kapcsolódó utolsó tanulmánykötet Pais Dezső posztumusz munkája, A magyar ősvallás nyelvi emlékei volt (Pais 1975). A kötet megjelent részei közül 1965-ös a legkésőbbi. Koherens rendszert a tanulmányok heterogén keletkezésük miatt sem alkothattak. A Pais munkássága iránti jogos tisztelet mellett is érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a szófejtések egy része – például reg, regës, regël, rege esetében – vagy nem lelt elfogadásra A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárába, vagy alternatív megoldásként szerepel abban. Az ősköltészettel akár ilyen áttételesen foglalkozó tanulmány azóta nem született – tudtommal a legutolsó állítás Benkő Lorándnak a tradicionális szemlélethez több szállal kötődő, ugyanakkor rendkívül körültekintő megfogalmazása, amelyet a legutóbbi nyelvtörténeti tankönyv kevésbé körültekintően, a közvetlen következtetés lehetőségét is fenntartva használ fel (Benkő 1997, 176; Gallassy 2003, 276).

Jelentősebb, ugyanakkor nem egyirányú változások történtek a folklorisztikában. A tudományterület képviselőinek véleménye nem egységes: példa erre az Ethnographia című folyóirat ősvallás száma. Egyazon tematikus számban olvashatjuk Vargyas Lajos tanulmányát a honfoglalók hősepikájáról, amelyben a kérdés tárgyalásánál egy érvrendszerbe kerülnek egymástól ezredévekkel és mérföldek ezreivel elválasztott adatok (Vargyas 1997), valamint Voigt Vilmos számos módszertani problémára rámutató tanulmányát az ősvalláskutatás kérdésének történetéről (Voigt 1997–1998). Voigt figyelmeztet arra a módszertani hibára, amely az összehasonlítás három módszerének keveréséből származik: a területi (areális), a felépítésbeli (tipologikus) és a származási (genetikus) kapcsolatok összekeveréséből a vizsgálódás során. Felhívja a figyelmet a kultúra közvetlen leszármazási láncokra épülő, derivációs alakulása mellett a keveredésen alapuló, amalgamálódó alakulásának valószínűségére. Rámutat arra, hogy az ősi kultúra különböző területeinek összegző tanulmányaiban olyan sok műfaj jelenik meg, amelyet a közvetlenül tanulmányozható vagy sok emlékkel rendelkező kultúrák egyikében sem találhatunk meg. Hangsúlyozza, hogy a középkori és későbbi források az interpretatio Christiana, a keresztény gondolkodásba való beépíthetőség szempontjai szerint használják fel és alakítják át forrásaikat anélkül, hogy az eltéréseket elemeznék. A kutatás történetében ő szentel a legtöbb figyelmet Király György munkásságának, és eladdig példátlan módon nemhogy helyesli eljárását, hanem azokra a pontokra is rámutat, ahol kritikájában nem ment elég messzire. A magyar népköltészet műfaji rendszerét a 16. századig tartja visszavezethetőnek, mind az altáji török, mind az uráli eredeztetést igen kevéssé tartja igazolhatónak. Voigt rámutat arra, hogy a honfoglalás korának mintegy öt nemzedéknyi ideje igen dinamikus, sok változást hozó időszak volt (Voigt 1997–1998, 367–390, 406, 411, 77, 83–84; Voigt 2000, 47, 49, 50–58, 65–70, 83–88, 97, 106–112, 122). A szóban élő kultúrák 20. századi kutatásának tapasztalata szerint ezekben a kultúrákban néhány nemzedéken belül akár a legalapvetőbb elbeszélések is követik a változó külső körülményeket: a memo-rizációt elősegítő nyelvhasználat keretei megmaradnak, de a keretek új tartalommal telnek meg. Riedl Frigyes 3-4 nemzedékről beszélt a néphagyomány változásaival kapcsolatban; egy 20. századi ghánai törzsi kultúrával kapcsolatban Jack Goody kétnemzedéknyi időre is kimutat alapvető változásokat (Ong 1982, 46–49; Goody 1968, 31).

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az ősköltészet-koncepció másodszori, külső körülményeknek betudható felélesztése a tudományos intézményrendszeren belül nem hozott új eredményeket, s az elmúlt évtizedekben a külső körülmények maguk is a história részévé váltak. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a kereszténység előtti korszaknak nem volt költészete. Volt. De ma elérhető forrásaink alapján nem tudunk róla semmit. Amikor kialakult a keresztény királyság intézményrendszere, a korábbi műveltség szervezetei megszűntek vagy az új intézményrendszer részeivé váltak. Az új műveltség egyszerre volt határozott abban, hogy a pogány kultúra intézményrendszerét elpusztítsa, és engedékeny abban, hogy a szervezeti formák immár nem összefüggő részeit magába hasonítsa. Ami tehát megmaradt, megmaradásáért átalakulásával, felismerhetetlenné válásával fizetett.

A tanulmány elején található két sor a ritka idézetek egyike, amelyet a magyarországi latin történetírás fenntartott a korabeli énekmondóktól. „Ahogy jokulátoraink mondják: mindnyájan saját földet foglaltak, és tisztes hírhez-névhez jutottak.” P. mester, Anonymus idézi Gesta Hungaroruma 25. fejezetében. Ráadásul a máskor tapasztalt bíráló értelmezés nélkül, egyetértően. Engedett volna az ősi kultúra varázsának? Ki tudja. A két sor P. mester történetírói törekvéseinek és módszerének foglalataként is értelmezhető: egyrészt a nagybirtokos főurak tulajdonjogának a hajdani cselekedetekkel történő igazolása, másrészt a nevek eredetére hagyatkozás. Amint arra a legutóbb Veszprémy László rámutatott, az idézet a Gesta fontos forrása, a Nagy Sándor-történet parafrázisa (Veszprémy 2005, 108). Emellett azonban érdemes figyelni arra, hogy Sevillai Szent Izidor, Anonymus mestere a szófejtésben, Etimológiák című enciklopédikus munkájában lépten-nyomon használja a „nomen accepit” (nevét nyerte) kifejezést. Amikor tehát P. mester a jokulátorokat idézte, az idézetben a számára fontos szerzők nyelvén aktualizálta mondanivalójukat. Olyan hagyomány birtokában tette ezt, amelynek összefüggő rendszerében akkor már több évszázada gyarapodott a keresztény Magyarország kultúrája, olyan hagyományt folytatott, amely a ma ismert magyar irodalom kezdetét is meghatározta.

HIVATKOZÁSOK

Alszeghy Zsolt (1931) „A magyar középkor szintézise”, Élet 22: 231.

Bán Imre (1964) „Horváth János előadásai a régi magyar irodalomról”, Studia Litteraria 2: 15–28.

Baros Gyula (1931) „Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Szent Istvántól Mohácsig”, Irodalomtörténet 20: 252–260.

Barta János–Szauder József (1949) „A magyar irodalom korszakai”, Irodalomtörténet 31: 99–104.

Benedek Marcell (1938) A magyar irodalom története, Budapest: Singer és Wolfner.

Benkő Loránd (szerk.) (1976) A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, I–III, Budapest: Akadémiai.

Benkő Loránd (1997) „A honfoglaló magyarság nyelvi viszonyai és ami ezekből következik”, in Kovács László–Veszprémy László (szerk.) Honfoglalás és nyelvészet, Budapest: Balassi, 162–176.

Beöthy Zsolt (1877) A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése, I. A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig, Budapest: Athenaeum.

Beöthy Zsolt (1896) A magyar irodalom kis-tükre, Budapest: Athenaeum.

Beöthy Zsolt (szerk.) (1900) [1895] A magyar irodalom története, 1–2, Budapest: Athenaeum.

Beöthy Zsolt (szerk.) (1906) [1895] A magyar irodalom története: képes díszmunka két kötetben, I. A legrégibb időktől Kisfaludy Károly felléptéig, Budapest: Athenaeum. Bisztray Gyula (1931) „Modern irodalomszemlélet. Horváth János új könyve”, Magyar Szemle 12: 22–32. Borbély István (1924) A magyar irodalom története a legrégibb időktől 1825-ig, Kolozsvár: Minerva. Brisits Frigyes (1931) „A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Szent Istvántól Mohácsig”, Napkelet 9: 481–484. Császár Elemér (1931) „Középkori irodalmunk új megvilágításban”, Budapesti Szemle 647: 147–154.

Császár Elemér (1919) A magyar irodalom fejlődése, Budapest: Lampel (Wodianer).

Dávidházi Péter (2004) Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Budapest: Akadémiai, Universitas.

Deér József (1931) „Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Szent Istvántól Mohácsig”, Századok 65: 64–69.

Deér József (1939) „A magyarság a nomád kultúrközösségben”, in Domanovszky, Sándor (szerk.) Magyar művelődéstörténet, I. Ősműveltség és középkori kultúra, Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 22–90.

Domokos Péter (1994) „Ősköltészet”, in Péter László (szerk.) Új magyar irodalmi lexikon, Budapest: Akadémiai, 1537–1539.

Eckhardt Sándor (1931) „Horváth János új könyve”, Napkelet 9: 466–467.

Fagyejev, Alexandr (1949) „Irodalomtörténet és kritika. Ankét a Szovjetúnió Írószövetségében”, Irodalomtörténet 31: 184–192.

Farkas Gyula (1934) A magyar irodalom története, Budapest: Káldor.

Féja Géza (2001) [1937] Régi magyarság. A magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig, Budapest: Püski.

Gálos Rezső (1931) „Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Szent Istvántól Mohácsig. Könyvismertetés”, Irodalomtörténeti Közlemények 41: 498–501.

Gallassy Magdolna (2003) „Szövegtörténet”, in Magyar nyelvtörténet, Kiss Jenő–Pusztai Ferenc (szerk.) Budapest: Osiris, 268–277.

Gombocz Zoltán (1921) „A bolgár-kérdés és a magyar hún-monda”, Magyar Nyelv 17: 15–21.

Goody, John Rankine (1968) „The Consequences in Literacy”, in Goody, John Rankine–Watt, Ian (ed.) The Consequences of Literacy, Cambridge, England: University Press, 27–84.

Grexa Gyula (1922) „Király György: A magyar ősköltészet”, Irodalomtörténeti Közlemények 32: 161–164. Halasy-Nagy József (1912) „A magyar irodalomtörténet korszakai”, Irodalomtörténet 1: 161–171.

Hankiss János (1932) „Az új könyv. Egy olvasó jegyzeteiből”, Debreceni Szemle 6: 430–437.

Hankiss János (2005) [1942] Európa és a magyar irodalom a honfoglalástól a kiegyezésig, Pomáz: Kráter.

Hóman Bálint (1922a) „Még egyszer a hún-kérdés”, Magyar Nyelv 18: 24–26.

Horváth Cyrill (1899) A régi magyar irodalom története, Budapest: Athenaeum.

Horváth Iván (1989) „Történeti rétegek a XVI. századi magyar metrumkincsben”, Irodalomtörténeti Közlemények 93: 193–205.

Horváth János (1922) „Magyar irodalomismeret. A rendszerezés alapelvei”, Minerva 1: 187–207.

Horváth János (2005) Irodalomtörténeti munkák, I, Korompay H., János–Korompay Klára (szerk.), Budapest: Osiris.

Hunfalvy Pál (1876) Magyarország etnographiája, Budapest: Akadémiai.

Kacziány Géza (1891) „Ősköltészetünk elemei”, in Ősköltészetünk az összehasonlító irodalomtörténet alapján. Két tanulmány, Budapest: Franklin, 1–26.

Kardos Tibor (1956) „Korreferátum”, in A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az irodalomtörténeti kongresszus vitái 1955. november 1–2–3., Budapest: Akadémiai, 92–101.

Katona Lajos (1912) Irodalmi tanulmányok, 1–2, Budapest: Kisfaludy Társaság.

Képes Géza (1964) „A magyar ősköltészet nyomairól”, Irodalomtörténeti Közlemények 68: 1–22, 171–193.

Képes Géza (1976) „A magyar ősköltészet nyomairól”, in Az idő körvonalai. Tanulmányok az ősi és modern költészetről, Budapest: Magvető, 7–115.

Kerecsényi Dezső (1931) „Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Horváth János könyve”, Protestáns Szemle 40: 452–455.

Keresztury Dezső (1931) „Die Anfänge der literarischen Kultur Ungarns”, Ungarische Jahrbücher 9: 428–431.

Keszi Imre–Király István–Klaniczay Tibor–Komlós Aladár–Waldapfel József (1949) „Magyar irodalom”, Irodalomtörténet 31: 193–195.

Király, György (1921a) „A magyar hún-monda”, Nyugat 14: 655–658.

Király, György (1921b) „Hyperkritika”, Nyugat 14: 1440–1442.

Király György (1980) [1921] „A magyar ősköltészet”, in Kenyeres Ágnes (szerk.) A filológus kalandozása, Budapest: Szépirodalmi, 5–113.

Klaniczay Tibor (1949) „Régi magyar irodalom és folklór”, Irodalomtörténet 31: 205–215.

Klaniczay Tibor–Komlós Aladár–Stoll Béla (1950) „A régi magyar irodalom átértékelésének kérdése”, Irodalomtörténet 32: 60–74.

Klaniczay Tibor (1951a) „Eredmények és feladatok a régi magyar irodalom kutatásában. Válasz a hozzászólásokra”, MTA I. O. Közleményei 43–69, 95–97.

Klaniczay Tibor–Komlós Aladár–Lukácsy Sándor–Pándi Pál–Szász Imre (szerk.) (1951b) Hét évszázad magyar versei, Budapest: Szépirodalmi.

Klaniczay Tibor (1952) Régi magyar irodalom, I, kézirat, Budapest: Tankönyvkiadó.

Klaniczay Tibor (1956) „Korreferátum”, in A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az irodalomtörténeti kongresszus vitái 1955. november 1–2–3., Budapest: Akadémiai, 60–84.

Klaniczay Tibor (1957) „Ősköltészet. Az egyházi és lovagi irodalom kora (1000–1400)”, in Bóka, László–Pándi, Pál (szerk.) Az irodalom története 1849-ig, Budapest: Bibliotheca, 9–29.

Klaniczay Tibor (1961) „Az ősköltészet (kb. a XI. századig). Középkor (A XI. századtól a XVI. század elejéig)”, in Klaniczay Tibor–Szauder József–Szabolcsi Miklós Kis magyar irodalomtörténet, Budapest: Gondolat, 5–24.

Klaniczay Tibor (1962) „Az irodalomtörténeti szintézis néhány elvi kérdése”, Irodalomtörténeti Közlemények 66: 59–73.

Klaniczay Tibor (szerk.) (1964a) A magyar irodalom története, I, Budapest: Akadémiai.

Klaniczay Tibor (1964b) Marxizmus és irodalomtudomány, Budapest: Akadémiai.

Klaniczay Tibor (szerk.) (1982) A magyar irodalom története, Budapest: Kossuth.

Kristó Gyula (1983) „Volt-e a magyaroknak ősi hun hagyományuk?”, in Tanulmányok az Árpád-korról, Budapest: Magvető, 313–329.

Kristó Gyula (1991) „Über die Hunnentradition der Ungarn”, in Varia Eurasiatica. Festschrift für Professor András Róna-Tas, Szeged: JATE, 117–125.

Kristó Gyula–Makk Ferenc (2001) A kilencedik és a tizedik század története, Budapest: Pannonica.

Liutprand (1998) Opera Omnia (Antapodosis, Homelia paschalis, Historia Ottonis, Relatio de legatione Constantinopolitana), Chiesa, P. (kiad.), Turnhout: Brepols.

Lukács György (1949) „Elnöki székfoglaló beszéd”, Irodalomtörténet 31: 1–28.

Nemeskürty István (1993) A magyar irodalom története 1000–1945, I, Budapest: Tankönyv kiadó. Ong, Walter J. (1982) Orality and Literacy. The Technologizing of the Word, London, New York: Methuen.

Pais Dezső (1975) A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből, Budapest: Akadémiai.

Pauler Gyula (1900) „A magyar honfoglalás kútfői”, in Pauler Gyula–Szilágyi Sándor (szerk.) A magyar honfoglalás kútfői, Budapest: Akadémiai.

Pintér Jenő (1909) A magyar irodalom története a legrégibb időktől Bessenyei György fellépéséig, I. A legrégibb időktől a mohácsi csatáig, Budapest: Rényi.

Pintér Jenő (1913) „A középkori magyar irodalom története”, in Ferenczi Zoltán (szerk.) Amagyar irodalom története 1900-ig, Budapest: Athenaeum.

Pintér Jenő (1921) A magyar irodalom történetének kézikönyve. Tudományos rendszerezés, I. A legrégibb időktől Vörösmarty Mihály fellépéséig, Budapest: Franklin.

Pintér Jenő (1924) Magyar irodalomtörténet. Zsebkiadás a művelt közönség számára, Budapest: Franklin.

Pintér Jenő (1930) Magyar irodalomtörténet. Tudományos rendszerezés, I. A magyar irodalom a középkorban, Budapest: Stephaneum.

Pirnát Antal (1959) „Az alap és felépítmény problémái a régi magyar irodalomban”, Irodalomtörténeti Közlemények 63: 416–439.

Priszkosz (1929) „Excerpta de legationibus gentium ad Romanos”, in Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae, Vol. 6, Bonn: Weber.

Pusztay János (1977) „Az ugor–török háború”, in Az „ugor–török háború” után. Fejezetek a magyar nyelvhasonlítás történetéből, Budapest: Magvető, 92–107.

Riedl Frigyes (1881) „A magyar hún-mondák”, Budapesti Szemle 57: 321–340.

Riedl Frigyes (1912) „Csaba és berni Detre a magyar mondában”, in Philologiai dolgozatok a magyar–német érintkezésekről, Gragger, Róbert (szerk.), Budapest: Hornyánszky, 1–7. Simon Zsuzsanna (kiad.) (2005) Dokumentumok a szegedi tematika-vitából, www.iti.mta.hu.

Szauder József (1964) Lektori jelentés Klaniczay Tibor „Ősköltészet” fejezetéről, kézirat, MTA ITI Archívuma.

Szentpétery, Imre (főszerk.) (1937) Scriptoresrerum Hungaricarum tempo reducum regumque stirpis Arpadanae gestarum, I–II.

Szerb Antal (2005) [1934] Magyar irodalomtörténet, Szerb Antalné (kiad.), Budapest: Magvető.

Szilágyi Loránd (1939) „Irodalmunk kezdetei”, in Domanovszky Sándor (szerk.) Magyar művelődéstörténet, I. Ősműveltség és középkori kultúra, Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 431–471.

Toldy Ferenc (1987a) [1851] A magyar nemzeti irodalom története példatárral, Szalai Anna (kiad.), Budapest: Szépirodalmi.

Toldy Ferenc (1987b) [1864–65] A magyar nemzeti irodalom története a legrégibbi dőktől a jelen korig rövid előadásban, Szalai Anna (kiad.), Budapest: Szépirodalmi.

Toldy Ferenc (1987c) [1867] A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig, Szalai Anna (kiad.), Budapest: Szépirodalmi.

Tolnai Gábor (1956) „A realizmus kérdései és a régi magyar irodalom. Válasz a korreferátumokra”, in A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az irodalomtörténeti kongresszus vitái 1955. november 1–2–3., Budapest: Akadémiai, 15–50, 142–149.

Turóczi-Trostler József (1921) „Király György: A magyar ősköltészet”, Magyar Nyelvőr 50: 144–147.

Turóczi-Trostler József (1951) „Hozzászólás Klaniczay Tibor előadásához”, MTA I. O. Közleményei 69–89.

V. Kovács Sándor (1984) „Eszmetörténet és régi magyar irodalom. Az ősköltészet és a kora középkor fejlődéstörténeti kérdései”, in Székely György (szerk.) Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról, Budapest: Akadémiai.

Valjavec, Fritz (1932) „Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Szent Istvántól Mohácsig”, Deutsch-Ungarische Heimatsblätter 4: 258–260. Vargyas Lajos (főszerk.) (1988) Magyar népköltészet, Budapest: Akadémiai. Vargyas Lajos (1997) „Milyen lehetett a honfoglalók hősepikája?”, Ethnographia 108: 359– 363.

Veszprémy László (2005) „A magyar őstörténet és a honfoglalás a középkori magyar krónikákban”, in Molnár András (szerk.) Csodaszarvas. Őstörténet, vallás és néphagyomány, I, Budapest: Molnár, 97–116.

Voigt Vilmos (1997–1998) „A magyar ősvallás kérdése”, Ethnographia 108: 365–418; 109: 71–96. Voigt Vilmos (2000) Világnak kezdetétől fogva. Történeti folklorisztikai tanulmányok, Budapest: Universitas. Zemplényi Ferenc (1989) „A felező tizenkettes eredete”, Irodalomtörténeti Közlemények 93: 242–250.