Ugrás a tartalomhoz

Új magyar nyelvtan

É. Kiss Katalin, Siptár Péter, Kiefer Ferenc (2003)

Osiris Kiadó

2. A magánhangzók

2. A magánhangzók

A magyar magánhangzók állományát a következő tulajdonságaik alapján oszthatjuk csoportokra:

– a nyelv vízszintes mozgása, azaz elülső, közbülső vagy hátsó elhelyezkedése szerint;

– az ajkak kerekített vagy kerekítetlen alakja szerint;

– a nyelv függőleges mozgása, azaz felső, középső, alsó állása szerint;

– a hang hosszú vagy rövid időtartama szerint.

A hagyományos magyar nyelvleírás – kiejtési szempontból indokolatlan, bár szép szóképpel – az elülső magánhangzókat „magasnak”, a közbülső és hátsó magánhangzókat „mélynek” szokta nevezni. Ezt a szóhasználatot azért nem követjük, mert félrevezető: „magas”- nak inkább a felső nyelvállású, míg „mély”-nek inkább az alsó nyelvállású magánhangzókat lenne ésszerű nevezni. Legjobb lesz, ha a magas/mély szópárt egyáltalán nem használjuk.

2.1. A magánhangzók csoportosítása

A nyelv vízszintes mozgása szerint tehát a magánhangzók a magyarban két csoportra oszthatók: elölképzettek az i, í, e, é, ü, ű, ö, ő, hátulképzettek az u, ú, o, ó, a hangok. Az á-t voltaképpen a két osztály tagjai között, inkább az elülsőkhöz közelebb képezzük, de nyelvi viselkedése alapján (a részletekről később) egyértelműen a hátulsók közé kell sorolnunk.

Kerekség, azaz ajakkerekítés tekintetében hasonló a helyzet: egyértelműen kerek az ü, ű, ö, ő, u, ú, o, ó; kerekítetlen az i, í, e, é, valamint az á. Ezúttal az a besorolása lehet kérdéses: a beszédbeli megvalósítása enyhén kerekített, de nem magától értetődő, hogy nyelvi szerepét tekintve is a kerek magánhangzók közé tartozik-e. Erre a kérdésre hamarosan visszatérünk.

Nyelvállás (más szóval: nyíltság), vagyis a nyelv függőleges irányú mozgása és az állkapocs ezzel többé-kevésbé együtt változó nyílásszöge szempontjából a magánhangzók majdhogynem folyamatos sorozatot alkotnak: legzártabbak az í, ú, ű, ezeknél egészen kicsivel nyíltabbak az i, u, ü, azután következik az é, ó, ő, majd az o és ö, ennél is nyíltabb az e és az a, végül a legnyíltabb magánhangzó az á. De vajon érdemes-e hat nyíltsági osztályt megkülönböztetnünk? Aligha. Figyeljük meg először is, hogy a hosszú és rövid magánhangzók párjai más-más nyíltságot mutatnak (az á kivételével minden hosszú magánhangzó zártabb, mint a megfelelő rövid). Ez azt jelenti, hogy az í-félék és az i-félék közötti (amúgy is igen kicsi) nyelvállásbeli különbség elhanyagolható, pontosabban a hosszúság alapján megjósolható. Márpedig – mint már mondottuk – ami megjósolható, annak a nyelvi rendszer szempontjából vagy nincs jelentősége (mint ebben az esetben), vagy pedig nem az ábrázolás különbségével, hanem valamilyen általános megállapítással, hangtani szabállyal adunk róla számot. Ugyanígy az ó, ő és az o, ö közötti különbség (bár az előbbinél határozottabban, „szabad füllel” is hallható), a hosszú/rövid szembenállás számlájára írható. Az a és á közötti nyíltságbeli különbség szintén (bár itt éppen a hosszú magánhangzó a nyíltabb). De vajon mi legyen az e-vel és az é-vel? Ha a felső/középső/alsó hármasba kívánjuk beszorítani az összes magánhangzót, az é az o, ó, ö, ő'-höz hasonlóan középső, az e viszont az a, á-hoz hasonlóan alsó nyelvállásúként adódik. Ha azonban beérjük két nyíltsági osztállyal (felső és nem-felső), azaz a középső és alsó nyelvállásúakat egyetlen csoportba vonjuk össze, az összes magánhangzó egyértelműen elhelyezhető: felsők lesznek az i, í, ü, u, u, ú, és nemfelső az összes többi. (Ennek ellenére az alábbiakban több ízben hasznosnak fog bizonyulni, ha a középső és az alsó nyelvállású magánhangzókra külön-külön is tudunk utalni.)

Ami pedig a hosszúságot illeti, a helyesírás (és a hagyomány) egyaránt azt sugallja, hogy a tizennégy magyar magánhangzó hét hosszú/rövid párba rendeződik: i és í, ü és u, u és ú, ö és ő, o és ó, e és é, a és á alkotja a párokat. Célszerűnek látszik feltételezni, hogy e párok tagjai egyedül a hosszúságban különböznek egymástól. A legtöbb pár esetében ez könnyen megtehető: láttuk, hogy a nyelvállásbeli különbségek (talán az e/é kivételével) elhanyagolhatók, az a/á közötti nyíltsági, kerekségi és hátulképzettség-beli különbség úgyszintén. Mi lenne az előnye ennek a megoldásnak?

2.1.1. A hosszúság ábrázolása

A mai hangtani elméletek legtöbbje egyetérteni látszik abban, hogy a hosszúságot a többi hangtani tulajdonságtól (nyelvállás, kerekség stb.) eltérően célszerű kezelni. Erre a célra bevezették az ún. időzítési tengely fogalmát. Ezen a tengelyen (vonalon) időzítési helyek sorakoznak, amelyeket x-ekkel jelölünk. A rövid hangok egy, a hosszúak pedig két ilyen x- hez kapcsolódnak. A kapcsolódást ábrázoló vonalakat társítóvonalnak nevezzük. Ekkor egy nyúlási szabály úgy adható meg, hogy az ábrázolásba beillesztünk egy újabb x-et, és feltesszük, hogy a magánhangzó további tulajdonságai ráterjednek erre az újonnan beillesztett x-re. A terjedést szaggatott társítóvonallal jelezzük. Tehát (1a) szerint ábrázoljuk az a-t, (1b) szerint az á-t, (1c) pedig azt a nyúlási folyamatot ábrázolja, amely például a fa → fát szópár második tagjában (az elsőhöz képest) végbemegy:

Mindezt természetesen csak akkor tehetjük meg, ha az egyes párok tagjainak ábrázolása (a hosszúságtól eltekintve) azonos. De vajon ezen az ábrázolásbeli meggondoláson túlmenően van-e valamilyen más bizonyítékunk is arra, hogy a hosszú/rövid párok minden esetben, tehát az e/é és az a/á esetében is egyformán viselkednek? Tekintsük a következő adatokat:

(2)Hosszú-rövidmagánhangzókváltakozása

3.1. táblázat -

a.víz

vizek

analízis

analizál

tűz

tüzek

miniatűr

miniatürizál

út

utak

úr

urizál

tövek

pasztőröz

pasztörizál

lovak

agónia

agonizál

b.kéz

kezek

prémium

premizál

nyár

nyarak

kanális

kanalizál


Láthatjuk, hogy az é és az á ugyanúgy viselkedik az érintett típusú tövekben, ugyanazon toldalékok előtt, mint a többi hosszú magánhangzó: megrövidül. Azonban ez nem csupán fizikai időtartam-csökkenést jelent, hanem azt, hogy a hosszú magánhangzót rövid párja váltja fel (vagyis az é esetében a nyelvállás középsőről alsóra vált, az á esetében pedig hátulképzett és enyhén kerekített lesz a magánhangzó). Mindezt akkor tudjuk gazdaságosan (tehát egyetlen általánosításban) kifejezni, ha ezen tulajdonságok – vagyis az e és az é közötti nyelvállásbeli különbség, illetve az a és az á közötti számos apró, de nyelvi szempontból nem lényeges különbség – megszabását a rövidülés lezajlása utánra tesszük (még egyszerűbb, ha mindezt az egész nyelvtani szabályrendszeren kívülre, a beszédhangtani megvalósítás területére utaljuk azon az alapon, hogy az érintett hangok nyelvi viselkedése szempontjából ezeknek a tulajdonságoknak nincs jelentőségük).

Összefoglalva tehát: a tizennégy magyar magánhangzót a hosszúság különválasztásával úgy ábrázolhatjuk, hogy hét magánhangzó-minőséget különböztetünk meg, és ezeket egy, illetve két x-hez kapcsolva megvan a tizennégyféle ábrázolás. Most már csak az a kérdés, hogyan ábrázoljuk magát a hét magánhangzó-minőséget.

2.1.2. A hangtani ábrázolások szerkezete

A hét magánhangzó-minőség megkülönböztetésére (ábrázolására) különböző módszerek vannak a hangtani szakirodalomban. Ezek megegyeznek abban az alapgondolatban, hogy az egyes hangok nem oszthatatlanok a szó szoros értelmében, csupán időben nem tudjuk őket kisebb szeletkékre szabdalni. Kicsit olyan ez, mint az atomok és az őket felépítő elemi részecskék (protonok, neutronok, elektronok) viszonya: az atomokat is sokáig oszthatatlannak gondolták (a nevük is erre utal), azután mégis kiderült, hogy még kisebb részekből állnak. Ugyanígy a nyelvi hangokat is célszerűbb úgy tekinteni, mint amik apróbb részecskékből épülnek fel. Ezek a részecskék az egyes képzési tulajdonságokat képviselik, és az ábrázolásokban mintegy önálló életet élnek. Ugyanakkor valamilyen módon összetartozásukat is jelezni kell. Azt gondolhatnánk, ehhez elegendő, hogy az időzítési tengely x-eihez külön-külön társítási vonallal kapcsolódjon minden olyan tulajdonság (jelzése), amely az illető hangot jellemzi (így a tulajdonságok összetartozását az jelezné, hogy mindegyikük ugyanahhoz az időponthoz van rendelve). Csakhogy ekkor például az (1c)-féle nyúlási folyamatot nem tudnánk egyetlen terjedésként ábrázolni: a hang minden egyes tulajdonságának külön-külön kellene a második x-re ráterjednie. Ezért az a megoldás terjedt el a szakirodalomban, hogy az egyes tulajdonságokat képviselő részecskék (a továbbiakban: „elemek”) közvetlenül egy ún. gyökércsomóponthoz kapcsolódnak, és ez a gyökércsomópont kapcsolódik aztán az időzítési tengely megfelelő x-éhez vagy x-eihez. A gyökércsomópontok maguk is egy képzeletbeli egyenesen, az ún. gyökértengelyen helyezkednek el, amely az időzítési tengellyel párhuzamos vonal. De milyen formában ábrázoljuk az egyes hangtulajdonságokat, amelyek a gyökércsomóponthoz kapcsolódnak?

Amint mondtuk, erre különféle megoldások ismeretesek. A magánhangzók ábrázolásának egyik legelterjedtebb módja azon alapul, hogy az i, az u és az a az a három sarkalatos magánhangzó, amely a világ összes nyelvében megtalálható, és amely beszédhangtani szempontból a leginkább eltér (a legtávolabb áll) egymástól. Ezeket az itt bemutatott modellben egy-egy elem alkotja, az I, az U és az A, amelyek éppen erről kapták a nevüket. A többi magánhangzót az elemek valamilyen kombinációja képviseli a hangtani ábrázolásban, amelyeket ágas-bogas szerkezetekként képzelhetünk el (vagyis úgy, hogy a gyökércsomópontból egy, két vagy három elem ágazik ki, különböző irányban). A mássalhangzóknál majd látni fogjuk, hogy azok ábrázolásának geometriája még bonyolultabb.

2.1.3. A magánhangzók ábrázolása

Az itt bemutatott ábrázolásmód tehát az elölképzettséget az I elem, a kerekséget az U elem, a nem-felső nyelvállást pedig az A elem képében jeleníti meg. Az a magánhangzó, amely nem rendelkezik I-vel, hátulképzett; az, amelyik nem rendelkezik U-val, kerekítetlen; végül az, amelyik nem rendelkezik A-val, felső nyelvállású. így például az i ábrázolása – amint az előző bekezdésben említettük – csupán egy I-ből áll (értelmezése: elülső, felső, kerekítetlen), az e-é egy I-ből és egy A-ból (elülső, nem-felső, kerekítetlen), míg az ö-ben mindhárom elem megtalálható (elülső, nem-felső, kerek). Feltesszük, hogy mindhárom elem más-más tengelyen – az idő- és a gyökértengellyel párhuzamos további vonalakon – helyezkedik el, és külön-külön is képes tovaterjedni az ábrázolásban. (Például a magánhangzó-harmónia, amelyet részletesen alább tárgyalunk, az I elem terjedéseként ábrázolható.) A három elem, amint már mondtuk, közvetlenül a gyökércsomóponthoz kapcsolódik, és csak azon keresztül az időzítési ponthoz; az (1)-beli egyszerűsített ábrázolásokban a gyökércsomópontot (és az A-tengelyen lévő, hozzá kapcsolódó A elemet) képviselte az a betű, s az (1c)-beli terjedésnél is voltaképpen a gyökércsomópont kapcsolódott össze a második x- szel, átörökítve rá a hozzá tartozó elemet.

Tehát a magyar magánhangzók ábrázolása a következő lesz:Magánhangzó-ábrázolások

Ezekben az ábrázolásokban az x-ekhez közvetlenül kapcsolódó • a gyökércsomópontot képviseli. Az időzítési elemek elhelyezése értelemszerűen időbeli egymásutániságot jelez, azaz a két x egymás után következik a beszéd folyamatában, a gyökércsomópont alatti elemek elhelyezése azonban csak kényszerűen síkbeli, hiszen ezek nem egymás után, hanem egyszerre érvényesek. Úgy is el lehetne képzelni, hogy ezek könyvünk lapjára merőleges síkon helyezkednek el. Lépcsőzetes felírásuk azt próbálja sugallani, hogy mindegyik elemnek saját tengelye van.

Ezek után rátérhetünk a magyar magánhangzók körében megfigyelhető három legfontosabb váltakozástípusra: a magánhangzó-harmóniára, a hosszú/rövid váltakozásokra és a magánhangzó/semmi váltakozásokra, azaz a magánhangzók betoldására és/vagy kiesésére.

2.2. A magánhangzó-harmónia

A magyar hangtan talán legérdekesebb jelensége az, hogy a magánhangzók elöl/ hátulképzettség szempontjából harmonizálnak (azaz adott tartományon belül ezen tulajdonságuk tekintetében megegyeznek egymással). E harmónia érvényességi tartománya a szó, de ebbe nem értjük bele az összetételeket (pl. narancslé, kőpor, átköt), mert valójában csak a szótő és toldalékai alkotnak harmóniatartományt; újabb tő megjelenése mindig újabb tartományt nyit (narancs][lé, könyves][boltban).

A tőn belüli harmóniát hagyományosan „hangrendnek”, a toldalékok ehhez való alkalmazkodását „(hangrendi) illeszkedésnek” nevezik. A magánhangzók (3)-beli ábrázolását alapul véve az elöl/hátulképzettségi harmóniát (a továbbiakban röviden: elölségi harmóniát) I-terjedésként fogjuk ábrázolni: az I elem (az adott tartományon belül) jobbra terjed:

Az elölségi harmónia szabálya a fent idézett (és (4)-ben ábrázolt) egyszerű formájában azt kívánná, hogy a szó (pontosabban a tő a toldalékokkal együtt) vagy csak elölképzett, vagy csak hátulképzett magánhangzókat tartalmazzon. Tény, hogy a magyar (nem-összetett) szavak igen nagy hányadában ez így is van (perdülésetektől, fordulásotoktól), de elég nagy számban vannak kevert szavak is. Ennek részben az az oka, hogy számos tőben eleve keverednek az elülső és hátsó magánhangzók (bika, kordé, sofőr, nüansz), részben pedig az, hogy bizonyos toldalékok nem képesek harmonizálni, azaz elölség szempontjából váltakozni (ház-ért, öt-kor, egyetem-ista).

Feltűnő, hogy a kevert szavak túlnyomó részében hátsó magánhangzó mellett elülső kerekítetlen magánhangzó (í, i, é, e) van, pl. bika, hernyó, papír, kordé, patika, konkurencia; házért, hatig, tanító. A hátsó magánhangzót és elülső kerekített magánhangzót együtt tartalmazó (sofőr, nüansz-féle) szavak meglehetősen ritkák, és a szókincs egy jól körülhatárolható részére, a viszonylag friss jövevényszavakra korlátozódnak. Vagyis a keveredésért elsősorban az elülső kerekítetlen magánhangzók a felelősek. Ezért érdemes kimondani, hogy ezek előfordulhatnak mindkét típusú magánhangzóval, azaz a harmónia szempontjából se nem elülsők, se nem hátsók, hanem semlegesek. De van ennél fontosabb érv is az í, i, é semlegességére: ezek a magánhangzók a harmóniát átengedik magukon, azaz a harmónia számára átlátszóak. Ha a szóban nem-semleges, azaz harmonikus magánhangzó is van, akkor az kormányozza a toldalékharmóniát: rövid-en, de papír-on; örmény-nek, de tányérnak; kever-ék-et, de marad-ék-ot. Ha a papír, tányér, maradék utolsó szótagjában harmonikus (azaz a harmónia szempontjából nem semleges) magánhangzó állna, nem tudnánk megindokolni, miért hátsó a toldalék magánhangzója. (Az e semlegessége, pontosabban átlátszósága nem egyértelmű, pl. bukfenc-ek, de haver-ok.)

2.2.1. A toldalékok fajtái

A magyar magánhangzó-harmónia az ún. tő-szabályozta típusba tartozik, ami azt jelenti, hogy a tő harmonikus értékétől függ a toldalék harmonikus értéke, nem pedig megfordítva. (Ebből a szempontból csak a tő után álló elemek minősülnek toldaléknak, a tő előttiek, pl. meg-, föl-, át-, leg-, poszt-, anti- stb. nem.) A toldalékok legtöbbje váltakozó toldalék, azaz a magánhangzója képes harmonikus váltakozásra, s így a tőhöz a megfelelő változatban illeszkedik:

(5) Toldalék-magánhangzókváltakozása

ú ~ ű(láb-ú ~ fej-ű)

u ~ ü(ház-unk ~ kert-ünk)

ó ~ ő(vár-ó ~ kér-ő)

o ~ ö ~ e (ház-hoz ~ föld-höz ~ kert-hez)

á ~ é(vár-ná ~ kér-né)

a ~ e(ház-ban ~ kert-ben)

Figyeljük meg, hogy a toldalékváltozatok magánhangzói éppen az I elem jelenlétében, illetve hiányában különböznek egymástól. Az o ~ ö ~ e esetében három tag váltakozik: az e olyan tövek után jelenik meg, amelyeknek utolsó magánhangzója elülső kerekítetlen. Ezt a jelenséget kerekségi harmóniának nevezzük.

A nem-váltakozó toldalékok háromfélék lehetnek. Az első és a második csoportba tartozók semleges magánhangzót tartalmaznak: az -ig (hatig), -ni (futni), -int (koppint), -ik (harmadik, mászik), -nyi (maroknyi), -i (házi, lábai), -ít (tanít) típusúaknak nincs is mivel váltakozniuk (mivel az i, í-nek nincs hátulképzett párja); az -é (lányé), -né (Kovácsné), -ék (maradék, Kovácsék), -ért (hazáért), -ként (kulcsként) típusúak váltakozhatnának á-val, de nem teszik; végül a -kor (ötkor), -us (cicus, fizikus), -kó (Ferkó), -ista (biciklista), -izmus (pesszimizmus), -ológia (mitológia) típusúak harmonikus magánhangzót (is) tartalmaznak, amely azonban nem illeszkedik a tőhöz.

A különféle toldaléktípusok magánhangzóját a (3)-beli ábrák mintájára a (6) alatt látható módon ábrázoljuk. Tehát mindegyik toldaléknak, akár váltakozó, akár nem, egyféle alapábrázolást tulajdonítunk: ez jelenik meg az illető toldalék szótári alakjában. A váltakozó toldalékok esetében ez az ábrázolás megegyezik a váltakozás hátulképzett tagjának az ábrázolásával; ha erre ráterjed a tőmagánhangzó I eleme, megkapjuk a megfelelő elölképzett magánhangzót; ha nem, az ábrázolás nem változik, és a hátulképzett magánhangzó jelenik meg a toldalékban.(6)

(A -kor típusúaktól a továbbiakban eltekintünk: feltesszük, hogy ezek valamilyen kivételjelölés segítségével mentesülnek az illeszkedés alól.)

A hármas váltakozásúak (-hoz/hez/höz típus) esetében érvényesül a kerekségi harmónia, ami azt jelenti, hogy az U elem rövid toldalék-magánhangzóban, a másik két elem jelenlétében – tehát ha az illető magánhangzóban I és A is van – csak akkor maradhat meg, ha erre „engedélyt kap”. Ezt az engedélyt a megelőző szótagban lévő U elem képes megadni, ha van ilyen. Tehát hátulképzett magánhangzós tő (pl. bot) esetén nincs I-terjedés, és az U megmarad: bot-hoz (7a); elölképzett kerekített magánhangzós tő (pl. tök) esetén a tőmagánhangzó U-ja engedélyezi a toldalék-magánhangzó U-ját, amely így ugyancsak megmarad: tök-höz (7b); de utolsó vagy egyetlen szótagjában semleges magánhangzót tartalmazó tő esetén, ha az I-terjedés megtörténik (pl. kéz), a toldalék-magánhangzó U-ja engedélye- zetlen marad, s ezért lekapcsolódik és eltűnik az ábrázolásból: kéz-hez (7c). A lekapcsolódást, azaz a társítóvonal elmetszését kettős áthúzás jelzi:

2.2.2.Tőtípusok

Most térjünk át a harmónia szempontjából különbözőképpen viselkedő tőtípusok tárgyalására. Első osztályozó ismérvünk az lesz, hogy a tő utolsó (vagy egyetlen) magánhangzója harmonikus-e vagy semleges. Eszerint a töveket két nagy osztályra bontjuk, és harmonikus, illetve semleges töveknek nevezzük el. A harmonikus töveken belül megkülönböztetünk egyszerű harmonikusakat és kevert-harmonikusakat. Az egyszerű harmonikus tövek mindegyik harmonikus magánhangzója ugyanazon harmóniaosztályba tartozik, tehát vagy mind hátulképzett (pl. ház, kupa, koszorú), vagy mind elölképzett (pl. tűz, tükör, köszörű). Ezenkívül ide tartoznak azok a tövek is, amelyeknek valamelyik nem utolsó szótagjában semleges magánhangzó áll (pl. bika, példa, hernyó, illetve szemölcs, rézsű). A kevert-har- monikus tövek azok, amelyekben mindkét harmóniaosztályból vett magánhangzók megtalálhatók (pl. sofőr, allűr, kosztüm, illetve nüansz, amőba, bürokrácia).

Mielőtt áttérnénk a semleges tövek osztályára, figyeljünk fel egy fontos nehézségre, amelyet a bika-típusú egyszerű harmonikus, illetve a nüansz-típusú kevert-harmonikus tövek vetnek fel. Ehhez ábrázolnunk kell e két példa magánhangzóit:

Vajon mi akadályozza meg azt, hogy a (4) szerinti I-terjedés végbemenjen ezeken az alakokon, és a helytelen *bike, illetve *nüensz szavakat kapjuk? Fel kell tételeznünk, hogy a harmónia mint folyamat csak a toldalékokra hat (tehát csak az illeszkedést irányítja), a töveken belüli harmónia (tehát a hangrend) nem hangtani szabály, amely egyszer csak működésbe lép, és megváltoztatja a neki nem megfelelő ábrázolásokat, hanem csupán a magyar szókincs eléggé nagy részére érvényes általánosítás, amely semmiféle folyamatot nem indít el. Ennek érdekében a (4) szerinti terjedési szabályt valamilyen módon az ún. levezetett alakokra kell korlátoznunk, tehát olyan alakokra, amelyekben a terjedés kiinduló- és célpontja valamilyen alaktani művelet (itt: toldalékolás) révén kerül egymás mellé. Ennek a szakirodalomban többféle módja ismeretes; ezúttal az egyszerűség kedvéért közvetlenül belefoglaljuk a szabályba az érintett alaktani határt:

(Ha két szomszédos magánhangzó között toldalékhatár van, az első magánhangzó I eleme (ha van neki) ráterjed a második magánhangzó gyökércsomópontjáramiáltal a toldalék-magánhangzó elölképzett lesz.)

A gyökércsomópontok közötti szögletes zárójel tehát azt jelzi, hogy a szabály a tő és a toldalék határán, illetve több egymást követő toldalék esetén az ezek közötti határon működik. (A könnyebb követhetőség érdekében szabályainkat rendszerint szövegesen is megfogalmazzuk. Ez a – dőlt betűs – rész nem tartozik a szabályhoz, hanem csupán annak „magyar fordítása”.)

Most már visszatérhetünk a tőosztályozásra. A másik nagy osztályt, a semleges tövek osztályát azok a tövek alkotják, amelyeknek utolsó szótagjában semleges magánhangzó áll. Ezek is tovább oszthatók egyszerű semlegesekre és kevert-semlegesekre. Az előbbiek csupa semleges magánhangzóból állnak (pl. víz, szegény, rekettye), az utóbbiakban harmonikus magánhangzó is van (pl. üveg, rövid, kökény, illetve papír, tányér, balek). Az egyszerű semleges tövek többnyire elölképzett toldalékokat vesznek fel, vagyis esetükben végbemegy a (9) szerinti I-terjedés (víz-ben). Azonban van mintegy hatvan olyan egyszerű semleges tő is, amelyek kivételesen nem teszik lehetővé az I-terjedést, vagyis hátulképzett magánhangzót tartalmazó toldalékok járulnak hozzájuk. Példák: híd, nyíl, pír, cél, héj, derék, szid, irt, vív, iszik, nyílik. Ide tartoznak azok a tövek is, amelyek toldalékolatlan formában ara végződnek ugyan, de ezt az a-t bizonyos toldalékok előtt elveszítik (tiszt-a, ritk-a, sim-a, bén-a, ném-a: vö. tiszt-ul, ritk-ít-ott, nem pedig *tiszt-ül, *ritk-ít-ett); továbbá a fiú, amely u-jának törlése után is hátsó toldalékokat vesz föl (fi-am). A férfi egészen sajátosan viselkedik: legtöbb toldalékát ingadozóan választja (férfi-nak/nek, -tól/től), ámde a férfias, férfiak mellett nincs *férfies, *férfiek.

A kevert-semlegesek körében is találkozunk bonyodalmakkal. Az elülső + semleges felépítésűek (üveg) mindig elölképzett toldalékokat vesznek fel, de a hátsó + semleges felépítésűek (papír) között találunk ingadozó (dzsungel-ban/ben, konkrét-an/en, analízis-tól/

től) és mindig elölképzett toldalékot felvevő (bukfenc-et, október-től, oxigén-nel, operettek) töveket is, bár többnyire azért igaz rájuk is, ami az összes többi osztályra (a híd-típusú- akat most nem számítva) maradéktalanul igaz, vagyis hogy a toldalékok alakját a tő utolsó nem-semleges magánhangzója határozza meg (papír-ra, tányér-ból, balek-ok). Összefoglalva tehát a következő tőosztályokat állítottuk fel:

(10) Tőosztályozás

elölképzett / hátulképzett toldalékok

3.2. táblázat -

a. Egyszerű harmonikus tövek

tűz

ház

b. Kevert-harmonikus tövek

sofőr

nüansz

c. Egyszerű semleges tövek

víz

híd

d. Kevert-semleges tövek

üveg

tányér


Hogyan boldogul az I-terjedés (9) alatti szabálya mindezekkel a tőosztályokkal (valamint az ingadozó – dzsungel, analízis – és a kevert-semleges felépítésű, de kevert-harmonikus viselkedésű tövek – bukfenc, oxigén – bonyolultabb eseteivel)?

2.2.3. A harmónia működése

Látható, hogy a szabályunk még ebben a (9)-beli formában is túl általános (azaz: olyan esetekre is terjedést ír elő, amelyekben ez nem következik be, pl. papír, tányér); ezért különféle további feltételeknek kell ahhoz eleget tennie az adott ábrázolásnak, hogy a terjedés valóban végbemenjen. Lényegében háromféle esetben van I-terjedés: (i) ha a tő utolsó magánhangzója az I mellett U elemet is tartalmaz (azaz elülső-harmonikus magánhangzó, ü, ű, ö vagy ő); (ii) ha a tő minden magánhangzója tartalmaz I-t (és a tő nem kivételes, híd- típusú); illetve (iii) ha a tő utolsó magánhangzója az I mellett A elemet is tartalmaz (és rövid), és/vagy előtte is I elemet tartalmazó magánhangzó áll, bár a tőben van I elemet nem tartalmazó (hátsó) magánhangzó is. Az (i) esetbe tartoznak a tűz és a sofőr típus tagjai, a (ii) esetbe a víz és az üveg típusúak. Ezeknél a terjedés mindig végbemegy. A (iii) esetet a tányér típusnak azok a tagjai alkotják, amelyek elölképzett toldalékot vesznek fel (bukfenc, oxigén), vagy ingadoznak (dzsungel, analízis). Ekkor a terjedés többé-kevésbé szabadon választott (az ilyenkor szokásos számos alesettel és bonyodalommal, ezekről lásd alább).

Az eljárást tehát a következőképpen képzelhetjük el. Megvizsgáljuk a tő utolsó magánhangzóját. Ha nem tartalmaz I elemet, nincs minek terjednie, és semmi nem történik: minden toldalék-magánhangzó úgy jelenik meg a szóalakban, ahogyan a szótárból elővesszük (vagyis a (6)-ban bemutatott alakjában). Például a barnulásotoktól szóalak esetében a helyzet a következő:

Ebben és az alább következő példákban a mássalhangzókat az egyszerűség kedvéért a gyökércsomópontjuk helyére írt betűjelük képviseli; az időzítési tengelyen hozzájuk tartozó X-eket elhagyjuk, és nem tüntetjük fel azokat az elemeket sem, amelyekből az ábrázolásuk felépül.

Ha a tő utolsó magánhangzója I és U elemet egyaránt tartalmaz, az I terjedése végbemegy, mégpedig úgy, hogy végigfut a szóhoz kapcsolt valamennyi toldalékon. Például a zöldülésetektől szóalak esetében ez történik:

Fontos tudnunk az ilyen terjedési szabályokról, hogy alkalmazásuk során a társítóvonalak ugyanazon síkban nem kereszteződhetnek; azonban (12)-ben a kereszteződés csak látszólagos, hiszen mindhárom elem más-más tengelyen helyezkedik el, vagyis a gyökértengely és az I-tengely által meghatározott sík nem ugyanaz, mint a gyökértengely és az U-tengely, illetve a gyökértengely és az A-tengely által meghatározott.

Az I-terjedést követően végbemegy a kerekségi harmónia szabálya, amely, emlékezzünk vissza, lekapcsolja azokat az U-kat, amelyek nincsenek engedélyezve. Tehát azoknak a toldalék-magánhangzóknak az U-ját, amelyek egyetlen X-hez kapcsolódnak, mindhárom elemet tartalmazzák, és nem áll előttük U-t tartalmazó magánhangzó: példánk esetében az -etek rész magánhangzóiról van szó. Ezek a lekapcsolt U-k nyomtalanul eltűnnek az ábrázolásból.

Ha a tő utolsó magánhangzója I elemet tartalmaz, de U elemet nem, először is meg kell bizonyosodnunk arról, hogy a tő nem tartozik a terjedést kivételesen nem engedélyező osztályba. (Ha abba tartozik, azaz híd-típusú, nem történik semmi.) Ezután egy magánhangzóval balra kell lépnünk, és megnézni, mit találunk ott. Ha nincs több magánhangzó (vagyis a tő egyetlen szótagból áll), a terjedés végbemegy, mint például a kékülésetektől szóalakban:

Ha a tőben van az utolsót megelőző magánhangzó, ez ismét háromféle lehet. Ha nem tartalmaz I-t (papír, tányér típus), rendszerint nem történik terjedés (az ettől eltérő esetekre még visszatérünk). Ha I-t és U-t egyaránt tartalmaz (üveg, rövid típus), a terjedés megtörténik. Ha viszont I-t tartalmaz, de U-t nem, ismét több eset lehetséges. Ha az egész tőben nincs I nélküli magánhangzó, a terjedésnek nincs akadálya (szegény, rekettye). Ha viszont van, akkor a terjedés

(a) szabadon választott A-t nem tartalmazó utolsó magánhangzó esetén (analízis, agresszív),

(b) egyes szavakban szabadon választott, másokban kötelező A-t tartalmazó, de hosszú utolsó magánhangzó esetén (matiné, klarinét: szabadon választott, oxigén, varieté: kötelező), illetve

(c) mindig kötelező akkor, ha az utolsó magánhangzó tartalmaz A-t és rövid (november, operett).

Az utolsó előtti szótagjukban I-t nem tartalmazó tövek között (tehát a papír, tányér típusban) találunk olyanokat, amelyeknek esetében kötelező a terjedés (bukfenc, október) és olyanokat is, amelyeknél szabadon választott (konkrét, Tihamér, dzsungel, hotel). Mindez a dolgot már meglehetősen bonyolulttá teszi: de figyeljünk fel arra, hogy ezek az ingadozó és/vagy sokváltozós esetek a magyar szókincs igen-igen szűk területére korlátozódnak. Az esetek túlnyomó többségében az illeszkedés a fenti (11)-(13) esetek egyikének mintájára, igen egyszerűen történik meg.

A (10)-beli osztályok közül a tűz és a sofőr típusúak mindegyike (12) szerint viselkedik (az I-terjedés végbemegy), a ház és a nüansz típusúak mindegyike (valamint a híd típusú kivételesek) (11) szerint (semmi nem történik), a víz és az üveg típusúak mindegyike pedig (13) szerint (az I-terjedés ezúttal is végbemegy). A papír típusúak többnyire ugyan csak (11) szerint viselkednek, vagyis a bennük levő I nem terjed, de itt már találunk (13) szerinti viselkedésűeket és (11) és (13) között ingadozókat is.

Befejezésül vizsgáljuk meg a különféle toldaléktípusok harmonikus viselkedését egy- egy példán! (A gyökércsomópontok közötti ]-t nem tüntetjük fel, de az érintett magánhangzók között mindenütt alaktani határ húzódik.)

Az -unk/ünk (14a) esetében I-t nem tartalmazó töveknél (ház) semmi nem történik; I-t tartalmazó tövekről (tűz, víz) az I átterjed a toldalékra, és a toldalék saját U-jával ü-t alkot. Ugyanígy a -tól/től (14b) és a -nak/nek (14c) esetében, azzal a különbséggel, hogy az I terjedésével ő, illetve e jön létre. Mivel a -tő magánhangzója hosszú, U-lekapcsolásra nem kerül sor a víz-tő alakban. Ezzel szemben a -hoz/hez/höz (14d) esetében az I terjedésével olyan rövid toldalék-magánhangzó alakul ki, amelyhez mindhárom elem hozzá van társítva. Ez a tűz-höz példában helyénvaló (a tűz-beli U elem jelenléte engedélyezi a -höz U-jának megmaradását), de a *víz-höz nem maradhat így, mivel nem felel meg a kerekségi harmónia követelményének, ezért az U lekapcsolódik (majd ennek következtében eltűnik az ábrázolásból). Az -ig (14e) és -ért (14f) egyalakú toldalékok eleve tartalmaznak I elemet. Itt feltételezhetnénk, hogy a tő I-je ráterjed a toldalékra, amely így két I-hez is lenne társítva egyszerre. Azonban inkább azt a megoldást választjuk, hogy az I-terjedés célpontja nem tartalmazhat I-t, vagyis az I-terjedés leáll, amint olyan magánhangzóhoz ér, amelynek már van I-je. (Erre jó okunk van, de taglalása túl messzire vezetne, úgyhogy ezúttal eltekintünk tőle.) Ha több toldalékot kapcsolunk egymás után, a fentiekhez hasonló esetek fordulnak elő:

A kerekségi harmónia szabályának értelmében a toldalékbeli ö fennmaradásának nem az a feltétele, hogy a tőben legyen U, hanem az, hogy az előző szótagban. Ezért van az, hogy a (15a)-beli vizünkhöz-ben az ö U-ja engedélyezett. (15b)-ben a tör és a ver I-je nem terjed, mert a -ni-nek van sajátja. Ez az utóbbi viszont csak akkor terjed, ha előtte I-t és U-t egyaránt tartalmazó magánhangzó áll (ez a helyzet a törniük alakban, vö. üvegük), vagy ha előtte nincs más, mint I-t tartalmazó magánhangzó (verniük, vö. emberük). Ezzel szemben a hozniuk-ban az I ugyanúgy nem tud terjedni, mint például a kávéjuk szóban.

Ezzel a magánhangzó-harmónia tárgyalásának a végére értünk; térjünk át a hosszú és rövid magánhangzók közötti váltakozásra!

2.3. A hosszúsági váltakozások

A magánhangzók hosszúsága két szabályszerűség szerint váltakozik: az egyik az alsó magánhangzók nyúlása (AMNy), a másik a tőmagánhangzó-rövidülés (TMR). Most ezeket vesszük szemügyre.

2.3.1. Az alsó magánhangzók nyúlása

Toldalékolt alakokban az alaktani határ előtt álló alsó nyelvállású magánhangzók rendszerint megnyúlnak. (Alsó nyelvállásúak azok a magánhangzók, amelyeknek ábrázolása A-t tartalmaz, de U-t nem, vagyis a rövidek között az a és az e.) Ez a nyúlási folyamat nem függ attól, hogy a szóban forgó alsó magánhangzó a tő része-e (alma) vagy valamilyen toldaléké (tartja). Például:

(16) Példák az alsó magánhangzók nyúlására

3.3. táblázat -

fa

fát

e → é medve

medvét

alma

almás

epe

epés

tartja

tartják

vitte

vitték

háza

házában

képe

képében

létra

létrám

vese

vesém

marha

marhái

sörte

sörtéi

kutya

kutyául

mérce

mércéül

delta

deltáig

csempe

csempéig

Varga

Vargáné

Bene

Benéné

porta

portán

este

estén

lusta

lustább

fekete

feketébb


a →á

(16)

Ha egy szóalak többszörösen tartalmaz megfelelő helyzetű alsó magánhangzót, a folyamat mindannyiszor végbemegy: óra → órája → óráját, mese →mesélte →mesélték.

Azonban bizonyos ellenpéldák is akadnak: olyan esetek, amikor valamit hozzáadunk egy alsó magánhangzóra végződő tőhöz, és a tővégi magánhangzó mégis rövid marad:

(17) Az alsó magánhangzók nyúlásának elmaradása

a. baltanyél, kefekötő; hazamegy, belelép

b. kutyaszerű, meseszerű; macskaféle, medveféle

c. távoztakor, megérkeztekor; alfaszor

d. hazai(ak), megyei(ek); katonaság, feketeség

Az első csoportban (17a) összetételeket, illetve igekötős igéket találunk: ezek határán keresztül a folyamat nem megy végbe. Amint fentebb láttuk, az ilyen határokon keresztül a magánhangzó-harmónia (MH) sem működik, tehát kézenfekvő a következtetés, hogy az AMNy és a MH tartománya egybeesik. A (17b)-ben látható -szerű és -féle megerősíti ezt a következtetést. Ezek (más hasonló elemekkel együtt) a névutókhoz hasonló ún. simulószók: úgy viszonyulnak a képzőkhöz, mint a névutók az esetragokhoz. Ez úgy értendő, hogy a képzők és az esetragok a szó részét képezik mindenféle tekintetben: beleesnek a MH tartományába, és (normális esetben) kiváltják az AMNy alkalmazását. Ezzel szemben a névutók és a -szerű típusú utótagok kívül esnek a harmónia tartományán, és nem váltják ki az alsó magánhangzók megnyúlását: legalábbis ebből a két szempontból tekintve kívülről csatlakoznak a szóhoz, annak nem alkotják részét.

A (17c)-ben a -kor, illetve a -szor/szer/ször toldalékok találhatók. A -kor, amint láttuk, nem harmonizál: ezt éppenséggel értelmezhetjük úgy is, hogy kívül esik a MH tartományán. Csakhogy a -szor/szer/ször vagy a (17d)-ben idézett -ság/ség szabályosan aláveti magát a MH-nak, mégsem váltja ki az AMNy alkalmazását. Másfelől az -ig vagy az -ért nem harmonizál, de megnyújtja a tővégi alsó magánhangzót: hazáig, kedvéért. A két dolog tehát nem jár együtt: a harmónia elmaradása ezúttal nem tartományon kívüliséggel, hanem az érintett toldalékok egyalakúságával magyarázható. A -kor esetében ez az egyalakúság átlátszatlanságot jelent: akkoriak, ekkoriak (*ekkoriek), míg a semleges magánhangzót tartalmazó egyalakúak esetében átlátszóságot: ezt mutatja a (17d)-beli hazaiak (*hazaiek), valamint az olyan alakok, mint naponkéntiak (*naponkéntiek), holtomiglan (*holtomiglen). Az átlátszó egyalakúak esetében nyilvánvalóan teljesen lehetetlen a harmóniahiányt tartományon kívüliséggel magyarázni.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a harmónia tartományának határa egyben az AMNy számára is határt szab: egyik folyamat sem képes átlépni az összetételhatárt vagy a simulószók határát (és esetleg a -kor és a hasonló átlátszatlan toldalékok – pl. -ista, -izmus – előtti határt sem). Ugyanakkor fordítva ez nem igaz: az AMNy külső határa (azaz az a toldalékhatár, amely előtt a nyúlásra nem kerül sor) nem mindig a harmónia határa is egyben. Vannak olyan toldalékok is, mint a -szor/szer/ször, a -ság/ség, valamint az átlátszó egyalakúak közül az -i vagy a -ként, amelyeken végbemegy és/vagy átmegy a harmónia, de kivételesen nem váltják ki az alsó magánhangzók nyúlását (alfaszor, katonaság; hazai, létraként).

2.3.2. A nyúlási szabály

Most térjünk rá az AMNy szabályának megfogalmazására. Az (1c)-ben már láttuk a folyamat egy részét, vagyis az alsó magánhangzó ráterjedését a második x-re. Ezt az ottaninál kicsit pontosabban így írhatjuk:

A (18) szabály értelmezése a következő: ha adva van két egymást követő x, amelyek közül az elsőhöz olyan gyökércsomópont van társítva, amelyhez A elem tartozik (függetlenül attól, hogy az I és az U-tengelyen van-e valami), viszont a másodikhoz nem kapcsolódik semmi (ezt jelzi az x bekarikázása), az első x-hez tartozó gyökércsomópont a hozzá tartozó valamennyi elemmel együtt átterjed a második x-re, miáltal hosszú magánhangzó jön létre.

Most két kérdéssel kerülünk szembe. Az egyik ez: a (18)-ban szabott feltételeket nemcsak az a és az e, hanem az o és az ö is kielégíti. Nem lesz ebből baj? Nem bizony, mert rövid o és rövid ö a magyarban egyáltalán nem fordul elő szó végén (pontosabban semmiféle tartomány végén), így tehát az AMNy nyugodtan hivatkozhat minden nem-felső rövid magánhangzóra, az adott helyzetben úgyis csak a és e fordul elő. A másik kérdés picit fogósabb: hogy kerül a második, csupasz x az ábrázolásba? (Csupasz x-nek fogjuk nevezni az olyan x-et, amelyhez nem kapcsolódik semmi, sem gyökércsomópont, sem ezen keresztül bármilyen elem.)

Erre kétféle feltételezésünk is lehet. Az egyik az, hogy egy betoldó szabály a megfelelő alaktani határ elé beilleszti a szükséges csupasz x-et. A szabály felírása érdekében tegyünk különbséget ] és ]] között: jelölje az utóbbi a szóhatárt, beleértve az összetételhatárt, és a simulószók előtti határt is, ahol tehát a nyúlás nem megy végbe. Ezzel szemben a ] jelöljeazt a fajta toldalékhatárt, amely előtt az AMNy megtörténik (és amelyen a MH átmegy). Ekkor a betoldó szabályt így írhatjuk:

(Toldj be egy csupasz X-et nem-felső rövid magánhangzó és toldalékhatár közé!)

Mivel ilyen típusú (ún. újraíró) szabállyal eddig még nem találkoztunk ebben a fejezetben,

néhány magyarázó szóra szükség van. Általában egy A ^ B / C D alakú szabály úgy

értelmezendő, hogy A-ból B lesz, ha előtte C, utána pedig D áll. A nyíl előtti kifejezést (A) a szabály bemenetének, a nyíl utánit (B) a szabály kimenetének nevezzük, a / a környezetleírás kezdetét jelzi, a __ pedig a bemenet pontos helyét a környezet elemeihez képest. C vagy D el is maradhat, ha a bemenet előtti vagy utáni környezet nem érdekes, vagyis bármi lehet. Eszerint tehát (19) azt mondja ki, hogy a „semmi helyére” kerüljön egy x, ha előtte nem-felső magánhangzó, utána utána pedig ] típusú határ áll, vagyis ilyen esetben a ] elé toldódjék be egy x. (Itt az x csupaszságát nem kell bekarikázással jelezni, hiszen ez a szabály nem told be semmi mást, mint egy x-et, amely értelemszerűen csupasz. Azt kellene külön jelölni a szabályban, ha az x-szel együtt valami mást is be szeretnénk toldani. Egyébként az x-ek csupaszságát csak szabályokban szoktuk bekarikázással jelölni; olyan ábrázolásokban, mint például alább a (21a) alattiak, erre nincs szükség.)

Miután a csupasz x a (19) szabály révén betoldódott a megfelelő helyre, a (18) szerinti terjedés működésbe tud lépni, és hosszú magánhangzót kapunk.

A másik lehetőség az, hogy erre a betoldásra nincs is szükség, mivel a csupasz x eleve benne van az ábrázolásban. Ehhez fel kell tételeznünk egy engedélyezési megállapítást, amely szerint csupasz x előfordulhat ]] előtt anélkül, hogy a kiejtésben bármilyen nyoma lenne. Fel kell tételeznünk továbbá, hogy a magyarban nem lehetségesek a következő alakú szótári ábrázolások, vagyis a szókincs egyetlen eleme sem végződhet így:

A (20a) azt mondja ki, hogy nem-felső rövid magánhangzó nem állhat közvetlenül határ előtt, (20b) pedig azt, hogy o vagy ö még úgy sem, ha utána csupasz x van. (A szótári alakokat még nem [[ ]] szóhatárok, hanem sima [ ] határok veszik körül; a szóhatárok akkor kerülnek beillesztésre, amikor az egyes szavak már alaktanilag felépültek, és készen állnak arra, hogy a mondatszerkezetbe illesszük őket.) Kizárásos alapon tehát a következő esetek lehetségesek: felső magánhangzó röviden és hosszan egyaránt állhat ebben a helyzetben (egyébként ennek is vannak korlátai, de ezzel itt most nem foglalkozunk); de nem-felső magánhangzó csak a következő három esetben:

Ekkor a (21a) szerinti alakokhoz vagy járul valamilyen toldalék, vagy nem. Ha nem, a csupasz x szóhatár előtti helyzetbe kerül, és a fennmaradása engedélyezve van. Ha azonban toldalék járul az alakhoz, a csupasz x nem ]] előtt áll, vagyis nem maradhat csupaszon. Ilyenkor (általában) vagy van olyan folyamat, ami az x csupaszságát megszünteti, vagy nincs (mely utóbbi esetben az x az ábrázolásból nyomtalanul eltűnik). Esetünkben van ilyen folyamat: ez éppen (18). Tehát az történik, hogy a (18) szerinti terjedés végbemegy, és hosszú magánhangzót kapunk (almá-, kefé-). Ez pontosan a kívánt eredmény. (Jegyezzük meg, hogy a -ság/ség és társainak kivételessége ebben az elemzésben úgy nyilvánul meg, hogy ezek a toldalékok engedélyezik, hogy előttük csupasz x álljon.)

A két megoldás közötti választás azon múlik, hogy hangtani elméletünk, amelynek keretében a leírást végezzük, a szabályokat vagy az engedélyezési eljárásokat részesíti-e előnyben. Tapasztalati eredményét tekintve a két megoldás egyenértékű.

2.3.3. A tőmagánhangzó-rövidülés

Most térjünk át a másikfajta hosszúsági váltakozásra, amely a magyar magánhangzók körében megfigyelhető: a tőmagánhangzó-rövidülésre (TMR). Ennek a jelenségnek már láttuk példáit fejezetünk elején, (2) alatt; ezeket itt most megismételjük:

(22) Példák a tőmagánhangzó-rövidülésre

3.4. táblázat -

a. víz

vizek

b. analízis

analizál

tűz

tüzek

miniatűr

miniatürizál

út

utak

úr

urizál

tövek

pasztőröz

pasztörizál

lovak

agónia

agonizál

kéz

kezek

prémium

premizál

nyár

nyarak

kanális

kanalizál


Az alsó magánhangzók nyúlásával szemben, amely minden a/e végű alakon egységesen végbemegy (csupán annyi megszorítással, hogy vannak a nyúlást kivételesen nem kiváltó toldalékok), a tőmagánhangzó-rövidülés csak bizonyos tövekben és bizonyos toldalékok előtt zajlik le, tehát sokkal korlátozottabb érvényű folyamat. Ráadásul a (22a)-ban és (22b)- ben példázott két változata a tövek és a toldalékok más-más osztályát érinti. A (22a)-beli változatot „végszótagi tőmagánhangzó-rövidülésnek” (VTMR), a (22b)-belit pedig „belszótagi tőmagánhangzó-rövidülésnek” (BTMR) fogjuk nevezni.

2.3.3.1 A végszótagi tőmagánhangzó-rövidülés

A VTMR kizárólag egy- és kéttagú szavak utolsó szótagjában működik. Az érintett magánhangzó után egyetlen szóvégi mássalhangzó áll (ami lehet a ló/lov-félék v-je is). A rövidülés elsősorban a névszók toldalékolásában mutatkozik meg, az igeragozásban csak nyomokban van jelen, a lő-féle v-tövűeknél (lövök); egyébként az igei tövek magánhangzója csak képző előtt rövidül meg (uszoda), de ott sem gyakran.

A következőkben felsoroljuk a rövidülő névszói töveket (teljes lista):

(23) Rövidülő tövek

a. Egytagúak: híd, ín, nyíl, víz; szűz, tűz, fű, nyű;

kút, lúd, nyúl, rúd, úr, út, szú; cső, kő, tő; ló;

kéz, réz, mész, ész, szén, név, légy, ég, jég, hét, tér, dér, ér, bél, nyél, fél, szél, dél, tél, lé; nyár, sár

b. Kéttagúak: egér, szekér, tenyér, kenyér, gyökér, levél, kötél, fedél, fenék,

kerék, cserép, közép, szemét, elég, veréb, nehéz, tehén, fazék, derék; madár, szamár, agár, bogár, kosár, mocsár, mozsár, pohár, sugár, sudár, kanál, fonál, darázs, parázs

Látható, hogy a VTMR elsősorban az é-t és az á-t érinti, ritkábban az í, ú, u-t, míg az ő és az ó csak néhány elszigetelt, amúgy is rendhagyóan v-vel bővülő tőben rövidül. (A teljesen rendhagyó tó ^ tavak, hő ^ heve típusról itt nem beszélünk, mivel a rövidülésen túl magánhangzó-változást is mutat, amely túl elszigetelt ahhoz, hogy érdemes legyen hangtani szabályba foglalni. Ugyancsak furcsa a lélek szó, amelynek rövidülő magánhangzója nem az utolsó szótagban van. Ám az e éppen a VTMR-t kiváltó toldalékok előtt nem jelenik meg: lelk-em, így mégis az egytagú tövek közé lenne sorolható. Ekkor viszont az benne a szabálytalan, hogy a rövidülő magánhangzót nem egy, hanem két mássalhangzó követi.)

A VTMR-toldalékokról nem adunk kimerítő listát, de a fontosabbakat felsoroljuk, példákkal:

(24) Rövidítő toldalékok

3.5. táblázat -

többesjel (-k)

vizek

nyulak

kövek

kezek

kanalak

tárgyrag (-t)

vizet

nyulat

követ

kezet

kanalat

birtokos személyragok

vizem

nyulad

köve

kezünk

kanaluk

melléknévképző (-s)

vizes

nyulas

köves

kezes

kanalas

igeképző (-z)

vizez

nyulaz

kövez

kezez

kanalaz


kicsinyítő képző (-cska) vizecske nyulacska kövecske kezecske kanalacska

VTMR-t mutató igei tövek, képző előtt, például a következők: ir-at, sziv-attyú, tür-elem, bün-tet, szur-ony, buj-kál, huz-at, usz-oda, szöv-és, vag-dal stb. Ezek (szemben a névszói tövekkel) többnyire a felső magánhangzókat érintik.

Hogyan fogalmazhatjuk meg a VTMR szabályát? Először is figyeljük meg, hogy semmilyen komoly bizonyíték nincs arra, hogy itt egyáltalán rövidülésről (nyár ^ nyar(at)), nem pedig nyúlásról (nyar(at) ^ nyár) van szó. De bármelyik irányban próbáljuk is megfogalmazni a szabályt, mindenképpen háromféle magánhangzóról kell számot adnunk. Vannak a mindig rövidek (hal, halak), vannak a mindig hosszúak (gyár, gyárak), és vannak a váltakozók (nyár, nyarak). Ha most visszagondolunk az AMNy fenti (második) elemzésére, máris kezünkben a kézenfekvő megoldás. A váltakozókat csupasz x segítségével ábrázoljuk:

Ha a nyár-hoz nem járul VTMR-toldalék (semmi sem járul hozzá, vagy olyan toldalékot kap, amely nem váltja ki a VTMR-t, pl. nyár-ra), egyszerűen végbemegy a fentebb (18) alatt már idézett terjedési szabály. (Itt a nyár példában éppen á-ról van szó, de ne feledjük, hogy A-t nem tartalmazó eseteink is vannak, pl. víz. Ezért (18)-at általánosítanunk kell, végleges formában tehát (26b) szerinti lesz a magánhangzó-terjedés szabálya. Ez az általánosítás egyébként az AMNy elemzésében sem okoz gondot, ha feltesszük, hogy csupasz x csak akkor van az ábrázolásban, ha szükség van rá. így nem fenyeget az a veszély, hogy az általánosított, (26b) alakú terjedési szabály például a kocsi végén lévő rövid i-t is megnyújtja toldalék előtt, hiszen a kocsi ábrázolásában egyszerűen nincsen csupasz x.)

Ha viszont VTMR-toldalék járul a VTMR-tövekhez, a csupasz x-nek törlődnie kell. Erre ezúttal szabályt (nem pedig engedélyezési eljárást) javaslunk, mégpedig a következő formában, lásd (26a).

(A váltakozó hosszúságú magánhangzók VTMR-toldalék előtt röviden (26a), egyébként pedig hosszan (26b) jelennek meg.)

A (26a) szabály bemenetében a bekarikázás most is azt jelzi, hogy az érintett (törlődő) x csupasz, a C pedig olyan x-et jelöl (egyszerűsítve), amelyhez valamilyen mássalhangzó kapcsolódik (a C a mássalhangzó latin nevének rövidítése). De vajon miért jelöltük a VTMR- toldalékot is csupasz x-szel? (Ez a (26a) szabály jobb szélén álló bekarikázott x.) Azért, mert a VTMR-toldalékok mindegyike (és csak ezek) csupasz x-szel kezdődik a szótárban. Figyeljük meg a (24)-ben adott példákat: -k, -t, -m, -d, -s, -z, -cska: az efféle toldalékok magánhangzóra végződő tőhöz így kapcsolódnak, ahogy vannak: kocsik, kocsit, kocsim stb., de mássalhangzóra végződő tőhöz (megjósolható minőségű) magánhangzóval (ez az úgynevezett kötőhangzó, lásd a 2.4.1. pontot): halak, halat; vizek, vizet, és így tovább. Ezt úgy fogjuk ábrázolni, hogy csupasz x-et teszünk fel az ilyen toldalékok mássalhangzója előtt: xk, Xt stb., amely magánhangzó után törlődik, mássalhangzó után viszont megjelenik (minderre alább még részletesebben kitérünk). Ezzel szemben az igazán magánhangzóval kezdődő toldalékok (pl. -ig, -ul) magánhangzója sosem törlődik (kocsiig, kutyául), az igazán mássalhangzóval kezdődők elé viszont nem kerül magánhangzó (halnak, vízben).

Tehát a nyár (25c) alakú szótári ábrázolásával kétféle dolog történhet: (26a) révén eltűnik a csupasz x, és marad a rövid magánhangzó, nyar-, lásd (27a), vagy ha ennek a feltételei nem teljesülnek, végbemegy a (26b) szerinti terjedés és a magánhangzó hosszú lesz, nyár, lásd (27b).

Figyeljük meg, hogy (27a) azonos szerkezetű (25a)-val, (27b) pedig (25b)-vel, vagyis a szabályok alkalmazását követően (a „felszínen”) a hal és a nyar-, illetve a gyár és a nyár magánhangzója már nem különböztethető meg egymástól, amint az helyénvaló is.

2.3.3.2. A belszótagi tőmagánhangzó-rövidülés

Most térjünk át a BTMR-re. Ez a rövidülésfajta a tő bármelyik szótagját érintheti (bár legtöbbször ezúttal is a tő utolsó szótagjáról van szó), és a magánhangzók nyelvállásra való tekintet nélkül részt vehetnek benne. Csak képzők váltják ki, ragok vagy jelek sohasem. Az ide tartozó tövek és képzők általában újabb jövevényszavakban fordulnak elő; ezzel függ össze, hogy az ű, ő alig vesz részt e váltakozásban.

(28) Példák a belszótagi tőmagánhangzó-rövidülésre

íanalízis – analitikus, aktív – aktivitás, vízió – vizionál, mítosz – mitológia, motívum – motivál, stílus – stiláris ű miniatűr – miniatürizál

ú kultúra – kulturális, múzeum – muzeológus, úr – urizál, fúzió – fuzionál ő pasztőröz – pasztörizál

ó periódus – periodikus, paródia – parodizál, kódex – kodifikál, filozófia – filozofál, história – historizmus

éprémium – premizál, téma – tematika, szintézis – szintetikus,

hérosz – heroizmus, matéria – materiális, klérus – klerikális ámájus – majális, banális – banalitás, elegáns – elegancia,náció – nacionalizmus, szláv – szlavista, privát – privatizál

Ezt a váltakozást ugyanolyan módon kezelhetjük, mint a VTMR-t. Csak annyi lesz a különbség, hogy ezúttal a törlés nem csupasz x, vagyis nem csupasz x-szel kezdődő toldalékok, hanem -ista, -izál, -izmus, -ikus, -atív, -itás, -ális, -íroz és hasonló képzők előtt jelenik meg. Ezek a képzők rendszerint kétszótagúak, magánhangzóval kezdődnek, és nem harmonizálnak (feltehetőleg kívül esnek a harmónia tartományán, akárcsak a -szerű, -féle és társaik). Ezért az érintett törlőszabályt (29a) szerint írhatjuk (a V – a magánhangzó latin nevének rövidítése – olyan x-et jelöl, amelyhez valamilyen magánhangzó kapcsolódik). Az akadémia ~ akadémikus típusú (tehát nem rövidülő) szavakat a gyár mintájára, a szintézis ~ szintetikus féle (tehát rövidülő) szavakat pedig a nyár mintájára ábrázolhatjuk, lásd (29b). A szintézis alakban (26b), vagyis magánhangzó-terjedés, a szintetikus alakban pedig (29a), vagyis a csupasz x törlése megy végbe; az eredményt (29c) mutatja.

Ezzel berekesztjük a magánhangzók hosszúsági váltakozásának tárgyalását, és rátérünk a harmadikféle magánhangzó-váltakozásra: azokra az esetekre, amikor egy magánhangzó a semmivel, vagyis önnön hiányával váltakozik.

2.4. Magánhangzók kiesése és betoldása

Ennek a jelenségnek két fő területe van: az egyik a szótőn kívüli, azaz a tő és a toldalék közötti magánhangzókat érinti (ún. kötőhangzók, pl. a bábok o-ja vagy a mondani a-ja), a másik a tövön belüli, azaz a tő utolsó szótagjában megjelenő magánhangzókat érinti (ingatag tőmagánhangzók, pl. a bokor második o-ja, a retek második e-je).

2.4.1. A kötőhangzók

-terjedés) a, elülső magánhangzós környezetben (vagyis minden I-terjedéses esetben, még kerek magánhangzó után is) e lesz.

A nyitótőség a főnevek esetében az egyes szótövek egyedi tulajdonsága, amely a hangtani felépítésük alapján nem jósolható meg. (Vagyis: egyes főnevek nyitótövek, mások meg nem azok: a szótárban a helye az arra vonatkozó információnak, melyik főnév nyitótő, és melyik nem az.) A melléknevek szinte mindegyike nyitótő (kivétel: nagy-ot); míg az igetövek között nem találunk nyitótövet. (Más szóval ez utóbbi esetekben a szófaj alapján megjósolható tulajdonságról van szó.) Vannak továbbá olyan toldalékok, amelyek nyitótövet hoznak létre: ilyen a többes szám -k jele, a birtokos személyragok, a középfok -bb- je, a múlt idő jele, a felszólító -j; például gázok-at, botom-at, gyorsabb-an, írt-am, tartottad, várj-am.

A kötőhangzókat, amint fentebb már utaltunk rá, csupasz x-szel fogjuk ábrázolni. A nyitótövek szótári ábrázolásában felteszünk egy úgynevezett lebegő A-t, amely nincs x- hez kötve (ezért nevezzük lebegőnek), lásd (30a), ahol az első A az á eleme, a második A pedig az egész szótőhöz tartozó, a nyitótőségét jelző lebegő A. A nyitótövet létrehozó toldalékok ugyancsak tartalmaznak lebegő A-t. Például a (30c) ábra jobb szélső A-ja a -k többesjelhez tartozik. A toldalékolást követően a lebegő A összekapcsolódik a toldalék élén álló csupasz x-szel (eközben létrehozva egy gyökércsomópontot, amelyet üres karikával jelzünk), lásd (30b). Ez annyiszor történik meg, ahány lebegő A-t és toldalékkezdő x-et tartalmaz az adott ábrázolás, például a házakat alakban kétszer, lásd (30c).

Mi történik akkor, ha az ábrázolásban szereplő lebegő A-k és csupasz x-ek száma nem egyezik meg? Más szóval, mi történik az „árván” maradó lebegő A-val, illetve a „csupaszon” maradó x-szel?

Ha egy nyitótő után nem következik csupasz x-szel kezdődő toldalék, azaz vagy semmilyen toldalék nem következik (pl. ház), vagy mássalhangzóval kezdődő toldalék következik (pl. ház-ban), vagy – valódi, tehát nem csupán egy csupasz x-ből álló – magánhangzóval kezdődő toldalék következik (pl. ház-ig), a lebegő A-nak nincs hova kapcsolódnia, és (ezért) eltűnik az ábrázolásból.

Ha viszont a tő nem nyitótő, tehát nem tartalmaz lebegő A-t, akkor a toldalék élén álló csupasz x-hez nincs minek hozzákapcsolódnia. De nem maradhat csupaszon sem, mivel feltételeztük, hogy csupasz x csak ]] előtt maradhat az ábrázolásban. Ha a hangsorépítési szabályosságok ezt lehetővé teszik, az ilyen x nyomtalanul eltűnik. (A hangsorépítési szabályosságokról részletesebben fogunk szólni fejezetünk 4. pontjában; itt elég annyi, hogy például a kár-t, ajtó-m alakok megfelelnek e szabályosságoknak, amit onnan tudunk, hogy vannak olyan szavak, mint párt, dóm, míg az *ács-t, *rét-m nem, mivel nincsenek -cst vagy -tm végű szavak.) Ha tehát a csupasz x nem kapcsolódhat össze lebegő A-val, mert az adott tő nem tartalmaz ilyet, ám nem maradhat csupaszon, de nem is tűnhet el az ábrázolásból, kénytelen valamilyen magánhangzó-minőséget magára venni (tehát: valamilyen konkrét magánhangzóként megjelenni). Ezt a következő szabály segítségével teszi meg:

(Toldj be egy o-t, ha csupasz X van az ábrázolásban (amely sem terjedéssel, sem lebegő elem társításával nem tud magánhangzó-minőséget nyerni, sem pedig valamilyen szabállyal törlődni)!)

Ezután lezajlanak a magánhangzó-harmónia fentebb részletesen tárgyalt szabályai: az I-terjedés (lásd (9)), valamint a kerekségi harmónia, amely az engedélyezetlen U-kat lekapcsolja (lásd (7c)). Például:

A gázok szóban a (31) szabály révén betoldódik az o, és semmi más nem történik; a buzök szóban a (31) révén betoldott o-ra ráterjed a tőmagánhangzó I-je, ezáltal ö lesz belőle; a rések szóban pedig a betoldott o-ból I-terjedéssel ö lenne, de mivel a tőmagánhangzó nem tartalmaz U-t, a toldalék-magánhangzó U-ja nincs engedélyezve, ezért lekapcsolódik: az eredmény e.

A házak szóban a lebegő A hozzákapcsolódik a csupasz x-hez ugyanúgy, mint (30b)-ben, és semmi más nem történik: az eredmény a; a tüzek és a vizek szóban viszont az A-társítással létrejött gyökércsomópontra ráterjed a tőmagánhangzó I-je, miáltal e jön létre.

Figyeljük meg, hogy nyitótövek után akkor is találunk kötőhangot, ha a hangsorépítési szabályosságok ezt nem tennék szükségessé: ház-at, méz-et, fül-et, vö. gáz-t, rész-t, tüll-t. Ennek az az oka, hogy a lebegő A társítása előnyt élvez a csupasz x kiesésével szemben, vagyis a csupasz x csak akkor esik ki, ha nincs minek hozzákapcsolódnia. Másfelől a (31) szerinti o-betoldás csak akkor alkalmazódik, ha már minden egyéb lehetőség csődöt mondott, vagyis ha nincs lebegő jegy, és a csupasz x kiesése is lehetetlen.

2.4.2. Az ingatag tőmagánhangzók

Áttérve az ingatag tőmagánhangzókra, figyeljük meg, hogy bizonyos töveknek két változatuk van: egy teljesebb és egy (egy szótaggal) rövidebb, pl. bokor ~ bokr-(ok), füröd-(tem) ~ fürd-(ik), terem ~ term-(et). A kétféle tőalak abban különbözik, hogy az egyik két mássalhangzóra végződik, míg a másikban e két mássalhangzó között egy magánhangzó áll. Ez a magánhangzó mindig rövid, és rendesen az o ~ ö ~ e váltakozást mutatja, akárcsak a nemnyitótő utáni kötőhangzók vagy a -hoz/hez/höz típusú toldalékok. Példák:

Vajon magánhangzó-kiesésről vagy betoldásról van-e itt szó? Első látásra az előbbi tűnik meggyőzőbbnek, mert az ember hajlamos a toldalékolatlan alakváltozatból kiindulni (ezt tettük a TMR esetében is, legalábbis ami a váltakozás elnevezését illeti). A kieséses magyarázat azt mondaná, hogy például a bokor a szótári alak, amelyből a megfelelő körülmények között (lényegében a csupasz x-szel kezdődő toldalékok előtt) kiesik a második magánhangzó: bokr-. Csakhogy ezzel az eljárással például a tábor, perem-féle szavakból is kiesne a második magánhangzó: *tábr-(ok), *perm-(ek). Másfelől a betoldásos magyarázat sem állja meg a helyét, bár sok esetben meggyőzőnek tűnik. Például a bátr-, lepi-, izm-féle alakok önmagukban nem elégítik ki a hangsorépítési követelményeket, tehát a betoldásra szükség van. Viszont mivel magyaráznánk például a pocok, álom, oroz, inog-félékben a betoldást, hiszen -ck, -lm, -rz, -ng végű szavak vannak: palack, film, borz, ing?

Hasonlítsuk össze a szurony, tor(o)ny, szárny szavakat: az elsőben szilárdan áll a magánhangzó, a másodikban o ~ 0 váltakozás van, a harmadikba viszont sosem toldódik be semmi. Pusztán a hangsorépítési szabályosságok alapján nem lehet e három típus között különbséget tenni, mert a kieséses megoldás *szurny-, a betoldásos viszont *szárony alakot jósolna.

Ez a helyzet bizonyára ismerős már: ilyen hármasságot tapasztaltunk a hal – gyár – nyár/nyar-, a kocsi – olló – fa/fá-, valamint a má-ig/holnap-ig – má-tól/holnap-tól – má-t/ holnap-ot esetekben is. A megoldás most is ugyanaz lesz, mint az idézett helyeken: az ingatag tőmagánhangzó helyén csupasz x-et tételezünk fel, amely (26a) révén törlődik, ha a tövet csupasz x-szel kezdődő toldalék követi, különben pedig alkalmazódik rá az o-betoldás szabálya:

Néhány szóban az ingatag magánhangzó nem a szokásos o ~ ö ~ e, hanem felső (baj(u)sz, becs(ü)l, őr(i)z), illetve alsó nyelvállású (aj(a)k, kaz(a)l, vac(a)k). Ezeknél a (31) által beillesztett elemek közül kivételesen lekapcsolódik és eltűnik az A (bajusz, becsül), az U (ajak, kazal, vacak), illetve mindkettő (őriz).

Ezzel a magánhangzórendszer és a magánhangzókra vonatkozó főbb váltakozások áttekintésének végére értünk. A következő pontban a mássalhangzókat vesszük szemügyre.