Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

3. fejezet -

3. fejezet -

ELŐSZÓ

Ez a munka egészen más céllal jött létre, mint A magyar irodalom története című, eredetileg hatkötetes, mintegy négy évtizeddel ezelőtt befejezett áttekintés, mely a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében Sőtér István főszerkesztésével készült. Akkor még lehetett úgy összefoglalást készíteni a magyar irodalmi örökségről, hogy a szerzők kevéssé próbálták érvényesíteni a nemzetközi irodalomtudomány korabeli szempontjait. Az itt olvasható háromkötetes munkának viszont az a fő jellemzője, hogy egy sor olyan irányzat tanulságait veszi tekintetbe, amely döntő hatást tett az irodalom értelmezésére a legutóbbi száz év során. Olyan fejezetekkel találkozhat itt az olvasó, amelyekben a szerzők a strukturalizmus, a hermeneutika, a dekonstrukció, az új historizmus és a kultúratudomány távlatából értelmezik a műveket és intézményeket, s az irodalmat a művelődés tágabb összefüggésrendszerébe illesztik.

A feladat kijelölésekor nagyon lényeges ellentmondással kellett szembenézni. Összefüggő történetmondás többnyire csak egyetlen szerzőtől várható, történetírás viszont nehezen képzelhető el valamely célelvűség föltételezése nélkül. E munka szerzőinek részben azért különbözik a beszédmódja, mert kimondottan vagy hallgatólagosan nem ugyanannak a célelvűségnek a szellemében gondolkoznak. Míg a korábbi irodalomtörténetek általában egyféle célelvű folyamatot igyekeztek figyelemmel kísérni, ez a munka olyan célelvűségeknek a kölcsönhatásával számol, amelyek között olykor feszültség, sőt akár még ellentmondás is érzékelhető. A technika s talán a tudomány esetében is el lehet képzelni, hogy a későbbi paradigma fölváltja, kiszorítja, érvényteleníti a korábbit. A művészetek s az irodalom esetében kockázatos föltételezni ilyen vonalszerű előrejutást. Túlhaladás helyett célszerűbb csak változásról beszélni. A későbbi nem okvetlenül magasabb rendű; Ady költészetét nehéz volna fejlettebbnek minősíteni Arany Jánoséhoz képest. Mi több, ugyanaz a jelenség egyik távlatból előzménynek, más vonatkozásban inkább visszatérésnek mutatkozhat. „Hagyomány egy van; mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten” – írta egykor Hamvas Béla (Hamvas 1988, 86). Az egyetlen kulturális örökségbe vetett hit arra ösztönözhet, hogy az irodalom múltjának áttekintése üdvtörténetnek rendelődjék alá. Ezzel a felfogással szemben azt a szemléletet próbáltuk érvényre juttatni, mely különböző hagyományok létét tételezi föl, és tartózkodik korszakok egyértelmű kijelölésétől, mert nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ugyanaz a jelenség egyaránt értelmezhető folytonosságként és megszakítottságként. Ezért adtuk e sokszerzős munkának a következő címet: A magyar irodalom történetei.

A 21. század elején készült irodalomtörténet szerkesztőjének már óhatatlanul is meg kell határoznia, mennyiben kapcsolódik a nemzetközi tudományhoz, és mennyiben igyekszik saját úton járni. Ennek a munkának az elindításához egy először 1989-ben angolul, majd franciául is megjelent könyv (Hollier 1994) adta a kezdeti ösztönzést. E névmutatóval együtt 1157 lapos, több kiadást és komoly visszhangot keltett (Valdés–Hutcheon 1994) kötethez annyiban hasonlít a jelenlegi magyar vállalkozás, hogy mindegyik fejezetében valamely évszámhoz is kapcsolható esemény szolgáltatja a kiindulópontot. A különbség mindenekelőtt abból származik, hogy az időmegjelölések kiválasztásakor nem politikai eseményeket tekintettünk irányadónak. A Denis Hollier szerkesztette kötet kiemelt hangsúllyal foglalkozik Bonaparte hatalomátvételével, az 1934-es fasiszta tüntetéssel, a németbarát Brasillach kivégzésével, az algériai háború végével és az 1968-as diáktüntetéssel. Az itt olvasható munkában még az 1956-hoz kapcsolódó rész is irodalminak nevezhető esemény mérlegelésével indítja a gondolatmenetét, s a fejezetek legtöbbször a legtágabb értelemben vett művelődési intézmények létrehozását vagy kiadványok megjelenését emelik ki, nem felejtve, hogy a más nyelvből készült fordítások, sőt a többi művészet vagy a nem kifejezetten szépirodalminak minősíthető értekezések is döntő hatással lehetnek a szűkebb értelemben vett irodalomra.

„Egyetlen cikk sem készült azzal a céllal, hogy valamely szerző teljes életművét áttekintse” – olvasható A francia irodalom új története bevezetésében (Hollier 1994, XIX). Mivel A magyar irodalom történetei című munka szerkesztői ebben a vonatkozásban hasonló véleményt képviselnek, itt is előfordul, hogy több fejezet szól ugyanannak a szerzőnek a munkáiról. Nem csak azért nem szerepel következetesen rendező elvként az életmű, mert még a legkiválóbb szerzők is alkottak gyenge műveket. Érdemes okulni a képzőművészetek tanulmányozóinak észrevételeiből, hiszen ők egyrészt kimutatták, hogy egyes mozgalmak termékeinél másodlagos jelentősége van az egyéni alkotóra jellemző tulajdonságoknak, másfelől cáfolták az életmű célelvű kiteljesedésére vonatkozó hiedelem általános érvényét. Picasso és Braque egyes kubista alkotásait nehéz megkülönböztetni egymástól, Chagallról pedig megállapították, hogy „nagy művész volt, amikor feszült viszonyban állt a Párizsi Iskola szószólóival, de e feszültség enyhültén győzött a kereskedelem, és ő egyszerűen Chagall-képek gyártásába fogott” (Danto 1990, 107). Az idézett kijelentés által képviselthez hasonló szigorúságot igyekeztünk érvényesíteni e magyar irodalomtörténet egyes fejezeteiben. A történeti mellett a kritikai szempont is érvényesült. Ezzel magyarázható, hogy e munkában sokkal több értékelő állítás található, mint a Massachusetts állambeli Cambridge-ben megjelent könyv lapjain. Magától értetődik, hogy az egyes szerzők értékrendje nem ugyanaz; a véleménykülönbségek azt tükrözik, hogy a jelenlegi magyar közönség nem egységes, a múlt öröksége így hat a 21. század elejének olvasóira.

Az itt olvasható fejezetek általában hosszabbak, vagyis a munka kevésbé széttöredezett, mint a francia irodalom szóban forgó története. A válogatás szempontjainak megállapításakor is eltértünk az ösztönzőül szolgáló kötetben képviselt felfogástól. A francia irodalomtörténetben nemcsak Céline, de Drieu la Rochelle, sőt Brasillach tevékenységéről is több olvasható, mint a Nobel-díjas Romain Rolland vagy Martin du Gard munkásságáról. Jarryval mindössze két mondat foglalkozik, Saint-Exupéry neve pedig csak a mozira vonatkozó fejezetnek egyetlen felsorolásában szerepel. Béranger vagy Francis Jammes sehol nincs említve, s ugyanez mondható a népszerű irodalomnak olyan képviselőiről, mint Georges Ohnet, Gyp vagy Simenon. Mi is törekedtünk kevésbé ismert, vitatható vagy olyan művek taglalására, amelyeket a korábbi évtizedekben kényesnek véltek és elhanyagoltak, de abban a vonatkozásban önállóságra tartottunk igényt, hogy nem korlátoztuk a figyelmet az úgynevezett magas irodalomra. Egyfelől kitágítottuk az általunk vizsgált jelenségek körét a művelődés különböző területeire – a társművészetektől a lélektanig s a történettudományig –, másrészt sok jelenség összefoglaló mérlegelése helyett egyes művek alapos értelmezését részesítettük előnyben.

Denis Hollier a Yale Egyetemen tanít franciát, az általa irányított munka a Harvard kiadójánál jelent meg. A két legkiemelkedőbb amerikai egyetem összefogását olyan ismert tudósok támogatták részvételükkel, mint Barbara Johnson és Hayden White, Gerald Prince és Stephen Heath, franciaországi, svájci és angol irodalmárok. A magyar munka elkészítésekor az a cél vezette a szerkesztőket, hogy a szakma legkülönbözőbb nemzedékeit és intézményeit, sőt más tudományágak jelentős művelőit is bevonják az eszmecserébe. Mivel történeti helyzetekre adott válaszokat állítottunk előtérbe, szívesen foglalkoztunk a művek hatástörténetével. Nem az alkotás, hanem a befogadás elemzését tekintettük elsődleges feladatnak. Ebben a tekintetben is igyekeztünk érvényesíteni a rokon területek tanulmányozásából levonható tanulságokat, hiszen a társművészetek példája, festmények ára vagy zeneművek különböző előadásai szemléletesen bizonyítják, hogy az értelmezés mindig a történetiség függvénye (Szegedy-Maszák 2006).

Abban, ami megvalósult, tagadhatatlanul érezhető a visszafelé írt történelem kísértése. Az szerepel e vállalkozásban, amit a létrehozói a jelen távlatából fontosnak vélnek. A hiányok legalábbis részben arra vezethetők vissza, hogy némely kérdéskörök megvilágítására nem akadt megfelelő szerző. A felkérésnek sem tudott mindenki eleget tenni, és az is előfordult, hogy némely elkészült fejezetet nem tudtunk közölni. Mivel nem törekedtünk arra, hogy egységesítsük az eltérő, sőt olykor egymásnak élesen ellentmondó álláspontokat, e munka visszatükrözi a jelenkori magyar irodalomszemlélet és -tudomány megosztottságát. A főszerkesztő már a munka kezdetekor több tanulmányban is körvonalazta elképzelését, de a munkatársakra bízta, mennyiben vették figyelembe a szempontjait. A megvalósulás nyilvánvalóan különbözik az eredeti tervtől. A vállalkozás nem egyetlen intézmény keretei között készült, s így bizonyos mértékig látlelet a magyar irodalomtudomány jelenlegi helyzetéről.

A célelvű irodalomtörténet-írás a felvilágosodás és a modernség ösztönzésére alakult ki. Nincs kizárva, hogy a modernség néven ismert, szüntelen továbblépést sürgető mozgalom a 21. század elejére már véget ért. A gyarmatosítás utáni korban már arra is rá kell ébredni, hogy a művelődés nem azonos a nyugatinak nevezhető világ örökségével. Vasari és Winckelmann – akiknek hagyománya a magyar irodalomtörténészekre is döntően hatott – körkörösségben gondolkodott. E szemlélet hívei születésről, érett szakaszról, sőt hanyatlásról írtak. A 18. században számosan keresték valamely eszmény megvalósulását a műalkotásban. Az avantgárd híveit a korábbi meghaladásának az igénye vezette. Már a posztmodern helyzet elérkezése előtt is kísértett a gondolat, hogy ami ezután következik, voltaképp korábban is megtörtént. Ezt a fölismerést eddig inkább a társművészetek tudósai juttatták érvényre. Richard Taruskin amerikai zenetudós sikerrel cáfolta a Frankfurti Iskolának azt a tételét, mely avantgárd és kulturális ipar párharcaként értelmezte a művészetek alakulását. A hangnemiségnek nem megtagadását, hanem „viszonylag értékőrző megközelítését” mutattaki a Tristanban, a 20. század újításait a „túlzó retorika” megnyilvánulásaiként elemezte, az első világháború után széles körben elterjedt visszafordulást a múlthoz 19., sőt 18. századi előzményekre vezette vissza, Sztravinszkij újklasszicizmusnak nevezett korszakát különböző stílusoknak a posztmodernségre emlékeztető „keveredéseként” jellemezte, miközben a sokak által maradinak tartott Britten zenéjében a vezérmotívumos szerkesztésnek és a távol-keleti zene bizonyos elemeinek kezdeményező erejű fölhasználására hívta föl a figyelmet (Taruskin 2005, 3: 546, 4: 5, 451–454, 482, 5: 234, 256). Arnold Gehlen már korábban, az 1960-as években azzal érvelt, hogy „a haladás korszaka (…) a felmelegítés korszakába megy át” (Gehlen 1987, 349), Hans Belting és Arthur C. Danto pedig Henry James A jövő madonnája című, 1873-ban kiadott történetétől származtatta annak a gondolatnak a megfogalmazását, mely szerint „már véget ért a soron következő dolgok időszaka” (Danto 1987, 217).

Hasonló következtetések vonhatók le az irodalom történetéből. Azok a felfogások, amelyek a nemzetjellem szerves fejlődésének, a társadalmi haladásnak vagy akár a korábbin túllépő modernségnek feleltették meg a magyar irodalom történetét, a már érvényüket veszített nagy elbeszélések (grands récits, master narratives) körébe tartoznak. Ez a fölismerés indokolja, hogy sem a korszakot, sem az egyéni életművet ne tekintsük rendező elvnek, vagyis a magyar irodalmat töredezett örökségként mutassuk be. Az irányzatnak vagy mozgalomnak az érvényessége is korlátozottabb a korábban föltételezettnél – Arany János vagy Mikszáth alkotásait nehéz a 19. századi Európa meghatározónak vélt áramlatainak megfeleltetni. Egyoldalú képet alakít ki magának az olyan olvasó, aki szimbolista költészetként igyekszik értelmezni Ady verseit. A Sinistra körzet vagy A kígyó árnyéka nem közelíthető meg sikerrel olyan távlatból, amely a modernség történeteként tünteti föl a legutóbbi másfél század európai irodalmát.

„A posztmodernségnek talán az a megkülönböztető tulajdonsága, hogy bármi akármelyik pillanatban hatást fejthet ki, hiszen a rendezetlen jelennek s jövőnek rendezetlen múlt felel meg” (Danto 1992, 123). A magyar irodalom teljesítménye ugyan kisebb, mint a franciáé, de elég gazdag ahhoz, hogy teljes áttekintését képtelenségnek nyilvánítsuk. Nemcsak a jelenlegi munka terjedelmi korlátai miatt, de azért is, mert értékei nem mindenki számára nyilvánvalóak, s ugyan melyikünk követelhetné magának a jogot, hogy pontosan kijelölje: mit érdemes megőrizni s mit nem. A posztmodern költő állítása szerint „az ember nem maga választja ki, mi van hatással rá, hanem éppen fordítva”, s ezért érthető, hogy nemcsak jól ismert, de kevéssé olvasott szerzők műveit is sokra becsüli, például Hölderlin költeményeit John Clare és Thomas Lovell Beddoes verseivel vagy Raymond Roussel könyveivel együtt olvassa (Ashbery 2000, 4, 5). Ungvárnémeti Tóth László kötetét sem sokan forgatták Weöres Sándor előtt. Előfordulhat, hogy valamely értelmező alkatánál és szellemi neveltetésénél fogva mindenkinél alkalmasabb olyan művek értékeinek meglátására, amelyek mások számára jószerivel megközelíthetetlenek. Ezzel is indokolható, hogy e munka némely fejezete viszonylag kevéssé ismert művekre irányítja a figyelmet, s így óhatatlanul is ösztönözheti az örökölt értékrend (kánon) módosítását.

„Valaminek a szerepeltetése vagy mellőzése ezúttal nem rejt magában értékítéletet.” Nem próbálkozunk hasonló mentegetőzéssel. Azért sem, mert az egyes fejezetekben megvilágított kérdéskörök szigorú válogatásra engednek következtetni. Úgy is fogalmazhatunk: az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják. A terjedelmi korlátok miatt egyes fejezetek csak e vállalkozás világhálóra került változatában olvashatók.

A legutóbbi évek kiemelkedően jelentős zenetörténeti összefoglalása, melynek bevezetéséből származik az itt bírált idézet (Taruskin 2005, 1: XXII), annyiban mégis tanulsággal szolgált, hogy Adorno nézeteinek kegyetlen elemzésével bizonyítja, mennyire „tekintélyelvű”, sőt „etnocetrikus” minden olyan értékelés, mely a „haladó”-nak tekintett műveket részesíti előnyben (Taruskin 2005, 1: XXV, 4: 421). „Olyan mélyen meghatározó volt Janáček számára a cseh nyelv ritmusaitól függés, hogy az még szöveg nélküli zenéjében is nyilvánvaló” (Taruskin 2005, 4: 429). Az efféle észrevétel megkülönböztetett figyelmet érdemel az irodalmár szempontjából, különösen ha viszonylag szűk körben használt nyelv kultúrájával foglalkozik. Ha nem fogadjuk el a művelődés nyelvi meghatározottságának elvét, akkor is el lehet ismerni, hogy a helyi hagyományok különösen veszélyeztetett helyzetbe kerültek a jelenkorban, a tömegtájékoztatási közegek gyors átalakulása következtében, amikor a képi s a nyelvi megnyilatkozás feszültségbe kerül egymással, s olykor az előbbi az utóbbi rovására érvényesül.

Az irodalomtörténész sokat tanulhat a többi művészet tanulmányozóitól. Duchamp példája az irodalmárt is emlékeztetheti arra, hogy a műalkotás azonossága sem magától értetődő, s az ismereteket továbbító közegek (médiumok) gyors változása az irodalom mibenlétét sem hagyja érintetlenül. Tagadhatatlan, hogy A magyar irodalom történetei viszonylag keveset foglalkozik a szóbeliséggel, hiszen ennek megnyilatkozásai nem mindig kapcsolhatók meghatározott időpontokhoz, s éppúgy kevéssé rögzíthetők, mint az, amit installáció, performance vagy happening néven szokás emlegetni. Egyes fejezetek mindazonáltal figyelmeztetnek az irodalom határainak bizonytalanságaira. Ilyen fölismerést tükröznek például azok az irodalomtörténet-írás korábbi hagyományától eltérő fejtegetések, amelyek különbséget tesznek dráma és színház között, vagy különösen hangsúlyozzák a társművészetek és az irodalom kölcsönhatását, illetve egymáshoz kapcsolódását.

Lehetséges vagy érdemes-e valamely nemzeti irodalom történetét megírni? A szerzők jelentős része érezteti azt, hogy a jelenkorban már nem okvetlenül érvényesek azok a válaszok, amelyeket korábban adtak e kérdésre. A festészet példája is igazolja, hogy a történetírás egyáltalán nem független a megnyilatkozások széles körű hozzáférhetőségétől. Hans Belting szerint az Avignoni kisasszonyok azért is emelődött korszakváltó rangra, mert a „Három nő című, 1908–09-ben festett kép hosszú viszontagságok után az Ermitage-ba került, s így nem lehetett vetélytársa” annak a festménynek, amelyet 1937-ben a New Yorkban levő Museum of Modern Art szerzett meg (Belting 2001, 263, 265). Ha a hozzáférhetőség elvét a magyar irodalomra érvényesítjük, különös nyomatékot kap nemzeti értékeink külföldi visszhangjának megléte vagy hiánya. Amennyiben egyetlen piac alakul ki a világban, a művelődés is egységesülhet. Az irodalomtörténetet nem válthatja föl a tömegtájékoztatási közegek elemzése, mert ez utóbbiak egységesülése a művelődés helyi hagyományainak ellenében hat.

Való igaz, hogy létezett már olyan egységesítő mozgalom, amely – pillanatnyilag úgy lehet hinni – kudarcba fulladtnak mondható, de a műszaki korszerűsödés is veszélyeztetheti a művelődés sokféleségét. „A tömegtájékoztatás világméretű diadala minden kulturális eseményt mediális eseménnyé alakít át, azt a látszatot keltve, hogy a szóban forgó esemény e közegeken belül jött létre, vagy számukra teremtődött” (Belting 2003, 66). Ez a figyelmeztetés éppúgy megfontolandó, mint az a vélemény, mely szerint „a globális kultúra – a nemzeti kultúrákkal ellentétben – lényegileg emlékezet nélküli” (Smith 2000, 241).

A másság tisztelete könnyen lejáratható jelszó. Jelenleg nehéz volna igazán sikeres párbeszédről beszélni a nyugati művelődés mintái s Magyarország helyi hagyományai között. A másik megismerése ellenállásba is ütközhet. Amidőn óceániai álarcot nézek a Louvre-ban, aligha léphetek párbeszédbe egy másik örökséggel, ha vajmi keveset tudok arról a másik történelemről. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a magam távlatából kisajátítom azt, ami különbözik az én világomtól. A vasfüggöny megszűnése után fölvetődik a kérdés: egyesíthető-e Európa korábbi két részének a történelme. Arra gondolva, milyen nehézségeket okozott Németország újraegyesítése, aligha nevezhető könnyűnek a válasz. Belting alighanem magyarországi tapasztalatai alapján vonta le a következtetést, hogy „a nemzetközi modernségről folytatott eszmecsere Magyarországon megosztja a résztvevőket, akik vagy el akarják ismertetni a magyarok hozzájárulását a modern művészethez, vagy a nemzeti művelődés újabb vereségétől félnek” (Belting 2003, 56). A magyar irodalom történetei néhány fejezetében a mai államhatárokon túli irodalommal is foglalkozik. Ennek a területnek a megítélése azért nehéz, mert az erdélyi, felföldi, délvidéki vagy akár nyugati magyar irodalom művelőire is vonatkozik az a szomorú igazság, amelyet Belting így összegezett: „A szórvány nem a saját területén él, és reménytelenül keresi saját azonosságát” (Belting 2003, 73).

A magyar irodalmárok egy része a nemzeti művelődés tanulmányozásába vonul vissza, mert úgy gondolja: a saját örökség csakis így menthető meg. Ebben az irodalomtörténetben is akadnak olyan fejezetek, amelyekben alig fordul elő utalás nemzetközi összefüggésekre. A szerkesztők tiszteletben tartották e szerzők meggyőződését, de igyekeztek olyan munkatársakat fölkérni a munka elvégzésére, akiktől várni lehetett az összehasonlító irodalomtudomány szempontjainak érvényesítését.

Mintegy harmincöt évvel ezelőtti becslés szerint a világ háromezer nyelvéből „mintegy hetvennyolc hozott létre irodalmat” (Edmonson 1971, 323, 332). Lehet arra hivatkozni, hogy a magyar irodalmat előkelő hely illeti meg a világ örökségében, de számolni kell annak lehetőségével, hogy az irodalmak nemzeti megközelítése történeti jelenség, amelynek nemcsak kezdetét lehet megállapítani, hanem esetleges végére is föl kell készülni. A cél nyilvánvalóan az, hogy a magyar irodalom bizonyos termékei bekerüljenek Európa s a világ örökségébe, ami csakis akkor lehetséges, ha ennek az örökségnek a szerkezete is megváltozik. Ez az irodalomtörténet azzal a szándékkal készült, hogy hozzájáruljon e cél eléréséhez.

HIVATKOZÁSOK

Ashbery, John (2000) Other Traditions (The Charles Eliot Norton Lectures), Cambridge, MA: Harvard University Press.

Belting, Hans (1995) Das Ende der Kunstgeschichte. Eine Revision nach zehn Jahren, München: C. G. Beck.

Belting, Hans (2001) The Invisible Masterpiece, London: Reaktion Books.

Belting, Hans (2003) Art after Modernism, Saltzwendel, Caroline–Cohen, Mitsch–Northcott, Kenneth (transs.), Chicago and London: The University of Chicago Press.

Danto, Arthur C. (1987) The State of the Art, New York: Prentice Hall Press.

Danto, Arthur C. (1990) Encounters and Reflections. Art in the Historical Present, New York: Farrar, Traus, Giroux.

Danto, Arthur C. (1992) Beyond the Brillo Boy. The Visual Arts in Post-Historical Perspective, New York: Farrar, Straus, Giroux.

Edmonson, M. S. (1971) Lore. An Introduction to the Science of Folklore and Literature, New York: Holt, Rinehart and Winston.

Gehlen, Arnold (1987) Kor-képek. A modern festészet szociológiája és esztétikája, Bendl, Júlia (ford.), Budapest: Gondolat.

Hamvas Béla (1988) Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya, Budapest: Magvető.

Hollier, Denis (ed.) (1994) A New History of French Literature, Cambridge, MA–London, England: Harvard University Press.

Smith, Anthony D. (2000) „Towards a Global Culture?”, in Held, David–McGrew, Anthony (eds.) The Global Transformation Reader. An Introduction to the Globalization Debate, Cambridge: Polity Press, 239–247.

Szegedy-Maszák Mihály (2006) Az értelmezés történetisége, Pécs: Pro Pannonia.

Taruskin, Richard (2005) The Oxford History of Western Music, Oxford–New York: Oxford University Press.

Valdés, Mario J.–Hutcheon, Linda (1994) Rethinking Literary History – Comparatively, New York: American Council of Learned Societies.