Ugrás a tartalomhoz

Vadászati állattan

Faragó Sándor

Mezőgazda Kiadó

FÁCÁN

FÁCÁN

Phasianus colchicus (Linnaeus, 1758)

E: Pheasant  D: Fasan  I: Fagiano comune  F: Faisan de Colchide

20. kép Fácán – Phasianus colchicus

Felismerési jegyei: A fácánra az ivari dimorfizmus a jellemző, a kakas színes, a tyúk szürkésbarna tollazatot visel. Az elmúlt évszázadokban és évtizedekben a fácánnak számos alfaját telepítették, illetve vonták tenyésztésbe Magyarországon. Ezek egymással kereszteződtek, így jött létre az a hibrid, amit „vadászfácán”-nak nevezünk. A vadászfácán küllemében olykor magán hordozza egyik-másik alfaj domináns jegyeit, tiszta alfaji bélyegeket hordozó egyed igen ritka. A betelepített alfajok jegyei a következők (Nagy, 1984).

Közönséges fácán (Ph. c. colchicus), örv nélküli, barnászöld fejű, feketészöld nyakú, a hát sárgás, a törzs rézvörös, zöldes és szürkés árnyalattal. Farka zöldessárga. A has és a comb szürkésbarna, a szárny sárgásszürke, a csőr zöldesszürke, lábai világosszürkék. A tyúk világosszürke, a tollak harántirányban sötéttel hullámozottak. A kakas 1,2–1,3, a tyúk 0,9–1,0 kg testtömegű.

Kínai örvösfácán (Ph. c. torquatus). A kakas felső oldala világosabb, hátának elülső része sárgásbarna, fekete ék alakú sávokkal. A farktő sárgászöld, a szemöldök felett két fehér csík húzódik, a nyakat éles fehér gyűrű díszíti, mely a toroktájon elkeskenyedik, s egy kis megszakítást mutat. A test oldalt barnássárga, a kis szárnyfedők szürkésfehérek, a nagy szárnyfedők szürkéssárgák vörösbarna csíkokkal. A tyúk torka fehéres és az egész test világos tónusú. A kakas testtömege 1,1–1,5, a tyúké 0,9–1,0 kg.

Mongolfácán (Ph. c. mongolicus). Nagy testű, széles fehér nyakörvű, csaknem fehér szárnyfedőjű. A széles örv elől szélesen megszakított. Mellének közepe és hasa oldalt sötétzöld, alsó része középen feketésbarna. Hátának alsó része mahagóni színű. A tojó világos, zömök. Világos szivárványhártyája alapján könnyű elkülöníteni más alfajtól. A kakas testtömege 1,6–2,0, a tyúké 1,0–1,2 kg.

Zöld vagy japánfácán (Ph. c. versicolor). A fejtető, a torok, a hát és a has hátsó része fémeszöld, a nyaka bíboribolya, a vállai vörösréz színűek. A hát felső részének tollai feketék, szárnyfedőtollai kékesek, a farok zöldesszürke. A tyúk álla és torka sárgás, alapszíne feketésbarna, farka vöröses, feketén sárgás árnyalatban sávozott.

Angol sötét vadászfácán (Ph. c. var. tenebrosus) az elfogadott nézet szerint a colchicus alfaj mutációja. Nyakörve nincs, a szárnyfedő tollak sötétbarnák, a hát, a mell és a has barnás, ill. sötétzöld. A farok világosbarna.

Formózai fácán (Ph. c. formosanus) kisebb számban tenyésztik. A kínai örvös fácánhoz közelálló alfaj, kakasának nyakörve van, de mindkét ivar világosabb alapszínű, ezüstösen csillogó tollakkal.

Törökfácán (Ph. c. var subalbidus). A vadászfácán félalbinó egyedeiből szelektálták ki.

Fehér fácán (Ph. c. var. albus). A vadászfácán albinó egyedeiből szelektálták ki, s díszfácánként tenyésztik.

Pennsylvániai fácán (Ph. c. var. pennsylvanycus). Elsősorban szaporodásbiológiai tulajdonságaival tér el az eddig ismertetettektől. A színezeten túl a tyúk és a kakas közötti további különbség, hogy a kakasnak erős sarkantyúja van (12. ábra), amely a kor előrehaladtával növekszik és kormeghatározó bélyeg.

12. ábra - A fácán lába, nyoma és csapája (Náhlik, 1991)

kepek/12-abra.png


Méretei:

Glutz et al., (1971) szerint:

Szárnyhossz

Farokhossz

Csőrhossz

Csüdhossz

Testtömeg

kakas (n=116): 252 (230–267) mm,

kakas (n=103): 489 (434–575) mm,

kakas (n=60): 31,6 (27,5–37,0) mm,

kakas (n=58): 70,8 (64–77) mm,

kakas (n=25): 1356 (1145–1565) g.

tyúk (n=14): 224 (218–237) mm,

tyúk (n=12): 260 (230–300) mm,

tyúk (n=12): 25,5 (23,0–28,0) mm,

tyúk (n=13): 60,4 (56–63,5) mm,

tyúk (n=20): 1146 (1130–1290) g.

 

Horváth in Székessy (1973) szerint:

Szárnyhossz

Farokhossz

Csőrhossz

Csüdhossz

Testtömeg

kakas: 235–260 mm,

kakas: 420–520 mm,

28–32 mm,

60–78 mm,

kakas: 1250 (ősszel:1560) g.

tyúk: 210–232 mm,

tyúk: 255–290 mm,

tyúk: 1000 (ősszel: 1160) g

 

Phasianus colchicus – Magyarország, Lajta-Projekt (Faragó, 2001f)

Testhossz

Szárnyhossz

Farokhossz

Csőrhossz

Csüdhossz

Testtömeg

kakasok (n=99): 852,9 (420–1030) mm,

kakasok (n=99): 251,9 (225–277) mm,

kakasok (n=98): 480,7 (230–620) mm,

kakasok (n=98): 30,4 (21,2–37,5) mm,

kakasok (n=99): 78,1 (52–92) mm,

kakasok (n=99): 1289,3 (980–1900) g.

Költési elterjedése: Politipikus faj, eurázsiai elterjedési területén 33 természetes alfaja fordul elő, amelyeket a kakasok – földrajzi közelség által is befolyásolt – színezete alapján 6 csoportba sorolhatjuk (Glutz et al., 1973) (42. térkép).

42. térkép A fácán (Phasianus colchicus) és alfajainak Eurázsiai elterjedése (Glutz et al., 1973 – alfaj sorszámozását lásd a szövegben)

Versicolor-csoport: a Japán-szigeteken élnek – (1) robustipes, (2) versicolor, (3) tanensis

Torquatus-csoport: Kínában és Mongóliában élnek – (4) pallasi, (5) karpowi, (6) kiangsuensis, (7) alaschanicus, (8) edzinensis, (9) satscheunensis, (10) torquatus, (11) takatsukasai, (12) formosanus, (13) strauchi, (14) sohokhotensis, (15) vlangalii, (16) suehschanensis, (17) elegans, (18) decollatus, (19) rothschildi, (20) hagenbecki.

Tarimensis-csoport: ÉNy-Kínában (Sinkiang) élnek – (21) tarimensis, (22) shawii.

Mongolicus-csoport: ÉNy-Kínában, DNy-Kazahsztánban és Kirgíziában (nem Mongóliában!) honosak: (23) mongolicus, (24) turcestanicus.

Principalis-csoport: Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán, Afganisztán lakói – (25) zerafschanicus, (26) chrysomelas, (27) bianchii, (28) zarudnyi, (29) principalis.

Colchicus-csoport: a Kaszpi-mélyföldön, a Kaukázusban, Kisázsia É-i részén, a Balkán DK-i részén őshonosak – (30) persicus, (31) talischensis, (32) colchicus, (33) septentrionalis.

Más szerzők az első csoport tagjait – zöld tollazatuk miatt – önálló fajnak tekintik, és japán zöld fácánnak (Phasianus versicolor) hívják, s 2 alfaját (versicolor, robustipes) különítik el (Hill–Robertson, 1988). Nekünk a hozzánk betelepített alfajok őshazáját érdemes megismerni. A Ph. c. colchicus (32) a Kaukázus előteréből a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vidékéről származik. A Ph. c. torquatus (10) őshazája Kelet-Kínában, a Ph. c. mongolicusé (23) Dzsungáriában (ÉNy-Kína), K-Kazahsztánban és K-Kirgíziában, a Ph. c. versicolor-é (2) Japánban, Honshu szigetén, a Ph. c. formosanusé (12) pedig Tajvanon van. Egyes vélemények szerint Európában is őshonos volt (lásd 33 septentrionalis), mások szerint a görögök hozták be, majdan a rómaiak terjesztették el. Ma széltében elterjedt az egész kontinensen (43. térkép). Feltételezhető, hogy a honfoglalás idején eleink már itt találták e fajt. Ma a leggyakoribb, mindenütt előforduló szárnyasvadfajunk, amely csak a hegyvidéki, magasan erdősült területeken él szerényebb egyedszámmal (44. térkép). Meghonosították Európán kívül csaknem egész Észak-Amerikában, Hawaii-ban, Chilében, Ausztráliában és Új-Zélandon is.

43. térkép A fácán (Phasianus colchicus) elterjedése Európában

44. térkép A becsült fácán (Phasianus colchicus) állomány 2000. évi eloszlása Magyarországon (Országos Vadgazdálkodási Adattár alapján)

Élőhelye: Az alfajok eredeti élőhelye különböző, így asszimilációjuk során is eltérő élőhelyeket részesítettek előnyben. A közönséges fácán (Ph. c. colchicus) a folyómelléki ligeterdőkhöz kötődött, a zárt, összefüggő erdőségeket kerüli. A cserjés, nádas takarással tarkított (mezőgazdasági) területeket kedveli a kínai örvös fácán (Ph. c. torquatus). A mongol fácán (Ph. c. mongolicus) igényei hasonlóak. A japán fácán (Ph. c. versicolor) kedveli csupán az öszszefüggő erdőségeket. A hibrid vadászfácán, mivel előszeretettel porfürdőzik, szereti a laza, homokos talajokat, legfeljebb 400 m tengerszint feletti magasságig érzi jól magát, előnyben részesíti a sík és enyhén lankás vidékeket. Kedveli a déli kitettségű és sík helyeket, ahol a csapadék kevesebb, alacsony a hóréteg vastagsága és sok a napsütés. Optimális élőhelye a változatos, fás-cserjés táj (Nagy, 1984). Koubek–Kubista (1990) Dél-Morvaországban vizsgálta fácánkakasok territóriumainak élőhely-összetételét. A legfontosabb élőhelyek a vízparti növényzet, szőlők és gyümölcsösök, gyepek, ártéri erdők szegélye stb. voltak, de a territóriumcentrumuk sohasem esett mezőgazdasági területre. Egyébként általános az a nézet, hogy a fácán, a fás vegetációval fedett élőhelyeket részesíti előnyben fészkelésre, táplálkozni azonban főként a mezőgazdasági területekre jár. Farkas (1982a) különböző vadrejtőknek a szerepét vizsgálta apróvadas területeken, s megállapította, hogy a téli időszakban a legtöbb fácánt a nádas tartja el. Hasonlóan kedvező a sarjerdő, illetve a gazdag lágy szárú és cserjeszinttel rendelkező remíz is, bár utóbbiak szerepe a 20–30 cm-es tartós hóborításnál csökken. A vegetáció növekedésével megindul a kiáramlás a vadrejtőkből, főként, ha a szomszédságban gabona tenyészik, aminek széle ugyancsak alkalmas fészkelőhelyet kínál. Ha nincs fészkelésre alkalmas határos terület, a madarak egy része – kisebb territórium mellett – a sűrűkben marad fészkelni.

A fácán még a fogolynál is jobban kötődik a fás vegetációhoz, főként az erdősávokhoz. A téli hónapokban 75–91%-ban itt figyelhető meg. Jelentős az út, útpadka, árokpart, illetve betakarításkor a tarlók fácáneltartó szerepe. Ez utóbbiak, mint táplálkozó élőhelyek fontosak. A fás élőhelyek dominanciáját az is motiválja, hogy itt tudnak felgallyazva éjszakázni a madarak. Az élőhelyválasztás során – a fás vegetációkon kívül – pozitív szelekciót útpadkánál, árokpartnál, vasútpartnál tapasztaltunk. Tarlón júniusban, gyepen februárban volt pozitív szelekció (azaz a kínálatot meghaladó mértékű volt a használat). A fácán esetében is hangsúlyozni kell a fás vegetáció mellett a táblaszegélyek fontosságát (Buday, 1993; Dittrich–Faragó, 2001).

Szaporodása: • Ivarérettség: Születésüket követő évben a kakas és a tyúk egyaránt ivarérettek.

• Ivari kapcsolata: A szaporodási időszakon kívüli periódust a fácán vegyes ivarú csapatokban tölti. Április közepére a kakasok elfoglalják egyedi territóriumukat, amit a többi kakassal szemben védenek. A territóriumot évről évre újra használja. Fiatal kakas vagy megüresedett territóriumot foglal el, vagy meg kell azért küzdenie. A territórium nagysága az élőhely és az állománysűrűség függvénye, általában 2–3 ha. Hasonlóan a fogolyhoz, a fácán is kedveli az állományszegélyeket. A legjobb territóriumokat a domináns kakasok foglalják el. A fácán háremtartó, azaz a poligynia jellemzi. Mindig a tyúkok keresik fel a dürgő kakasokat, ők választanak párt maguknak, amit a kakas külső megjelenése, aktivitása, valamint a dürgési hang gyakorisága motivál. A dürgés – amely rendszerint a talajon történik – az alábbi folyamattal írható le: (1) kinyújtózkodás, (2) első szárnycsapás, (3) első hangadás, (4) második szárnycsapás, (5) második hangadás, (6) harmadik szárnycsapás, (7) szárnyverdesés, (8) lelapulás, (9) farktollak szétterjesztése, (10) kiegyenesedés (Nagy, 1984). Intenzíven dürgő, domináns kakas hajnaltól naplementéig 250–300 esetben hallatja hangját. Megfigyelték fán való dürgését, ahol ágról ágra ugrándozva folyamatosan körbedürögte a felgallyazó tyúkot (Németh, 1967). Olykor egy kakashoz 5–8 tyúk is társul, de a kialakuló hárem nagyságát a populáció ivararánya is befolyásolja. A párzást (kopuláció) a kakas udvarló viselkedése előzi meg. Az ellenkező tyúkokat sokszor agresszíven – üldözve és csőrvágásokkal – bírja jobb belátásra. A kakas biológiailag is képes a gyakori, rövid időközönkénti párzásra.

• Költési idő: A dürgés március közepén, a tojásrakás Közép-Európában általában április közepén kezdődik. A dürgés májusig/júniusig is eltart.

• A fészek helye: A tojó választja ki a fészek helyét. Általában jól fedett, magas növényzetű helyeket részesíti előnyben. Szederjei–Studinka (1962) az erdő- és mezőgazdasági területek arányában vizsgálták 3 éven keresztül a fészkek elhelyezkedését. Átlagos időjárású években a fészkek 70%-a volt erdőben, 30%-a mezőgazdasági területen, míg hideg, csapadékos tavaszokon 90%-a volt erdőben. Ez arra utal, hogy a fácán előnyben részesíti a fás vegetációt fészkelőhelye megválasztásakor is. A mezőgazdasági területeken költő madarak fészkeinek 50%-a őszi kalászosokban, 40%-a takarmánynövényekben, 10%-a réteken volt. Ha korán vetették az őszi kalászosokat és tavaszi növekedésük előbbre tartott, akkor a fészkek 82%-a volt ebben az élőhelytípusban. A kalászosok közül a fészkek 50%-a volt rozsban, 25%-a búzában, 15%-a zabban és 5%-a árpában.

• Fészek: A fészek földbe kapart, tenyérnyi kis mélyedés, mélysége átlagosan 5–6, maximum 10–12 cm. A fészekcsésze olykor csupaszon hagyott, általában száraz növényekkel, fűszálakkal, levelekkel, apró gyökerekkel béleli ki a tyúk.

• Tojásrakás, költésszám: Először az idősebb tyúkok kezdenek el tojni, majd a fiatalabbak. A naponkénti tojásrakás általában a déli órákra esik. Évi egyszeri költése van. Az elpusztult fészekaljat a tyúk sarjúfészekkel pótolja, előtte azonban újra párzik.

• A fészekalj nagysága: A különböző alfajoknak különböző a tojásszáma. A Ph. c. colchicus 15, a Ph. c. torquatus 14–18 tojást, az ún. vadászfácán átlagosan 12 tojást tojik a szabadban. Az egyéves tyúkok 10–15, a kétévesek 12–18, a háromévesek 8–14, a négyévesek 6–10 tojásos fészekaljat produkálnak (Nagy, 1984). Az első fészekaljak mindig nagyobbak, mint a sarjúfészekaljak. A fészekalj nagysága Makatsch (1974) alapján (7–)8–12(–22) tojás, bár a magas tojásszám olykor 2, vagy több tyúk összetojásából is származhat. Glutz et al., (1973) valamint Harrison (1975) szerint (6–)8–12(–16) tojás lehet a fészekben. Magyarországról származó 44 fészekalj 8–16 (átlagosan 10,6) tojást tartalmazott, 8 tojás volt 3 fészekben (7%), 9 tojás volt 11 fészekben (25%), 10 tojás volt 10 fészekben (23%), 11 tojás volt 9 fészekben (21%), 12 tojás volt 4 fészekben (9%), 13 tojás volt 5 fészekben (11%), 14 tojás volt 1 fészekben (2%) és 16 tojás volt 1 fészekben (2%) (Faragó, 2001d).

• A tojások formája az oválistól a rövid oválisig és a rövid hegyes oválisig változik. A tojáshéj sima, tompa fényű, zöldesbarna színű. Méretük: 43×34 mm, tömegük 29–36 gramm (Nagy, 1984). Szederjei–Studinka (1962) több ezer tojás alapján a 44–45×34–35 mm, illetve 28–29 g átlagértéket adtak meg. Makatsch (1974) szerint a P. c. colchicus tojások méreteinek átlagértékei D73: 45,42×35,32 mm, illetve 29,6 g. Glutz et al., (1973), valamint Harrison (1975) szerint – 87 német tojás alapján –, 45,0×35,6 mm. Magyarországon mért – vad populációktól származó fészekaljakban talált – tojások (n=465) jellemző értékei az alábbiak (Faragó, 2001d):

D465:

44,52×35,00 mm

  

Hmin.

30,60×25,90 mm

Hmax.

50,60×36,15 mm

Szmin.

30,60×25,90 mm

Szmax.

48,49×38,07 mm

I

1,272

  

Imin.

1,01

Imax

1,43

• Kotlás: A kotlás az utolsó tojás lerakása után kezdődik. A tojásokat csak a tyúk üli, ettől kezdve nincs kapcsolat közte és a kakas között. Napjainkban gyakori, hogy a mesterségesen nevelt fácántyúk nem készít fészket, hanem eltojja tojásait, nincs meg benne a kotlási ösztön, amelyet a tojástermelésre történő szelektálás kontraszelekciós velejárójának kell tekintenünk. Éppen ezért kell megbecsülnünk és óvnunk azokat a tyúkokat, amelyeknél ez az ösztön megjelenik, mert a vadpopulációknak ezek képezik az alapját. A kotló tyúk naponta kétszer hagyja el a fészket. Ha különösebb zavarás nem történik, a tojások a (23–23 ½.) 24. napon kikelnek. Hűvös időjárás vagy többszöri zavarás után 1–2 nappal is meghosszabbodhat a kotlás. A csibék egyszerre kelnek ki, a tyúk alatt száradnak fel és együtt hagyják el a fészket.

• Csibenevelés: A naposcsibéknek kicsi a mozgáskörük, de ez fokozatosan növekszik, 8 hetes csibéket vezető tyúk már 10 ha-nál is nagyobb területet járhat be. Kéthetes korukban a csibék már repkednek, 5. hetes korukban kezdenek felgallyazni, 8 hetes korban már hosszan is képesek repülni. Az ivarok közötti differenciálódás színben és fejlődésben a 6. héten kezdődik meg igazán. Nagy et al. (1975), a fácáncsibék növekedésének és fejlődésének vizsgálata során kimutatták, hogy a 3., a 6–7., a 9–10., továbbá a 14–15. héten érzékelhetők ún. „kritikus pontok”, amikor a csontozat és a belső szervek fejlődésében változások állnak elő. Utóbbi összefüggést mutat a táplálékváltással is. Októberre a fiatalok elérik a felnőtt madarak testméretét és tollazatát.

• Költési eredmény, halandóság, életkor: Magyarországon 1978–1984 között Farkas (1981, 1982b, 1983a, 1985) vizsgálta a vadon élő fácán felnevelt szaporulatát. Megállapította, hogy a fácán reprodukciós időszakában (április 15.–június 30.) lehullott csapadék mennyisége jelentősen befolyásolja a felnevelt szaporulat nagyságát. Ha az esős napok száma 15–20 fölé emelkedik és a lehullott csapadék 100–120 mm-nél több, akkor az első fészekaljak 50–70%-a elpusztul. A felnevelt szaporulat ilyenkor tyúkonként 1,5–3,5 fiatal lehet. Nő a felnőtt egyedek mortalitása, a legyengült tyúkok egy része sarjúfészekaljat sem nevel. A rossz szaporulat következményeként a következő évben a fészkelő tojóállományban megnő az idősebb – kisebb reprodukciós értékű – részarány, ami még kedvező időjárási viszonyok mellett is gyengébb szaporulatot jelent. Egy kedvezőtlen szaporodási ciklus legalább 2 évre érezteti hatását. Szabad területen legfeljebb 5–6, zárttéren 10 évet maghaladó kort is megérhet.

Táplálkozása: A csibék életének első 3(–4) hetében az állati eredetű táplálék kizárólagos jelentőséggel bír. Az első héten a kisméretű, puha vázú rovarokat, második héttől már a kitinvázas bogarakat is, sőt a normális táplálkozási stratégiának megfelelően lehetőleg minél nagyobb példányokat fogyasztanak. A testfelépítéshez szükséges fehérjehiány magasabb mortalitást okoz, ezért azt állati eredetű (ízeltlábú) táplálékot limitáló faktornak tekintjük. Janda (1964) a fácáncsibék (n=400) táplálék-összetételét elemezte életük első 9 hetében. Már az első héten talált növényi táplálékot (17,5%) a gyomrokban. Az első 3 hétben az állati eredetű táplálék meghaladta az 50%-ot, az 5. hétre már csak 13,2% volt, míg a 6. héten 10% alá süllyedt. A 9. héttől kezdődően ez az arány 1%-nál is kisebbnek adódott. A vizsgálatok szerint a leginkább fogyasztott taxonok a levéldarázs alkatúak (Tenthredinoidea), a lepkék, hernyók (Lepidoptera) és a bogarak (Coleoptera) voltak, ez utóbbiak csaknem fele részét az ormányosbogarak (Curculionidae) családjának tagjai alkották.

Felnőtt madarak esetében az állati eredetű táplálék másodlagos jelentőségű. Fogyasztása valószínűleg tavaszi időszakban élettani jelentőségű (telet követő regeneráció), egyéb időszakában a kínálat mértékétől függ. Magyarországon az első fácántáplálkozás-vizsgálati eredményeketKleineret al. (1939)publikálták. Feldolgozásukban 497 gyomortartalmat vizsgáltak, közlésük sajnos szezonális elemzést nem tartalmaz. Az állati eredetű táplálék a gyakoriság alapján – a zúzóköveket is számítva –, 16%, csak az emészthető anyagokra vonatkoztatva 20,5% volt. A következő ízeltlábú taxonokat (öszszesen minimum 115 faj) adták meg, mint fácántáplálékot: Isopoda, Diplopoda, Chilopoda, Orthoptera, Dermatoptera, Coleoptera, Hymenoptera, Neuroptera, Diptera, Lepidoptera, Heteroptera, Araneidea. A Coleopterák jelentették az Arthropodák zömét. Az alábbi bogárcsaládokat figyelték meg: Carabidae, Dytiscidae, Staphylinidae, Histeridae, Hydrophilidae, Lucanidae, Scarabaeidae, Canthraridae, Elateridae, Coccinellidae, Tenebrionidae, Chrysomelidae, Cerambycidae, Curculionidae. A növényi eredetű táplálékot, illetőleg annak jelentőségét a fácán étlapján az alábbiakban állapították meg. A termesztett növények magvai (35,81%) közül leggyakrabban a gabonafélék és a kukorica fordultak elő, de viszonylag gyakran került elő hüvelyes is, mint a bab és a borsó. Ezen kívül szőlőt is találtak néhány esetben. Legnagyobb gyakoriságúak a mezei gyommagvak voltak (65,39%). A galagonya, kökény, vadrózsa, a gyalogbodza termését, a fekete csucsor bogyóit is gyakran fogyasztották (36,67%). Fák száraz magjai és termései (30,98%) közül főleg az akácmag – amely egyike a leggyakoribb fácántápláléknak- és tölgymakk fordult elő. Ugyancsak jelentős volt a fácánok gyökér-, zöld levél- és szárrész fogyasztása. (41,04%). A mezei gyomfajok magjai közül különösen az alábbi fajok adták a táplálék zömét: sásfélék (Carex spp.), fehér libatop (Chenopodium album), apró szulák (Convulvus arvensis), madár keserűfű (Polygonum aviculare), lapulevelű keserűfű (Polygonum lapathifolium), fakó muhar (Setaria glauca) stb. Esetenként különösen nagy tömegben fogyasztotta pl. a Chenopodium album, főleg pedig a Solanum nigrum magvait és bogyóit. A mérgező növények igen gyakran előfordultak a fácánok gyomrában és ezek nemcsak, hogy nincsenek a fácánokra káros hatással, hanem úgy látszik fontos táplálékuk. Ha mindezt összevetjük az egész táplálékkal, akkor megállapítható, hogy a fácán táplálékának 62%-a növényi eredetű. Nagy (1968)30 évvel később 854 felnőtt fácán és 146 fácáncsibe bromatológiai elemzését végezte el. Lucernából gyűjtött 237 fácán vizsgálata 58 állatfaj kimutatását eredményezte, ebből 16 lucernakártevő volt. Ezek közül mennyiségileg a Subcoccinella 24-punctata, a Phytonomus variabilis és az Adelphocoris lineolatus domináltak. A növényi eredetű táplálékot 65 fajhoz lehetett sorolni. A gabonából gyűjtött 167 fácán gyomrában a gabonafélék kártevői domináltak, ez az összesen kimutatható 51 fajból 18 faj volt. A legnagyobb mennyiségeket a következő fajok adták: Agriotes spp., Zabrus tenebrioides, Scotia segetum, Eurygaster maura. Kapásnövényekből208 fácánt gyűjtöttek be, 49 állatfajból 25 kapás kártevő volt. A leginkább fogyasztott fajok a következők voltak: Cleonus punctiventris, Leptinotarsa decemlineata, Scotia segetum, Opatrum sabulosum. Erdős remízekből 242 fácánt analizáltak, s 39 fajt, zömmel kártevőket találtak: Melolontha melolontha, Otiorrhynchus ligustici és Scotia segetum lárva. Az ugyancsak e vizsgálat keretében elemzett 146 fácáncsibe állati tápláléka „... a begyűjtési hely adott zoocönológiai viszonyait tükrözte”. A vizsgálatok szerint a csibék 1–5. napos korukig kizárólag rovarokkal táplálkoztak, 5–15. napos korban is a rovartáplálék dominált, míg 50 napos korban már a felnőtt egyedekre jellemző táplálék-összetétel volt a jellemző. Ezen időben 50 fajt lehetett a fácáncsibegyomrokból kimutatni, legfontosabbak az alábbiak voltak: Phytonomus spp., Chrysomelidae, Phytodecta fornicata, Sitonia spp., Eurygaster maura. Nagy (1968)megállapította továbbá, hogy a felnőtt fácánok növényi táplálékában 11 termesztett növényfaj magja, illetve termése fordult elő. Mennyiségileg a búza, az árpa, a zab és a kukorica magvait fogyasztották a legtöbbet.

Farkas (1983b) 777 pld., mezőgazdasági területről származó fácán gyomortartalmának vizsgálata alapján szárazanyagban határozta meg a táplálék megoszlását. Úgy találta, hogy csak a nyáriaspektusban volt jelentősebb az állati eredetű táplálék (12,1 tömeg%), tavasszal csupán 7,13% volt, míg ősszel és télen gyakorlatilag növényevő volt a fácán. Éves viszonylatban az állati táplálék 3,40%-nak adódott.

Ugyancsak Farkas (1975) vizsgálta az intenzív növénytermesztési mód hatását a fácán, táplálkozási lehetőségeire. Őszi gabonában vetés idején a begytartalmak 32,56%-át gabonamagvak tették ki. E mennyiséget 90–95%-ban a talaj felszínén található, vagy a sekélyen vetett szemek képezték, míg a fennmaradó hányadot a mélyebbről kiszedett magvak tették ki. Tavaszi gyomirtás idején a begytartalmak elemzése szerint a zöld növényi részek aránya a többi táplálékhoz képest elenyésző (0,48%) volt. Aratás előtt, viaszéréskor és aratás után a fácánok begytartalma 98,50%-ban búzaszemekből tevődött össze. Ismeretes, hogy a lucerna a vegetációs időszakban gazdag rovarfaunájával és növényzetével a fácán táplálékigényét messzemenően kielégítheti, ezért szívesen tartózkodik ott, még a viszonylag nagy zavarás ellenére is. A begytartalmak 57%-át zöld lucernalevelek tették ki. Ugyancsak magas volt a 10%-kal részesedő rovarmennyiség aránya is. Kukoricában vetés idején a begyek tartalmának 14,20%-át kukoricaszemek képezték. Ennek 20%-át az előző évről visszamaradt szem, 80%-át friss vetőmag tette ki. Kukorica betakarításkor és a téli időszakban lőtt fácánok begyében 99,09%-ban kukoricaszemet lehetett találni. Farkas (1975) megállapítása szerint ezt kizárólag a földön heverő csövekről csipkedték le, vagy a betakarításnál lehullott szemekből vették fel.

Havasi–Váradi (1988) 288 begytartalom elemzése alapján kimutatta, hogy a fácán táplálékában, májusban valamelyest emelkedett az állati eredetű táplálékrészek aránya, júniusban elérte az 5% körüli maximumot (amely értékhatár a korábbi vizsgálatokhoz képest lényegesen alacsonyabb volt), majd újra, szeptemberig 1%-ra csökkent. Ezután már csak nyomokban volt található állati eredetű táplálék a mintákban. Az állati táplálékrészből a rovarok voltak a legjelentősebbek 8,57%-kal. Csibéknél az első 3 hetes korban növekedett az állati táplálék részaránya, ezt követően még akkor is csökkenést tapasztaltak, amikor optimálisnak tűnő viszonyok uralkodtak a rovarvilág számára. Általában a csibék táplálkozásában is a növényevő (fitofág) jelleg dominált, amely – ha kellő mennyiségű állati eredetű táplálék is jelen van forráskészletként –, a korábban közismert fiatalkori, főleg rovarokra alapuló táplálkozásmódhoz hasonlóvá válhat. Ilyen jelenség következhet be, ha a csibeneveléskor például egyidejű gradáció lép fel a táplálékként szóba jöhető rovarfajoknál. A növényevő táplálkozásmód a csibék esetében is kényszerítő környezeti faktor hatására alakul ki. A rovartáplálékot ezek alapján a környezet limitáló faktorának tekintik. A vizsgálatokkal igazolva látják azt, hogy a felnevelési veszteségek a kelés utáni 4–5 hét állati eredetű táplálékhiányára vezethetők vissza. Idős madarak esetében a fitofág jelleget ugyancsak a rovartáplálék hiányával magyarázták. A táplálkozásökológiai vizsgálatok a fácán nagy adaptációs képességét bizonyították, amely a széles fajspektrum mellett az új táplálékforrásra való gyors átállási képességgel támasztható alá (Faragó, 1991b).

Állományviszonyai: A fácán – lévén telepített vadfaj – kezdetben szerény mértékű terítékkel képviseltette magát, hasznosításának éves értéke nem érte el az 50 000 pld.-t. A történelmi Magyarországon 1893-ban mintegy 44 000 fácánt lőttek. Ez a mennyiség a századfordulóra megduplázódott, 1913-ban pedig már 289 000 pld.-t ejtettek el. A két világháború között legnagyobb teríték az 1937/1938-as vadászévben 327 000 pld. volt. Az 1950-es évekre a teríték évi 70 000–80 000 pld.-ra esett vissza. Az 1960–1970-es években átlagosan 167 000 pld. került terítékre, ugyanezen időszakban 400 000 pld.-ról 1 000 000 pld.-ra nőtt a tavaszi becslés értéke. Az 1960-as évek végétől – alapvetően a kibocsátások hatására és azzal összhangban – nőtt a becsült és a hasznosított egyedszám egyaránt (a fácánhasznosításnak mintegy 10%-a volt a befogás). A legmagasabb becsült mennyiséget – 2 428 000 pld.-t – 1978-ban jelentették, a legmagasabb hasznosítás – 1 207 000 pld. –, 1977-ben volt. 1979 óta fácánállományunk drasztikusan csökkent annak ellenére, hogy a kibocsátás mértéke 1987-ig lényegében nem változott, sőt 1988–1991 között lényegesen emelkedett. Amíg az 1980. évi tavaszi törzsállomány még 1 800 000 pld. volt, 1990-ben már csak 1 100 000 pld.-t számláltak. A zárttéri törzsállomány 1990-ben meghaladta a 110 000 pld.-t, a kibocsátott mennyiség pedig az 1 821 000 pld.-t. A populációk ilyen szintű fenntartását csak tenyésztéssel és kibocsátással lehetett megvalósítani. 1986-tól kezdve az évente kibocsátott fácán mennyisége meghaladta a tavasszal becsült törzsállomány nagyságát. Ez tehát az az időszak, amikor a fácán teljesen a tenyésztéstől függővé vált. A rendszerváltás után a vadgazdálkodók valós anyagi helyzete már nem tette lehetővé a korábbi mértékű tenyésztést – 1995-ben 1 000 000 pld. alá süllyedt a kibocsátott egyedszám – ami a fácántörzsállomány hasonló arányú visszaesését eredményezte. A mélypont 1994-ben volt 627 000 pld.-os értékkel. Az élőhelyek átalakulása – a kibocsátás csökkenése mellett is – a vad fácánállomány szerény mértékű növekedését eredményezte, 1995-ben 785 000 pld.-t, 1996-ban 821 00 pld.-t, 1997-ben 645 000 pld.-t, 1998-ban 764 000 pld.-t, 1999-ben 686 000 pld.-t, 2000-ben pedig 789 800 pld.-t becsültek (Faragó–Náhlik, 1997; Csányi, 1999; 2000; Faragó, 2000a).

Vonulása: Állandó madár, legfeljebb a felnevelődött fiatalok kóborolnak. Főleg a kibocsátott fácánoknál figyelhető meg nagyobb arányú vándorlás, ami olykor a 100 km-t is meghaladhatja (Beretzk, 1939). Az elvándorlást az élőhely alacsonyabb eltartóképessége, a magas állománysűrűség, a zavarás, az ellenségek (róka, ragadozó madarak) koncentrációja és a vonalszerű vegetáció (cserje- és fasorok, nádszegélyek stb.) elvezető szerepe együttesen válthatják ki.

Védelme: A kakas mind vad-, mind telepített állományokban vadászható. Fácántyúk kibocsátás esetén lőhető, a vadászati hatóság által a vad zárttéri tartásáról és kibocsátásáról adott engedélyben foglaltak szerint. Az engedélyben meghatározza a hatóság a kibocsátás feltételeit és a hasznosítás adott mértéke, feltételei mellett a vadászat kibocsátóhelytől mért körzetét is. A fácánállomány és élőhelye genetikai, egészségügyi szempontból védelemre szorul. A genetikailag tisztább vérvonalú, főleg a mongolicus alfaj tulajdonságait hordozó, fészkelő fácánt kell előnybe részesíteni. Kibocsátásra csak kellően kezelt, kórokozót nem hordozó fácánok kerüljenek, ellenkező esetben vad populációink és az együtt élő fajok (pl. fogoly) is veszélybe kerülnek. A fácán tartása megfelelő védősűrűket, vadászerdőt, vadföldeket és jó vízellátást kíván. Ki kell küszöbölni a mezőgazdaság által okozott veszteségek egy részét is, mint a betakarítás okozta veszteségeket, a növényvédő szer okozta közvetlen és közvetett károkat, a tarlóégetések negatív hatásait, s általában a nagyüzemi gazdálkodással együtt járó rossz élettérszerkezetet. A dúvadfajok ésszerű szinten tartása ugyancsak elsőrendű feladat. A tenyésztést új alapokra kell helyezni, ismert eredetű törzsanyaggal létrehozott törzstelepek létrehozásával kell biztosítani a telepek ellátását. A nevelés során a természetközeliségre kell törekedni, különösen az utónevelés időszakában. A tenyésztést is a vadon élő fácánállomány érdekeinek kell alárendelni (Faragó, 2000a).

Gazdasági jelentősége: Farkas (1984) kimutatta a fácán által kukorica- és napraforgóvetésekben okozott jelentős mértékű károkozást. Mivel ezeken a területeken szinte semmilyen természetes táplálék nem áll a fácán rendelkezésére, ezért minél hosszabb az időjárástól függő csíranövényszakasz, annál nagyobb lehet a fácán által okozott kár. Kukorica esetében 10–70, napraforgó esetében 15–80 csíranövénykét húzkodhat ki naponta egy-egy madár. Tetemes állománysűrűség mellett olyan mérvű lehet az okozott kár, amit már csak védekezéssel (zavarással) lehet elhárítani. Megoldást jelent az is, ha a veszélyeztetett táblák szegélyébe vadföldsávot (gabona) vetnek azért, hogy a fácán károsító hatását megelőzzék (elterelő takarmányozás). A fácán mindezek mellett legfontosabb apróvadfajunk, sok apróvadas vadászterület gazdálkodása a fácánra épül. Hosszú éveken át egy vadászra átlagosan évente 30 db fácán hasznosítása jutott, ma ennek mintegy fele. Az 1990-es évek terítéke az alábbi volt, 1994: 548 100 pld., 1995: 551 200 pld., 1996: 405 500 pld., 1997: 494 000 pld., 1998: 434 000 pld., 1999: 550 300 pld. (Csányi, 1999; 2000). Akár a tenyésztéssel összekötött, akár a szabadterületi fácángazdálkodás kerül egy-egy területen előtérbe, még hosszú ideig az apróvadas vadászterületek fő vadfaja a fácán lesz. A fácán tehát a jövő vadászmadara, a tendenciák azonban azt mutatják, hogy a jövője feltétlenül más kell, hogy legyen.