Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Csepeli György (2001)

Osiris Kiadó

5. A MANIPULÁCIÓ

5. A MANIPULÁCIÓ

A vezetés nyílt aszimmetriát teremt vezető és vezetett között. Ezzel szemben a manipuláció olyan viszony, mely elleplezi az aszimmetriát. A manipulátor a szimmetria álcájában a legszélsőségesebb kiszolgáltatottság helyzetébe hozhatja partnerét.

VISSZAÉLÉS A SZABADSÁGGAL

A köznapi szóhasználatban a manipulációhoz elítélő felhangok társulnak. Siklaki szerint a manipuláció paradox helyzet, amelyben a manipulátor akkor is eléri célját, ha a másik hisz neki, és akkor is, ha nem hisz. Manipulációra az a szituáció ad lehetőséget, ahol az egyik fél a másik által nem ismert információtöbblettel rendelkezvén a másikat olyan viselkedésre veszi rá, amelyre az a teljes információmennyiség birtokában nem lenne hajlandó. A manipuláció szélsőséges esete a hipnózis. A hipnotizőr tudja, hogy ahipnotizációs helyzet kontextusa totális hatalmat biztosít számára a másik felett, aki akkor is transzba esik, ha erre nyílt felszólítást kap a hipnotizőrtől, és akkor is, ha annak ellenkezőjét szuggerálja. Miközben a helyzet meghatározása kizárólag a manipulátornak áll módjában, a manipulált magát mindvégig szabadnak hiszi. A manipuláció visszaélés a bizalommal (Siklaki 1994, 123-131).

A MANIPULÁCIÓ SZÜLETÉSE

Almási Miklós a manipuláció „születésének pillanatát” az itáliai reneszánsz korszakára teszi, melynek válsága ideológiai vákuumot eredményezett.

„A vallásos ideológia a simónia, a nepotizmus és hatalmi vérengzés zűrzavarában kompromittálódott, s ha megmaradt is »hivatalos«, sőt magánhasználatra, mint átfogó ideológiai rendszer már megrendült... A humanista filozófia kifulladt. A természetjogi gondolat – a preburzsoá társadalomelmélet – csak pár évtized múltán jelenik meg, s bár a reformáció fellépett, de csak lappangó, titkos áramlatként van jelen a kor tudatában.” (Almási 1980,204-205.) Ez a vákuum tette lehetővé Machiavelli számára, hogy misztifikációtól és illúziótól lemeztelenítve leírja a politikai hatalom gyakorlatát, amelyben az erősebb diktál, de nem egyszerűen az önkény adta fölény birtokában.

Machiavelli szerint a politika az egymással szemben semmiféle szabályt el nem ismerő politikusok harca. Eleve reménytelen a politikus vállalkozása, ha jóhiszeműen abból indul ki, hogy versenytársai nem gátlástalanok. Az első adandó alkalommal megbukik, hiszen védtelen gátlástalan konkurenseivel szemben. De bukás vár arra a politikusra is, aki őszintén kimutatja gátlástalanságát, nyers hatalomvágyát, hiszen ezáltal örökös harcba sodorja magát, mely végül is felemészti.

Egyedül az lesz sikeres politikus (Machiavelli terminológiájában Fejedelem), aki tudatában lévén versenytársai gátlástalanságának, önmaga gátlástalanságát leplezi, s ezzel információtöbblet birtokába jut.

A MÁSIK EMBER MINT ESZKÖZ

A manipuláció következésképpen elválaszthatatlan a mély emberismereten alapuló politikai cselekvéstől, mely az emberre mint tárgyra irányul. A cselekvő politikus emberismerete eszközként jeleníti meg a másikat, aki azonban megőrzi önmaga alanyiságának tudatát. „A másik ember tárgyszerű kezelésének titka, hogy hajlamaiknál, titkaiknál, reményeiknél fogva legyen képes megragadni őket, s ezekkel »játszva« máshová vezesse őket, mint ahová ők hiszik, hogy eljutnak. Démonikus képesség ez is: eszközként kezeli az embereket, de úgy, hogy beléjük költözik – mindenkibe másképp –, és lelküket sajátjára cserélve, játékosan, ám tudatosan irányítja célképzeteiket. Kezébe ragadja egyéniségük titkos irányító klaviatúráját, és úgy játszik rajta, hogy saját céljai szolgálatában dolgozzanak, s közben azt higgyék, ellene. Az ember mint e manipuláció tárgya már nem rendelkezhet önmagával, legalábbis nem tetteivel; csak hamis tudatával, amit viszont a Herceg (azaz Fejedelem) sugall.” (Almási 1980, 182-183.)

A Machiavelli által tanácsolt manipulatív emberismeret racionális „ha..., akkor” modelleket kínál a fejedelem számára. „A csapást egyszerre kell mérni, hogy hatása rövidebb ideig tartson, mert így kevésbé fáj. De a kegyeket aprólékosan, időről időre adagolják, hogy az emberek tovább érezzék áldásos hatásukat.” (Machiavelli 1991, 50.)

A FÉLELEM ANTROPOLÓGIÁJA

Machiavelli politikai antropológiájában a manipulatív többlettudás a félelem megelőlegezésén alapul. A politikus akkor van biztonságban, ha mások iránt érzett félelménél a mások iránta érzett félelme nagyobb. „Sokkal biztonságosabb a fejedelemnek, ha félnek tőle, mint ha szeretik. Mert az emberek általában hálátlanok, változékonyak, hamisak, gyávák, kapzsiak, kéjsóvárak. Amíg felül vagy, rajonganak érted. Felajánlják életüket, vérüket, vagyonukat, gyermekeiket, amikor semmire sincsen szükséged, de ha egyszer úgy látj ák, hogy valóban szükségbe jutottál, egyszerre ellened fordulnak. Az a fejedelem, aki csak ígéretekre épített és elmulasztotta a többi elővigyázatossági rendszabályt, elpusztul. Mert előfordul, hogy pénzzel is meg lehet vásárolni a barátságot, nemcsak lelki nagysággal és kiválósággal, de ilyen barátságra nem lehet építeni, és a szükség órájában senki sem számíthat rá. Az emberek sokkal könnyebben megbántják azt, akit szeretnek, mint akitől félnek. A szeretet köteléke egykettőre szétszakad, amint az érdekekkel ellentétbe kerül – éppen ez bizonyítja az emberek alacsonyságát, de a félelem megvédelmez, mert a bosszúállásodtól való rettegés mindennél erősebb.” (Machiavelli 1991,70-71.)

A negatív várakozási horizont lehetővé teszi a sikeres politikus számára, hogy a meglepetés elemét alkalmazza kapcsolatai alakításában: „Mert az emberek, hajót kapnak attól, akitől rosszat vártak, csak annál jobban ragaszkodnak újdonsült jótevőjükhöz.” (Machiavelli 1991, 53.) Aronson és Linder kísérlete kapcsán láttuk, hogy ez az elv a modern személyközi kapcsolatok alakulásában is fontos szerepet játszik.

AZ „EMBER-ESZKÖZÖK" MEGVÁLASZTÁSA

Milyen alapon választhat a fejedelem tanácsadókat? Machiavelli a következő gyakorlati manipulatív sémát ajánlja megfontolásra a választás előtt: „Háromféle emberi agyvelőt ismerünk; az egyik magától megért mindent, a másik megérti, amit mások megmagyaráznak, a harmadik sem magától, sem másoknak a közvetítésével nem tud felfogni semmit. Az első kiváló, a második a jó, a harmadik hasznavehetetlen.” (Machiavelli 1991, 91.)

Miként szabaduljon meg a fejedelem a hízelgőktől, és hogyan bánjon tanácsadóival? „Nem szeretnék megfeledkezni könyvemnek egyik fontos mondanivalójáról, annak a súlyos veszedelemnek vázolásáról, amelytől csak a legóvatosabb és legbölcsebb fejedelmek szabadulnak. A hízelgőkre gondolok. Ezek ott nyüzsögnek valamennyi fejedelmi udvarban, mert az emberek rendszerint annyira gyönyörködnek saját tetteikben, és ennélfogva olyan könnyű megtéveszteni őket, hogy nehéz védekezniük e rákfene ellen. És ha védekezni akarnának a hízelgők ellen, könnyen gyűlöletet és haragot arathatnak. Kizárólag csak úgy védekezhetsz a hízelgők ellen, ha tudtukra adod, hogy az igazság nem sérthet meg. De ha mindenki megmondja neked az igazat, tekintélyed lehanyatlik. A bölcs fejedelem tehát harmadik módot választ. Maga köré gyűjti országának bölcs embereit, és csak nekik engedi meg, hogy szemébe mondják az igazat, de akkor csak arról az ügyről, amiről megkérdezi véleményüket, egyébről nem.” (Machiavelli 1991, 91.)

A KÖZVÉLEMÉNY MANIPULÁCIÓJÁNAK KEZDETEI

Almási éles szemmel veszi észre, hogy a politikus nemcsak a környezetében felbukkanó, eszközként vagy akadályként szóbajöhető személyekkel szemben kell hogy manipulációra kényszerüljön. A fejedelemnek a politikai cselekvések legszélesebben vett tanúi, apolitikai közvélemény manipulatív befolyásolására is gondot kell fordítania.

Az alapelv a látszat. („Mindenki annak lát, aminek látszol.”) A sikeres politikusnak természetszerűen pozitív látszatokra kell törekednie, melyek alapja az eredményesség, s annak visszavezetése a fejedelem pozitív tulajdonságaira. A fejedelem mutatkozzon irgalmasnak, hűségesnek, emberségesnek, egyenesnek, vallásosnak. Teljesen fölösleges azonban, hogy „a fejedelemnek meglegyen mindaz a jó tulajdonsága, amelyeket felsoroltam. A lényeg csak az, hogy úgy tegyen, mintha valamennyi jó tulajdonsággal rendelkezne. Sőt merem állítani, hogy ha valakiben megvannak ezek a tulajdonságok, és állandóan ezek szerint cselekszik, bizonyosan árt magának, de ha csak látszólag rendelkezik velük, az feltétlenül hasznára van. Jó, ha a többiek azt hiszik, hogy könyörületes, hűséges, emberséges, vallásos vagy, de légy alkalmazkodó és megalkuvó, ha a helyzet úgy hozná, hogy ezek a tulajdonságok ártalmadra volnának. Akkor egyik pillanatról a másikra változz meg és cselekedd az ellenkezőjét.” (Machiavelli 1991, 74-75.)

„A fejedelemnek mindenekelőtt igyekeznie kell, hogy minden cselekedetével figyelmet keltsen, és alattvalói nagy és kiváló férfiúnak tartsák.” A közvélemény tiszteletét pedig a „nagyszerű vállalkozások és példaadó elhatározások” hozzák meg.

A hatalom megszerzése és megtartása steril, racionális szabályainak ismerete és alkalmazása Machiavelli fejedelme esetében minden látszat ellenére nem nélkülözi az etikai mozzanatot. Egyetértünk Almási Miklóssal, aki szerint a „Hercegnek (vagy a köztársasági vezetőnek) – legalábbis ideáltípusa szerint – nincs partikuláris szenvedélye, kivéve a hatalomvágyat. Ennek viszont küldetésértéke van: ő a megváltó, a redentore: a partikuláris szenvedély itt egybeesik a történelmivel. Itt is látható, hogy Machiavelli Hercege – majdnem emberfeletti lény: nincs partikularitása.” (Almási 1980, 200.)

A „MACHIAVELLIZMUS"

Machiavelli műve – megalkotója szándéka ellenére – a hatalom technológiai alapismereteit összefoglaló „machiavellizmus” kátéja lett, melyből későbbi korok politikusai merítették rettenetes következményekhez vezető tudásukat. Míg Machiavelli fejedelme még hihetett a Történelem felmentő ítéletében, addig a fejedelem modern utódai a nemzetállam bürokráciája által banalizált Gonosz technológusaivá lettek (Arendt 1964).

A tekintélyelvű ideológián alapuló totalitarizmus hatalmi láncát működtető, tekintélyelvű személyiségtípusok közül Adorno és munkatársai a „manipulátort” tartották a legveszedelmesebbnek (Adorno et al. 1950). A manipulátort kényszeres valóságérzékjellemzi, mely mindent és mindenkit a cselekvés tárgyaként jelenít meg. A hangsúly a „csináláson” van, függetlenül attól, hogy mit és miért „csinál” a személy, profitot, gázkamrát vagy vasművet.

A manipulátorok a szervezés megszállottjai. A szervezés nagyszámú ember koordinálását jelenti, melynek érdekében a manipulátorok a manipulatív befolyásolás minden trükkjét bevetik. Éles eszük és szinte teljes érzelemhiányuk folytán a manipulátorok a társadalom életében is csak technikai problémákat látnak. Hannah Arendt Eichmannban írta le a tökéletes manipulátort, aki százezrek elpusztításában működött közre szenvtelenül, hiszen fő problémája mindvégig a tömeggyilkosság logisztikai hátterének biztosítása volt. Miközben halálra szánt tárgyalópartnereit folyamatosan félrevezette, esze azon járt, hogy elegendő nagyságú vasúti kapacitást tudjon szerezni a zsidók elszállításához. A manipulátorok nyelve a hivatal által tematizált problémák megfogalmazásához szükséges szavakra egyszerűsödik (Arendt 1964).

Totalitárius körülmények között különösen veszélyes következményekkel jár a célra vak cselekvési kényszer, ugyanakkor nincs olyan szervezet, mely eredményes működése érdekében ne kényszerülne igénybe venni a manipulátorok szolgálatait.

A MACH-SKÁLA

Richard Christie és Florence Geis a hatvanas években Machiavelli művéből vett idézetek alapján létrehozták a Mach-skálát, melynek segítségével mérni lehet a válaszadók „machiavellizmusként” jellemzett manipulációs készségét (Christie-Geis 1970). Okulván az F-skála egyoldalú szerkesztését ért bírálatokból, a kutatók a Mach-skálát úgy alakították ki, hogy egyes állítások esetében a helyeslés, más állítások esetében a tagadás minősült a machiavelliánus beállítódás ismérvének. Példaként bemutatjuk a machiavellizmusra leginkább érzékeny öt állítást. (Az olvasóra bízzuk annak eldöntését, hogy mikor a helyeslés, és mikor az ellenzés a machiavellizmus jele.)

– Akkor boldogulhatunk legjobban az emberekkel, ha azt mondjuk nekik, amit hallani akarnak.

– Csak bajt keres magának, aki bárkiben is teljesen megbízik.

– Az embernek csak akkor szabad cselekednie, ha százszázalékosan biztos abban, hogy erkölcsileg igaza van.

– Bölcsen jár el, aki fontos embereknek hízeleg.

– Mindent megfontolva, jobb ha az ember szerény és becsületes, mintha fontos és becstelen.

A skálát először kitöltették a kísérleti személyekkel, akiket ezt követően a kísérlet érdekében megalkotott kártyajátékban való részvételre kértek föl. A játékot hárman játszották. A háromjátékos közül kettőnek kellett mindig szövetkeznie, miközben tíz dollárt lehetett 5:5 vagy 8:2 arányban szétosztani. Az eredmények azt mutatták, hogy a magas Mach-pontszámot elérő személyek rendszerint jóval előnyösebb alkut kötöttek, mint az alacsony Mach-pontszámúak. A kutatók Amerika-szerte számos vizsgálatot végeztek a skálával, és megállapították, hogy nem mutat túl szoros korrelációt sem az intelligenciával (ez ellentmond Adornóék feltevésének), sem a társadalmi státussal. A Mach-skála Indiában is működött. Egy vizsgálatban azt találták, hogy – az alacsony pontszámúakkal szemben – a magasabb pontszámúak inkább voltak hajlandók hazudni annak érdekében, hogy megkapjanak egy ösztöndíjat. Hongkongi egyetemistákkal kitöltetve a Mach-skálát, a machiavellizmus és a nyugatias mentalitás együttjárását tapasztalták (Smith-Bond 1994, 148).

A NEGATÍV KOMMUNIKÁCIÓ

A manipuláció sajátos esete a modern politikai kommunikációban nagy jelentőségre szert tett negatív kommunikáció. A negativitás egy olyan ki nem mondott szándék jegyében értendő, melynek értelmében a kommunikátor a másikat kirekeszti a kommunikációból, miközben úgy tesz, mintha kommunikálna vele, s őt teszi felelőssé a kommunikáció meghiúsulásáért.

A negatív kommunikációt megelőzi egy világkép. A világkép egyik alapvető eleme egy archetipikus várakozás, ami szerint a világ a Jó és a Rossz harcának színtere. A fény és a sötétség erői harcolnak egymással. A világkép értelmében úgy lennénk megteremtve, hogy a fényhez és jóhoz akarunk tartozni, és a rossz ellenében kívánunk cselekedni. Mihelyt felmerül az örök rossz gyanúja, ott azonnal cselekvésre leszünk készek, s igyekszünk a jó szolgálatába állni. A világkép másik alapvető eleme a „mi” és az „ők” szembenállása, melyről a csoportközi viszonyokkal foglalkozó részben bőven esik majd szó.

A két elem összekapcsolódása révén egy törzsies kommunikációs kör jön létre, ahol a saját csoport a jót, a tőle idegen másik csoport a rosszat képviseli. A negatív kommunikáció során a szó szoros értelmében vett exkommunikációra történik kísérlet, mely a másik szimbolikus megsemmisítésére irányul. A fizikai megsemmisítés rendszerint csak követi a szimbolikus megsemmisítést, mint ahogyan a szent inkvizíció ítéletét követte a világi bíróság halálos ítélete.

A NEGATÍV KAMPÁNY

A modern politikai életben alkalmazott negatív kommunikációt negatív kampánynak nevezzük. A negatív kampány a politikai ellenfél nagy nyilvánosság előtt történő gyalázása, mely az egyre hevesebb, egyre intenzívebb választási kampányok során világszerte előtérbe került (Morris 1997). Milyen módszerei különböztethetők meg a negatív kampánynak?

1. A gúnyolás. Ez esetben a közlő a másik valamilyen fogyatékosságát, konvencionálisan negatív tulajdonságát (például dadogás, alacsony termet, kopaszság) pécézi ki, melyről a megtámadott nem tehet.

2. Az ócsárlás. E módszer lényege a hitelrontás, a morális lealacsonyítás. Az ócsárlás esetében a támadó egy empirikusan ellenőrizhetetlen negatív karaktervonás (például kapzsiság, megvesztegethetőség, ostobaság) meglétét vélelmezi.

3. A rágalmazás. A rágalmazás abban különbözik az ócsárlástól, hogy a sugallt negatívum erkölcsileg súlyosan elítélt magatartás motívumára vonatkozik (például hazugság, plagizálás, szexuális zaklatás, szexuális deviancia).

4. A vádaskodás. Ez abban különbözik a puszta rágalmazástól, hogy nemcsak motívumot, hanem viselkedést is tulajdonít. A gyanúsításhoz semmiféle empirikus alap nem kell, és a közönség mindig szívesen veszi, ha eléjük állítják a tolvajt, az alkoholistát, a sikkasztót, a paráznát, akik projekciós céltáblákként alkalmasak arra, hogy a tudattalan feszültségek levezetői lehessenek.

VÉDEKEZÉS A NEGATÍV KAMPÁNNYAL SZEMBEN

A támadásra szinte mindig válaszolni kell, hiszen a hallgatás beleegyezésre utal. Ugyanakkor a válaszolás azt implikálhatja, hogy „nem zörög aharaszt, ha nem fújja a szél”. A válaszolás tárgyszintjén tényszerű cáfolatra kell törekedni (ha ez egyáltalán lehetséges). A válaszolás viszonyszintjén a másik ellenséges várakozásának visszautasítására kell törekedni. Káin várakozása, hogy „ő meg akar ölni engem, ő irigy, féltékeny rám”. Ha erre a várakozásra szeretettel reagálunk, akkor ha a támadóban nem is, de a közönségben mindenképpen zavar támad. A másik meglepő ellenszer a szánalom. Ha Káint a megtámadott viszonyszinten arról értesíti, hogy „én megértelek téged, te gyűlölsz engem, mert te gyenge vagy az életben, te menekülsz magad elől”, akkor talán egy pillanatra feltámad benne az érzés, hogy az ellenség, akit ő üldöz, akit meg akar semmisíteni, az nem a másik, hanem saját maga.

A MANIPULÁCIÓ ÉS A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM

A marxizmus előrejelzéseivel szemben a kapitalizmust nem döntötte meg a kizsákmányolt proletariátus forradalma. Mint arról az empirikus szociálpszichológia kialakulásának körülményeit jellemezve részletesen írtunk, a kapitalizmus intenzív fejlődési szakasza során a munkásosztály integrálódott a társadalomba. E fejlemény láttán a marxizmus által képviselt kapitalizmuskritika különböző alternatív magyarázatokat alkotott. Az egyik magyarázat szerint a burzsoázia által uralt „tudatipar” manipulálta a munkásosztályt, elidegenítve forradalmi küldetésétől. A manipuláció eredményeképpen álszükségletek jönnek létre, amelyek szüntelen fogyasztásra késztetik az embereket. Ugyancsak a manipuláció műve, hogy a választók ugyan szabadon választhatnak a különböző politikai alternatívák között, de maguk az alternatívák az általuk belátható téren kívül esnek. A represszív tolerancián alapuló rendszer lényegi változatlanságát a kulturális fejlődés látszatával ruházza fel, hogy az ellenkultúra teljesítményeit eredeti kontextusaiból kiragadva az uralkodó manipulatív kultúra folyamatosan magához asszimilálja. A 20. század hatvanas és hetvenes éveiben felhozott neomarxista kritikák azt vetették a szociálpszichológusok szemére, hogy tevékeny részt vállaltak a kapitalista rendszert éltető manipuláció létrehozásában és működtetésében (Garai 1972; 1980).