Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

Az Alpok

Az Alpok

NEMERKÉNYI ANTAL, HORVÁTH ERZSÉBET, PAVLICS KÁROLYNÉ

Az Alpok – Európa legmagasabb hegysége – a takaróredős gyűrthegységek, valamint a magashegységi eljegesedés formakincsének iskolapéldája. Az Alpok egyben ősrégi kultúrtáj; völgyei évszázadok óta lakottak, a 90-es évek közepén pedig területén már vagy 13 millióan éltek. A hegység korábban sem jelentett legyűrhetetlen közlekedési akadályt. Hágóin évezredek óta állandó a forgalom, ami napjainkra – terhelve az alpi turizmus (évente 120 millió [!] látogató keresi fel) negatív hatásaival – már súlyos környezeti gondokat is okoz, így a hegyvidék napjainkra elérte terhelhetőségének határát!

1. Takaróredős magashegység a középidei óceánok helyén

A Ligur-tengertől a Kárpát-medencéig 1200 kilométer hosszú, átlagosan 180 kilométer széles Alpok összterülete 220 ezer km2. A szerkezeti alapok, a takarók kőzetanyaga és a vonulatok jellegzetes irányai alapján három szerkezeti egységre, Nyugati-, Keleti- és Déli-Alpokra tagolódik. A Nyugati- és Keleti-Alpok határa a Boden-tó, a Hátsó-Rajna völgye, a Splügen-hágó és a Comói-tó mentén húzódó vonalon rajzolható meg. Az íves meghajlású Nyugati-Alpok szabályosan változó irányú láncai jóval magasabbak a kelet–nyugati vonulatokból álló keleti résznél: az Alpok – a legutóbbi mérések szerint – 129 több mint 4000 méter feletti csúcsa közül mindössze egyetlenegy található a Keleti-Alpokban, a 4049 méter magas Piz Bernina. A déli vergenciájú pikkelyekből álló, nem takarós szerkezetű Déli-Alpokat a Nyugati- és a Keleti-Alpoktól a periadriai lineamens választja el, amely több szerkezeti vonalból áll: Canavesei-, Insubriai- (Tonalei-), Giudicariai-, Pusteriai–Gail-völgyi-vonal. Ennek a szerkezeti vonalnak az északkeleti folytatása hazánkban a Balaton-vonal. Más megfontolások szerint a periadriai lineamens legkeletebbi része nem a Pusteriai–Gail-völgyi-vonal, hanem a szintén alpi metamorfózistól mentes Drávai-vonulatot (Drauzug) északról határoló Defereggental–Anterselva–Valles- (DAV) vonal (37. ábra), aminek magyarországi folytatása a Rába-vonal.

Kép

37. ábra > Az Alpok áttekintő szerkezetmorfológiai térképe (Carraro, F. után)

Az Alpok területén óidei, középidei és harmad-negyedidőszaki kőzeteket egyaránt találunk. Az óidőt gránitok, kristályos palák és más metamorf képződmények képviselik, s többnyire ezek hordozzák a legmagasabb csúcsokat. A paleozoikum végére a variszkuszi felszín lepusztult, elegyengetődött, és északnyugati (Germán-medence), valamint délkeleti (Tethys) irányból tenger öntötte el. Ebben kezdetben kontinentális törmelékes, majd a középső triásztól mindenhol karbonátos üledékek képződtek. A Tethys elvetélt riftesedéséhez kapcsolódott a középső triászban a Déli-Alpok intenzív vulkánizmusa. A jura során folytatódott a korábban elkezdődött süllyedés, az alpi geoszinklinális egyre differenciáltabbá vált, mélytengeri platókat és mélytengeri árkokat egyaránt feltételeznek erre az időszakra. Az üledékképződés jellegét a tektonikus események is befolyásolták; a Pennini-óceán záródásának kezdetével (középső kréta ausztriai fázisa) sok területen megindult a flis képződése, ami változó intenzitással egészen az eocénig tartott. A felső eocénban zajlott a Központi- és a Nyugati-Alpok fő gyűrődési fázisa (mezoalpi tektogenezis), amit a periadriai lineamens mentén magmás tevékenység (andezit vulkánizmus és tonalit intrúziók) kísért. Ekkor kezdődött meg keleten a molasszal kitöltődő medencék süllyedése. A fiatal, kiemelkedő Alpok lepusztulásából származó törmelékből folyóvízi, mocsári, majd később tengeri környezetben halmozódott fel a molassz, főként az oligocénban.

A tektonikus deformációk során a kőzetek jellegzetes földtani szerkezetekbe rendeződtek. Az Alpok területén három nagy, részben takarókat alkotó szerkezeti egységet – pennini, a helvéti és a kelet-alpi egység – lehet elkülöníteni. Mindegyik két részből, alaphegységből és fedőhegységből épül fel. Az alaphegység, vagy prealpi aljzatkomplexum óidei (esetleg annál idősebb) kőzetei a kaledóniai és variszkuszi fázisok során metamorfózist és/vagy szerkezeti igénybevételt szenvedtek. A fedőhegységet – vagy buroksorozatot – csak az alpi szerkezeti mozgások érintették, és javarészt gyűrt középidei üledékek vagy magmás képződmények alkotják. Az Alpokra olyannyira jellemző hatalmas, több száz kilométeres takarós áttolódásokat – lemeztektonikai alapon – az alábbiak szerint magyarázzák.

A helvétikum (vagy Dauphinéi-öv) fedőhegységi üledékei a középső jura elejétől az európai (tkp. laurázsiai) lemezszegélyen jöttek létre (38. ábra). Az ultrahelvétikum képződményei a kontinentális lejtőn rakódtak le, így átmenetet jelentenek a penninikum felé.

A kelet-alpi vagy más néven ausztroalpi takarórendszer óidei metamorfitjaival, jellegzetes triász üledékeivel az akkori afrikai (tkp. gondwanai) kontinentális peremhez tartozott. Ezt az egységet az egykori paleogeográfiai helyzet alapján három, más beosztás szerint két részre bontják. Utóbbi értelmezés szerint a középső kelet-alpi takarókat az alsó (újabb elképzelés), illetve a felső kelet-alpi takaróhoz sorolják. A bizonytalanságot az okozza, hogy kőzettanilag és a metamorfizáltság fokában sincsenek jelentős különbségek közöttük, így csak a települési bélyegeik alapján különíthetők el. Az alsókelet-alpi takarók alapanyagai alkothatták egykor a Pennini-óceán kinyílása után a déli kontinentális peremet (38. ábra). A középsőkelet-alpi takarók csoportjába a centrálalpi képződményeket sorolják, amelyek kőzettanilag és a metamorfizáltság fokát tekintve is változatos képet mutatnak. A felsőkelet-alpi takarók túlnyomórészt ó- és középidei üledékekből állnak, aljzatuktól elszakadva feltételezhetően több száz kilométert szállítódtak. A felső kelet-alpi takarórendszer tagjai nagyon kisfokú paleoalpi metamorfózison estek át, ez alól csupán a „Grazi paleozoikum” egysége kivétel, amely nem metamorfizálódott és nem vett részt a takaróképződésben sem. Ide szokták sorolni, de egyes kutatók önálló egységnek tekintik a Keleti-Alpok Északi-Grauwacke zónáját, valamint a Drávai-vonulatot (Drauzug). A felső kelet-alpi takarórendszer legtagoltabb csoportja és egyben legnagyobb kiterjedése a Keleti-Alpokban az Északi-Mészkő-Alpok vonulata, amelyen belül kiváló lehetőség van a kőzetek kifejlődése alapján a takarórendszer további tagolására.

Kép

38. ábra > Az alpi takarók fáciesöveinek feltételezett ősföldrajzi képe a középső jura és az alsó kréta között (Trümpy, R. nyomán)

A pennini szerkezeti egység vagy északi- és déli-penninikum (óidei metamorf kőzetek és gránit, vastag középidei karbonátok, ofiolitok) pedig főként a két előbbi között, a jura és kréta időszakban kialakult, mély, helyenként (déli-penninikum vagy Piemonti-árok) valódi óceáni medencék emlékét őrzi.

A jura közepén még a déli féltekén tartózkodó Alpok üledékgyűjtőjének területén a Középső-Atlantikum kinyílásával párhuzamosan a Dél-Pennininek nevezett óceán jött létre, majd a felső jurában megszületett tőle északra az Észak-Pennini-óceán is. A két medence között helyezkedett el a már a triász során önállósult Briançoni- vagy Pennini-hátság, amelyen a jura végén–kréta elején sekélytengeri karbonátok képződtek. A középső krétától (ausztriai szerkezeti fázis) az Atlanti-óceán déli medencéjének kinyílása következtében északnak mozgó afrikai lemez az óceáni lemez szubdukcióját, a Pennini-óceán bezáródását, gyűrődéseket, takarós szerkezetek kialakulását eredményezte. A szerkezeti mozgások a felső eocén pireneusi fázisáig tartottak, amit az üledékgyűjtőkben flisképződés kísért. A felemésztődő óceáni medence kőzeteire – a pennini egységre – délről rátolódott az afrikai perem kőzetanyaga, vagyis a kelet-alpi egység. A kréta végére ily módon már eltűnt a Dél-Pennini-óceán, és hamarosan erre a sorsra jutott az Észak-Pennini-óceán is. Az ennek déli peremén lejátszódott lemezalábukáshoz újabb, délről északra áttolódott takaró kialakulása kapcsolódott. Így a kelet-alpi szerkezeti egység takarója nem csupán a pennini egységet, hanem az egykori európai lemezszegély helvétikumát is befedte. Vagyis az Alpok hatalmas, egymás fölé tolódott és torlódott takarók rendszeréből áll (39. és 40. ábra).

Kép

39. ábra > A Säntis északnyugat–délkelet irányú földtani szelvénye (Egli, E. után)

Kép

40. ábra > A Wallisi-Alpok északnyugat–délkelet irányú földtani szelvénye (Bridge, E. M. után)

A három nagy takarós egység mellett további egységeket is fontos megemlíteni. Az egyik a molassz öv, amely jellemzően a Nyugati- és a Keleti-Alpok legkülső öve, legnagyobb szélességben és vastagságban az Északi-Mészkő-Alpok északi előterében fordul elő. Az oligocénban képződött üledék belső részét az Alpok északi irányú mozgása meggyűrte, felpikkelyezte, ez a Szubalpi Molasszöv, míg a gyűretlen, az Alpoktól távolabbi rész az ún. Előtéri Molassz.

A Keleti-Alpokban a molassz öv és az Északi-Mészkő-Alpok között egyes kutatók kőzettani és részben szerkezeti jellege miatt elkülönítik a rhenodanubiai flis övet, mások ezt a pennini-övhöz tartozónak vélik. Az ennek megfelelő egységet a Nyugati-Alpokban az ultrahelvéti-övbe sorolják.

Az Alpok területéről az óharmadidőszakban, kb. 40 millió éve tűnt el az utolsó óceán. Az akkori Alpok alacsony hátakból álló hegyvidék lehetett. E középhegységi jellegű Alpokat a harmadidőszak második felében lejátszódó kiemelkedés, valamint az ehhez kapcsolódó lepusztulás jelentősen átformálta.

E folyamatokra vezethető vissza az is, hogy a három nagy szerkezeti egység közül melyiket hol találhatjuk meg az Alpok területén. A Nyugati-Alpokat jórészt a – nevében is Svájcra utaló – helvéti, illetve a pennini szerkezeti egység építi fel, a lepusztult kelet-alpi egység darabjait csak kis foltokban találjuk meg. A Keleti-Alpokban viszont majdnem mindenütt a kelet-alpi takarók vannak a felszínen. A különbség magyarázata az eltérő jellegű kiemelkedésben rejlik. A Nyugati-Alpok – mint erről már szó volt – átlagmagasság szerint jó 800 méterrel magasabb, mint a Keleti-Alpok. A nyugaton is előforduló kelet-alpi takarófoszlányok azt valószínűsítik, hogy a kelet-alpi egység a Nyugati-Alpokat is beboríthatta, de onnan az erősebb kiemelkedés miatt már lepusztult, s így felszínre kerültek a mélyebben fekvő pennini és helvéti takarók. A Keleti-Alpokban viszont a kisebb kiemelkedés miatt többnyire a kelet-alpi egységek vannak a felszínen, és alattuk rejtőznek a pennini és helvéti szerkezetek, amelyek tektonikus ablakokban (pl. a Magas-Tauernben, de a Kőszegi-hegységben is) bukkannak elő a kelet-alpi ablakkeretből.

A Déli-Alpok északi részén, a periadriai lineamens menti kiemelkedés nagymértékű lepusztulást eredményezett, így itt a prealpi aljzatkomplexum van felszínen, ettől délebbre viszont a mezozoos fedőhegység üledékeit találjuk (lásd például Dolomitok).

A magashegységi formakincset a – részben éppen a kiemelkedés révén elősegített – negyedidőszaki eljegesedések vésték az Alpok kőzettestébe. A hegységben az eljegesedések idején 1400 méter körül húzódhatott a hóhatár – ma 2400–3300 méteren van –, és több mint 100 000 km2-t fedett jég – ma mindössze 3200-at! A nagy alpi völgyeket akkortájt 500–700 méter vastag gleccserjég töltötte ki. A magasabb, és nyugatabbi fekvése miatt eleve csapadékosabb Nyugati-Alpok erősebben volt, és ma is erősebben van eljegesedve: leghosszabb jégárja, az Aletsch-gleccser 23,6 kilométer, a Keleti-Alpokban a Pasterze-gleccser „csak” 8,4 kilométer hosszú.

2. Éghajlati emeletek Európa közepén

Az Alpok éghajlatválasztó hegység, amely éles határral különíti el egymástól földrészünk óceáni, közép-európai szárazföldi és mediterrán éghajlatú területeit. A magashegységre jellemző, függőlegesen övezetes éghajlatot elsősorban a tengerszint feletti magasság határozza meg, de helyi sajátosságait emellett a környező domborzat, a lejtők kitettsége és meredeksége is befolyásolja. Ez az 1. táblázatból is kiderül. Például a Hoher Sonnblick „legmelegebb” nyári havi középhőmérséklete nagyjából a dél-tiroli Bolzano leghidegebb hónapja értékének felel meg.

1. táblázat > A januári és a júliusi középhőmérséklet az Alpok néhány mérőállomásán

állomás

tengerszintfelett (m)

földrajzi helyzet

középhőmérséklet (°C)

évi közepesingás (°C)

°ϕ

°λ

januári

júliusi

Zürich

569

47°23’

08°34’

-1,1

17,6

18,7

Innsbruck

582

47°16’

11°24’

-2,8

17,6

20,4

Säntis

2502

47°15’

09°20’

-9,0

5,6

14,6

Zugspitze

2963

47°24’

10°53’

-11,6

2,5

14,1

Hoher Sonnblick

3106

47°03’

12°57’

-12,9

0,6

13,5

Bolzano

292

46°40’

11°25’

0,0

22,5

22,5

A hőmérséklet átlagos magassági csökkenése a nyári félévben 0,7 °C, a téli félévben 0,4 °C 100 méterenként. Ennek elsődleges oka, hogy télen (de az átmeneti évszakokban is) gyakori a fordítotthőrétegződés, a hőmérsékleti inverzió. Vagyis a völgyeket, medencéket megüli a hideg levegő, miközben a napsütötte hegyoldalakon vagy a ködfátyolból kibúvó csúcsokon sokkal magasabb hőmérséklet uralkodik. Ez a jelenség a forgalmas alpi völgyekben kellemetlen légszennyeződéssel jár együtt.

Az Alpok nyugat–keleti csapású hosszanti völgyeiben (pl. Rhône-, Inn-, Salzach-, Dráva-völgy) a délre néző lejtők jóval több napsugárzást kapnak – így melegebbek –, mint az északra tekintők (alpi dialektusban Sonnahang – Schatthang, vagyis napos lejtő – árnyékos lejtő). Ez a hőmérsékletben jelentkező eltérés a táj képében is tükröződik: az árnyékos lejtőt sokfelé érintetlen erdőségek fedik, a napos oldalon viszont falvak, legelők, kaszálórétek sorakoznak.

Az Alpokban az évi csapadékösszeg általában nő a magassággal, de ennél is feltűnőbb a csapadéknak a peremek felől a hegység belseje felé kirajzolódó csökkenése. A hegység északnyugati lejtőin a csapadékmennyiség az évi 2500–3000 millimétert is elérheti, az egyes vonulatok közé zárt hosszanti völgyek (pl. a Rhône völgye a Nyugati-, az Inn völgye a Keleti-Alpokban) azonban már csupán 500–600 mm/év csapadékban részesülnek. A Keleti-Alpok délebbi fekvésű, melegebb hőmérsékletű hosszanti völgyeiben – pl. a dél-tiroli Adige/Etsch völgyében – a földművelés az erősebb párolgás miatt már csak öntözéssel tartható fenn. A Földközi-tenger északi medencéje felett képződő ciklonok borultságot, tartós esőzést okoznak. Az Alpok ciklonpályáktól érintett déli oldalán ezért a csapadék ismét 2000 mm/év fölé nő (pl. a Júliai-Alpokban).

Sajátosan enyhe telű éghajlat alakult ki a Genfi-tó és a Pó-síkság felé néző lejtőkön. Itt a januári középhőmérséklet nem süllyed 1–2 °C alá, de nem fordul elő –15 °C-nál keményebb fagy sem, júliusban pedig 20–22 °C középhőmérséklet jellemző. A csapadék bőséges (1000–2000 mm/év), évi járása kiegyenlített. A napfénytartam is kedvező (2000–2200 óra/év), ezért – főleg a délies kitettségű lejtőkön – melegigényes növények termesztése is lehetséges.

A csapadékmennyiség területi különbségei a téli hócsapadékra is érvényesek, és ez a tartós hóhatár eltérő értékeiben is tükröződik. Az Alpok északi oldalán 2400–2600, a délin 2700–2900 méter körül húzódik, a hegység száraz belső területein (pl. az Ötz-völgyi-Alpokban vagy az Ortlerben) azonban 3000–3200 méterre emelkedik. Az alattomos lavinaveszélyt az erős hófelhalmozódáson és a meredek lejtőkön kívül az utóbbi évtizedekben – sokszor a téli sportok kiterjesztése érdekében – meggondolatlanul végrehajtott erdőirtások is növelték.

Az Alpok jellegzetes helyi bukószele a főn (rétoromán eredetű szó). A hegységen átkelő, és a gerinceket felhőkkel, a jellegzetes főnfallal megülő légtömegek a túlsó oldalon száraz, fokozatosan felmelegedő szélként buknak alá. A szélárnyékos oldalon a hullámzó levegőben alakjukat gyorsan változtató, percek alatt feloszló, lapos gomolyfelhők jelennek meg: „halfelhők” és „lencsefelhők”.

3. Gleccserek táplálta folyók – gleccserek alakította tómedencék

Az Alpok gerincein halad az európai fővízválasztó, amelynek egyik legfontosabb csomópontja a Gotthárd-masszívumon található. A hegytömb 3000 métert meghaladó, eljegesedett központi területén születnek, majd meredek oldalfalairól sugárirányban futnak szét az Alpok legjelentősebb, olvadékvizekből táplálkozó folyóvizei. A Reuss és az Elő-Rajna vize a Rajnán át az Északi-tengerbe jut, a Rhône a Földközi-tengerbe, a Ticino pedig a Pón keresztül egyik melléktengerébe, az Adriába tart.

A hosszabb alpi folyók (2. táblázat) végső soron mindnyájan jégárakból táplálkoznak. Lehet, hogy fő forráságuk nem közvetlenül egy gleccserkapun lép ki, mint pl. a Rhône vagy az Aare esetében, de közvetve jégolvadékból (is) gyarapodnak, pl. az Inn, a Salzach vagy a Dráva. Ez meghatározza a vízjárásukat is. A tavaszi nagy vízhozamok elsősorban hóléből, a nyári folyamatos bő vízellátás pedig főleg jégolvadásból származik. A jégárnyelvhez közeli vízfolyásszakaszok jeges (glaciális), a távolabbiak vagy az alacsonyabb térszíneken lévők hegységi havas (montanonivális) vízjárástípusúak. Mivel azonban a kiadós esőkből is jelentős utánpótlást kapnak, ezért egyes szakaszok a közbülső havas (hóátmeneti) vagy havas-esős (nivopluviális) típusba is tartozhatnak.

2. táblázat > Az Alpok néhány folyójának fontosabb vízrajzi adatai

folyó

hossz (km)

vízgyűjtő (km2)

torkolati közepes vízhozam (m3/s)

Aare

291

17 620

557

Dráva

749

40 490

670

Enns

254

6 080

201

Inn

517

25 700

730

Rajna

1 450

251 800

2 330

Elő-Rajna

68

1 521

Hátsó-Rajna

57

1 695

Reuss

159

3 425

140

Rhône

812

98 900

1 780

Salzach

225

6 700

250

Ticino

248

7 228

270

Traun

153

4 278

135

Az alpi folyók útjuk jelentős részét az egyes vonulatok közötti tágas, szerkezeti vonalak által kijelölt hosszanti völgyekben teszik meg, amelyek egyúttal az Alpokon áthaladó nyugat–keleti irányú átmenő forgalom pályáit is kijelölték. A vonulatokat azonban szűk, mély keresztvölgyek is tagolják. Ezeket a jégkori gleccserek mélyítették a korábbi, harmadidőszaki folyóvölgyekbe. A magasan fekvő keresztvölgyek hóhatár feletti völgyfőiből ma is jégárak indulnak, és vadul hömpölygő, zuhatagos vízfolyásokat táplálnak.

Az Alpok nemcsak folyóvizekben, hanem tavakban is igen gazdag (3. táblázat). Az alacsonyabban fekvő – hóhatár alatti – jégkori csonthógyűjtők medencéiben kerekded, apró kártavak vize csillog (pl. Lunghin-tó, amelyből az Inn ered). A hegység északi és déli lábánál nyújtózkodó hosszú, mély tavak szintén jégkori emlékek. Medencéiket jégárnyelvek vájták ki – olykor szerkezeti vonalak mentén –, és gátolták el morénájukkal (pl. Genfi-tó, Boden-tó, Garda-tó stb.). Ezek a hegységlábi tavak nagyon gyorsan töltődnek, ugyanis a betorkolló folyóvizek tetemes mennyiségű hordalékot halmoznak fel bennük. Jó példa erre a Berni-Alpok északi peremén húzódó Thuni- és Brienzi-tó, amelyeknek egységes gleccser vájta medencéjét a Lütschine-patak deltája már kettéválasztotta.

3. táblázat > Az Alpok néhány tavának fontosabb méretei

tengerszint felett (m)

terület (km2)

legnagyobb mélység (m)

Genfi

372

582

309,7

Boden

396

539

254

Vierwaldstatti

437

113,6

214

Zürichi

409

88,5

143

Thuni

558

48,4

217

Brienzi

564

29,8

260

Traun

423

25,7

191

Hallstatti

508

8,6

125

Az Alpokban a jégárakra többféle elnevezés használatos. A „Gletscher” a Rhône jégárnyelvénél fekvő Gletsch településből származik, a „Ferner” a jég, csonthó jelentésű német „firn” szó tiroli változata (pl. az Ötz-völgyi-Alpokban), a „Kees” a jég középkori német neve Tiroltól keletre, a „Vadret” a jégár rétoromán neve (pl. a Berninában), a Glarusi-Alpokban pedig „Firn” szóval jelölik a jégárakat is. Az utóbbi másfél évszázadban a felmelegedés és a klíma szárazodása következtében a jégárak általában, tendenciaszerűen rövidülnek és vékonyodnak is (4. táblázat). Ami természetesen nem zárja ki, hogy hűvösebb és/vagy csapadékosabb években pár métert hosszabbodhatnak, illetve vastagodhatnak (41. ábra). Az alpi jégárak 1975 és 2000 között tömegük 25%-át, 1850-től számítva pedig 2/3 részüket elvesztették. Ilyen ütemű veszteséget feltételezve Európa alpi típusú gleccsereinek 50%-a eltűnhet 2025-ig, és mintegy 5% marad csak 2100-ban.

4. táblázat > Az Alpok néhány gleccserének hosszváltozása és 1973-ban mért felülete

gleccser

táj

hossz (km)

felület (km2)1973

   

1850

1973

2002

2005

  

Grosser Aletsch

Berni-Alpok

26,5

24,0

23,1

22,9

86,6

Fiescher

Berni-Alpok

17,1

15,4

15,0

15,0

34,2

Gorner

Wallisi-Alpok

16,0

13,5

12,9

12,9

59,7

Unteraar

Berni-Alpok

14,5

13,0

12,2

12,1

29,5

Oberaletsch

Berni-Alpok

10,4

9,1

8,9

8,8

22,8

Pasterze

Magas-Tauern

11,0*

9,7

8,4

8,3

24,0 (18,5)***

Rhône

Damma-csoport

9,3

8,0

7,9

7,9

17,6

Morteratsch

Bernina

8,9

7,0

6,6

6,5

16,4

Mer de Glace

Mont Blanc

14,0**

13,0

7,0

5,6

50,0 (40,0)***

* = 1851-ben mért hossz; ** = 1908-ban mért hossz; *** = 2002-ben mért felület

Kép

41. ábra > Kilenc alpi jégár éves jégvesztesége 1980–2003 között

4. Függőleges életföldrajzi övek

Az éghajlati elemek függőleges elrendeződése nyomán az Alpok növényzetét is függőleges övekbe sorolhatjuk. Ezek a hegység déli oldalán általában pár száz méterrel magasabban kezdődnek, mint az északin, és az Alpok belső területein – a hóhatárhoz hasonlóan – felboltozódnak (42. ábra).

Kép

42. ábra > Az Alpok magassági övezetessége Ausztriában

Az Alpok déli peremén a keménylombú mediterrán növényzet pl. a Garda-tó környékén 400 méterig is felhatol. E felett, mintegy 600 méterig, szubmediterrán fajok határozzák meg a vegetáció képét, a völgyekben a szelídgesztenye, a molyhos tölgy, a komlógyertyán néhol 800 méterig is felhúzódik. Délen csak e szint felett kezdődnek az Alpok északi, bajor előterében már 500 méter alatt is megtalálható lomboserdők (tölgy, hárs), amelyekhez északon hamarosan a bükk csatlakozik.

Délen 1000, északon már 800 méter körül kezdődik a vegyes erdők (luc-, jegenyefenyő, bükk és más lombos fajok) szintje, amelynek mai fajösszetétele többnyire az erdőirtásokat követő telepítések hatását tükrözi. Az erdőtelepítések a tűlevelű fák, azokon belül pedig a lucfenyő „diadalmenetét” jelentették (jelenleg ezek túlsúlya jellemző), ami főként azért jelent gondot, mert a luc sekély gyökereivel csak kevéssé képes a lejtő stabilizálására.

Északon 1400, délen 1500 méter körül kezdődik és 1800, illetve 2000 méterig tart a tűlevelű erdők szintje. Ebben az övben a lucfenyők mellett egyre több a fényt kedvelő vörös- és cirbolyafenyő és megjelennek a kúszófenyők, bozótosok, cserjések. Feljebb törpefenyővel, havasi égerrel találkozhatunk. Az Alpokban a mai erdőhatár jó 200–300 méterrel a természetes határvonal alatt húzódik. Az erdőket a hegységben évszázados hagyományokkal rendelkező havasi pásztorkodás, az ún. alm gazdálkodás szorította lejjebb.

Az erdőhatár felett következik az alhavasi rét, vagyis az alp, amelyről az egész hegység a nevét nyerte.

A jellegzetes alpi állatvilágot is főként itt, az alhavasi, havasi szintben figyelhetjük meg. A kőszáli kecskét már sok helyen – így pl. az észak-itáliai Gran Paradiso környékén – mesterségesen telepítették vissza, a zerge és mormota azonban még viszonylag nagy számban fellelhető. A madarak közül gyakori a hófajd, a szajkó, a legmagasabb régiókban pedig a szirti sas, valamint a keselyű.

5. Alpi tájak: gazdag formakincsű, változatos vonulatok

Az Alpokat a hegység csapásirányával párhuzamosan futó, folyóvölgyek által továbbformált szerkezeti vonalak – a Nyugati-, illetve a Keleti-Alpokban eltérő kifejlődésű nagyszerkezeti egységekkel azonosítható – vonulatokra osztják. A Déli-Alpok ezektől különböző, önálló nagyszerkezeti egység.

5.1. Az ívesen hajló, keskeny, magas, letarolt Nyugati-Alpok

Nagyobb magassága és nyugatabbi fekvése miatt csapadékosabb, mint a Keleti-Alpok, ezért a jégkorban erősebben volt és ma is erősebben van eljegesedve (a jég- és csonthó kb. 1900–2000 km2-t fed). Itt nyújtóznak az Alpok leghosszabb és legnagyobb területű jégárjai (Aletsch, 22,9 kilométer). A Keleti-Alpokban még a leghosszabbak sem érik el a 10 kilométert.

A gránitból, gneiszből, különféle kristályos palákból és fillitekből felépülő helvéti és pennini nagyszerkezeti egység alaphegységi tagjai a legmagasabbra nyúló gerincek.

5.1.1. A helvéti alaphegység

A helvéti masszívumok tömeges, bástyaszerű hegységek, amelyek hirtelen emelkednek ki a jóval alacsonyabb üledékes takarókból (pl. részben a Tengeri-Alpok és a Titlis, Belledonne), mint ahogy az „Európa tetejét” hordozó Mont Blanc tömbje is. A francia–olasz határon meredező azonos nevű legmagasabb csúcsnak – a többi eljegesedett társához hasonlóan – szüntelenül változik a magassága a friss hó, az olvadás, a tömörödés, illetve a jégsapka mozgásának függvényében. Az utolsó hitelesített műszeres mérések szerint jégsapkával 4808 méter, nélküle 4792 méter. Arculata a jégkortól formálódik, ma is jelentős része eljegesedett. A csipkés kárgerincek sok helyen meredek falú piramisokká, tűhegyes tornyokká szabdalódtak (több csúcs nevében hordozza alakját: „aiguille” = tű). Számos egymásba szaladó jégár vési a varázslatos teknővölgyeket és halmozza a rengeteg morénát. A Mont Blanc gleccserei nemcsak gyorsak (a Mer de Glace pl. másfél évszázada még 250, de erős fogyása miatt ma csupán 90–94 m/év sebességű; 4. táblázat), de közöttük van a három legmélyebbre – a Chamonix-völgybe – lehatoló is.

A folyóvölgyekkel övezett Pelvouxról írta Ludwig Purtscheller (1849–1900), salzburgi alpinista: „Aki a Pelvoux-csoportot nem ismeri, az nem ismeri igazán az Alpokat!” A tömzsi tömb csonthó és jég formálta tarajos gerinceit sugárirányban lefutó, olvadékvízpatakokban végződő jégárak meredek falú, szűk völgyekkel szabdalják. Ennek ellenére a 4000 méter körüli magasságokba törő, élesre faragott piramisai (a legmagasabb a Barre des Écrins, 4102 méter) nehezen megközelíthetők. Nagyszerű látvány a gleccsermezőből kibukkanó, karcsú tornyokból álló La Meije, amelynek feltárásában a magyar Zsigmondy Emil (1861–1885) is részt vett (100-nál több 3000 méternél magasabb alpi csúcsot hódított meg, és 6 csúcs őrzi nevét). Nemcsak az Alpok kitűnő ismerője-ismertetője, de áldozata is volt: a Pic Central de La Meije megmászása közben lezuhanva életét vesztette.

Jégárvájta tavak (Thuni-, Brienzi-tó) és jég táplálta folyók (Aare, Rhône) ölelésében húzódik kb. 130 kilométer hosszan északkelet–délnyugati irányban az Alpok egyik legeljegesedettebb tagja (kb. 500 km2-t fed csonthó és jég), a Berni-Alpok. Fennsíki jégmezőiből és csonthópalástba burkolózó kárpiramisainak (pl. Finsteraarhorn, 4274 méter; Aletschhorn, 4195 méter; Mönch, 4099 méter; Jungfrau, 4158 méter) fülkéiből indulnak az Alpok leghosszabb gleccserei (4. táblázat). Felettük őrködik az Eiger (3970 méter) éles peremű, függőleges falú mészkőbástyája (helvéti takarórészlet). A Berni-Alpok jégár véste pompás keresztvölgyei közül az egyik legszebb a kétszintes Lauterbrunnen-völgy. Meredek oldalfalait a függővölgyekből lezúduló olvadékvizek vízesései, pl. a 400 méter szintkülönbséget öt lépcsőben leküzdő Trümmelbach teszik káprázatossá.

A Berni-Alpok (és az Aar-masszívum) északkeleti folytatása a Damma-csoport. Innen, az azonos nevű jégárból indul több száz kilométeres kalandos útjára a Rhône. A rövidülő gleccsernyelv körüli lecsiszolt, erősen mart sziklafelszínt részben betakarják a fenék-, oldal-, és végmorénák kusza halmai. A közelben halad az Alpok ókortól ismert, ma is egyik legforgalmasabb átkelő útvonala, a Gotthárd-masszívumot (vízválasztó csomópont!) átszelő Szent Gotthárd-hágó (2091 méter). Északkelet felé a Glarusi-Alpok alig tagolt, zárt tömbjével ér véget a pennini alaphegységi gerincsorozat.

5.1.2. A helvéti takarók

A helvéti masszívumokat a nagyrészt sekélytengeri karbonátos és törmelékes üledékes képződményekből álló fedőhegységi takarók, illetve e takarók foszlányai szegélyezik. Az alaphegységi tagok külső peremén markáns gyűrt, glaciális és karsztos formákban egyaránt gazdag vonulatot alkotnak.

Ehhez, a sokszor függőleges falakkal környezete fölé tornyosuló vonulathoz tartozik a Provencei-Alpok északi része. Az 1000–1500 méter átlagmagasságú, észak felé magasodó hegység alpi szerkezete részben enyhén gyűrt harmadidőszaki molassz, de többnyire középidei karbonátos redőkből, redőtakarókból áll, amelyek később hatalmas táblákká törtek és vetődtek, vagy kibillentek, illetve mély szurdokokkal felszabdalódtak. A hegység egyik nevezetessége az emelkedő mészkőtérszínbe bevágódó folyó válogató eróziójával képződött Verdon-szurdok, amely nemcsak méreteivel (kb. 21 kilométer hosszú, néhol 700 méter mély, alul 5–6 méter, felül 200 méter széles), hanem formagazdagságával és színpompás mellékágaival is kitűnik az Alpok völgyei közül. A Vaucluse hegység a nyugati peremén fakadó, erősen ingadozó vízhozamú karsztforrásáról híres. A Fontaine de Vaucluse (vízhozama a XIX. század óta csökkent, ma 0 és 90 m3/s között változik) nevét fogalomként átvette a hidrológiai szakirodalom.

Helvéti takarók alkotják a Tengeri-, a Dauphinéi-, a Savoyai-Alpokat, valamint a Genfi- és a Boden-tó között elnyúló Svájci-Mészkő-Alpokat is. Az agyagos, márgás, homok- és kavicsköves (konglomerátum) rétegekből (flis, molassz) álló enyhébb lejtőjű, alacsonyabb hátakból változatos alakú és formakincsű mészkőhegységek emelkednek ki (pl. Churfirsten). A felszínen végtelen karrmezők, víznyelőkben eltűnő csermelyek, szakadékokkal sűrűn felárkolt térszínek, a mélyben pedig kisebb-nagyobb üregek, barlangok, járatrendszerek lelhetők. A Muota-patak vízgyűjtőjén terül el a vonulat legnagyobb összefüggő karsztvidéke (250 km2), amely Földünk ötödik leghosszabb barlangját, a kréta mészkőben képződött Höllochot rejti (mai ismert hossza 193,6 kilométer, legnagyobb mélysége –938,6 méter).

A molassz- és mészkőredős, változatos domborzatú Pilatus (2120 méter) délnyugatról, a szintén molasszból (homok-, kavicskő) álló Rigi (1797 méter) északkeletről őrködik a Vierwaldstatti-tó felett, kissé távolabb pedig a Kis- és Nagy-Mythe (1811 és 1899 méter) alsó kelet-alpi szerkezetű szirtmaradványból kialakult kúpja tekint Schwyzre. A 2502 méteren tetőző, kréta karbonátos kőzetekből felépülő Säntis kitűnően szemlélteti az alpi gyűrt szerkezetet. A párhuzamosan futó ferde, fekvő és elnyírt redők boltozatai és teknői ma már a kőzetminőségtől függően eltérő mértékben letarolódva, a jég, a folyóvíz és a törmelékmozgások felszínformálásával jelentősen átalakítva, megcsonkítva láthatók és tanulmányozhatók (39. ábra). A parányi tengerszemek fölé nyúló recés gerincek, sziklaszirtek és apró fennsíkok bővelkednek a különféle karsztos formákban.

A helvéti takarók az északkelet–délnyugati csapású Jurában (Crêt de la Neige, 1720 méter) folytatódnak. Az újharmadidőszaki oldalirányú préselések elsősorban a déli részét érintették, ez a Láncos- (Gyűrt-) Jura. Itt a párhuzamos redősorozat enyhén letarolt boltozatait – ezek a gerincek – redőteknőkbe mélyített folyóvölgyek választják el. A gerinceket zuhatagos vízfolyások mély szurdokokkal keresztirányban átréselték (cluse-ök). A Láncos-Jura északon a gyűrődésmentes, de vetődésekkel feldarabolt, folyóvizekkel felárkolt, 450–600 méter magas Táblás-Jurára tolódott. A domborzat és a felszínformák kialakulásában a szerkezeten kívül a kőzetek eltérő minősége is szerepet játszott (agyag-, márga-, mészkő). A riss eljegesedéskor a Jurát szintén beborították az idáig nyúló alpi gleccserek.

A Jura és az Alpok közé ékelődő, kb. 300 kilométer hosszú, 50–100 kilométer széles, alacsony (400–600 méter), felszabdalt dombság a Mittelland. Az Alpok harmadidőszaki emelkedésekor erősen süllyedő medencévé vált, amelyben dél felé vastagodó molassztömegek rakódtak le. A peremeken ezek az üledékek enyhe redőkbe gyűrődtek. A ma is süllyedő medence már a harmadidőszak végére letarolt, felszabdalt, enyhén hullámos felszínné alakult, amit a hatalmas jégkori alpi jégárak (Rhône-, Rajna-, Aare-gleccser) morénával beborítottak, majd olvadékvizeikkel közösen feltöltöttek, a jelenkorban pedig a folyóvizek (Rajna, Thur, Aare, Rhône, Reuss és mellékfolyóik) felárkoltak. A magasabb déli peremét gleccser vájta és végmoréna duzzasztotta tavak tagolják.

5.1.3. A Pennini egység

A Pó alföldjéből hirtelen kimagasodó Liguri-, a Cotti-, a Gráji- és a Ticinoi-Alpok vagy az Adula vonulatainak nagyobbik részét a pennini nagyszerkezeti egység alaphegységi jellegű kőzetei alkotják. Az Alpok legnagyobb átlagmagasságú hegységében, a Wallisi- (Valais-i, Pennini-) Alpokban 41 csúcs nyúlik 4000 méter fölé, pl. az élenjáró Dufourspitze (4634 méter) a Monte Rosa csoportban, a legszebb Weisshorn (4505 méter), vagy a legismertebb Matterhorn (4478 méter). Ez utóbbi az Alpok talán legszabályosabb, éles gerincekkel, lenyesett gerincorrokkal határolt, magányos kárpiramisa. A Matterhorn szerkezete is ritkaság: az alsó kelet-alpi takarórendszer része (Dent Blanche-takaró), lábánál pedig a pennini és kelet-alpi takarókat elválasztó varratvonal (szutura) szerpentinesedett ofiolitja nyomozható (40. ábra).

Nagy magassága miatt a Wallisi-Alpok a legjobban eljegesedett alpi hegycsoport, és itt mérhető a rekord szintkülönbség is: a Dufourspitze és a Dora Baltea-völgy között 4400 méter! A keskeny kárgerincek övezte kárfülkékből sokfelé ma is völgyi gleccserek ereszkednek (leghosszabb a Gorner), és vésik a pompás keresztvölgyek felső szakaszát. Lejjebb már a belőlük táplálkozó, a Rhône és a Pó felé siető patakok mélyítik a völgyet. A hatalmas jégkori morénatakarókat időszakos olvadékvíz-patakok barázdálják és árkolják, nagyszerű földpiramisokat formálva. A nagy szintkülönbségek miatt gyakoriak a hegyomlások, kő- és hólavinák, csuszamlások, amelyek sokszor településeket is maguk alá temethetnek.

A pennini alaphegység tagjait a mozgalmas óceáni fejlődésről tanúskodó, üledékes kőzetekől felépülő fedőhegységi takarók hegységei, mint a Chablais és a Fribourgi-Alpok keretezik; de a fent említett vonulatok (Liguri-, Cotti-, Gráji-, Wallisi-Alpok) egyes részei is ide tartoznak szerkezetileg.

5.2. Az alacsonyabb, kevésbé letarolt és eljegesedett Keleti-Alpok

Az Alpok nyugat–keleti csapású, kelet felé szétnyíló, alacsonyabb, kevésbé letarolt és ma is kevésbé eljegesedett (csak mintegy 1000–1200 km2-t borít jég és csonthó) része a Keleti-Alpok.

A Keleti-Alpok legmagasabb vonulatai az alsó és középső kelet-alpi takarórendszer, valamint a szerkezeti ablakokban előbukkanó pennini nagyszerkezeti egység részei (43. ábra), amelyek kelet felé folyóvölgyekkel erősen felszabdalt, többnyire még a pleisztocénben is jégmentes középhegységekben végződnek. Az alsó kelet-alpi takaróhoz tartozik a Lajta- (484 méter) és a Soproni-hegység (557 méter), a legkeletibb pennini szerkezeti ablak pedig a Kőszeg–Rohonci-hegységben (882 méter) van.

Kép

43. ábra > A Keleti-Alpok észak–déli irányú földtani szelvénye

5.2.1. A nyugati aljzattakarók vonulatai

A középső kelet-alpi takarórendszer nyugati szárnyán még ma is eljegesedett magashegységek találhatók (pl. a Räti-Alpok, 3439 méter; a Bernina, 4049 méter vagy az Ortler, 3905 méter). A Räti-Alpok 3000 méter körüli magasságot elérő, éles, fűrészfogszerű kárgerincei és merészen magasba szökő piramisai között megbújó tengerszemek egyikéből (Lunghin-tó) születik az Inn/En, amely az Alpok talán legfestőibb teknővölgyébe – Engadinba – érve négy nyelvmedence tavon keresztül folytatja útját északkelet felé. A Räti-Alpokban van az Alpok legmagasabban fekvő települése, Juf (2126 méter).

Az Engadin völgy szemközti oldalán néhány száz méterrel magasabb, kb. 100 km2-nyi csonthóba és jégbe burkolózó, gneiszből, gránitból és kristályos palákból felépülő kárpiramisok sorozata, a Bernina emelkedik. Legmagasabb csúcsa – a Piz Bernina (4049 méter) – a Keleti-Alpok egyetlen négyezrese, amely alig alacsonyabb társaival (pl. a Bellavista, a Piz Palü, a Piz Roseg) tekint le a varázslatos teknővölgyek mélyén kúszó, szebbnél szebb, de egyre csappanó jégárakra (leghosszabb közülük a Morteratsch).

A mintegy másfél száz 3000 méternél magasabb csúcsot számláló, eljegesedett Ötz-völgyi-Alpokban (3774 méter) már a pennini nagyszerkezeti egység is előbukkan (Engadini-ablak). A vékonyodó csonthóborításból egyre több csipkés kárgerinc és élesre faragott kárcsúcs bontakozik ki. Az olvadásos jégformákban gazdag (gleccserkút, -alagút, -kapu stb.), gleccserasztalokkal, ezek roncsaival és összefagyott morénakupacokkal telehintett völgyi gleccserek (itt „Fernerek”) mellett számos függő-, fal-, lejtő- és kárgleccser csiszolja a sziklafelszíneket. A soványodó jégárak hátrahagyott oldalmorénáit olvadékvízerek barázdálják, az erdőtakarójuktól megfosztott meredélyeket bővizű, akadálytalanul lezúduló vadpatakok árkolják, a lejtők aljában pedig terjedelmes hordalékkúpok épülnek. Változatosak a tömegmozgásos formák: törmelékomlások, kőfolyások, csonthómentes, csupasz kárfülkékből induló tömbgleccserek (törmelékbe, morénába ágyazott holtjég). 1991 őszén hegymászók a Similaunról (3606 méter) lekúszó jégár egyik újonnan képződő olvadékvíz-medencéjében egy 5400 éves felöltözött, mumifikált férfitetemre (bőrruha, fűkabát, bőrcipő, medveszőr kucsma stb.) és eszközeire (íj, tegez, nyílvesszők, tűzkőpengés kés, fanyelű vörösréz balta stb.) leltek. Anatómusok és régészek évekig vizsgálták és kiderítették az újkőkorszaki „Ötzi” korát (40-es éveiben járt), méreteit, életmódját, származását. Jelenleg a bolzanói Régészeti Múzeumban látható.

5.2.2. A Tauern-ablak

Az Alpok legkiterjedtebb pennini szerkezetű kibukkanása a 160 kilométer hosszú, 20–30 kilométer széles Tauern-ablakban lelhető (44. ábra). Nyugati részén húzódik a Ziller-völgyi-Alpok (3510 méter) és nyúlványa, a Tuxi-Alpok. Déli részén nyújtóznak a jégkortól formálódó, szűk keresztvölgyekkel felszabdalt, legszebb fűrészfogas gerincei, legmagasabb kárpiramisai. Oldalukból ereszkedő, rövidke jégárak táplálják a Zillerbe lefutó, sebes folyású, zuhatagos patakokat. A hatalmas kiterjedésű (kb. 4500 km2), hosszanti és keresztvölgyek mentén jól tagolható Magas-Tauern fő tömegét a Tauern-ablak alkotja, de északi és keleti szegélyein a kelet-alpi takarók roncsai is megjelennek. A déli peremén pedig az erősen átalakult keverék kőzetekből álló varratvonal követhető (Matrei-zóna). A hegységben a XIX. század végéig évszázadokon át aranyat bányásztak és mostak (Goldberg-csoport), valamint rezet és ezüstöt fejtettek (Venediger-csoport). A Hoher Sonnblicken (3106 méter) 1886-tól működik meteorológiai obszervatórium.

Kép

44. ábra > A Tauern-ablak földtani térképe (Tollmann után módosítva)

A Magas-Tauernben az eljegesedett magashegység sokszínű formakincsének teljes gyűjteménye feltárul. A csipkés kárgerincek, a fenséges kárpiramisok (pl. Grossglockner, 3798 méter; Grossvenediger, 3674 méter) éppúgy jelen vannak, mint az olvadékvízformákkal átlyuggatott, gyorsan fogyó jégárak (pl. Pasterzekees, 4. és 5. táblázat), a pazar teknővölgyek vagy a moréna- és törmeléktömegek változatos alakzatai. A Salzachba és a Drávába igyekvő, gleccservizektől és kiadós esőktől duzzadó patakok néhol vad szurdokokon törnek át (pl. Liechtensteinklamm, Raggaschlucht), pompás zuhatagokban dübörögnek. Legnevezetesebb a Krimmli-patak három nagy lépcsőben 381 métert zuhanó vízesése. A hegység több mint 40%-án terül el Közép-Európa legnagyobb, 26 éve alapított hegységi nemzeti parkja, amely kitűnő lehetőséget kínál a földtani, felszínalaktani, éghajlati, víz- és életföldrajzi értékek, a függőleges földrajzi övezetesség, valamint a havasi legelőgazdálkodás bemutatására.

5. táblázat > A Pasterzekees méretváltozásai 1851–2002 között (Lieb, G. K. és Slupetzky, H. adatai, 244)

év

1851*

1852

1924

1969

1985

2002

hossz (km)

11,0

11,4

10,3

9,5

9,0

8,4

felület (km2)

26,5

26,5

22,6

19,8

18,9

18,5

térfogat (km3)

3,5

3,5

2,9

2,2

2,0

1,8

5.2.3. Az Északi-Mészkő-Alpok

A Keleti-Alpok északi vonulatait a felső kelet-alpi takarórendszer részben vagy teljesen lenyíródott, délről észak felé áttolódott takarói alkotják. Az Északi-Mészkő-Alpok többnyire triász mészkőből és dolomitból felépülő, karsztos és glaciális formákban gazdag hegységeit a Duna felé tartó folyóvizek szűk szurdokokkal törik át, és részekre tagolják.

A nyugati, legmagasabb tagja az Észak-Tiroli-Mészkő-Alpok. Recés kárgerincekben végződő, meredek sziklafalait pompás, mély völgyek darabolják. Vastag törmeléktakaróiból karcsú csúcsok nyúlnak 3000 méter közeli magasságokba (pl. Rätikon, 2964 méter; Allgäni-Alpok, 2658 méter; Lech-völgyi-Alpok, 3040 méter; Kaisergebirge, 2344 méter). Itt található a Németország legmagasabb csúcsában (Zugspitze, 2963 méter) tetőző Wetterstein és a kárformáknak nevet adó Karwendel (2749 méter) is.

A középső, tömzsi, kevésbé tagolt Salzburgi-Mészkő-Alpokat magasra kiemelt, terjedelmes karsztfennsíkok jellemzik (pl. Steinernes Meer, 2655 méter; Hochkönig, 2941 méter). Az eljegesedéskor a jég e karsztos platókba marta be magát, és peremükön túlcsordulva vésett mély vályúkat a mészkőbe. A Tennengebirge (2431 méter) rejti Földünk leghosszabb, káprázatos jégszobrokkal ékeskedő dinamikus[1] jeges barlangját (Eisriesenwelt, 42 kilométer). Legmagasabb hegysége az északon és délen meredeken leszakadó, zömök Dachstein (3004 méter), amelynek kiterjedt jégkori gleccsereiből mára csupán hat parányi maradt (ezek az Alpok legkeletibb jégárjai). Nemcsak felszíne dúskál egyedülálló karsztformákban, hanem belseje is: apró és hatalmas, vizes és száraz, jéggel és cseppkővel díszített üreg- és folyosórendszerek szövik át (pl. Rieseneishöhle, Mammuthöhle).

A mészkővonulat az Enns folyó felső szakaszától keletre az Osztrák-Mészkő-Alpok 2000 méteres magasságot már alig meghaladó hegységeiben ér véget. Éles peremű párkányokban végződő fennsíkjait sudár tornyok, széles törmeléklejtőkké összeolvadó kőfolyások teszik változatossá (pl. Enns-völgyi-Alpok, 2369 méter; Hochschwab, 2278 méter; Raxalpe, 2007 méter; Schneeberg, 2076 méter).

Az Északi-Mészkő-Alpok fővonulatának északi peremén a keskeny, középhegységi jellegű Elő-Alpok húzódik, amely a nyugati Bregenzi-erdőtől (2231 méter) kelet felé a Bécsi-erdőig (893 méter) fokozatosan alacsonyodik. A felső kelet-alpi takarórendszer sokféle (agyagos, törmelékes, karbonátos), eltérő minőségű kőzetén élénk, formagazdag domborzat fejlődött. A szelídebb agyag és márgafelszínekből meredező nyurga mészkő- és dolomitszirtek közé gleccser vájta, apró vízfolyásokra felfűzött tavak ékelődnek (pl. Atter-, Traun-, Mond-, Hallstatti-tó). A Salzkammerguti-tóvidék különleges értéke még a kősó (Salzberg), amely egy lefűződő jura lagúnában keletkezett, és bepréselődött a többi üledékes réteg közé.

A déli szegély kevésbé változatos felszínű hegységei – pl. Kitzbüheli-Alpok (2558 méter) – főként óidei karbonátos kőzetekből, fillitből, agyagpalából, kvarcitösszletekől felépülő, kisebb lenyesett takarókból állnak (grauwacke zóna), amelyek kelet felé a felsőcsatári Vas-hegyben és a Kisalföld aljzatában folytatódnak. Az Eisenerzi-Alpok (2214 méter) nyugati részén a devon karbonátos rétegsor szideritesedett, vaspáttá alakult (Erzberg).

A Keleti- és Nyugati-Alpoktól délre húzódó szerkezeti öv – a periadriai lineamens – mentén (és a közrezárt Drávai-vonulatban is), illetve ehhez kapcsolódva képződtek az Alpok vulkáni kőzetei (pl. óharmadidőszaki andezit, dácit).

5.3. A dinári jellegű Déli-Alpok

A periadriai lineamenstől délre magasodó Déli-Alpokat a korábbi felszínalaktani irodalom Déli-Mészkő-Alpok néven foglalta össze, ám helyesebb a földtani nevezéktan használata, hiszen szerkezete és fejlődése teljesen eltér az Alpok többi részétől és legnevesebb része nem is mészkőből áll. A Déli-Alpokban az alpi hegységképződés során nem voltak nagy takarós áttolódások, szerkezetének fő meghatározói az északról dél felé hajló, kis kilengésű rá- és feltolódások, pikkelyek. Tehát már nem alpi, hanem dinári szerkezetű.

A Déli-Alpokban emelkedik Európa változatos, szikla- és törmelékformákban leggazdagabb hegyvidéke, a Dolomitok, amely névadója a karbonátos kőzetek egyik fontos változatának, a dolomitnak. Hólépatakok és esővízerek barázdálta törmelékszoknyába temetkező, függőleges sziklatornyait (pl. Drei Zinnen/Tre Cime di Lavaredo, 2999 méter; Vajolet-tornyok, 2243 méter) és gerinceit részben a csonthó és a jég, de többnyire a jégkorban különösen erős, és még ma is hatékony fagyaprózódás hozta létre és formálja tovább. A jelenleg is eljegesedett Marmolada a hegység egyetlen gleccserét és legmagasabb csúcsait hordozza. A kettős kárpiramis nyugati tagja a Marmolada di Penia (3342 méter), a keleti a Marmolada di Rocca (3309 méter). A Dolomitok égbeszökő csipketornyai Eötvös Loránd fizikust is lenyűgözték. 16 éves korában járt először az Alpokban, később pedig számos csúcs meghódítása után (többre ő jutott fel először) négy évtizeden keresztül járta a Sexteni-Dolomitok sziklarengetegeit. A Cadin toronycsoport délnyugati tagja – a Cima Eötvös, 2837 méter – őrzi nevét.

Az Alpok délkeleti sarokbástyája szlovén területen a Júliai-Alpok (Triglav, 2864 méter). Triász mészkőtestét alaposan átdolgozta a pleisztocén eljegesedés, amiről hegylábi glaciális tavak (Bohinji-tó, Bledi-tó) is tanúskodnak.



[1] A dinamikus jeges barlangban a jégalakzatok keletkezését és megmaradását az évszakosan változó irányú légáramlás biztosítja: télen a hidegebb külső levegő a bejáraton át a barlangba jutva lehűti annak levegőjét, falait, majd távozik a fennsíki kürtőkön, így a bezúduló víz megfagy. Nyáron az áramlás megfordul: a fennsíki kürtőkön leáramló melegebb levegő olvaszt, lehűl és a bejáraton távozik.