Ugrás a tartalomhoz

A belgyógyászat alapjai 1.

Zsolt, Tulassay (2010)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

3. fejezet - Biológiai és környezeti hatások

3. fejezet - Biológiai és környezeti hatások

Tartalom

A fertőző betegségek és kórisméjük
Bevezetés a fertőző betegségek fogalomkörébe
A fertőző betegségek laboratóriumi kórisméje
Szempontok a bakteriológiai vizsgálatok eredményeinek értékeléséhez
Klinikai szindrómák és kezelésük
Antimikrobás kezelés
Klinikai szindrómák
Hasi fertőzések
Sepsis
Nosocomialis fertőzések
Csökkent immunitású betegek fertőzései
Ismeretlen eredetű láz
Az antibiotikummal szemben ellenálló (rezisztens) kórokozók
Vírusfertőzések
Variola
Herpesvírusok
Fertőző mononucleosis – EBV-fertőzés
Cytomegalovirus-fertőzés
Coronavírus-fertőzések
Coxsackie-vírusok
Akut vírushepatitis
Chlamydia-fertőzések
Mycoplasma-fertőzések
Rickettsiosisok
Q-láz
Kiütéses typhus
Mycobacterium okozta fertőzések
A Mycobacterium tuberculosis komplex és a tüdő tuberculosisos megbetegedése
Nem tuberculosisos Mycobacterium-fertőzések
Gram-pozitív baktériumok okozta fertőzések
Staphylococcus-fertőzések
Streptococcus- és entero-coccusfertőzések
Diphtheria
Gram-negatív baktériumok okozta fertőzések
Enterobacteriaceae
Pseudomonas aeruginosa-fertőzések
Acinetobacter speciesek
Cholera
Legionellosis
Typhus abdominalis
Spirochaeták
Leptospirosis
Lyme-borreliosis
Anaerob baktériumok
Tetanus
Botulismus
Gázgangraena
Bacteroides speciesek okozta fertőzések
Gombák
Candidosis
Aspergillosis
Cryptococcosis
Ritkán előforduló mycosisok
Szisztémás mycosisok antifungalis kezelése
Protozoonosisok
Amoebiasis
Leishmaniasis
Toxoplasmosis
Parasitosisok
Hengerféreg-fertőzések
Mételyfertőzések
Szalagféreg-fertőzések

Dr. Szalka András, Dr. Ludwig Endre

A fertőző betegségek és kórisméjük

Bevezetés a fertőző betegségek fogalomkörébe

A fertőző megbetegedések jelentése régen és ma

Dr. Szalka András

Sir McFarland Burnet 1962-ben a következőket írta: „One can think of the middle of the 20th century as the end of one the most important social revolutions in history – the virtual elimination of the infectious disease as a significant factor in social life”. Harminchat évvel később Hughes, a Centers for Disease Control and Prevention (CDC) munkatársa megjegyezte, hogy ez az állítás és önelégültség képezte a magját annak, hogy a fertőző betegségek jelentőségét a következő évtizedekben nagymértékben alábecsülték, és a velük való foglalkozást elhanyagolták. Világszerte a múlt század ötvenes-hatvanas éveit tehát a „bizakodás” és a „nyugalom” uralta és nagyon sokan úgy gondolták, hogy az életszínvonal javulásával, az antibiotikumok segítségével, a következő évek vakcináival (morbilli, parotitis, rubeola, hepatitis stb.) a küzdelem a mikrobák és az emberek között végleg az emberiség javára dől el.

Erre az időszakra a következők jellemzők:

• a fertőző betegségeket az ún. fertőzőosztályokon ápolták;

• a betegségek kezelése viszonylag egyszerű volt;

• a baktériumok antibiotikumokkal szembeni rezisztenciájával alig kellett számolni.

A következő két évtizedre az a jellemző, hogy:

• világszerte kialakultak az intenzív terápiás osztályok;

• egyre több hematológiai és onkológiai beteget kezeltek citosztatikumokkal;

• egyre több invazív beavatkozásokat végeztek a kórházakban;

• fokozatosan előtérbe került a szervátültetés;

• megindult a különböző protézisek beültetése;

• az iparilag fejlett országokban a lakosság fokozatosan elöregedett és ezzel párhuzamosan sok kis testsúllyal született koraszülött életben maradt;

• számos idült betegségben szenvedőt sikerült évekig-évtizedekig életben tartani (pl. cukorbetegek, vesebetegek, májbetegek).

A változásokat a fertőző betegségek szempontjából úgy összegezhetjük, hogy kialakult a lakosságon belül olyan, egyre növekvő csoport, amely a mikrobák támadása szempontjából csökkent védekezőképességű („immunocompromised hosts”) és ezekben a betegekben nem csak a patogén mikroorganizmusok idézhetnek elő betegséget, hanem az úgynevezett fakultatív patogének és azok is, amelyeket korábban apatogénnek tartottak.

A hetvenes évek elejétől megfigyelhető az, hogy:

• a fertőző betegségek a területről jelentős számban „átkerültek” a kórházakba (kórházi eredetű vagy más néven nosocomialis fertőzések);

• a kórházakban a fertőzőosztályokról „kikerültek” ezek a betegségek a kórház valamennyi osztályára;

• a nosocomialis fertőzések kórokozói sok tekintetben különböztek (pl. rezisztenciaviszonyok) az ötvenes-hatvanas évek kórokozóitól;

• a kórházi eredetű fertőzések kezelése egyre bonyolultabbá vált.

A világon legtöbben fertőző betegségben halnak meg (1995-ben kb. 17 millióan). A világ minden országában – akár szegény, akár gazdag – potenciálisan számolnunk kell tömegesen előforduló fertőző betegségekkel. Nyugat-Afrikában 1996-ban tízezer meningitis cerebrospinalis epidemicát észleltek és naponta világszerte hatezerre becsülik azok számát, akik HIV-fertőzést akvirálnak.

Már a nyolvanas-kilencvenes években felfigyeltek a kutatók arra, hogy szinte minden évben új mikroorganizmusokat és ezzel párhuzamosan egyre több addig ismeretlen fertőző betegséget ismertek meg (pl. ulcus duodeni és a Helicobacter pylori kapcsolata, az arteriosclerosis kialakulásában a Chlamydophila (Chlamydia) pneumoniae-fertőzésnek nagy valószínűséggel szerepe van).

A megelőző húsz évben egyre több, tömeges járványt is okozó, nem nosocomialis fertőző betegséget ismertek meg („emerging infectious diseases”) és számos – korábban „legyőzöttnek” nyilvánított fertőzés újból ijesztő méreteket öltött („reemerging infectious diseases”).

A világ különböző tájain az orvosok hasonló tendenciát észleltek. Ilyen betegségek voltak például: cholera Latin-Amerikában (a XX. században, ezen a földrészen cholera nem volt!), dengue Costa Ricában, jelentős halálozással járó diphtheriajárvány a volt Szovjetunió utódállamainak területén, E. coli O157:H7 fertőzések Dél-Afrikában, multirezisztens Shigella dysenteriae 1 dysenteria Burundiban, Rift-völgyi láz Egyiptomban, cholera (Vibrio cholerae O139) Ázsiában, sárgaláz Kenyában. Nagyon sokan e betegségek közé sorolják a Lyme-borreliosist, a legionellosist, a toxikus shock szindrómát (Staphylococcus aureus, streptococcusok), a HIV-fertőzés/AIDS-t, a tbc-t, a Helicobacter pylori okozta kórképeket, a hepatitis C-vírus betegséget, a maláriát, a Chlamydia trachomatis- és a Chlamydophila pneumoniae-fertőzéseket, a gonorrhoeát. Ma már biztosak lehetünk abban is, hogy az ún. meningococcusbetegség is ebbe a kategóriába tartozik.

Számos tényezőt és ezek egymásra hatását teszik felelőssé a kialakult helyzetért, illetve a fertőző betegségek megszaporodásáért. A legfontosabbak ezek közül a következők:

• a társadalomban bekövetkező változások (elszegényedés, háborúk, a népesség számának robbanásszerű növekedése, folyamatos elvándorlás, egyes városrészek nyomora);

• orvosi tevékenység (invazív beavatkozások, szövet- és szervátültetés, immunszuppresszív gyógyszerek és antibiotikumok egyre szélesebb körű alkalmazása);

• ételek elkészítése, csomagolása, tárolása, valamint a közétkeztetés tömeges elterjedése;

• emberek megváltozott élete és életkörülményei (szexuális szabadság, utazás, diéta, megnőtt a szabadidő, egyes embercsoportok nappal közösségben és felügyelet alatt élnek);

• a környezet átalakulása (erdők kiirtása és helyükre új növényzet telepítése, a vízellátási rendszer megváltozása, árvíz/aszály, éhínség, a Föld fokozatos felmelegedése);

• változások a közegészségügy területén (a megelőzésre fordítható összegek csökkenése, nem megfelelő ellenőrzés, szakemberek hiánya);

• mikrobák változása (virulencia és toxinképzés, újabb rezisztenciamechanizmusok kifejlődése, egyes idült betegségek kialakulásában a mikrobák járulékos tényezőként szerepelnek).

Az új évezred elejére kialakult helyzet jellemzői a következők:

• a nosocomialis fertőzések semmit sem veszítettek jelentőségükből;

• a nem kórházban szerzett fertőző betegségek („emerging” és „reemerging diseases”) jelentősége egyre fokozódik;

• számos, korábban nem is gyanítható betegségről kiderült, hogy élő mikroorganizmus okozza;

• a Gram-pozitív bakteriális fertőzések előretörésével együtt megjelentek olyan Gram-pozitív izolátumok is, amelyek multirezisztensnek bizonyultak (vancomycin-rezisztens enterococcusok – VRE, vancomycin iránt mérsékelten érzékeny Staphylococcus aureus – VISA, vancomycin-rezisztens Staphylococcus aureus – VRSA) és a rendelkezésre álló antibiotikumokkal nem vagy alig kezelhetők;

• fokozatosan megjelentek a kórházakban a multirezisztens Gram-negatív baktériumok (pl. csak colistinra érzékeny vagy pánrezisztens Pseudomonas aeruginosa);

• bár a multirezisztens Gram-pozitív bakteriális fertőzések kezelésére már vannak és lesznek új antibiotikumok (pl. újabb fluorokinolonok, linezolid, quinupristin/dalfopristin), de a Gram-negatív kórokozók elleni küzdelemben alig várhatók új antibakteriális gyógyszerek. Éppen ezért a világon mindenütt óriási erőfeszítéseket tesznek a nosocomialis fertőzések megelőzésére (fertőzés-ellenőrzés) és mind a területen, mind kórházi körülmények között a racionális antibiotikum-használatra.

A fertőző betegségek megközelítése

Dr. Szalka András

A fertőző betegségeket bemutató fejezet három részre tagolódik. Az első a fertőzésekkel általánosságban foglalkozik (fogalom, gazdaszervezet és a mikrobák kapcsolata, a kórlefolyás súlyosságát befolyásoló tényezők és a kórisme tényezői). A második bemutatja a racionális antibakteriális kezelést, a modern infektológiában leggyakrabban előforduló fertőzéseket (sepsis, kórházi eredetű fertőzések, csökkent védekezőképességű betegek fertőzései és a megelőzés lehetőségei). Az utolsó rész pedig kóroki ágensenként megismerteti azokat a kórképeket, amelyekkel Magyarországon találkozhatunk. Ma az infektológia és vele együtt a klinikai mikrobiológia az orvostudomány egyik leggyorsabban fejlődő ágazata. Az infektológia interdiszciplináris tudomány, vagyis a fertőző betegségek egyre bonyolultabb formában ma már minden orvosi szakágban előfordulhatnak.

A fertőzés fogalmának változása

Dr. Szalka András

Évszázadokon keresztül elsősorban az emberről emberre terjedő fertőzések, jóval kisebb arányban az állatról emberre terjedő fertőzések („communicable diseases”) okoztak tömeges megbetegedéseket, gyakran nagy halálozással. Így például a fekete himlő, a pestis, a Shigella dysenteriae 1 okozta vérhas, a Heine–Medin-kór, a kanyaró, a diphtheria. E fertőzések egy része úgy okozott betegséget, hogy az expozíciónak kitett minden egyén megbetegedett akkor, ha a fertőzésen korábban nem esett át (pl. morbilli, varicella). A kórokozók megismerése, a passzív és aktív immunizálás bevezetése, majd az antimikrobás kezelés felfedezése csökkentette e fertőzések számát. Egyes betegségek eltűntek a Földről (pl. variola vera), mások vagy alig fordulnak elő (pl. diphtheria) vagy megszelídültek (pl. scarlatina). Léteznek olyan fertőző betegségek, amelyeknek csak egyes klinikai megnyilvánulási formái tűntek el, de még ma is sok megbetegedést okoznak, jelentős halálozással (pl. Streptococcus pneumoniae-fertőzések). Összefoglalva tehát az úgynevezett klasszikus fertőző betegségek döntően egészséges és fogékony emberekben alakultak ki.

A mikrobiológia fejlődésének korábbi szakaszában a mikrobákat három nagy csoportba sorolták: az obligát, a fakultatív (csak bizonyos esetekben hoznak létre fertőzést) és az apatogének (semmilyen körülmények között nem idéznek elő emberben fertőzést) csoportjába.

Az elmúlt 30-40 évben a klasszikus fertőző betegségek eltűnésével, illetve számuk csökkenésével párhuzamosan egyre több egészségügyi beavatkozással kapcsolatos fertőzést ismertünk meg.

Új ismeretek közé tartozik az is, hogy bármilyen mikroorganizmus fertőzést idézhet elő, a szervezet megváltozott védekezőképességének esetén. Megszűnt tehát az apatogén fogalom, és helyette az opportunista mikroorganizmus elnevezés honosodott meg.

Napjainkban az egyik legfontosabb kérdés az, hogy az izolált mikroba a kolonizált flóra tagja, vagy a fertőzést előidéző ágens.

Fiziológiás körülmények között, az emberi szervezetben a bőrön és a nyálkahártyákon nagy felületeket kolonizálnak mikroorganizmusok (oropharynx, nasopharynx, emésztőrendszer, hüvely, urethraszájadék). Mindenütt speciális, arra a helyre jellemző mikroflóra található. A mikroba által termelt anyagok teszik lehetővé a felülethez kötődést (adhézió), de mindezek egyben megakadályozzák más mikrobák ugyanazon helyre történő odatapadását is. Ez tehát azt jelenti, hogy a már kolonizálódott mikroflóra külső védőgyűrűt von a külvilág felé. Ezt a védelmet hívják kolonizációs ellenállásnak (rezisztenciának). A gyomor-bél rendszerben például az anaerobok biztosítják a kolonizációs ellenállást.

A kolonizáció kialakulásában a szervezet szerepe összetett. A mucociliaris tevékenység, a jól működő köhögési reflex, a hörgők szerkezeti épsége és a jó ventiláció teszik lehetővé azt, hogy a hangszalagok alatti terület steril maradjon. COPD-ben számos tényező együttes hatására a baktériumok bekerülnek a bronchusokba, ott megtelepednek és kolonizálódnak. Elméletileg minden kolonizáció magában hordozza a fertőzés veszélyét. Három tényező határozza meg azt, hogy a megtelepedő mikroorganizmus okoz-e fertőzést vagy sem: az inokulum nagysága, a mikroorganizmus virulenciája és a gazdaszervezet védekezőképességének tökéletessége. Jó példa erre a bőrön kialakuló Staphylococcus aureus-fertőzés. Ha a bőr integritása tökéletes, akkor a bőrre ráhelyezett 106Staphylococcus aureus/cm2 sem okoz fertőzést. Ha azonban a bőr folytonossága megszakad (pl. trauma, centrális véna bekötés stb.), akkor már 10–100 Staphylococcus aureus is kiválthat súlyos, esetleg az életet is veszélyeztető kórképet.

Mind a kolonizáció, mind a fertőzés mikrobiológiai jelenség. Mindkettőnek az a lényege, hogy mikroorganizmusok telepednek meg a gazdaszervezet szöveteiben. A kettő között a különbség a szervezet válaszában van. Ha a szervezet részéről nem jön létre válasz, kolonizációról van szó. Ha pedig a szervezet valamilyen reakcióval válaszol, fertőzés alakul ki.A fertőzés esetében a mikroorganizmusok jól látható betegséget idéznek elő, de kialakulhat a fertőzés tünetek nélkül is (aszimptomatikus fertőzés). Ez utóbbi esetben például a szervezet válasza antitesttermelésben nyilvánulhat meg.

A fertőzés súlyosságát meghatározó tényezők

Dr. Ludwig Endre

A látszólag ugyanazon fertőzéses klinikai szindrómák (pl. otthon szerzett pneumonia), vagy ugyanazon kórokozó által okozott megbetegedések különböző betegekben igen különböző következményekkel járhatnak.

A fertőzés súlyosságát, illetve kimenetelét számos tényező befolyásolja, ezeket három csoportra oszthatjuk:

a) a kórokozó típusa, virulenciája, csíraszáma, kezelhetőségének lehetősége antimikrobás hatású gyógyszerrel;

b) a fertőzés helye, gyógyszerrel való elérhetőségének mértéke;

c) betegtényezők.

Ad a. Az egyes mikrobák patogenitásukban jelentősen különböznek egymástól, az egészséges embereket csak az obligát patogének betegítik meg, míg a kevésbé virulens mikrobák csak a csökkent védekezőképességű személynél okoznak fertőzést. Vannak különösen súlyos állapotot kiváltó mikrobák, például az úgynevezett szuperantigéneket termelő staphylococcusok, streptococcusok. A szuperantigéneket termelő kórokozóktól eltekintve, a Gram-pozitívok okozta sepsis kisebb halálozással jár, mint a Gram-negatívok okozta súlyos fertőzések.

Befolyásolja a fertőzés súlyosságát az is, hogy rendelkezünk-e ellene hatékony antimikrobás gyógyszerrel. A vírusok és a gombák okozta fertőzésekben jóval kisebb a kezelés lehetősége, mint a baktériumok ellen. A súlyos virális fertőzések többsége ellen csak tüneti szerekkel rendelkezünk, és kevés a hatékony szer a gombák ellen is. A bakteriális rezisztencia terjedése miatt az eddig hatékony antibiotikumok hatástalanná válnak.

Ad b. A fertőzés anatómiai helye messzemenően befolyásolja a kimenetelt. Ugyanazon baktérium, pl. E. coli az alsó húgyutakban többnyire spontán gyógyuló fertőzést okoz, míg a központi idegrendszerben megfelelő kezelés nélkül szinte biztosan halálhoz vezető megbetegedést. Vannak jellegzetesen nagy halálozású kórképek: pneumonia, peritonitis, endocarditis, meningitis és kis halálozású fertőzések: húgyúti, kismedencei fertőzések, osteomyelitis. Néhány esetben az nehezíti meg a kezelést és teszi ezáltal súlyossá a betegséget, hogy a fertőzés olyan helyen van, ahová az antibiotikumok csak kis koncentrációban jutnak el: meningitis, prostatitis, endocarditis, rossz vérellátású területen kialakuló fertőzések.

Ad c. Az elmúlt évtizedekben számos adat gyűlt össze a fertőzések kimenetelét befolyásoló tényezőkről. A legfontosabbak a következők:

Életkor. A fertőzéses halálozás különösen nagy újszülött- és időskorban. A legtöbb súlyos fertőzés esetén például az időskor önmagában fokozott kockázatot jelent.

Alapbetegségek. A fertőzés kimenetelét kedvezőtlenül befolyásolja néhány alap- (társ-) betegség: diabetes mellitus, előrehaladott máj- és veseelégtelenség, keringési elégtelenség, krónikus tüdőbetegségek, autoimmun betegségek, előrehaladott malignus megbetegedések.

Csökkent immunitású állapot. Tágabb értelemben véve igen sok patológiás állapot jár csökkent immunitással a klasszikus csökkent immunitású állapotokon kívül. Nemcsak a veleszületett antitesthiányok, az AIDS vagy a súlyos onkohematológiai kórképek csökkentik tehát a védekezőképességet, de ha kisebb mértékben is, csökkent immunitásúnak tekinthetők a tartósan szteroidkezelésben részesülők, az idősek, az intenzív osztályon tartósan lélegeztetett betegek.

Az orvosi ellátással járó kockázati tényezők. Az invazív diagnosztika, az intenzív osztályon végzett szupportív kezelést biztosító műszeres beavatkozások, műtétek, katéterezések számos fertőzés kialakulásához adhatnak alapot. A nosocomialis fertőzések elkerülhetetlenül befolyásolják az alapbetegség (kezelést indokoló fertőzés) kimenetelét.

A súlyos fertőzések kimenetelét alapvetően befolyásolja az alkalmazott antibiotikum minősége: későn kezdett, illetve nem megfelelő antimikrobás terápia 20–30%-kal rontja a beteg túlélésének esélyeit. Ennek megfelelően a fertőzések súlyosságát meghatározó tényezők között fel kell sorolnunk az alkalmazott terápia minőségét is.

A fertőző betegségek laboratóriumi kórisméje

A klinikus és a mikrobiológus kapcsolata

Dr. Bán Éva

A klinikai vagy orvosi mikrobiológia az utóbbi két évtizedben került be az orvosi diagnosztikai szakterületek sorába. Ezáltal világosan elvált a hozzá közelálló, de módszertanában és céljaiban eltérő tudományos mikrobiológiától. A klinikai mikrobiológia a klinikai szakmák közül a legközelebb az infektológiához áll, attól élesen nem különíthető el. Az orvosi mikrobiológia lényegesen különbözik az egyéb orvosi diagnosztikus szakmáktól. Kevés ugyanis a fertőzéses endocarditishez hasonló olyan kórkép, amely esetében magának a kórismének egyik alapvető feltétele a mikrobiológiai eredmény. Az esetek többségében a mikrobiológiai kórisme nem nyújt klinikai diagnózist, csak megerősíti a feltételezésünket. A klinikai mikrobiológia feladata az is, hogy elvezessen a kórokhoz, és ezáltal, ahol erre mód van, közvetlen segítséget nyújtson a célzott kezelésben. Az olyan fertőzéses kórképek, mint a sepsis, a pneumonia, az akut meningitis stb., kórisméje megszületik a klinikai mikrobiológus nélkül is, de e kórképekben a kórisme megerősítése, a kórok felderítése a klinikai mikrobiológiai laboratórium feladatköre.

A klinikai mikrobiológia jellegzetessége az, hogy a vizsgálati eredményeket, az esetek jelentős részében nem lehet a normális (fiziológiás) és kóros kategóriákba besorolni. Ez a megállapítás vonatkozik a mikrobiológia minden ágára, leginkább a virológiai szerológiára, de a bakteriológiai, a mikológiai és valamelyest a parazitológiai vizsgálati eredményekre is. A szerológiai vizsgálatokkal külön fejezet foglalkozik. A bakteriológiai vizsgálati eredmények nagy részét csak a klinikai adatokkal együtt tudjuk értékelni. Ismerjük ugyan az emberi testtájak úgynevezett „normális” flóráját, de ma már azt is tudjuk, hogy a normális flórát képviselő fajok egyre nagyobb számáról derült ki, hogy adott helyzetekben kórokozók is lehetnek. Ennek az ellenkezője is igaz: a fontos légúti patogén, a Streptococcus pneumoniae része lehet a felső légutak átmeneti vagy rezidens flórájának, így izolálása a köpetből csak hordozó állapotot jelenthet, utalhat azonban pneumococcus pneumoniára is. Vannak olyan mikrobák, amelyek nem tartoznak ugyan az adott testtáj flórájához, de hosszabb-rövidebb ideig kolonizálhatják azt fertőzés kiváltása nélkül is, tehát izolálásuk önmagában nem jelenti azt, hogy az adott fertőzésben oki szerepük van.

A mikrobiológiai kórismének az a sajátossága, hogy az egészséges ember úgynevezett mikrobiológiai vizsgálatának szűk a javallata, gyakorlatilag csak az átvészeltség, fogékonyság vagy egyéb epidemiológiai (pl. meningococcus hordozása) vizsgálatra korlátozódik.

A klinikai mikrobiológiai vizsgálatok érzékenysége és fajlagossága a számos ismert tényezőn kívül még a mikroorganizmus változatos biológiai tulajdonságaitól is függ. A klinikai mikrobiológiai vizsgálatok alkalmával tehát kétféle biológia, a makroorganizmus és a mikroorganizmus biológiája „feszül” egymásnak.

A klinikai mikrobiológiának a sajátosságai magyarázzák meg azt, hogy miért tartjuk ezt a diagnosztikai területet „minőségi”, konzultatív orvosi szakterületnek. Az esetek jelentős részében a klinikai mikrobiológiai laboratóriumi eredmények megfelelő értékelés nélkül nem is használhatók fel. Az eredmények értékelése a klinikus, az infektológus és a mikrobiológus folyamatos szakmai kapcsolatára épül.

A mikrobiológust a vizsgálatok megtervezése előtt tájékoztatnunk kell a klinikai háttérről, a feltételezett kórisméről is. A feltételezett kórisméhez az infektológiában hozzátartozik a feltételezett kórokozó is. A bakteriológiai tenyésztéshez például még a következő adatok is szükségesek: a fertőzésre hajlamosító alapbetegség, az előzetes antibiotikum-kezelés, az előző tenyésztési eredmények, hemokultúra esetén a vérvétel helye, vizeletvizsgálat esetén a vizeletvétel módja.

Szempontok a bakteriológiai vizsgálatok eredményeinek értékeléséhez

Dr. Bán Éva

Közvetlen kimutatási eljárások

A vizsgálati anyagból közvetlenül végzett mikroszkópos vizsgálatok kórjelző értéke a következő:

• A fiziológiásan steril klinikai minták, mint pl. a liquor, a punktátumok, illetve ezek dúsító táptalajainak (pl. hemokultúra) a vizsgálatakor arra a kérdésre kaphatunk választ, hogy van-e egyáltalán mikroorganizmus a mintában. Ez azonban csak azokra a fertőzésekre vonatkozik, amelyeket rutin festési eljárásokkal festhető baktériumok, illetve gombák okoznak. Chlamydiák, mycoplasmák, legionellák stb. kimutatására a mikroszkópos morfológiai vizsgálatok nem alkalmasak.

• A fiziológiásan steril, illetve vegyes flórát tartalmazó minták esetében diagnosztikus feladat a jelen levő vagy a mintában domináló mikroba megközelítő besorolása is. A Gram-festődés szerinti hovatartozásnak terápiás jelentősége van. A saválló baktériumok jelenléte Mycobacterium-fertőzésre utalhat. Az anaerob baktériumok többsége, akár pálca, akár coccus, jellegzetes morfológiájú, ami sugallhatja az anaerob fertőzés gyanúját.

• A vizsgálati minta mikroszkópos vizsgálata a legalkalmasabb módszer annak az eldöntésére, hogy a minta alkalmas-e további feldolgozásra. Ha alsó légúti fertőzésben, a köpetben, fehérvérsejtek helyett hámsejt túlsúlyt látunk, az arra utal, hogy a köpet nem a kóros helyről származik, hanem felszíni anyag (pl. a felső légutakból származó váladék).

• A vegyes flórát tartalmazó minták, mint például a hüvely vizsgálata esetében diagnosztikus feladat lehet annak a megállapítása is, hogy a vizsgálati minta tartalmazza-e a testtájra jellemző normális flórát, esetleg elmozdult a flóra összetétele valamilyen irányban, vagy hogy a normális flóra mellett vagy helyett kóros elemek is jelen vannak-e. E célra a minta közvetlen mikroszkópos vizsgálata alkalmasabb, mint az eredeti mikrobaarányokat megváltoztató tenyésztés. A vizsgálati anyagból megfelelően készített kenet ily módon valóságosabb képet ad az in vivo viszonyokról, mint a tenyésztés.

• Vannak olyan baktériumok, illetve gombák, amelyek rutinszerűen nem vagy nehezen tenyészthetők, de ugyanakkor festéssel vizsgálhatók. Ilyen például a Pneumocystis jiroveci, amelynek egyetlen rutin diagnosztikus megközelítése a mikroszkópos vizsgálat.

A mikroszkópos vizsgálatok érzékenysége elsősorban a kimutatandó mikrobának az anyagban levő csíraszámától függ. Purulens meningitisben a közvetlen mikroszkópos vizsgálat érzékenysége 75–90%-os, ha a baktérium ≥ 105/ml csíraszámban van jelen, de csak 25%-os, ha a csíraszám nem több 103/ml-nél. Olyan vizsgálati anyag, amelyikben a baktérium mindig csak kis csíraszámban van jelen, mint például a vér (átlagban 5–10 csíra/ml), egyáltalán nem alkalmas közvetlen mikroszkópos vizsgálatra.

A mikroszkópos vizsgálat fajlagossága a technika és a tapasztalat függvénye. A baktériumok világában nem sok a morfológiai változatosság, a jellegzetes alak és nagyság rendszerint egy egész nemzetség vagy család sajátja. Ezért a közvetlen mikroszkópos morfológiai vizsgálatokkal a mikroba rendszertani helyét csak megközelítőleg tudjuk megadni. A Gram-festés fajlagossága elsősorban az alkalmazott technika függvénye: a csökkentett elkülönítés (aluldifferenciálás) ál Gram-pozitivitáshoz, a fokozott elkülönítés (túldifferenciálás) ál Gram-negativitáshoz vezethet. Az intracelluláris kórokozók elkülönítése nehéz, hamisan Gram-pozitívnak tűnhetnek. Ugyanakkor vannak eleve Gram-labilis baktériumok, mint pl. az Acinetobacter, Bacillus.

A bakteriális és gombaantigének közvetlen kimutatása

A szolúbilis bakteriális és gombaantigének testnedvekből történő közvetlen immundiagnosztikai kimutatásának elvben széles a felhasználási területe, a gyakorlatban azonban csak néhány mikroba esetén alkalmazzuk. Az antigén kimutatásának sem az érzékenysége, sem a fajlagossága nem éri el a tenyésztését, de gyors és olcsó módszer. Nagy előnye az, hogy a párhuzamos mikroszkópos vizsgálat eredményét megerősítheti. Klinikai alkalmazása a bakteriológia és a mikológia területén a következő:

• A purulens meningitist okozó három leggyakoribb kórokozó antigénjének kimutatása liquorban és hemokultúrában. A vizsgálat érzékenysége Streptococcus pneumoniae meningitisben 70–80%-os, Haemophilus influenzae meningitisben 82–95%-os és Neisseria meningitidis meningitisben 40–80%-os. A kis, 40%-os érzékenységet a Neisseria meningitidis B szerotípusa által okozott meningitisben észlelték. A vizsgálatok érzékenysége antibiotikummal előkezelt meningitisben sem haladja meg a tenyésztés érzékenységét.

• Legionella pneumophila antigénjének közvetlen kimutatása vizeletben. A kitek csak a Legionella pneumophila 1 szerocsoportot mutatják ki, de a legionellosis esetek 80%-át ez a szerocsoport okozza. Az antigén hetekig megmarad a vizeletben, amely a módszer nagy előnye.

• A Streptococcus pneumoniae okozta invazív fertőzésekben a baktérium antigénjének kimutatása a szérumban, a pleurapunktátumban, hemokultúrában és vizeletben. A hemokultúra pozitív lehet akkor is, ha a baktérium a gyors autolízis miatt már nem tenyészik ki a szubkultúrában.

• A Streptococcus pyogenes antigénjének kimutatása a torokváladékban. A vizsgálat érzékenyége 60–90%, fajlagossága viszont 95% felett van. Pozitivitás esetén tehát a Streptococcus pyogenes kórok elfogadható, negativitás esetén (ha a klinikai gyanú fennáll) a torokváladék tenyésztendő.

• A B csoportú Streptococcus antigénjének kimutatása terhes nők hüvelyváladékában. A vizsgálatnak sem az érzékenysége, sem a fajlagossága nem elég jó, ezért rutinszerű használata vitatott.

• A Cryptococcus neoformans poliszacharid antigénjének kimutatása a liquorban és a szérumban. A módszer érzékenysége és fajlagossága is 90% felett van.

A baktérium és gomba elkülönítése (izolálása), meghatározása

A humán patogén baktériumok és gombák döntő többsége mesterséges táptalajon rutin laboratóriumi körülmények között tenyészthető. A bakteriológiában és a mikológiában még ma is a mikroba elkülönítése számít az aranystandardnak, 100%-os fajlagosságú vizsgálatnak. Az elkülönítés sikere klinikai és mikrobiológiai tényezőktől függ. A pontos mintavétel alapvető. A mintavétel és a minta szállításának, tárolásának szigorú szabályai két alapvető célt szolgálnak: a minta minél nagyobb mennyiségben és minél életképesebb állapotban tartalmazza az elkülönítendő, illetve minél kisebb csíraszámban a nem kívánatos mikrobákat. A kommenzális flórával történő érintkezésből adódó értékelési nehézségek elsősorban a fiziológiásan steril vizsgálati anyagok esetében jelentenek gondot és különösen azon esetekben, amelyekben a normális flóra alkotói kórokozók lehetnek.

A mintákat nem lehet minden létező irányban tenyészteni: a klinikus „kórokozóban való gondolkodása” elengedhetetlen a tenyésztéshez.

A mikrobák kitenyésztésének ideje az adott mikroba szaporodási sebességétől, a csíraszámtól, a mintában esetlegesen levő antimikrobás anyagoktól függ. A humán patogén baktériumok döntő többségének a generációs ideje pár óra, ezért optimális közegben 24–48 óra alatt folyékony táptalajban látható zavarosodást, szilárd lemezen pedig továbboltásra alkalmas telepeket képeznek (ennél lassabban növők például a mycobacteriumok, a HACEK-csoport tagjai, az anaerob baktériumok, a gombák).

A tenyésztéses vizsgálatok érzékenysége az izolálandó mikroba tenyésztési tulajdonságaitól, az alkalmazott technikától, a klinikai kórképtől, az esetleges antibiotikum-kezeléstől függ. Az infektológiai kórképek egy részében nincs pontos ismeretünk a tenyésztéssel való kimutatás érzékenységéről, más kórképekben, mint például a három leggyakoribb baktérium által okozott purulens meningitis, vannak adataink: kezeletlen meningitisben a tenyésztés érzékenysége 80% felett, kezelt esetekben 50% alatt van. A bacteriaemiával járó kórképekben a hemokultúra érzékenysége nem állapítható meg, mert nincs más olyan referenciavizsgálat, amely biztosan kimutatja a baktériumot a vérben. Arról ugyanakkor vannak adataink, hogy az egyes fertőző betegségekben milyen gyakran várható a hemokultúra pozitivitása, például fertőzéses endocarditisben 95% feletti a pozitivitás. A feltételezett baktérium/gomba sikertelen kitenyésztése a leggyakrabban a következő okokra vezethető vissza:

• a fertőzést nem vagy nehezen tenyészthető mikroba okozta;

• nem volt megfelelő a mintavétel, a szállítás, a tárolás – az anaerob tenyésztések sikertelensége gyakran ezekkel a tényezőkkel magyarázható;

• a mintavétel idejében a beteg antimikrobás-kezelésben részesült;

• nem a legelőnyösebb tenyésztési technikát alkalmaztuk.

A tenyésztéses vizsgálatok fő értékelési nehézségét az elkülönített mikroba lényegességi szintjének az eldöntése jelenti. A kitenyészett baktérium/gomba lehet a fertőzés kórokozója, lehet a kolonizáló flóra tagja, de lehet – leggyakrabban magából a betegből származó – kontamináns is. Kolonizáló flórával elsősorban olyan testtájról származó minta esetében kell számolnunk, amely normálisan is tartalmaz baktériumokat, mint az orrgarat, a bőr, a vastagbél, a hüvely, a felszíni seb. A kolonizáció és a kontamináció elkülönítésében a valódi fertőzéstől segítségünkre lehet a kvantitatív tenyésztés. A kvantitatív tenyésztésnek az a tapasztalat az alapja, hogy a kolonizáló és a kontamináló baktérium általában kisebb csíraszámban van jelen, mint a valódi kórokozó. A kvantitatív tenyésztést a húgyúti, a légúti fertőzések és a katététerrel/kanüllel összefüggő lázas állapotok mikrobiológiai kórisméjében alkalmazzuk.

A baktériumok/gombák meghatározása az izolálással szorosan összefüggő fázisa a bakteriológiai kórismének. A laboratóriumoknak minden esetben egyedileg kell eldönteniük, hogy az adott mikroba esetében a meghatározást milyen pontosságig végzik el. Erre vonatkozólag irányelvek léteznek, szigorú szabályok nincsenek. A kórokozónak tartott baktérium/gomba azonosításának szintjét alapvetően az adott mikrobára vonatkozó klinikai, epidemiológiai, valamint antibiotikum-rezisztenciával kapcsolatos ismereteink szabják meg. Vannak esetek, amelyekben elegendő adatot jelent pusztán annak a közlése, hogy a mintából például Gram-pozitív coryneform pálca tenyészett ki. A koaguláz negatív staphylococcusokon belül – leszámítva egy-egy klinikai helyzetet – nincs a species meghatározásának nagy klinikai értéke, mert a speciesek között sem kórokozó tulajdonságban, sem antibiotikum-rezisztenciában nincs klinikai értékű különbség. Ugyanakkor számos esetben a feltételezett klinikai kórisméhez való illesztés, az antibiotikum-érzékenységi vizsgálatok értékelése, a terápiás meggondolások vagy epidemiológiai nyomon követés miatt a species szintig történő azonosításnak nagy a jelentősége.

Molekuláris biológiai módszerek mikrobiológiai (bakteriológiai, mikológiai, parazitológiai) alkalmazása

A fertőzéses eredet kiderítésére alkalmazott molekuláris biológiai módszerek lényege a kórokozó egy különleges, kiválasztott DNS szakaszának megsokszorozása enzim segítségével, majd ennek a terméknek a kimutatása. A legismertebb általános elnevezése polimeráz láncreakció (PCR). Számos fajtája létezik, s elnevezéseikben tükröződik a módszer egy-egy jellegzetessége. Például:

• Többszörös PCR: több ágens egyidejű sokszorozása és kimutatási kísérlete.

• „Nested PCR”: kétlépéses sokszorozás, a második lépésben az elsőnek kiszemelt nukleinsavszakaszon belüli rövidebb DNS vagy szakasz szaporítása a cél a fajlagosság növelésére.

• Reverz transzkriptáz PCR (RT-PCR): az RNS-vírusok komplementer DNS-ének felszaporítása az RNS-ről történt „átmásolás” után.

• Mennyiségi PCR-ek: jelentőségük kiemelt a célzott kezelés hatékonyságának vagy a szervezetben tünetmentesen megbújó ágensek kórokozó voltának megítélésében.

A molekuláris biológiai módszerek folyamatosan fejlődnek, változnak; mikrobiológiai alkalmazásukhoz, az eredmények értékeléséhez a klinikus és a mikrobiológus még fokozottabb együttműködése szükséges.

Szempontok a szerológiai eredmények értékeléséhez

Dr. Mihály Ilona

Két adat ismerete fontos a szerológiai eredmények helyes értelmezéséhez:

• A szerológiai kórisme elsődleges értelmezése a szervezetbe jutott kórokozó által elindított immunválasz vizsgálatára vonatkozik. E fejezetben ebben az értelemben olvashatók általános szempontok a szerológiai eredmények értékeléséhez. A szerológia kifejezés azonban vonatkozhat azokra a módszerekre, amelyeket a szerológiában alkalmazunk, függetlenül attól, hogy az immunválasz vizsgálatára használjuk-e azokat, vagy sem. A szerológiai módszerek az antitestek vizsgálatán kívül széles körben használatosak más célokra is. Például az ELISA vagy az EIA (enzyme linked immuno assay vagy enzym immuno assay) alkalmas fehérjék, hormonok, kórokozók (pl. calicivírus a székletben) kimutatására, nukleinsavszakaszok (pl. PCR-termék) azonosítására is.

• Nincsen olyan a módszerektől, a kórokozótól, a beteg tulajdonságaitól (életkor, immunállapot stb.) függetlenül alkalmazható értelmezési alapelv, amely alapján a kezünkbe kerülő eredmény helyes értelmezése biztosítható lenne. Az eredmények értelmezése alapvetően a módszert alkalmazó mikrobiológus feladata, aki ismeri a használt módszer tulajdonságait. Mikrobiológiai értelmezés azonban klinikai adatok nélkül a mikrobiológus számára sem lehetséges.

A szerológiai kórisme alapja az, hogy a szervezetbe került és szaporodó kórokozó a szervezetben, a központi idegrendszerben szaporodó pedig központi idegrendszeri aktuális immunválaszt serkent.

A szaporodó kórokozóra adott immunválasz a szerológiai kórisme alapja. A szaporodó kórokozó által kiváltott immunológiai válaszlépések a sejtes és a humorális immunrendszert egyaránt érintik, rutinszerűen azonban a humorális immunválaszt, vagyis a fertőzés hatására keletkező, a kórokozóra jellemző antitesteket vizsgáljuk.

A fajlagos immunglobulinok vizsgálatának többféle oka vagy célja lehet. Leggyakrabban az aktuálisan zajló betegség kóreredetének tisztázása a cél. Ritkábban kerül sor szerológiai vizsgálatra a beteg kórokozó iránti fogékonyságának, kórokozó elleni védettségének és/vagy korábbi fertőzésből származó átvészeltségének a megállapítására.

A szervezetben, illetve központi idegrendszerben szaporodó kórokozót kísérő immunválasz, „az aktuális fertőzésre jellemző immunválasz”. Az aktuális fertőzés különböző klinikai formában jelenhet meg: a tünetmentes fertőzéstől az enyhe, jellegtelen tüneteken, a típusos akut betegség tüneteivel zajló fertőzésen át a halálos kimenetelű fertőzésig. A tünetekkel együtt járó aktuális fertőzés oka nem mindig deríthető ki az aktuális antitestválasz alapján, hiszen az is lehetséges, hogy az aktuális antitestválasz a háttérben zajló tünetmentes fertőzésből származik. (Például nyáron nagyon gyakori a tünetmentes enterovírus-fertőzés.)

Az aktuális fertőzésnek jellegzetes szerológiai jelei vannak, amelyek közül rutinszerűen a kórokozó-fajlagos IgM, IgA és IgG osztályú ellenanyagokat vizsgáljuk rutinszerűen. Az aktuális immunválasz a szérumban és a liquorban egyaránt áltagosan az 5. naptól néhány hétig, esetleg 1–6 hónapig mutatható ki. Az antitestek megjelenésének ideje, kimutathatósága különböző lehet; függ a módszertől, a kórokozótól, az immunállapottól, egyéb ismert és ismeretlen tényezőtől. Az antitestválasz dinamikáját meghatározó döntő tényező az, hogy a beteg először vagy ismételten találkozik-e fertőző ágenssel (elsődleges vagy másodlagos fertőzés). Az aktuális fertőzés jele a kórokozó-fajlagos IgM kimutathatósága és a kórokozóra jellemző antitestek titerének négyszeres – lényeges mértékű – növekedése a betegség folyamán. A kórokozóra fajlagos IgM termelése az elsődleges fertőzések erőteljes, megbízható jelzője, a másodlagos fertőzésekben azonban csak kivételes esetekben használható. Az antitesttiter négyszeres emelkedése másodlagos fertőzésekben gyors. Ez sem érvényes azonban minden kórokozóra (pl. a zosterfertőzés vagy az övsömör kivétel). Ha nem áll rendelkezésünkre korai vérminta, akkor a kóroki gyanút a gyógyulási szakban kimutatott növekedett, a kórokozóra jellemző antitesttiter valószínűsíti. Az a határ, amely fölött kórjelző jelentőségű az antitesttiter értéke, kórokozónként és módszerenként határozható meg.

Az első találkozást megelőzően a szervezet fogékony a kórokozóra, ekkor a szérumban nincs kórokozó-fajlagos antitest. Ezt nevezzük negatív szerostatusnak. Az akut és a felépülési szakot követően alakul ki az átvészeltségi állapot. Az átvészeltség szerológiai jelei a szérumban kimutatható maradványantitestek, amelyek gyakran egy életen át megmaradnak. Sok olyan ágens is van, amelyre csak rövid ideig, fél évtől néhány évig tartó immunválasz fejlődik ki, és a már lezajlott fertőzés ellenére ismételten fogékony rá a szervezet (pl. RS-vírus és más légúti vírusok esetében; ritkán hepatitis C-fertőzést követően). A negatív szerostatust, vagyis azt, hogy a vérben nincsenek antitestek, immunhiányos állapot is magyarázhatja.

A maradványantitestek tehát a múltbeli fertőzésnek, az átvészeltségnek a szerológiai jelei, azonban lehetnek más eredetűek is. Az újszülött vagy a csecsemő vérében talált kórokozó-fajlagos antitestek többsége anyai eredetű. Ha a beteg a szerológiai vizsgálat előtt vérátömlesztést, plazmát vagy immunglobulinkészítményt kapott, akkor olyan maradványantitesteket tudunk kimutatni a véréből, amelyek passzívan, vérátömlesztéssel vagy immunglobulin adásakor kerültek a szervezetébe.

A természetes védettségből származó maradványantitestek oltalmat jelentenek a fertőzéssel szemben. A szerodiagnosztikai eszközökkel kimutatott maradványantitestek döntő többsége védettséget nyújt. Védettséget adó antitestválasz kiváltható aktív és passzív védőoltással is. Bizonyos kórokozók esetében azonban a védettségnek és az átvészeltségnek más-más szerológiai jellemzői vannak. Sok olyan kórokozó van, amely ellen még a kis mennyiségű maradványantitest is elegendő védelmet jelent. Némely kórokozó esetében azonban a védő antitest szintjétől függ a védettség. A védő szint alatt az antitest jelenléte átvészeltséget jelez, de nem nyújt védettséget a fertőzéssel szemben (pl. varicella). Más kórokozók esetében a mennyiségen kívül a más antigén fajlagosságú antitest jelenléte szükséges a védettséghez. (Például a B hepatitis átvészeltsége után a betegek nagy többségében kimutatható az anti-HBc és az anti-HBs is, de csak az anti-HBs fogadható el védő antitestnek, és ennek is el kell érnie a 10 IU/l-es szintet a védettséghez.) A védettség megállapításához kiemelt jelentőségű a szerológiai vizsgálatra használt eszköz, módszer jellegzetességeinek ismerete. A széles körben elterjedt ELISA, illetve EIA módszerek többsége a határérték tartományban nem ad megbízható eredményt. Amikor a védettség vagy a fogékonyság megállapításának nagy a jelentősége (pl. malignus betegségben szenvedő gyermek varicellaexpozíciója), akkor olyan minőségű kórjelző eszközt kell használni, amely a védettséghez szükséges antitest határértékszintjét jelzi.

A szerológiai módszereken kívül más megközelítéssel is eljuthatunk a kórisméhez. Ezek közé tartozik a kórokozó közvetlen kimutatása; a kórokozó igazolása tenyésztéssel, illetve izolálással; a kórokozó kimutatása a nukleinsavszakaszának megsokszorozását követően (PCR). Ez utóbbi módszerek diagnosztikus használata előtt nagy jövő áll. A szerológiai vizsgálatok kiemelkedő jelentőségűek a virológiában és a nem tenyészthető, vagy nehezen tenyészthető mikroorganizmusok esetén.

A kapott szerológiai értékek százalékban kifejezett viszonyszámok. Nincs százszázalékban érzékeny vagy fajlagos immunológiai teszt. Az érzékenység az a pontosság, amellyel a vizsgálat igazolja a fertőzést. A fajlagosság az a pontosság, amellyel a vizsgálat kizárja a fertőzést. A pozitív előre jelző érték annak valószínűsége, hogy a pozitív vizsgálati eredmény fertőzést jelez. A negatív előre jelző érték annak valószínűsége, hogy a negatív vizsgálati eredmény kizárja a fertőzést.

A szerológiai vizsgálatok különleges területe a központi idegrendszeri kórokozóra jellegzetes antitestképzés igazolása. Ez a módszer azokban a központi idegrendszeri tünetekkel járó akut fertőzésekben alkalmazható, amelyekben a központi idegrendszerben szaporodó kórokozók vannak jelen, vagyis a betegség kialakulásában nem az immuntörténések állnak előtérben (HSV-1, HSV-2, HIV stb.). Élettani viszonyok között a szérumbeli IgM titer 5000-szerese a liquorbelinek, a szérumbeli IgG titer pedig 600-1000-szerese a liquorbelinek. Ezek az antitest arányok a vér-liquor gátat romboló folyamatokban mérsékelten, a központi idegrendszeri kórokozó szaporodása esetén pedig jelentősen megváltoznak az antitesttermelő központi idegrendszeri sejtek serkentésével. A liquorban a kórokozóra fajlagos IgM igazolása önmagában kórjelző jelentőségű. A liquor/szérum kórokozó fajlagos antitestszint központi idegrendszeri kórokozóra jellemző antitestképzés esetén 1:20 vagy annál nagyobb.

Számos szerológiai módszer ismeretes. Némelyikük a mikrobiológia minden ágában, mások csak egy-egy részterületen használhatók. Például a fluoreszcens jelöléses, enzim jelöléses módszerek mindenütt használatosak, a haemagglutinatio gátlása jellemző virológiai módszer.

Az antitestválasz kimutatására szolgáló módszerek jelentős mértékben különböznek egymástól a fajlagosságban, az érzékenységben, a gyorsaságban, az árban, a kivitelezés egyszerűségében vagy bonyolultságában, az értelmezés nehézségeiben. E módszerek többsége egymást kiegészítő adatot nyújt a fertőzésről. Megerősítésre használatos módszerek is vannak. A megerősítő tesztek fajlagosabbak és érzékenyebbek, mint a rutin diagnosztikus módszerek. Ilyenek például a Western blot alapelven felépülő assay-k (WBA).

Az aktuális antitestválasz kiértékelésénél mindig számolnunk kell az álpozitív vagy álnegatív eredmény lehetőségével is. Az álpozitív eredménynek többnyire az akutfázis-fehérjék (C-reaktív protein) vagy a rheumafaktor az oka. Az álnegatív eredmény leggyakrabban az azonos antigén fajlagosságú antitestek versengéséből ered.

Irodalom

1. Bernard, N., Fields, David, M., Knipe, P.M.: Howley Fundamental Virology. 3rd ed. Lippincott-Raven, Philadelphia, 1996.

2. Czirók É. (szerk.): Klinikai és járványügyi bakteriológia. Kézikönyv. Melánia Kiadó, Budapest, 1999.

3. Graman, P.S., Menegus, M.A.: Microbiology Laboratory Tests. In: Reese, R.E., Betts, R.F. (eds.): A Practical approach to Infectious Diseases. MSD Handbook, 1996. 935–966.

4. Mandell, G.L., Bennett, J.E., Dolin, R. (eds.): Principles and Practice of Infectious Diseases. 6th ed. Churchill Livingstone, Philadelphia, 2005.

5. Murray, P.R., Baron, E.J., Pfaller, M.A., Tenover, F.C., Yolken, R.H. (eds.): Manual of Clinical Microbiology. 8th ed. ASM Press, Washington, D. C., 2003.