Ugrás a tartalomhoz

A belgyógyászat alapjai 1.

Zsolt, Tulassay (2010)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

A belgyógyászat fejlődése

A belgyógyászat fejlődése

Dr. Karasszon Dénes

A tudomány története – maga a tudomány.

(Goethe)

Az orvostudomány múltját, eszmetörténeti fejlődését vizsgálhatjuk az egyes betegségek történetének és történelemformáló jelentőségének, a betegségekkel kapcsolatos ismereteink alakulásának, diagnosztikai és terápiás eljárásaink fejlődésének, továbbá a fejlődés irányát meghatározó orvostudósok: „iskolateremtő” tanítómestereink életének, tudományos eredményeinek, oktató, nevelő, kutató és szakirodalmi működésük hatásának tanulmányozása szempontjából. A fejlődés azonban korántsem immanens tulajdonsága a medicinának. Új, mindaddig ismeretlen betegségek jelentkezése, diagnosztikus eljárások tökéletlensége, az addig ismert és használatos gyógyszerek, gyógyeljárások hatástalansága éppúgy teremthet krízishelyzetet, mint lángelméjű kutató megjelenése és éppúgy kényszeríthet tehát újabb vizsgálómódszerek, gyógymódok, gyógyító és védekező eljárások kidolgozására. Az orvostudomány fejlődésének történelmi korszakai sokkal inkább kapcsolódnak a betegségek kiváltotta krízishelyzetekhez, mint a történelem évszázadainak kronológiai rendjéhez.

A specializáció nyomait már az ókori Egyiptomban felismerjük: az orvostudomány ez ősi birodalmában „általános orvosok” mellett a „titokzatos betegségek” orvosai, a „test” orvosai, a „végbél őrzői”, valamint szemészek és fogászok foglalkoztak a betegekkel.

A görög mitológiában az egyetemes gyógyítás istenének: Aszklépiosznak gyermekei folytatták apjuk mesterségét, de „specializálódtak”: a trójai háborúban Machaon sebészként, Podaileiros orvosló szerekkel gyógykezelő orvosként működött, ezért az utókor ez utóbbit tekinti a „belgyógyászat” ősének.

Hippokratész (Kr. e. kb. 460–377) méltán kapta az utókortól „az orvostudomány atyja” kitüntető címet: az orvosi ismereteket elhatárolta a spekulatív filozófiától; „nedvkórtanával”1[1] és az esküjében foglaltakkal évezredekre határozta meg az orvos feladatkörét, szemléletét, gondolkodásmódját és erkölcsi kötelezettségeit. Racionális szemléletével elítélt minden mágikus hókuszpókuszt; gyógyításra phlebotomiát, diétás kezeléseket, purgálást, klystért, fürdőt, borogatást, bedörzsölést alkalmazott; empirikusan megválasztott gyógyszerei is leginkább növényi eredetűek voltak. Gyakorlati orvosi tanácsait máig gyakran citált „aforizmákban” foglalta össze.

A klasszikus ókor Hippokratész után másik legnagyobb orvosa, Galenus[2] – újabb erősítést adva a hippokratészi humorálpatológia tanításainak – az orvosi ismereteket funkcionális szemlélettel egészítette ki. Nagy figyelmet fordított a nyelv és a pulzus vizsgálatára, valamint az uroszkópiára, azaz a vizelet minőségének megítélésére. Módszerével számos – ma is elfogadott – betegség-egységet[3] különített el. Terápiája azonban – jóllehet varázsszereket ő sem használt – még mindig tisztán empirikus. Hippokratész és Galenus tanításait a bizánci és az arab orvosok is átvették, tanításaikban hangsúlyozva a teória és a praktikum különállását.

A római birodalom hanyatlását, a pogány istenek kultuszának megszűnését éppúgy epidémiák pusztításai támogatták, mint később a középkori társadalom hűbéri rendszerének, a „Mennyei Királyság” hierarchiájának és a skolasztika szilárd épületének összeomlását. A keresztes háborúk ugyanis újból kedveztek a tömegesen fellépő (ergotizmus, skorbut), valamint járványosan terjedő betegségek (lepra, pestis, malária, diphtheria, angol izzadás, veszettség, rühösség stb.) előfordulásának, valamint a Hippokratész és Galenus tanításait hűségesen ápoló papok sebészi tevékenységének. E működésüket olyannyira gyakorolták, hogy az már-már szent hivatásukkal járó kötelezettségeik elhanyagolásához vezetett. Először a XII. században hozott zsinati határozat mondta ki, hogy Ecclesia abhorret a sanguine és ennek megfelelően a papokat eltiltották előbb bármiféle sebészi beavatkozás végzésétől, utóbb az orvoslás gyakorlásától. E rendelkezés azonkívül, hogy a világi orvosok működésének megindulását eredményezte, egyben kezdetét jelenti a medicina[4] önálló, a kirurgiától elkülönülő fejlődésének.

A humanizmus és a reneszánsz ugyan még igyekezett Hippokratész és Galenus tanításait eredeti formájukban fenntartani, a változatlan erővel tomboló, sok áldozatot követelő és csak időszakonként szünetelő epidémiák azonban a medicinában is reformációt követeltek. A gyógyító orvostudomány valódi reformátorának mégis Fracastorót, az epidemiológia, és Paracelsust, az iatrokémia megalkotóját tekintjük.

Fracastoro[5] a járványos (contagiosus) betegségek lényegét, a contagiumot („ragályanyagot”) per contactum,per fomitem, illetve per distans terjedő, szaporodásra képes fajspecifikus transzmisszibilis matériának tekintette. Az ember járványos betegségeitől (pestis, syphilis, hastyphus, influenza, tuberculosis, dysenteria, rabies stb.) élesen elhatárolta az állatokat (szarvasmarhákat, vadászkutyákat), valamint a növényeket megtámadó ragályos betegségeket.

Miként Fracastoro a járványtannak, úgy Paracelsus,[6] „a gyógyszertan reformátora” a farmakológiának és a gyógyszeres terápiának vált korszaknyitó alakjává. Igaz, signatura tanával, amely szerint a szív alakú növényi levelek a szívre, a sárga virágú növények a „sárgaságra” stb. ható titkos szert („arcanumot”) tartalmaznak, tévutakon járt, mégis ő vezette be a higanyvegyületek, az ólomkészítmények, a vas-, réz-, cinkvegyületek, az arzén- és antimonkészítmények, a salétrom alkalmazását a gyógyászatba. Fémsóinak – különösen higanykúráinak – gyógyhatásával sikerrel oldotta fel azt a krízist, amelybe a syphilis taszította az emberiséget. Megújította a gyógyszerkészítést; növényekből tincturát, essentiát és extractumot készített. Paracelsus – bár személyiségének furcsaságaival a még normálisnak elfogadható viselkedésformák birodalmának legtávolabbi határait is messze túlhaladta – olyan erjedésnek lett az élesztője, amely a biokémia és a fiziológia („élettan”) autonóm fejlődéséhez vezetett. Ennek a fejlődésnek élén van Helmont[7] áll. Számos követője közül kiemeljük a vértranszfúziót kikísérletező Boyle[8] nevét. A megindult fiziológiai kísérletek vezettek a vérkeringés medicinában új korszakot nyitó felismeréséhez. Ennek örökbecsű érdeme Harvey[9] nevéhez fűződik.

A XVI–XVII. század jelentős filozófiai,[10] technikai,[11]gazdasági, kulturális, sőt tudományos fejlődését[12] megakasztotta a harmincéves háború (1619–1648), amelyet törvényszerűen kísért éhínség és különféle járványos betegségek – malária, pestis, himlő, dysenteria, morbilli, scarlatina – szokatlanul súlyos formában és szokatlanul sok áldozatot követelő megjelenése. A medicina fejlődése szempontjából korszaknyitó jelentőségű az „angol Hippokratész”, Sydenham[13] fellépése. Sydenham ugyanis, jóllehet betegei gyógykezelésére még a hippokratészi humorálpatológia híveként csupán kiadós vérbocsátást, továbbá hánytató-, hashajtó-, illetve izzasztó szereket alkalmazott – epidemiológiai szempontból kozmikus, tellurikus és meteorologikus tényezők hatására vezette vissza és szezonalitásuk, évszakhoz, időjárási körülményekhez kapcsolódó morbiditásuk szerint csoportosította az általa észlelt megbetegedéseket. A tudományos epidemiológia alapjainak lerakása mellett Sydenham az orvostudományban hosszú időn át uralkodó nozológiai irányzatnak is kezdeményezőjévé vált.

A járványosan pusztító betegségek elleni sikertelen küzdelem – krízishelyzetet teremtve – kényszerítette az orvosokat újabb és újabb gyógyszerek bevezetésére. A XVII. században Paracelsus követői és ellenzői között például valóságos „antimon-háború” zajlott az antimonkészítmények használatának engedélyezése, illetve betiltása céljából. Az Amerikából behozott kínafakéreg és guajak a malária, illetve a syphilis ellen hatékonynak bizonyulva a gyógyszerterápia történetében jelent határkövet, és további új gyógyszerek megjelenésének köszönhetően eredményezte gyógyszerkönyvek készítését és megjelenését.

A kinin használatának is voltak ellenzői. Közülük kiemelkedik Stahl[14],aki szerint a lázat, mint az anima[15] jótékony, az élő szervezetben levő phlogiston[16] „égésére” kifejtett szabályozó működésének megnyilvánulását nem szabad orvosszerekkel elnyomni.

Stahl „animizmusa” és „phlogiston-teóriája” jutott érvényre a franciaországi Montpellier egyetemén, ahol a neohippokratikus vitalisták felfogása szerint a vis vitalis („életerő”) meggyengülése a forrása minden betegségnek. Ennek a vitalista irányzatnak legjelesebb képviselője François Boissier de Sauvages (1706–1767) montpellieri egyetemi tanár, orvos és botanikus, akit a medicinában hosszú időn át uralkodó nozológiai[17] szemléletmód meghonosítójának tekintünk. ő ugyanis a „betegségeket” ontológiai[18] alapon önmagukban létező, önálló „lényeknek” tekintette és – Sydenham klasszifikációs törekvéseit követve – botanikusi szorgalommal törzs, faj, fajta, nem szerint osztályozta. Célja volt olyan taxonómia összeállítása, amely a beteg megfigyelése során észlelhető jelenségekre épül. A jelenségek ugyanis felfogása szerint azonosak magával a betegséggel, egyben az ókori medicina tanításaiból átvett felfogás szerint jelek (szemionok), amelyek a kezelésmód megválasztását és a betegség várható lefolyását is jelzik. Szemiotikai rendszerében tíz osztályt (classist) állított fel. Csoportosítása a következő: vitia (hibák); febres (lázak); phlegmasia (gyulladások), spasmi (görcsök); anhelationes (nehézlégzések); debilitates (gyengeségek); dolores (fájdalmak); vesaniae (tébolyok); fluxus (folyások); cachexiae (sorvasztó betegségek). Az osztályokon belül további 2–7 rendet (ordót) különített el.[19]

A francia felvilágosodás Voltaire, Rousseau, Lamettrie működése alapján „filozófiai századnak” nevezett korában egyetlen személyt ért sorsfordító krízisnek köszönhetjük a mai belgyógyászat alapeszméjét: a klinikai szemléletet és a betegágy melletti oktatást bevezető és meghonosító holland orvos, Hermann Boerhaave (1668–1738) fellépését.

Boerhaave[20] ugyanis eredetileg papnak készült és ezért teológiát tanult. A Sors azonban másként döntött: mint a „bibliai szent nyelvek” (héber, arameus, görög) kitűnő ismerőjét, őt kérték fel egy elhunyt nyelvtudós könyvtárának katalogizálására. Itt találkozott Hippokratész, Galenus, Vesalius, Paracelsus és a medicina más klasszikusainak műveivel, amelyek annyira lebilincselték, hogy hamarosan – nem kis szerencséjére – az orvosdoktori fokozatot is megszerezte. A protestáns papi pálya ugyanis lezárult előtte, miután bevádolták, hogy a zsidó és keresztény vallásfilozófusok által egyaránt eretneknek ítélt szabadgondolkodó Spinoza tanításainak pártjára kelt. Orvosi rendelőt nyitott. Praxisa kiterjedésével hírneve is oly mértékben emelkedett, hogy a leydeni egyetem orvosi kara előadói állást kínált fel számára. Praxisa ellátása mellett eleinte csak elméleti diszciplínákat: anatómiát, növénytant, kémiát, gyógyszertant tanított, később azonban az orvosnövendékeket betegeihez is magával vitte. Így alakult ki a „betegágy melletti oktatás”, amelynek bevezetése az orvostudományban és az orvosképzésben új korszakot nyitott, Boerhaavét pedig – 1714-től a leydeni Caecilia Kórház egyetemi klinikává[21] emelt 12 ágyas osztályának professzorát – „totius Europae praeceptorként” világhírűvé tette[22].

Boerhaave az elméleti orvostudományban a hippokratészi tanításokat iatrokémiai, iatrofizikai és vitalista ismeretekkel kiegészítve szintézisre törekedett, a gyakorlati gyógyításban pedig a részletes és alapos megfigyelést, valamint az egyszerűséget tartotta a legfontosabbnak. A betegen észlelhető jelenségek őnála már nem szemionok, hanem betegségtünetek (szimptómák); gyógyszerei főként növényi eredetűek, gyógymódja diétás kezelésekből, bedörzsölésekből és testmozgásból állt. Két leghíresebb művében[23] összefoglalt tanításait 16, illetve 13 kiadásban – a latin eredetiről több modern európai nyelvre lefordítva – a művelt világ valamennyi egyetemén tankönyvként használták. Gazdag szakirodalmi munkássága mellett több mint kétezer tanítványa hirdette tanításait és honosította meg saját hazájában, illetve működési területén a klinikai szemléletet és gondolkodásmódot, amely alapeszméjévé vált az újkori orvostudománynak.

A világ minden részéből érkező tanítványai sorából az újkori fiziológiát állatok – főként kutyák – vivisectióval előidézett mérhetetlen szenvedései árán experimentális tudománnyá fejlesztő Haller[24], valamint van Swieten és de Haën nevét emeljük ki.

Haller az anatómiai ismereteket élettani szemlélettel kiegészítve meghatározó módon járult hozzá a mai belgyógyászat élettani alapjainak lerakásához. A hippokratészi és arisztotelészi physis, a galenusi pneuma,[25] a paracelsusi, illetve van helmonti archeus, a descartes-i életszellemek, valamint a stahli anima elképzeléseket fiziológiává egyesítette, irritabilitás elméletével azonban egy időre helytelen irányba terelte a betegségek oktanáról alkotott fogalmaink fejlődését. Részben ugyanis támogatta azt az ősi felfogást, amely szerint a betegségeket a környezetben rothadás, erjedés stb. következtében létrejött és belégzés, táplálkozás, sérülés útján bejutott miasma[26] („gerj”) okozza, részben elfogadhatóvá tette Nägeli[27] és követőinek „contagionista” tanítását: a vitális folyamatok kóros irányú változása útján „contagium” létrejöttét, azaz a járványosan terjedő betegségek „ősnemzés” (generatio spontanea) útján történő kialakulását.

Elgondolását az epidemiológiai viszonyok alátámasztani látszottak. Európában ugyanis a XVIII. század háborúit (balkáni orosz–török háború; osztrák örökösödési háború) kísérő pestis, malária, kiütéses typhus, syphilis és más megbetegedések mellett újból fellángolt a fekete himlő (variola vera), amely Németországban 70 000, Franciaországban a király (XV. Lajos) elragadása mellett 30 000, Magyarországon 25 000 áldozatot követelt évente. Az osztrák császári család tizenegy tagja, köztük maga I. József, valamint Mária Terézia férje és két gyermeke halt meg himlőben. Tomboló erővel söpört végig Európán az ázsiai pusztákról behurcolt „keleti” marhavész (pestis bovina), amely az igás-, tejelő- és vágómarhák kipusztításával éhínséget és fehérjehiányt okozott. Az 1740-ben – 23 éves korában – trónra lépett Mária Terézia felismerte, hogy a katasztrofális egészségügyi viszonyok egész birodalmának széthullásához vezetnek, ezért – megelégelve a „contagio-physicusok” kevés sikerrel kecsegtető tevékenységét – udvarába hívta a holland Boerhaave legkiválóbb tanítványát, Van Swietent[28] és megbízta a Habsburg Birodalom egészségügyének korszerűsítésével és rendezésével (1745).

Van Swietennek kapóra jött a meghívás, a protestáns Hollandiában ugyanis katolikus vallása következtében nem kaphatott kinevezést Boerhaave elárvult tanszékére. Készséggel ment tehát a katolikus Habsburg császárnő udvarába, ahol első dolga az volt, hogy az egészségügy alapját alkotó orvostudomány felemelkedése és további fejlődésének biztosítására az orvosképzést magas szintre emelje. Jansenista[29] felfogásának megfelelően az egyetemeket „bekebelezte” (az uralkodó fennhatósága alá helyezte), az orvosképzést Boerhaave szellemében a „betegágy melletti oktatás” bevezetésével klinikai irányzatúvá tette. Minthogy a Habsburg Birodalom a XVIII. században az osztrák örökös tartományokat, a koronaországokat (Csehországot, Magyarországot és kapcsolt részeiket), továbbá Lombardiát, a mai Belgiumot, valamint Lengyelország egy részét foglalta magában, a birodalmi főorvos reformintézkedései Bécs, Graz, Innsbruck, Krakkó, Königsberg, Milánó, Pavia, Prága, Salzburg egyetemére, majd a magyarországi Nagyszombatban megalapított egyetemre egyaránt vonatkoztak. Ezek után érthető, hogy Boerhaave tanításai Európa-szerte gyorsan elterjedtek és termékenyen hatottak az orvostudomány fejlődésére. A fejlődés élén természetesen Bécs állt, ahova van Swieten a birodalom valamennyi országának legkiválóbb orvosát hívta meg és nevezte ki egyetemi orvosprofesszorrá. Ennek eredményeként alakult ki a „bécsi orvosi iskola”, amelynek élére régi barátját, az ugyancsak holland és ugyancsak Boerhaave-tanítvány de Haënt[30] állította.

De Haën a „klinikai iskola” tanáraként előadásait a kórteremben, a betegágyak mellett tartotta. Tanítványaitól a betegek állapotának vizsgálatát, testhőmérsékletének naponkénti rendszeres mérését („lázmérés”), a szimptómák (betegségtünetek) pontos megfigyelését és feljegyzését: a gondosan vezetett kórlapon aprólékos kórleírás[31] készítését követelte meg. Nagy jelentőségű volt az angol hajóorvos, Lind[32] citrom és narancs etetésével végzett klasszikus kísérlete a tengerészeket tizedelő skorbut sikeres gyógyítására, illetve megelőzésére (1753). A medicina további fejlődésében mégis Morgagni[33] fellépése és a kórbonctan (anatomia pathologica) segítségével a „betegségek székhelyének”[34] felismerése, illetve megállapítása teremtett új korszakot: az „európai orvostudomány” alapeszméjévé tette az anatómiai szemléletet és gondolkodásmódot, és szélesre tárta a kaput a további fejlődés számára. Az első nagyszerű eredmény volt a „bécsi klinikai iskola” jeles tanítványa Auenbrugger[35] által a mellkaskopogtatás (percussio) módszerének bevezetése a klinikai betegvizsgálatba.[36] Az új módszer Corvisart[37] révén Franciaországban is elterjedt, ez ihlette a tuberculosisban szenvedő Laënnecet[38] az első sztetoszkóp[39] (hallgatócső) megalkotására és a hallgatózás (auscultatio) módszerének kidolgozására (1819). A percussio és az auscultatio segítségével az addig csak boncolás útján felismerhető kórbonctani elváltozások klinikai vizsgálattal megállapíthatóvá váltak.

E nagyszerű felfedezések az orvosi gondolkodásmódot alapvetően megváltoztatták. Az „anatómiai gondolkodásmód” jegyében a klinikai szimptómák mérlegelésére alapozott prognosztika (kórjóslás) diagnosztikává (kórismeretté) fejlődött. Pinel,[40] Esquirol,[41] illetve Griesinger[42] működése nyomán még az elmebetegségekről táplált misztikus, morális, etikai színezetű felfogás is anatómiai alapokat nyert. Az elmekórtan önálló fejlődésnek indulásával a pszichodiagnosztika is különvált, a klinikai diagnosztika ettől kezdve fizikális[43] diagnosztikaként szolgálta a medicina további fejlődését.

Eurázsiában a XVIII. században – az általánosságban emlegetett pusztító járványos betegségek mellett – három influenzapandémia[44] („orosz nátha”) is végigszáguldott és sok áldozatot követelt. A „járványokról” alkotott fogalmaink tisztulása terén ezért is alapvető jelentőségű volt Jenner[45] sikeres védőoltása a himlő ellen (1796). Hiába kaptak lábra különféle doktriner, szektás, mai szóhasználatunkban „alternatívnak” nevezett gyógyeljárások, a spekulatív tévtanokkal szemben a természettudományosan megalapozott medicina győzött, az orvostudomány és vele az orvosok tekintélye növekedett. A presztízsemelkedéshez nagymértékben járult hozzá a francia Bichat[46] az „anatómiai gondolat” erősítésével. Hatására kortársa, a német Hufeland[47] Berlinben már a „Pathologia et therapia specialis” elnevezésű diszciplína professzoraként oktatta a medicinát (1810)[48], amelynek fejlődésében jelentős állomás volt Addison[49] felismerése a mellékvesekéreg működési elégtelenségének betegségokozó szerepéről.

Az „anatómiai gondolat” a klinikai iskolájáról híressé vált Bécsben is erőre kapott és gyökeret vert Rokitansky[50] és Skoda[51] működése, valamint a nevükhöz fűződő „második”, „fiatalabb”, illetve „kórbonctani iskola” létrehozásával. Rokitansky a kórbonctanban a szolidárpatológia,[52] a kórtanban a krázis-elmélet[53] hirdetője volt. Skoda klinikusként hasonló nézeteket vallott, ezért – bár a fizikális diagnosztikában világhírűvé vált – mindketten a terápiás nihilizmus képviselőjeként vonultak be a medicina történetébe. Skoda attól kezdve, hogy a dermatológiát, a „kültakaró” bántalmaival foglalkozó tudomány művelését külön, önálló klinika hatáskörébe utalta, saját területét „belgyógyászatnak”, klinikáját „belgyógyászati klinikának” nevezte.

A belgyógyászat fejlődését a fiziológus Claude Bernard[54] működése nyomán örvendetesen befolyásolták a kísérletes orvostudomány nagyszerű eredményei. Ezek ismeretében emelkedhetett ki a kor belgyógyászainak sorából Wunderlich[55], a belgyógyászatban a fiziológiai irányzat képviselője, a hőmérőzés, a lázgörbeszerkesztés és a klinikai kutatómunka fontosságának hirdetője. Vele csaknem egy időben Frerichs[56], aki a Bright[57]-kórról, az uraemiás intoxikációról, a heveny sárga májsorvadás alkalmával a leucin és a tirozin kimutatásáról, a diabetesről, az epe élet- és kórtani szerepéről, az anyagcseréről folytatott klinikai kémiai („labor”) vizsgálataival, valamint Traube[58], aki különösen a szív- és a vesebántalmak kísérletes kórélettani, illetve Kussmaul,[59]aki a gyomor endoszkópos vizsgálatának bevezetésével a klinikai diagnosztika, a gyomormosás módszerének kidolgozásával a terápia, és több általa felismert kórkép leírásával az egyetemes belgyógyászat történetébe írta be nevét. A franciaországi Toursban 1818-ban fellépett és két éven át járványosan pusztító diphtheria okozta fulladásveszély elhárítására Bretonneau[60] vezette be a tracheotomiát és szerkesztett kettős kanült a ki- és belégzés zavartalanságának biztosítására (1827).

Jelentősen megerősödött a patológiai szemlélet Virchow[61] sejtkórtanának (cellulárpatológia[62]) hatására. Felfogása szerint a betegség csupán egyes sejtcsoportokat érint, ezért a terápiát is ennek megfelelően kell irányítani. A pyaemiában a fehérvérsejtek szerepének, valamint új betegség, a leukaemia felismerésével, a gyulladás, a daganatok, a thrombosis, a metasztázis, a degeneratív folyamatok, a trichinosis és más betegségek kórfejlődéstanának tanulmányozásával új korszakot nyitott az orvostudomány történetében.

A terápiás nihilizmus reménytelenségéből a kiszabadulást az a krízis váltotta ki, amelybe az 1831-ben Európára törő, több hullámban támadó és százezrek halálát okozó cholera taszította a medicinát. Semmelweis és Lister fellépésével a fertőzés szerepének, jelentőségének elfogadása; Pasteur és Koch munkássága nyomán a mikrobiológiai éra kialakulása; Fodor, Behring, Ehrlich kutatásainak köszönhetően új tudomány, az immunológia megszületése nem csak új korszakot nyitott, hanem a kóroktani (etiológiai) szemlélet és gondolkodásmód bevezetésével és érvényre juttatásával alapvetően új szemléletetmódot honosított meg az orvostudományban, egyben újabb lehetőséget teremtett a belgyógyászat további specializálódása számára. Miután világossá vált, hogy a mikrobiológiai és immunológiai diagnosztika speciális felszereltséget és szakembereket igényel, a korábbi járványtan (epidemiológia) a közegészségtan (higiéné) részeként a betegségek elterjedtségének, terjedésmódjuk törvényszerűségeinek felderítésével, valamint leküzdésükre, sőt megelőzésükre szolgáló rendszabályok kidolgozásával foglalkozó tudománnyá alakult. Az azóta infektológiának nevezett tudomány feladatköre a fertőző és parazitás eredetű bántalmakban szenvedő betegek diagnosztizálására, ápolására és gyógykezelésére irányul. E téren a malária ellenes kininkezelés (1820), a syphilis ellen Ehrlich által kidolgozott Salvarsan-kezelés; számos fertőző betegség ellen a Nobel-díjas Behring által elterjesztett immun- (szero-) terápia, valamint a preventív védőoltások egyre szélesebb körben történő alkalmazása után a XIX. század második felében – a szalicilsav és származékainak felhasználása lázcsillapításra, majd a Domagk[63] által felfedezett szulfonamidok révén – a kemoterápia vált a XX. századi belgyógyászat egyik vezéreszméjévé.

A XIX. század deskriptív patomorfológiai szemléletmódja – a már említett Cloude Bernard kutatásai útján szerzett ismereteknek köszönhetően – a XIX. század végétől patofiziológiai irányzattá fejlődött. Az influenza azonban – amely az 1880–1890-es években „orosz nátha” elnevezéssel pandémiát okozott és félelmetesen sok áldozatot követelt – makacsul ellenállt minden gyógykezelésnek. Újabb járványhulláma, a spanyol nátha az I. világháború végén tört Európára (1918); az áldozatok száma ezúttal a húszmilliót is meghaladta. Az ezzel egy időben észlelt sajátos encephalitis lethargica a vírusencephalitisek iránti érdeklődés felkeltésével segítette a neurológia önállósulását, valamint különösen a mikrobiológiai és immunitástani kutatásokat. Az immunitástan fejlődésének köszönjük az anaphylaxia[64] és allergia[65] jelenségének megismerését és a korábban „allergiás” eredetűnek nevezett, a tudomány fejlődésével már az immunpatológia tárgykörébe sorolt bántalmak (rheuma, asthma stb.) kórfejlődéstanának tisztázását.

A határterületi, társ- és rokontudományok fejlődésének köszönhetően a belgyógyászat keretei közül kivált és önálló tudománnyá vált a csecsemő- és gyermekgyógyászat, a bőrgyógyászat; a röntgensugár felfedezése (1892)[66]és sokoldalú felhasználása a radiológiát mind diagnosztikai, mind terápiás értékei alapján önálló tudománnyá emelte. A sugárterápia és izotópdiagnosztika, szcintigráfia napjaink nukleáris medicinájának alapja.

A kardiológia (szívgyógyászat) belgyógyászaton belüli speciális szakágazattá válását a szívizom bioelektromos tevékenységét regisztrálni képes eljárás, az elektrokardiográfia felfedezésének (1902) köszönhetjük. A felfedezés Einthoven[67] érdeme, de a dicsőségből – az eljárás tökéletesítése és elterjesztése révén – többen is részt érdemelnek. Önálló betegségként került az érdeklődés előterébe a hypertonia, amelynek vizsgálata – különösen Riva-Rocci[68] (1896) tenziométere segítségével – Noorden,[69] (1909) majd Erich[70] (1911) hatására vált a belgyógyászok mindennapos feladatává. A kardiológia ezáltal fokozatosan a szív- és érrendszer betegségeivel foglalkozó tudományággá fejlődött, ebben jelentős része volt Herricknek,[71] aki a collateralis keringés biztosította lehetőségek alapján kísérletesen bizonyította a koszorúérthrombosis okozta szívinfarctust szenvedett betegek életben tartásának lehetőségét. További fejlődést nyújtott Forssmann[72] Nobel-díjjal jutalmazott kísérlete, amelyben először saját magán hajtott végre szívkatéterezést (1929). A vérkeringés zavarai mellett utóbb a nyirokkeringés kórtana is az érdeklődés előterébe került.

A klinikai hematológia Ehrlich fehérvérsejt- (1879) és Virchow leukaemiakutatásainak (1845) hatására indult fejlődésnek. A vérvizsgálat sokáig csupán diagnosztikai segédtudományként szolgálta a belgyógyászatot, később azonban immunológiai, immunhematológiai és heredopatológiai jelentősége miatt fokozatosan önállósult, a vérpótlás, sőt a csontvelő-átültetés terápiás, például örökletes enzymopathiák korrekciója céljából történt bevezetése (1973) óta pedig egyenesen életmentő szerephez jutott. Az orvostörténelemnek a belső elválasztású mirigyek működészavaraira visszavezethető kórképekről felhalmozódott gazdag ismeretanyagát nem említve, a tudományos endokrinológia Berthold[73] kakasokon és kappanokon végzett hereátültetési kísérleteivel vette kezdetét (1849), majd Brown-Séquard[74] „megfiatalítási” önkísérletével került az érdeklődés középpontjába. Pajzsmirigy-átültetés (Kocher[75]), pancreaskiirtás és pancreasátültetés (Mering[76] és Minkowski[77]), a pancreas váladékának képződését elsősegítő szekretin, (Bayliss[78] és sógora, a hormon kifejezést bevezető Starling[79], 1902), majd a pancreas Langerhans-szigeteinek bizonyos sejtjeiben termelődő, a vércukorszintet csökkentő hormon, az inzulin felfedezésének (Banting[80] és Best,[81]1921) hatására már nem csupán a diabetes[82] súlyos problémája nyert megoldást, hanem – különösen Cushing[83] nyomán – új tudományág, az endokrinológia indult nagyszerű fejlődésnek és vezetett el a neurohormonok, neuropeptidek megismerése által a neuroendokrinológia kialakulásához. Az éhínségek, a fehérjehiány, a vashiány, az egyoldalú, vagy egészségtelen táplálkozás káros, ugyanakkor a diétás kezelések jótékony hatása ősidők óta ismert. Az angolkórt pl. Glisson[84] már a XVII. században leírta, az anyagforgalom és az anyagcsere zavarainak felismerése és gyógyítása[85] mégis csak a patofiziológiai irányzat erősödése kapcsán, a biokémiai ismeretek fejlődésének köszönhetően válhatott a belgyógyászat alaptudományává. A köszvény (arthritis urica, uricosis) „húgysav-kiválasztási” zavarkénti felismerése (Garrod,[86]1848), után a hiánybetegségekre (carentiákra) vonatkozó ismereteink fejlődésének jelentős állomása lett Funk[87] kutatásai alapján a beriberi megszüntetése, majd megelőzése diétás kezeléssel (1911). Utána a vitaminok kutatásával rengetegen foglalkoztak, munkásságuk gyümölcseként derült fény a xerophthalmia, a pellagra, a beriberi, a skorbut, a rachitis és az avitaminosisok, illetve a többnyire túladagolás következtében kialakuló hypervitaminosisok okozta bántalmakra. Egyidejűleg megnyílt az út egyéb hiánybetegségek: az esszenciális, illetve nem esszenciális aminosavak, a makro- (Ca, P, Fe, Na, K) és mikro- vagy nyomelemek (Fe, I, Cu, Mn, Zn, Co, F, B, Cd stb.) hiánya okozta anyagcsere-zavarok felismerésére és megszüntetésére. A fejlődés következő állomása volt az anyagcsere örökletes bántalmainak felismerése. Ehhez az első lépéseket az albinismus, alcaptonuria, cystinuria, és pentosuria ismertetésével Garrod[88] tette meg (1908), aki az egy gén egy enzim megállapításával a „biokémiai genetika” úttörője. Felfedezése nyomán a familiáris enzymopathiák egész sora vált ismertté, a praenatalis diagnosztika és az újszülöttkori rendszeres szűrővizsgálatok bevezetésével felismerhetővé és bizonyos esetekben, megfelelő kezelésmódot alkalmazva eredményesen gyógykezelhetővé.

Jelentős eredmény született a vese bántalmainak klinikai laboratóriumi vizsgálatokkal végezhető felismerése, illetve megállapítása terén a maradéknitrogén-vizsgálatok bevezetésével (Strauss[89]). Az endokrin szabályozás és általában a szervek, szövetek időskori változásainak (osteoporosis, arteriosclerosis stb.) kialakulására vonatkozó ismeretek gyarapodása indította meg a gerontológia fejlődését (Nascher,[90] 1914); a patomorfológiai szemlélet azonban – az egyre gyarapodó endoszkópos, egyéb műszeres és klinikai laboratóriumi eljárások bevezetése mellett – tartotta magát, annyira, hogy a kardiológia, hematológia, pulmonológia, hepatológia, nefrológia, gasztroenterológia szinte önálló tudományágként fejlődött. Mégis a klinikai, klinikai kémiai, sőt akár a patomorfológiai megfigyelések alapján tett megállapításokat is esetenként új megvilágításba helyezik a mikrobiológia, különösen a víruskutatás újabb és újabb eredményei. A máj és az epeutak bántalmait kísérő icterusról pl. Hippokratész is megemlékezett, mégis szenzációként hatott Blumberg[91] (1964) bejelentése a hepatitisvírus izolálásáról, amelynek alapján az ókor óta felhalmozódott addigi ismereteinket revideálnunk kellett. A hepatitis B után megismert hepatitis A-, majd a cytomegalo-, az Epstein–Barr-vírus és a sárgaláz vírusa is csatlakozott a korábban már ismert maláriás és Leptospirák okozta fertőző, továbbá toxikus eredetű hepatitisek okozóihoz. Még nagyobb meglepetést keltett a gyomorfekély (ulcus ventriculi) kialakulásában egy újonnan felfedezett, a Campylobacteriaceae családba tartozó, Helicobacter pylorinak elnevezett baktérium patogén szerepének Nobel-díjjal jutalmazott tisztázása (Warren[92] és Marshall,[93] 2005). A „fekélybetegséget” ugyanis korábban civilizációs betegségként tartották számon, „stresszhatásokra” vezették vissza keletkezését. Ma már komikusnak hat a felfüggesztett beteg hossztengely körüli forgatásából álló „forgató kúra”, amit a gyomor nyálkahártyáját maró gyomornedv egyenletes eloszlatása céljából alkalmaztak (1924).

Az orvostudományi kutatások molekuláris szintre történt fejlesztése hatására egyre több ismeretünk halmozódik fel a genetikai ártalmak, illetve genetikai károsodást okozó tényezők szerepéről bizonyos betegségek kialakulásában. Sugárkárosodások, toxikus ártalmak, akár gyógyszerek is, továbbá intrauterin fertőzések (toxoplasma, syphilis, rubeola, herpes simplex, cytomegalovirus) jelentenek ilyen szempontból veszélyt. Hasonló szempontok érvényesülnek a daganatkutatásban; az onkológia már a medicina önálló ága.

A technikai, gazdasági, politikai fejlődéssel, az űrkutatás és a közlekedés felgyorsulásával a trópusi betegségek fokozott jelentőségével, a biológiai hadviseléssel kapcsolatos kutatások hatására korábban ismeretlen fertőző betegségekkel, az atomerőművek működtetésével kapcsolatban sugárkárosodások előfordulásával is számolnunk kell. A fenyegető fertőző betegségek között nem egy zoonózis, azaz állatról emberre terjedő fertőzés. Ezek felismerése diagnosztikai és terápiás feladatainkat jelentős mértékben kibővítette. Gyógyszerkincsünk az antibiotikumok felfedezése (Fleming,[94] 1928) óta nem csak gyarapodott, hanem – a magas szintű gyógyszerkutatás eredményeként – teljesen új irányba is fordult. Érvényes ez a diagnosztikára is, amely a fizikális, majd laboratóriumi (klinikai kémiai, mikrobiológiai, immunológiai, izotópdiagnosztikai) vizsgálatok nyújtotta kóroktani ismeretek segítségével elkülönítő (differenciális) kórismévé bővült. Az „ex juvantibus” kórismézés a klinikai farmakológia kialakulásával vált elavulttá; a ma belgyógyásza már egyszerű, kettős-, sőt akár hármas-vak kísérletben végzi racionális terápiás beavatkozását; „hosszú távon” követi betege állapotának alakulását, sőt „incidencia” és „prevalencia” számítások alapján nemzetközi összehasonlításban is képes felmérni az adott betegség ellen folytatott hazai gyógyeljárások hatékonyságát. Mindehhez azok a funkcionális képalkotó eljárások (komputer- és emissziós komputertomográfia; pozitron emissziós tomográfia; single foton emissziós komputertomográfia) segítik hozzá, amelyek igénybevételével élő szervezetben, nem invazív módszerrel képes örökletes és környezeti tényezők betegségokozó szerepének felismerésére; a kóros sejtműködés molekuláris szintű felderítésére, különféle szervekben zajló folyamatok biokémiai változásainak kimutatására, a sejtekben zajló változások terápiás célból végzett kvantitatív érték meghatározására. Ez természetesen ismét új szemléletmódot követelt. Mégis, a genetikusan programozott, biokémiai alapokra épült, funkcionális szemléletű modern orvostudomány sem a kutatómunkában, sem a gyakorlatban továbbra sem nélkülözheti a kórbonctan, kórszövettan, hisztokémia, immunhisztológia, elektronmikroszkópos morfológiai vizsgálatok nyújtotta ismereteket: ezek figyelembevételét a legkorszerűbb funkcionális képalkotó eljárások sem teszik feleslegessé. Külön hangsúlyt érdemel, hogy a klinikai kutatóorvos számára a kutatómunka legújabb eredményei csupán szakismereteit bővítik, az orvosi etika és deontológia szempontjából azonban nem jelenthetnek változást. Napjaink belgyógyászától a legkorszerűbb mikrobiológiai, immunológiai, biokémiai, radiokémiai, ECT-, PET-, SPECT-vizsgálatok is holisztikus szemléletet követelnek: örökérvényű a „salus aegroti suprema lex”, amelynek értelmében nem a „betegség”, hanem a beteg áll az orvos érdeklődésének középpontjában és az egészség helyreállítását tartja legfőbb feladatának.

A belgyógyászat magyar mesterei is ennek a szemléletnek a jegyében tevékenykedtek, akiknek sorából – a teljességre nem törekedve – kiemelünk néhányat.

Van Swieten birodalmi főorvos, az orvosképzés nagy reformátora, a Habsburg Birodalom – ezen belül Magyarország – egészségügyi helyzetének javítását az orvostudomány támogatásában, ennek zálogát az orvosképzés fejlesztésében ismerte fel. Ennek érdekében a saját hatáskörébe vont valamennyi egyetemen mestere, Boerhaave szellemében, a „betegágy melletti oktatás” módszerét vezette be, a klinikák élére ennek az irányzatnak Bécsben tanult legjobb képviselőit nevezte ki. A Nagyszombatban megnyitott (1769), majd 1777-ben Budára költözött egyetemen a horvát nemzetiségű Schoretits Mihály (1741–1786) kinevezésével kezdődött a „pathologia et praxis medica” oktatása. Tanszéki utóda, a cseh származású Trnka Vencel(1739–1791) a tetanusszal, a diabetesszel, a váltólázzal, az amaurosissal foglalkozó, német nyelven írt közleményei mellett betegségtörténeti működésével is sok elismerést aratott. A bácskai német származású Prandt Ádám Ignác(1739–1817) „materia medica” tárgyköréből írt műveit a krakkói egyetemen segédkönyvként használták; utóda, a nyitrai születésű, poliglott Széky (Stulfa) Péter 1821-ig állt a „különös kór- és gyógytan” elnevezésű tanszék élén, de tudományos szakirodalmi téren nem működött. A belgyógyászat tudományos irányú fejlődése hazánkban Bene Ferenctevékenységének köszönhetően indult meg.

Bene Ferenc (1775–1858) Bécsben végzett tanulmányai, majd hosszabb külföldi tanulmányútja után lett az akkor még „különös kór- és gyógytannak” nevezett diszciplína előadója, utóbb a belgyógyászati klinika igazgató professzora. Nevéhez fűződik hazánkban a korszerű belgyógyászati klinikai diagnosztika meghonosítása; latin nyelven írt ötkötetes belgyógyászati tankönyv közreadása, az „orvossá nevelés” magas színvonalra emelése, a „társadalom-orvostan” meghonosításával hazánkban a közegészségtan tudományának bevezetése, valamint a XIX. század végére Európa legpusztítóbb fertőző betegségévé vált fekete himlő (variola vera) elleni Jenner-féle védőoltások („vakcináció) hazai elterjesztése. Belgyógyászati tankönyvét Olasz-, Orosz- és Németország egyetemein is tankönyvként használták.

A „népek országútján” fekvő hazánkon gyakran vonultak át járványosan pusztító fertőző betegségek is. Így esett ez 1831-ben, amikor az eleinte „ázsiai hányszékelésnek” nevezett cholera több járványhullámban pusztítva még 1872-ben is 190 000 halálos áldozatot követelt. A Habsburg Birodalom országaiban bevezetett cholera elleni rendszabályok végrehajtásának ellenőrzésével a haditanács a „fiatalabb”, vagy „második” bécsi orvosi iskola mestereinek (Rokitansky, Skoda, Hyrtl, Brücke, Oppolzer, Hebra) tanítványát, a Bécsben dolgozó ifjú magyar orvosdoktort, Sauer Ignácot bízta meg.

Sauer Ignác (1801–1863) kitűnően eleget tett az elvárásoknak, ezért – miután latin nyelvű értekezésében bátran síkraszállt Skoda fizikális diagnosztikai módszerének elfogadtatása mellett – pályázat útján elnyerhette a pesti egyetem orvosi kara „clinicum medico-practicum” elnevezésű tanszékének professzorává történt kineveztetését. A „különös kór- és gyógytan” a fizikális diagnosztika eljárásainak bevezetésével hazánkban Sauer irányításával fejlődött „belgyógyászattá”, ezért – és a szívbántalmakról, továbbá sok más belgyógyászati témáról közzétett tudományos írásaiért – Sauert joggal tekintjük a tudományos magyar belgyógyászat egyik megalapítójának.

Orvosaink még a ’48-as szabadságharc alatt is – a sebesültek ellátása mellett – a járványos betegségek elleni küzdelemmel voltak elfoglalva, ennek tudható be, hogy a modern magyar medicina valójában az „önkényuralom” szomorú időszakának befejeztével a kiegyezés korában indulhatott fejlődésnek. Kitűnő kultuszkormányzat (Eötvös és Trefort miniszterek, valamint Markusovszky Lajos, a magyar orvosi kar feledhetetlen vezetője) és kiváló orvosok, a belgyógyászok közül elsősorban br. Korányi Frigyes működése teszi ezt a kort kimagasló jelentőségűvé.

Korányi Frigyes (1827–1913) professzor, a Szentkirályi utcai belgyógyászati klinika igazgatója (1865), felismerve az orvostudomány hazai fejlesztésének, orvosképzésünk reformjának szükségességét, eredményes tevékenységet folytatott ennek megvalósítására. Különösen a klinikai laboratóriumi diagnosztika újabb és újabb kémiai, bakteriológiai, szerológiai vizsgálati módszereinek bevezetését és alkalmazását tartotta fontosnak Az ún. belső telepen az ő irányításával épült fel az orvosi kar elméleti és klinikai épületeinek felszereltségével, berendezettségével Európa vezető orvosi szaktekintélyeinek teljes elismerését kivívó, épitészetileg is impozáns csoportja. Tanítványaiból nevelt munkatársaival, Bókay Árpáddal és Kétly Károllyal közösen szerkesztette és adta ki hat vaskos – egyenként több mint ezer, összességében 6510 oldal terjedelmű – kötetben „A belgyógyászat kézikönyve” c. többszerzős gyűjteményes munkáját, (1896), amely mindmáig dísze a magyar orvostudománynak. Megindította a népbetegségként pusztító tuberculosis elleni küzdelmet (1894); társadalmi összefogásból létrehozta a Budakeszi „Erzsébet” Tüdőszanatóriumot. Széles körű tudományszervező, oktató és közéleti tevékenysége elismeréseképpen bárói méltóságra emelkedett.

Báróságot nyert orvosi működésével Kétly Károly(1839–1927) is, aki belgyógyász professzorként főként a belgyógyászat keretei közül akkor még ki nem vált ideggyógyászattal foglalkozott. Hazánkban az ő nevéhez fűződik az elektroterápia („villámgyógyászat”, „elektromos kúra”, „franklinoterápia”) bevezetése és meghonosítása. E téren szerzett ismereteit és tapasztalatait közleményein kívül az általa is szerkesztett hatkötetes Belgyógyászati kézikönyvben foglalta össze.

Kétly tanítványaként emelkedett – ugyancsak az ideggyógyászat kiválóságai közé – JendrassikErnő(1858– 1921), aki belgyógyász professzorként a neurológia fejlesztésében ért el kimagasló eredményeket. A „heredodegeneratív” betegségfogalom bevezetése; izombántalmak tanulmányozása, a csökkent tónusú vázizomzat saját reflexének „műfogás” segítségével kiválthatóvá tétele fűződik nevéhez. Tanítványa, Herzog Ferenc(1879–1952) mestere mellett ugyancsak neurológusként indult, később a hematológia, kardiológia, endokrinológia terén elért gyógyítási-kutatási eredményeivel is sok elismerést aratott. Sokoldalú ismereteit kitűnő, többszerzős, több kiadást megért belgyógyászati és belgyógyógyászati diagnosztikai tankönyvében bocsátotta hallgatói, illetve tanítványai rendelkezésére.

A magyar orvostudomány számos kiválósága közül nemzetközi viszonylatban is kiemelkedik Korányi Sándor(1866–1944)munkássága, aki elsősorban a nefrológia terén eredményezett alapvetően új szemléletet. Nemzetközi viszonylatban őt tekintjük a funkcionális nefropatológia megalapítójának. A vesebántalmak felismerésére ő vezette be a vizelet fagyáspont-csökkenésének mérését; a kapott eredményekből megállapította a vese koncentráló képességének működészavarát, a nefropatológiába bevezette a hyposthenuria[95] fogalmát. Krioszkópiai vizsgálatait kiszélesítve,alkalmas műszerével megkezdte különféle testnedvek fagyáspontcsökkenésének és ozmotikus nyomásának mérését; megállapította, hogy vesebántalmak, légzészavarok, vérkeringési zavarok és diabetes következtében a vér fagyáspont-csökkenés proporcionális az ozmotikus nyomás mérésével egyszerűen vizsgálható molekuláris koncentrációval, azaz az ozmoreguláció szoros kapcsolatban áll a veseműködéssel,a vérkeringéssel és a légzéssel. Vizsgálatai eredményeként őt tekintjük a funkcionális vesediagnosztika megalapítójának. Német kutatókkal közösen szerkesztett többszerzős gyűjtőmunkája jelent meg Lipcsében Physikalische Chemie und Medizin I–II. címmel (1907–1908). Számos egyébirányú, a belgyógyászat egészét érintő új megállapításait ugyancsak német gyűjteményes munkában, valamint négykötetes magyar nyelvű egyetemi tankönyvében bocsátotta közre. Iskolateremtő egyetemi tanárként hangsúlyozta az orvostovábbképzés és a helyes orvosi gondolkodásmód jelentőségét. Széles körű tudományfejlesztő tevékenységével itthon és külföldön egyaránt korának kimagasló orvostudósává emelkedett.

„Iskolájának” tagjai közül Haynal Imre(1892–1979)nevéhez különösen az elektrokardiográfiai vizsgálatok bevezetése és széles körű alkalmazása, a cardiovascularis betegségekre vonatkozó ismereteink gyarapodása fűződik. Számos egyéb irányú vizsgálatai mellett fő kutatási területe mindig a szív- és a vérerek megbetegedéseinek diagnosztikája és terápiája maradt.

Rusznyák István (1889–1974) Korányi professzor klinikáján vesepatológiai vizsgálatokat folytatott, innen került a Szegedi Tudományegyetemre. A vér fehérjéinek, a nyirokkeringés élet- és kórtanának tanulmányozása mellett jelentősek vitamin-kutatásai is.

Utóda a Szegedi Tudományegyetem belgyógyászati klinikájának élén Hetényi Géza (1894–1959) lett, aki főként az anyagcsere, valamint a vegetatív idegrendszer működészavarainak kutatása terén jeleskedett és írta be nevét a hazai belgyógyászat történetébe.

Gömöri Pál (1905–1973) belgyógyászati karrierje a „Herzog-klinikán” indult. Különösen a vese, a keringési szervek, a vérnyomás, az anyagcsere, a só- és vízháztartás rendellenességeivel foglalkozott eredményesen.

Petrányi Gyula (1912–2000) debreceni, majd budapesti egyetemi tanár, belgyógyászként a szisztémás autoimmun betegségek kórfejlődéstanára irányuló kutatásaival alapozta meg hírnevét. Tevékenységének köszönhetően a vezetése alatt álló debreceni egyetemi belgyógyászati klinikája a hazai immunológiai kutatás fellegvárává vált. Magyar Imre professzorral közösen összeállított, A belgyógyászat alapvonalai c. egyetemi tankönyvük 13 kiadást ért meg.

Magyar Imre (1910–1984) Korányi Sándor kiváló tanítványa és a professzori székben utóda, az emésztőrendszeri betegségek és a diabetes klinikai kérdései felé fordult különös érdeklődéssel. Oktató és „orvossá nevelő” munkájával, tekintélyével és példamutatásával jelentősen növelte a magyar orvosi kar szakmai és etikai hitelét. Ennek alapján iskolateremtő tanítómestereink között tiszteljük.

Herzog professzor üzenete ma különösen érvényes:

„Az orvosképzés mindenek felett közügy, nemzeti érdek.”



[1] Humorálpatológia; ennek lényege, hogy a szervezetben négy létfontosságú alapnedv (humor): a vér (haima); a nyák (phlegma); az epe (cholé) és a fekete epe (melas cholos) szabályozza az életet; keveredési arányuk változásaitól függ az egészség fenntartása, illetve a különféle betegségek kialakulása. A gyógyító orvos feladata a nedvek megbomlott keveredési egyensúlyának helyreállítása.

[2] A neve előtt gyakran látható cl. megjelölést tévesen vélik előnévnek; e két betű kb. az „ő eminenciájának” megfelelő magas méltóságot jelentő clarissimus rövidítése.

[3] Megjegyezzük, hogy „betegség” önmagában nem létezik; a kifejezés éppúgy fogalmat takar, mint az „élet”, „halál”, „egészség”, „öregség” stb. Az orvostudományban helyesen egészséges, beteg, öreg stb. szervezetről,szervről, sejtről stb. beszélünk.

[4] Medico, -are (lat.) = orvosolni, gyógyítani; medicus = orvos, gyógyító; medicina = gyógyászat, orvoslás, orvosi tudomány; medicamentum = gyógyszer.

[5] Hieronymus Fracastorius (1478–1553) III. Pál pápa háziorvosa, híressé vált didaktikus költeménye útján a „syphilis” névadója, a guajak-terápia bevezetője.

[6] Philippus Aureolus Theophrastus de Hohenheim, dictus Paracelsus bombastus (1493–1541), vándororvos, pantheista, vitalista filozófus, alkimista, okkultista, empirikus gyógyító, az orvostudomány páratlan csodabogara.

[7] Jean Baptiste van Helmont (1577–1644) flamand orvos, iatrokémikus, fiziológus, az élő szervezet minden ép, illetve kóros működését, köztük kiemelten az emésztést, kémiai folyamatokra vezette vissza.

[8] Robert Boyle (1627–1691) angol kémikus, minden mágikus-misztikus felfogás elutasítója, alapvető fiziológiai kísérletekkel tette híressé nevét.

[9] William Harvey (1578–1657) angol orvos, anatómus és fiziológus.

[10] Descartes (1596–1650) és a mechanikai orvostudomány.

[11] A. van Leeuwenhoek (ejtsd: lévenhuk), holland amatőr mikroszkópkészítő, az orvostudományban a mikroszkopizálás úttörője.

[12] Malpighi (1628–1694) által a mikroszkópos anatómia megalapítása.

[13] Thomas Sydenham (ejtsd: szidnem) (1624–1689) angol orvos.

[14] G.E. Stahl (1660–1734) a medicina professzora Szászországban, a Saale melletti Halle egyetemén.

[15] „Princeps regulator”, a szervezet minden működését szabályozó „lélek”.

[16] Stahl által feltételezett „éghető anyag”, minden életműködés energiaforrása.

[17] Betegségtani.

[18] On (gör.) = lény.

[19] Tanításait Nouvelles classes des maladies (1731–1734)-ben megjelent munkája után 1768-ban foglalta össze Nosologia methodika sistens Morborum Classes juxta Sydenhami mentem& Botanicorum ordinem (Amstelodam MDCCLXVIII) c. könyvében.

[20] Ejtsd: búrháfe.

[21] A κλινεʹ = ágy szóból eredő „klinika” jelentése – Boerhaave óta – a fekvőbetegek ápolására és gyógykezelésére szolgáló kórháznál magasabb rendű, a gyógyítás, tudományos kutatás és orvosképzés feladatait egyesítő egyetemi intézmény.

[22] Az angolszász nyelvterületen később Sir William Osler (1849–1919) oxfordi belgyógyász professzor működése által terjed el a betegágy melletti oktatás.

[23] Institutiones medicae (1708); Aphorismi de cognoscendis et curandis morbis (1709).

[24] Haller Albert (1708–1777), göttingai egyetemi tanár, a fiziológia tudományának megteremtője és névadója.

[25] Az életet célszerűen irányító teremtő szellem.

[26] Miasma (gör.) = szenny, mocsok; az alvilág kénköves birodalmának uráról, Mephistophelesről mephitisnek is nevezték.

[27] Nägeli, K.W. (1817–1891) német orvosdoktor, botanikus, müncheni egyetemi tanár.

[28] Gerard van Swieten (1700–1772) báró, Mária Terézia császárnő háziorvosa, birodalmi főorvos, az orvosképzés és egészségügy korszaknyitó reformátora.

[29] Jansen Cornelius Otto (1585–1638) teológus, leeuweni egyetemi tanár, Madridban a jezsuitákkal szemben megvédte az egyetem önállóságának jogát.

[30] De Haën, Anton (1704–1776) az ún. „régibb” vagy „első” Bécsi Klinikai Iskola szellemi megalapítója.

[31] Historia morbi. A historia szó eredeti jelentése tudakozódás, nyomozás, tapasztalás; a magyar „kórtörténet” kifejezés nem nevezhető szerencsésnek.

[32] Lind, James (1716–1794) az angol Királyi Tengerészeti Kórház főorvosa.

[33] Morgagni, Giovanni Battista (1682–1771) páduai olasz anatómus, a kórbonctan megteremtője, az európai orvostudomány alapeszméjévé vált „anatómiai gondolat” meghonosítója.

[34] Morgagni fő művének címe: De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis (1761).

[35] Auenbrugger, Leopold (1722–1809), a bécsi ún. Spanyol Kórház főorvosa.

[36] Inventum novum ex percussione thoracis humani et signo abstrusos interni pectoris morbos detegendi (1761).

[37] Corvisart, Jean Nicolas (1755–1821) párizsi orvosprofesszor, Napóleon udvari orvosa.

[38] Laënnec, René Theophile Hyacinthe (1781–1826) francia orvosprofesszor.

[39] Stethos (gör.) = mell.

[40] Pinel, Philippe (1755–1826) francia elmeorvos, az elmebetegek bilincseinek eltávolítója.

[41] Esquirol, Jean Étienne Dominique (1772–1840) francia elmeorvos.

[42] Griesinger, Wilhelm (1817–1868) német ideg- és elmeorvos.

[43] Fizikum = testalkat, szervezet.

[44] Az 1729., 1733. és 1782. években.

[45] Jenner, Edward (1749–1823) angol orvos, a fekete himlő (variola vera) elleni „vakcináció” (tehénhimlő-oltás) bevezetője.

[46] Bichat, Marie François Xavier (1771–1802) orvos, anatómus, patológus, a hisztológia megalapítója.

[47] Hufeland, Christoph Wilhelm (1762–1836) berlini egyetemi tanár, a porosz király udvari orvosa, Németországban a himlő elleni vakcináció bevezetője.

[48] A mai „belgyógyászat” kifejezés Skoda működése révén Bécsből indult ki; az angol és néhány más idegen nyelv ma is medicinának nevezi a belgyógyászatot.

[49] Addison, Thomas (1793–1860) angol orvos, a bronz- (Addison-) kór felfedezője.

[50] Rokinansky, Karl, báró (1804–1878) a Bécsi Egyetem orvosi karán a kórbonctan professzora.

[51] Skoda, Joseph (1805–1881), a Bécsi Egyetem orvosi karán a belgyógyászat professzora.

[52] Szolidárpatológia: a szilárd szervek makroszkópos morfopatológiájával foglalkozó tudomány.

[53] Krázis-elmélet: a hippokratészi humorálpatológia újabb változata, mely szerint a „betegség” a vér normális összetételénk (eukrasis) kóros megváltozása (dyskrasis) következtében alakul ki.

[54] Bernard, Claude (1813–1878) francia kutatóorvos, fiziológus, a kísérletesen kiváltható hyperglykaemia és glycosuria felfedezője, az emésztés élettanának, a máj és a pancreas működésének, a vazomotoros működésnek, az experimentális farmakológiának és toxikológiának különleges tehetségű kutatója.

[55] Wunderlich, Karl Reinhold August (1815–1877) lipcsei egyetemi tanár.

[56] Frerichs, Friedrich Theodor br. (1819–1885), a göttingeni, majd a berlini egyetemen a belgyógyászat professzora, a klinikai kémia tudományának egyik megteremtője.

[57] Bright, Richard (1789–1858) angol kórboncnok, a róla elnevezett krónikus glomerulonephritis felismerője.

[58] Traube, Ludwig (1818–1876) berlini egyetemi tanár, Németországban a kísérletes kórtan bevezetője és meghonosítója.

[59] Kussmaul, Adolf (1822–1902) freiburgi egyetemi tanár.

[60] Bretonneau, Pierre (1778–1862) francia patológus.

[61] Virchow, Rudolph (1821–1902) a kórbonctan, általános kór- és gyógytan professzora Berlinben.

[62] Virchow, R.: Die Cellularpathologie in ihrer Begründung auf physiologische und pathologische Gewebelehre (1856).

[63] Domagk, Gerhard (1895–1964) német kutatóorvos, Nobel-díjas, a szulfonamidok antibakteriális hatásának felfedezője és alkalmazásuk bevezetője.

[64] Richet, Charles (1850–1935) francia fiziológus által medúzák méreganyagának befecskendezésével kiváltott válaszreakció megnevezése.

[65] A tuberkulin befecskendezésének hatására kialakuló válaszreakció. A kifejezés Shick Béla (1877–1967) magyar származású bécsi, majd amerikai gyermekgyógyász és Clemens Pirquet (1874–1929) bécsi gyermekgyógyász professzorok nevéhez fűződik.

[66] Röntgen, Wilhelm Conrad (1845–1923) német fizikus, würzburgi egyetemi tanár.

[67] Einthoven, Willem (1860–1927) Nobel-díjas holland kutatóorvos, biofizikus.

[68] Riva-Rocci, Scipione (1863–1937) olasz belgyógyász.

[69] Noorden, Carl (1858–1944) német belgyógyász.

[70] Erich, Frank Alfred (1884–1957) német belgyógyász.

[71] Herrick, James B. (1861–1954) chicagói belgyógyász.

[72] Forssmann, Werner (1904–1979) német sebész alorvos.

[73] Berthold, Arnold Adolph (1803–1861), a physiologia professzora a göttingeni egyetemen.

[74] Brown-Séquard, Charles Edouard (1818–1894) francia fiziológus, párizsi egyetemi tanár.

[75] Kocher, Theodor (1841–1917) sebész, berni egyetemi tanár, a struma műtéti gyógyítása, a pajzsmirigy élettanának, kórtanának kutatása terén elért eredményeivel Nobel-díjat nyert (1909).

[76] Mering, Joseph br. (1849–1908) német belgyógyász, farmakológus.

[77] Minkowski, Oskar (1858–1931) wiesbadeni belgyógyász, a pancreas-diabetes egyik felfedezője.

[78] Bayliss, William Maddock (1860–1924) angol fiziológus.

[79] Starling, Ernest Henry (1866–1927) angol fiziológus.

[80] Banting, Frederick Grant (1891–1941) Nobel-díjas kanadai fiziológus, torontói egyetemi tanár, a Nobel-díjat a kutatólaboratóriumot és munkatársakat rendelkezésére bocsátó, kutatásait támogató MacLeod, John James Richard (1876–1935) torontói fiziológiaprofesszorral közösen kapta (1923).

[81] Best, Charles Herbert (1899–1978) orvostanhallgatóként Banting munkatársa, később torontói egyetemi tanár; nevéhez enzimatológiai és izomfiziológiai kutatások eredményei fűződnek.

[82] Diabaino (gör): átmegy, keresztülmegy. A II. században élt kappadókiai Aretaios által alkalmazott elnevezés a „húgy-árra” (polyuria).

[83] Cushing, Harvey (1869–1939) amerikai idegsebész, a hypophysisadenoma okozta, a mellékvesekéreg hormon túltermelése következtében kialakuló – róla elnevezett – megbetegedés felismerője.

[84] Glisson, Francis (1597–1677) angol orvos, természetbúvár, De morbo puerili anglorum (1645) c. művében a rachitis első ismertetője.

[85] Szóhasználatunkban célszerű különbséget tennünk egyrészt a szervezetünkbe (sejtjeinkbe) bejutó tápanyagok és a kiválasztás útján kikerülő salakanyagok csupán mennyiségi viszonyaira, kölcsönös arányának változásaira vonatkozó anyagforgalom (anabolismus / katabolismus), másrészt a sejtekben zajló és az energiatermelés szolgálatában álló fizikokémiai folyamatokat megjelölő anyagcsere (metabolismus, régebbi nevén „közti” v. intermedier anyagcsere) között.

[86] Garrod, Alfred Baring (1819–1907) angol fiziológus.

[87] Funk, Casimir (1884–1967) lengyel származású angliai biokémikus, a B-vitamin felfedezője, a vitamin műszó megalkotója (1911).

[88] Garrod, Sir Archibald Edward (1857–1936) angol biokémikus, genetikus.

[89] Strauss, Hermann (1868–1945) német belgyógyász.

[90] Nascher, Ignatz Leo (1863–1944) amerikai orvos.

[91] Blumberg, Baruch Samuel (1925– ) amerikai víruskutató.

[92] Warren, Robin (1937– ) ausztráliai patológus, a Helicobacter pylori egyik felfedezője.

[93] Marshall, Barry (1951– ) ausztráliai patológus, Warren munkatársa.

[94] Fleming, Sir Alexander (1881–1955) Nobel-díjas angol bakteriológus.

[95] Veseműködési elégtelenség.