Ugrás a tartalomhoz

Magyar jogtörténet

(2004)

Osiris Kiadó

3. fejezet - III. rész │ A MAGYAR BÜNTETŐJOG TÖRTÉNETE – Bódiné Beliznai Kinga, Király Tibor, Lőrincz József, Máthé Gábor, Mezey Barna

3. fejezet - III. rész │ A MAGYAR BÜNTETŐJOG TÖRTÉNETE – Bódiné Beliznai Kinga, Király Tibor, Lőrincz József, Máthé Gábor, Mezey Barna

1. A BÜNTETŐJOGI INTÉZMÉNYEK TÖRTÉNETE A KEZDETEKTŐL A POLGÁRI ÁTALAKULÁSIG

ALAPFOGALMAK

Magatartás és szankció

„És mivel minden nép saját törvényei szerint él, azért mi is, Isten akaratából országunkat igazgatván, a régi és új császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára: miképpen éljen tisztességes és békés életet. Hogy miként isteni törvényekkel gazdagabbá lett, ugyanúgy világiakkal is el legyen látva, hogy amennyire ama isteni törvények által a jók gyarapodnak, ugyanúgy bűnhődjenek a gonoszok emezek által.” Ezekkel a mondatokkal vezette be az írástudó klerikus Szent István királyunk első dekrétumának rendelkezéseit, amelyek egyben a magyar állam első dekrétumainak irányelveit is jelentették.

Első uralkodónk törvényalkotási szándéka egyértelmű az idézet tükrében: az általa helyesnek tartott, dekrétumában meghatározott életmódtól, magatartástól eltérőket büntetni kívánta. Az 1001. esztendő körül kiadott dekrétum szabályainak jelentős része büntető norma. A 35 fejezetben 24 önálló bűncselekmény szankcionálásáról rendelkezett, melyek számát növelték a privilegizált és minősített alakzatok (miként példának okáért az emberölésnél, ahol is annak öt esetét írta le a jogalkotó). A büntetőszabályok ilyen túlnyomó jelenléte első törvénykönyvünkben nem meglepő. A büntetőjog a szinte kizárólag erőszakra támaszkodó korai társadalmakban a hatalmon lévők megkülönböztetett figyelmét élvező eszköz az uralom fenntartásában; s mint ilyen, az ókori és a középkori ember életének legfőbb szabályozó eleme. A kor politikai viszonyainak megfelelően aránytalanul nagy jelentőségre tett szert a többi jogággal szemben, s ezáltal a mindennapi élet meglehetősen hű lenyomatát adja.

A bűncselekménnyé nyilvánítás

Minden emberi közösség, így a vérségi alapokon szerveződött nemzetségi társadalom egyes csoportjai vagy a felbomlott ősi közösség maradványain kibontakozó politikai szervezetek, a vagyoni alapokon szerveződő társadalom egyaránt érzékenyen reagál a különféle emberi magatartásokra. Egyetlen emberi csoport sem lehet közömbös tagjainak kohézióját erősítő hasznos vagy közösséget bomlasztó, káros cselekedeteivel szemben. A társadalom a közösségellenes megnyilvánulásokat, a többség (vagy legalábbis a hatalmat gyakorlók) érdekeivel szemben állókat felelősségre vonja, negatív szankciókat helyez kilátásba, s szükség esetén foganatosítja azokat.

A bűncselekménnyé nyilvánítás lehetősége, a büntetőjog határainak megvonása a szabályalkotó (jogalkotó) kezében van. Az, hogy mely magatartások jelennek meg a szabályrendszerben, a jogban bűncselekményként, teljes egészében a törvényalkotás, a szokásokat és a joggyakorlatot irányítók döntésétől függ. Ez a döntés természetesen nem teljesen önkényes, azt számos tényező befolyásolja, kihat rá a társadalom megítélése, állapota, fejlettsége is. A közbékét sértő, bűncselekménynek titulált és szankcionált magatartások kiválasztásában a nemzetségi társadalomban döntő szempont volt a csoportok egységének és biztonságának fenntartása, a vagyonilag tagolódott társadalmakban pedig a hatalmat kézben tar- tókgazdasági érdeke, amely természetesen együtt járt a politikai pozíciók garantálásával. Ezen alapvető szempontokon túl több megfontolás is hatást gyakorolt a bűncselekménnyé nyilvánításra. A társadalmat igazgatók, a hatalmat gyakorlók feltétlen érdeke egyfajta társadalmi békesség megteremtése, amelynek egyik feltétele a közrend és közbiztonság szavatolása. A közösség tagjainak, állampolgárok, alattvalók életének, testi épségének, vagyonának, nyugalmának és zavartalan munkájának védelmét is a büntetőjog garantálja. A „ne ölj” parancsának büntetőjogi megfogalmazása éppen úgy szolgálja a társadalom bármely tagjának védelmét, mint a rabszolgatartóét, földbirtokosét, tőkés vállalkozóét. (Más kérdés persze a jogi praktikumban megnyilvánuló értékítélet, az életek súlya közötti differenciálás, s az ennek megfelelő eljárás).

A bűncselekménnyé nyilvánítást befolyásoló tényezők

A bűncselekmények köre és a felelősségre vonás feltételei a történeti fejlődés során folyamatosan változtak és változnak. A büntetőjog fogalmainak tisztázottsága, árnyaltsága, az általa szabályozott viszonyok köre alkalmazkodik a társadalom fejlettségéhez, nagymértékben függ a tudomány fejlődésétől, a világkép alakulásától. Ezzel összefüggésben minden kétséget kizáróan kimutatható az uralkodó ideológia befolyása a bűncselekmények meghatározására, elég gyakran a kizárólagos eszmei uralom büntetőjogi eszközökkel történő biztosítása érdekében. Nyomot hagy a jogszabályokon a mindenkori politikai viszonyok alakulása, s a gazdasági kényszerűség is számtalanszor vált a büntető igazságszolgáltatás alapjává.

Számos esetben lehetünk tanúi annak, hogy jogpolitikai megfontolások egyik napról a másikra befolyásolhatják, tágíthatják vagy szűkíthetik a magatartásokat körülíró tényállásokat. Ajog belső önfejlődése ugyancsak hatással van a bűncselekmények tényállásának megfogalmazására, jóllehet ez inkább jogtechnikai szempontból jelent árnyalásokat. A bűncselekménycsoportok kialakításánál, a büntetőjog rendszerének megformálásánál, igaz másodlagos szereppel, de jelentőséggel bír ez a tényező is.

Mindezek mellett kiegészítőleg megjegyzendő az is, hogy a változásokat a jog szövegapparátusa nem feltétlenül tükrözi vissza, vagyis a jogi forma nem minden esetben fejezi ki a társadalmi tartalmat. A „ne ölj”, a„ne lopj” parancsa korok és régiók fölötti szabály, értelme legfeljebb mögöttes szabályozással módosítható (például annak meghatározásával, kire nem terjed ki a rendelkezés, kire vonatkozóan vagy milyen esetben privilegizált az elbírálás, kire nézve kell a helyzetet súlyosabban megítélni); illetőleg természetesen a konkrét cselekmény konkrét elbírálásakor, a „társadalomra veszélyesség” mérlegelése során.

A bűncselekmény fogalma

Bűncselekmény tehát minden olyan magatartás (cselekvés vagy mulasztás), amelyet a hatalmon lévők annak nyilvánítanak, melyet a közre és az egyénre olyannyira veszélyesnek tartanak, hogy meggátlásukra kriminális szankció igénybevételét ítélik szükségesnek.

A büntetés lényege

A bűncselekmények körének kijelölői azonban nemcsak a magatartás meghatározásával fejezik ki negatív értékítéletüket, hanem a bűncselekményre kilátásba helyezett büntetés meghatározásával is. A bűncselekmények negatív rangsorát végül is a súlyosbodó büntetések szabják meg. A büntetések a jogalkotó rendelkezésére álló kriminális szankciók, melyek lényege valamiféle érték megvonása. A büntetések arzenálja az emberiség története során alig változott, az elrabolható értékek köre az emberi nem fejlődése során nem módosult. Az élet, a test, a szabadság, a vagyon és a környezet megbecsülése az a kör, melyben a büntetendő személy „támadható”. A büntetés-végrehajtás formája persze már korántsem ilyen egységes, sőt koronként, területenként és társadalmi rétegenként változott az igénybe vehető szankciók köre, s természetesen a végrehajtás keménysége is.

A büntetések és a büntetés-végrehajtás minden korban szorosan ösz- szefügg az általános társadalomfelfogással, valamint a mindennapi élet körülményeivel is. A hétköznapi lét sajátosságai és lehetőségei döntően befolyásolják az alkalmazott büntetéseket is. A középkor egyes periódusainak véres valósága, a teljesen természetes háborúskodás, a mindennapi erőszakoskodás a büntetést magát is „súlyosbította”. A büntetésben megfogalmazott rossznak nyilvánvalóan nagyobbnak és erősebb hatásúnak kell lennie az általánosan érzékelhető rossznál, hiszen valamilyen korlátozó célt csak ily módon lehetett vele elérni. Ezért értelmetlen és történelmietlen valamely kor büntetőgyakorlatáról utólag, az utókor maga- sabbrendűségének biztos magaslatából mint brutális, barbár praxisról szólni. Aligha mondhatjuk, hogy mai büntető gyakorlatunk a mai értékek és társadalmi normák szintjén kevésbé brutális, mint a középkor testi és sanyargató szankciókra alapozott büntetési szisztémája volt. A büntetés csak saját korába helyezve érthető meg, s csak saját korának viszonyaihoz mérten minősíthető.

A büntetés célja

A büntetés, egyes extrém eseteket leszámítva, soha nem volt öncélú. A közösség vezetője, az uralkodó, a bíró mindig egy határozott célkitűzés jegyében ítélt. A büntetés a bűn kezelésére született meg, így fő rendeltetése direkt vagy indirekt módon mindig a társadalmi köznyugalom fenntartása volt. Értelemszerűen ezek között vezető helye volt a közösség védelmének a bűnözéssel szemben, a kisebb-nagyobb társadalmi csoportok, lakó-, munka- és életközösségek mindennapi tevékenységének, békéjének, nyugodt életvitelének biztosítása, megvédelmezése a kriminalitás hullámaitól. A közösség nyugalmának záloga volt a normarend stabilitása és a szabályok érvényesülésének kikényszerítése. A bűnt elkövető (tehát szabályt szegő) tettes nemcsak közvetlenül, a társadalom legközvetlenebb érdekeit és életét zavarja meg, hanem a szabályok biztonságába vetett hitet is. Sőt tette alkalmas arra is, hogy megingassa a közösségek, a társadalom vezetői, állami szervek, hatóságok tekintélyét, mely helyreállításának többek között a látványos, következetes büntetés is eszköze lett. Végül a köznyugalom kérdéskörében nem feledkezhetünk meg a sértett ember lényéből fakadó igazságtételi igényről sem, mely a bántalmazottból, a károsultból elemi erővel feltörő kiegyenlítési követelésben (bosszúban) fogalmazódik meg. Ennek az általános társadalmi követelménynek a kielégítése a közösség tagjai, az alattvalók, a polgárok biztonság- és igazságérzetének (végső fokon a vezetőkkel való megelégedettségének) feltétele. A büntetés mint a jogi rend keretei között az állam által még igénybe vehető legutolsó eszköz a fennálló rend biztosítására természetesen hatalmi megfontolásoknak is eszköze lett, célja a történelem során számos esetben megingott hatalom megerősítése, diktatórikus berendezkedések, abszolút kormányzatok stabilitásának deklarálása volt.

Eszközök a büntetés céljának megvalósításához

A fenti szándékok elérésére jó néhány eszköz kínálkozik. Az állami büntetőjogi törekvések főként azt célozzák, hogy a jövőben ne kövessenek el bűntetteket (megelőzés, prevenció). Ebben a büntetés hatását tekintve két célpont kínálkozik: az elkövető egyfelől, mindenki más (aki potenciálisan bűnös lehet) másfelől. A bűnözőt meg kell győzni arról, hogy helytelenül járt el, s többé ne kövessen el hasonló jogsértést, ha pedig a meggyőzés sikertelennek látszik, olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen lehetősége a bűnelkövetésre (különös megelőzés, speciális prevenció). A társadalom kívülálló tagjait pedig a büntetés eszközével (is) rá kell bírni a bűn útjának elkerülésére (általános megelőzés, generális prevenció).

Módszerek a büntetés céljának megvalósításához

Mindkét esetben kézenfekvő és a történelem során leggyakrabban alkalmazott módszer az elrettentés, vagyis a fizikai támadás a test ellen, a kegyetlen erőszak alkalmazása a bűnösön. Az elítélt közvetlen szenvedésein át tapasztalja meg a büntetőhatalom keménységét, s ez ösztönzi jövőbeli cselekedeteinek megfontolását, a társadalom kívülálló tagjai számára pedig egyenes fenyegetésként jelenik meg az esetleges elkövetési gondolat csírájában történő elfojtására törekedve. A meggyőzés lehet persze pszichikai jellegű is, lelki gondozás, nevelés, oktatás, a társadalom számára címzett jogpropaganda. (Ajavítás gondolata, az elkövető pozitív befolyásolásának eszméje soha nem hiányzott a bírák szándékai közül, más kérdés, hogy teória szintjére emelkedett-e, avagy csak mögöttes megfontolásként munkálkodott a büntetőpraxisban. A nevelés a büntetéssel egybekötött lelki gondozás, tanítás, ápolás, a szigorú rendre szoktató munkáltatás. A jogismeret terjesztése, a bűn és a büntetés elválaszthatatlan és feltétlen kapcsolatának tanítása mint a bűn megelőzésének feltételezett eszköze ugyancsak szerepelt a büntetés céljai között.) Az államosított bosszú, a megtorlás megint csak többfunkciójú. Egyrészről az igazságtétel iránti igénynek megfelelni igyekvő hatóságok ezzel legitimálják az állami büntetőjogot, másrészről deklarálják az állam, a hatóságok, a jogrend megtá- madhatatlanságát, s elégtételt adnak a „megsértett” hatalomnak is. Az elrettentés, a megtorlás fő eszköze a test elleni fizikai kényszer, a kínzások, sanyargatások, csonkítások arzenálja, méghozzá hosszú időn keresztül a legszélesebb nyilvánosság előtt. A büntetés és a büntetés-végrehajtás történelme során ezen elemek természetesen más és más hangsúllyal, időnként egyik-másikuk teljes diadalával jelentek meg a praxisban, máskor valamiféle egyensúlyi helyzetbe kerültek egymással. Különös jelentőségre jutottak, amikor megkezdődött a büntetőjog tudományos művelése, a büntetés-végrehajtás tudományos megalapozása, s ezzel együtt a büntetés céljáról és jogalapjáról vallott eszmék terjedése, gondolkodásrendszerek kialakítása.

A büntetőjog fogalma

A büntetőjog, mint a fentiekből is nyilvánvaló, azon intézmények, jogszabályok és gyakorlat összessége, melynek célja a fennálló társadalmi-jogi rend védelme, és amely oltalmazza a hatalmon lévők speciális érdekeivel egyetemben a társadalom tagjainak, alattvalóinak, polgárainak értékeit (életüket, testi épségüket és szabadságukat, vagyonukat és becsületüket). E védelem a bűncselekmények körének és tartalmának meghatározásában, a büntetőjogi tilalmak áthágása esetén a felelősségre vonásban és a büntetésben manifesztálódik.

Ius poenale

Formai értelemben a büntetőjog (ius poenale) jogszabályok foglalata, melyek célokat, feladatokat, a büntetőjogi felelősségre vonás feltételeit, a büntetések nemeit, a büntetés kiszabásának szempontjait, az egyes bűncselekménynek nyilvánított magatartások leírását (tényállás), valamint az ezekre kiszabandó büntetéseket (szűk értelemben vett, ún. anyagi büntetőjog), a büntető felelősségre vonás rendjét (büntetőeljárási jog), továbbá a büntetés foganatosításának körülményeit (büntetés-végrehajtási jog) rendezik. A büntetőjog jogággá csupán a magánjogtól való függetlenedése, a büntetőjoggal való tudományos foglalkozás megindultát követően vált, mely Európa-szerte általánosan a 18-19. századra tehető. Ez annyit jelent, hogy azt megelőzőn nem beszélhetünkjogágról (tehát összefüggően kialakított, belső rendszerrel bíró jogi konstrukcióról), csupán egyes intézményekről, melyek a jogrendszer legkülönfélébb pontjain, látszólag ötletszerűen bukkantak föl. Ezek rendszerbe foglalását mégis indokolja az áttekinthetőség és a tanulhatóság igénye.

Ius puniendi

A büntetőjog másik megközelítése tartalmi (ius puniendi), az állam büntetőhatalmát firtatja, jelenti tehát az államnak az egyénnel szemben fennálló jogát, mely szerint a társadalom (a közösség) biztonságát veszé-

lyeztető cselekményeket megtilthatja, elkövetésüket büntetheti. Megítélésünk szerint ez a bölcseleti megközelítés messze túlmutat az általunk tárgyalható jogi kereteken.

A BÜNTETŐJOG FEJLŐDÉSÉNEK KORSZAKAI

A vérségi igazságszolgálgatás korszaka

A nemzetségi társadalom jogszolgáltatásának jellemzője kezdetben egyfajta sajátosan kettéváló igazságosztás, vagyis a belső és a külső reakciók köre közötti megkülönböztetés. A belső igazságszolgáltatás azon sérelmek körét próbálja rendezni, amelyeket a nemzetségek tagjai követtek el egymás és a közösségi normák ellen. Tekintettel a családok és nemzetségek igen nagyfokú egymásra utaltságára s ennek folytán erős belső kohéziójára, az idevágó esetek száma kevés, jelentőségük csekély. Erkölcsi megvetéssel, megszégyenítő büntetésekkel, közös rituálékból történő kizárással szankcionálták őket, s legvégső eszközként alkalmazták a kiközösítést. A külső igazságszolgáltatás sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, lévén, hogy a magyar társadalomfejlődés törzsi-törzsszövetségi korszakát megelőzően nem volt olyan felettes hatalom a nemzetségek felett, amely a más csoportok felől jelentkező sértéseket megtorolhatta volna. A csoportnak magának kellett tehát önmaga fennmaradása érdekében kollektív és feltétlen választ adnia a támadásra, mely az egyedüli garanciát jelentette a közösség védelmére. A feltétlen megtorló fegyveres visszacsapás tudata óvhatta meg a csoport tagjait újabb atrocitásoktól, külsők erők zaklatásaitól, vagyoni vagy személyes sérelmektől. A viszontválasz közösség védelmére igénybe vett eszköze a bosszú és a háború, tehát a fegyveres elégtétel vétele volt. A nemzetségi társadalom átalakulásával azonban jelentősen változott az igazságszolgáltatás helyzete is.

A törzsek, a törzsszövetségi szint kialakultával megjelentek az addig hiányzó „felettes hatóságok” is, így a törzsbíró, mint a törzsszövetségi vezetők ítélkező funkciót ellátó tagja. A nemzetség már igényt tarthatott felsőbb védelemre, ezzel egy időben természetesen tudomásul kellett vennie a magasabb szintű normarendszer létét is, alkalmazkodnia kellett a magyar törzsszövetség általános szokásrendjéhez is, mely a katonai demokrácia érdekeinek megfelelően alakította a szabályokat. A törzsi és törzsszövetségi érdek, a katonai demokrácia mind több fegyveres kiállítását megkövetelő modellje, a hadakozások egységet parancsoló jellege a felsőbb vezetőket érdekeltté tette a bosszú és a nemzetségek közötti háborúskodások erős korlátozásában, az emberanyag, a technikák, a vagyon védelmében – vagyis egyre kevésbé engedhették az oktalan pusztítást. A nemzetségek maguk is hajlandóságot mutattak a háborúskodás korlátozására, a bosszú valamiféle megváltására, valamilyen nem fegyveres elégtétel adásra, a sértés nem fegyveres eszközökkel történő ellensúlyozására. A vagyonosodás magával hozta a csoportegység fellazulását, a közösségek

tagjai egyre kevésbé vállaltak feltétlen módon felelősséget másokért, ezért a korábbi kollektív felelősség irányából a hangsúly az egyéni felelősség irányába tolódott, s elősegítette a felelősségre vonás rendjének kialakítását is. A gazdasági gyarapodás lehetővé tette a személyes büntetés részleges átterelését vagyoni térre.

A bűnök között különbséget tettek aszerint, hogy azok a közösséget sértették-e avagy magánosok ellen irányultak. A közösséget sértő (az általános hadi érdeket, a felsőbb vezetőket, a legáltalánosabb és legfontosabb szabályokat érintő) cselekmények megbüntetésére a politikai vezetés tartott igényt, a vitás ügyek java részét azonban a magánügyek kategóriájába sorolta, azok elintézését a felekre bízta, és pusztán a békés és a közös érdeknek megfelelő elbírálás elősegítésére jelölt, illetve állított bírákat.

E korszak jellemzője, hogy a bűncselekmények büntetésének legjelentősebb része a gyakorlat, a szokás, a tradíciók követelte módon alakult, a végrehajtás a magánfél kezében volt, s a politikai hatalom csak az eljárás kereteit, az eljárást ragadta meg – „ügynöke”, a bíró segítségével. Ezzel mintegy előkészítette a büntetőjog államosítását, amely a magyar történelemben ismereteink szerint Szent István keresztény államszervezésével vette kezdetét.

A magánjogias büntetőjogi intézmények kora

Az állam büntető igazságszolgáltatásának kiteljesedése Árpád-házi uralkodóink országlásának korára esett. Az a szisztematikus államszervezés, melyet Géza és Szent István kezdett meg, s melyet Szent László és Könyves Kálmán munkája tett egésszé, nem tűrte meg a magánkézbe letett autonóm igazságszolgáltatást. Azok a nagyralátó tervek, melyek jegyében uralkodóink a magyar keresztény állam felépítését megkezdték, majd folytatták az első királyok művét, igényelték a büntetőjogi támogatást is. Büntetőpolitikai elképzelések formájában megjelentek a feudális társadalom uralkodói követelményei; a legsúlyosabb szankciókkal is fenyegetni rendelték a nagy vállalkozásban részt nem vállalókat, az új eszmékkel és praktikummal szembehelyezkedőket.

Az új rend védelme

A büntetőjogi jellegű intézmények éppen úgy az új rendet voltak hivatva elfogadtatni, mint a meggyőzés vagy a fegyveres erőszak. Az államgépezet beindításában, a feudális gazdálkodás kikényszerítésében oroszlánrészt vállalt a büntetőhatalom. Az új arisztokrácia kialakítása, majd élet- modelljének és gazdasági hatalmának elfogadtatása rajzolta meg azt a keretet, amely által behatároltan zajlott a büntetőjogi jellegű jogalkotás. Az új uralkodó réteg büntetőjogi eszközökkel próbálta meg elfogadtatni a keresztény-feudális társadalom kialakítását, a külső modell után meghonosított patrimoniális monarchiát, valamint a keresztény egyházat és a keresztény életvitelt.

Az új társadalom és állammodell középpontjában a király és a földbirtok állott. Minthogy a királyi hatalom közjogiassága csak a következő történeti periódus terméke, a védelem fókuszába a király magánjogi birtoklása került. A király sérelme egyben az állam sérelmét jelentette. (A hűtlenségelső alakzata nem véletlenül a király személye elleni támadás volt a magyar joghistóriában.) Első uralkodóink dekrétumai arról is tanúskodnak, hogy a királyi birtokok, az egyházi és a világi földtulajdon védelme az új társadalom büntetőpolitikájának egyik legjellemzőbb feladatává lett.

A keresztény ideológia és az egyház védelme

A keresztény ideológia és annak szervezeti képviselője, az egyház a sajátos kelet-közép-európai fejlődés következményeképpen szervesen összeépült a magyar állami és jogrenddel. Ezen keresztül természetesen a büntetőjogra gyakorolt hatása is jelentős. A társadalom teocentrikus felfogása, az isteni és az e világi hatalom funkcióinak felfogása (hogy ti. a törvény az Úrtól származik, a király csupán végrehajtója az isteni akaratnak) a bűncselekmények körének meghatározására és a büntetésekre is befolyással volt.

A katolicizmus átütő jelentőségét számtalan rendelkezésen lemérhetjük. Kifejezetten a keresztény vallás körében megfogalmazott erkölcsi bűnöket bűncselekményi formába öntöttek (káromkodás, varázslás, magzatelhajtás, nőrablás, bűbájosság, paráznaság stb.); a gyakorlatban számos, ennél enyhébb, törvénybe nem is foglalt erkölcsi vétket büntettek. A katolikus vallás szokásainak, egyházi liturgiájának betartatását és kikényszerítését is büntetőjogi eszközökre bízták (vasárnap dolgozók büntetése, böjt betartatása, mise alatti helytelen viselkedés szankcionálása, gyónási előírások követése stb.). A keresztény felfogásnak megfelelően (melynek értelmében a bűncselekmények elkövetése nem más, mint az Isten által szabályozott rend megsértése, s mely egyben az Úr megsértése is, amivel aligha érhetnek fel a szerény földi büntetőeszközök) a büntetések igen súlyosak. Ugyanakkor érdekes ellentétként a kereszténység határozottan fellépett a büntetőjog oktalan eldurvulása ellen is: az asylum intézményével mederben próbálta tartani a büntetőgyakorlatot. Az sem idegen a büntető jogalkotástól, hogy kifejezetten egyházi szankciónemeket építsen be a világi büntetési rendszerbe (például böjt, vezeklés, kolostorfogság). A büntetőjogtól ez időben még elválaszthatatlan perjogi szerepet is elvállalta az egyház: egyes bűncselekményeket (például a hamisításokkal kapcsolatosakat) saját ítélő fórumai előtt büntetett, de részt vett a bizonyítási eljárásban is, saját speciális eszközeit bocsátva a világi hatóságok rendelkezésére (például tüzesvas-próba).

A büntetőjog fejletlensége

A büntetőjog jellemzője e korban a minden kezdetnél természetszerű fejletlenség. Ajogalkotás a büntetőjog terén (is) erősen korlátozott; hiányzott a büntetőjogi elképzelésekből a rendszer és néhány princípiumot (például tálió) leszámítva az elvek érvényesülése; a törvényhozást alkalmi szabályozás karakterizálta. A jogalkotás még csak az életviszonyok szabályozásának egy töredékét mondhatta magáénak. Kevés volt a törvényben szabályozott bűncselekmény, nagy ezzel szemben a gyakorlatban büntetett magatartások száma. A ránk maradt források tanúsága szerint a büntetések fajtái szűk kört képeztek, túlnyomó jelentősége volt ezen belül is a kompozicionális elvnek. A büntetések ily módon kevéssé voltak alkalmasak a bűncselekmények közötti valós differenciálásra: inkább ötletszerűnek mondható a bűncselekmények és a büntetések kapcsolódása. Mindebből természetesen következik, hogy a magánharc, a magán-igazságszolgáltatás nyomta rá bélyegét a büntető joggyakorlatra, az állam még nem volt képes (jóllehet nem is akarta) teljes egészében befolyása alá vonni a büntetőjogot. Így annak a vérségi igazságszolgáltatásból örökölt magán- jogias jellege a korszakban mindvégig fennmaradt.

A büntetőjog magánjogias jellegét igazolják azok az eszközök és intézmények, melyek segítségével az állam a vérségi igazságszolgáltatásra jellemző gyakorlatot az állami büntetőhatalom igényeinek megfelelően kívánta átalakítani. Mint föntebb jeleztük, a büntetőjog kereteit a politikai hatalom már a törzsszövetség korszakában is igyekezett megragadni azáltal, hogy a vitázó felek fölé bírákat rendelt. Az Árpád-házi törvényhozás további lépéseket tett a bírák tekintélyének védelme és elismertetése irányába. Így a bírói intézmény segítségével tartalmilag is be tudott avatkozni az eljárásba (s ezen keresztül az anyagi jogot is alakíthatta). A büntetőjog magán-igazságszolgáltató jellegének csökkentésére ajánlásokat tett afelek- nek, melyek kikényszerítését a korszak vége felé már természetesnek tartotta. Ezen ajánlások lényege a tradicionális nemzetségi igazságszolgáltatási gyakorlat oly módon történő átalakítása volt, hogy az állam az évezredes vérségi intézmények helyébe azokat kiváltó, jellegükben hasonló, ám hatásukban kevésbé társadalomromboló s befolyásolhatóbb megoldásokat kínált. Így a nemzetségek (amúgy is apadófélben lévő) feltétlen szolidaritása, a kollektív helytállás helyébe javasolta az eskütársi rendszert, amely formáját tekintve ugyancsak a közös kiállást jelentette. A véget nem érő magánháborúskodást, a magánharcot párviadallal, mint a felek személyesre szorított közvetlen fegyveres harcával, vagy a sikeres harc eredményét szimbolizáló vagyoni elégtétellel, a kompozícióval kísérelte meg fölváltatni. A sértett elpusztítását személyes kompenzálással, a sértő vagy a sértő nemzetsége egy tagjának átadásával (noxa), tehát a hiány, a kár kompenzálásával próbálta feloldani. A rendkívüli veszélyeket rejtő, mert alig korlátozható vérbosszú helyébe a világszerte „bevált” tálióelvet, a „szemet szemért” tézis alapján történő büntetést kínálta. A tálió a leghatékonyabban korlátozta a háborúskodást, jelképezte a bosszút, szimbolizálta az elégtételt. A magánharccal vett elégtétel helyébe kívánkozott az államilag garantált magánvégrehajtás, mely ugyancsak segített a bosszú (vagy igazságtételi) vágy kielégítésében.

Bűncselekmény-tipizálás

E határozott törekvések eredményeképpen e korban kialakultak az állam rendje elleni, ún. politikai bűncselekmények, melyek a vérségi igazságszolgáltatás közösséget sértő büntetendő cselekményeire épülő, azt az új politikai-hatalmi törekvések büntetőjogi alátámasztásával kiegészítő konstrukció eszközei voltak. Ennek függvényében egyre nagyobb számban vonta szabályozási körébe a bűncselekménnyé nyilvánítani szándékolt magatartásokat: ez a tendencia azután meglehetősen egyenes vonalban vezetett el a büntetőjog évszázadok múltán beteljesedő teljes államosításához. A megerősödő hűbéri államhatalom elegendő határozottságot és erőt gyűjtött a „katalizáló elemek” kikényszerítéséhez is, amely a büntetőjog általános jellegét megváltoztatta. Az állam képessé vált a büntetések minőségének, mennyiségének, később végrehajtásának befolyásolására is. (Ebben a folyamatban vált példának okáért a kompozíció lassan pénz- s vagyonbüntetéssé.)

A büntetőjogi intézmények közjogiasulásának kora

Amíg az Árpád-házi királyok korában a büntetőjog is a legfontosabb célt, a feudális államhatalom meghonosítását szolgálta, a 14. században már az állami pozíciók megszilárdítása, a magyar állam európai tekintélyének kivívása került napirendre. Az új uralmi rend és az arisztokrácia védelmezését feltételezték azok a modernizációs kísérletek is (Anjouk, Hunyadi Mátyás), melyek az új európai értékek meghonosítását tűzték célul.

A korszak alapvető jellemzője volt az alkotmányjog szférájában az államhatalom megerősödése, mely egyfelől a patrimoniális monarchia „el- bomlása” és a rendi alapok kialakulása nyomán a királyi hatalom közjogi felfogását tette alapelvvé, másfelől az állam jogalkotási offenzíváját alapozta meg.

Miután a trónharcok s az ehhez kapcsolódó nagymértékű birtokadományozások folytán az Árpád-házi patrimóniumok jelentős mértékben megfogyatkoztak, csorbult a „király a legnagyobb földesúr” patrimoniális princípiuma. Alkotmányjogi értelemben a király hatalmának felfogása a konkrét felől mindinkább az elvont irányába mozdult el: az uralkodói hatalom a megragadható országterület helyett az állam absztrakt fogalmával lett azonos. Így a király maga lett ajog, tehát elvben minden jogsértés őt érte. Ezzel megjelent az állami büntetőigény a jogéletben. A felelősségre vonás nem valamiféle magánjogi kapcsolaton alapult, hanem az állam mint büntetőhatalom meghatározta szabályok mentén. (A hatalmaskodás magánbirtokot sértő cselekményéből e folyamat során lett az egyik legfontosabb, állam által szankcionált bűncselekménytípus.)

A megerősödött államhatalom birtokában megszűnt a jog defenzív szerepe is. Az uralkodói akaratot tükröző dekrétumok megfontolt jogalkotásról szólnak. Ez a büntetőjogban az elvek nagyobb befolyását, az anyagi jogi szabályozás kiszélesítését (bűncselekmények körének bővülése, büntetések meghatározási igénye), a perek kereteinek rögzítését, az állami elgondolások következetesebb eljárásjogi érvényesítését, több ponton a büntetés-végrehajtás államosítását jelentette. Megkezdődött ajogintézmé- nyek törvényhozási definiálása (például a hatalmaskodásnak, a hűtlenségnek a körülírása), egyes bűncselekménytípusok csoportosítása, arányosítása, s közöttük a büntetések segítségével bizonyos differenciálási szándék érvényre juttatása.

A14-15. századra egyértelművé váltak az új társadalom osztály- és rétegtagozódásának sajátosságai is. Véget ért a különféle társadalmi csoportok áramlása, felemelkedése és elsüllyedése, kialakultak a rendek, melyek katalógusba foglalták előjogaikat is. Míg az Árpád-házi királyok korában a jellemzőbb értékelés a rang és vagyon szerinti súlyozás volt, most a rendi és osztálykeretek adták meg erre a lehetőséget. Míg a 11-12. században nem érvényesült a büntetőjogi kiváltságok és a rendi állás feltételen kapcsolata, a vegyes házakbéli királyok korára a rendi helyzet, a privilegizált státus lett a döntő. Míg Szent István és Szent László dekrétumai arról szólnak, hogy a magasabb társadalmi állású személyt (minthogy az példaadás végett hangsúlyozottabban köteles mintaszerű magatartást tanúsítani [például István 1.14., 35.]) súlyosabban kell büntetni a vitéznél vagy a „közembernél”, a 14. század kivételezetten bánik a rendi státust bírókkal. Sajátságosan mintegy megkettőződik a büntetőjogszolgáltatás: más fórumok, más bírák, más jog szerint ítélnekjobbágy és nemes fölött. Maga a büntető jogalkotás is különböztet, amikor ugyanazt a bűncselekményt külön értékeli (még külön nevet is ad neki), ha azt jobbágy követte el, s mást, ha nemes.

Nem hagyható említés nélkül végül az a jelentőségteljes esemény sem, hogy az egyház korszakunkban vonult ki a büntetőjog terrénumából. E folyamatnak több oka volt. Egyrészt az államhatalom büntetőigényének megerősödtével mindjobban nehezményezte a világi jogalkotás és joggyakorlat területén az egyház jelenlétét, s ezért mindent megtett annak kiszorítására. Ezzel egy időben a „fájdalmak” csökkentésére alternatív lehetőséget kínált a klérusnak: intézményesített részvételt a világi törvényalkotásban (az országgyűlésben), a végrehajtásban (a királyi tanácsban) és a törvénykezés állami szerveiben (bíraként az országos ítélőszékeken). Másfelől közrejátszott az elszakadásban az egyház józan felismerése, hogy áttételes befolyásolással többet ér el, mint az alkalmanként nagy tekintélyveszteséggel is járó istenítéleti asszisztenciákkal. 1279-ben tiltotta meg a budai zsinat az egyház tagjainak a próbákon való részvételt. (Meglehetős késéssel az 1215-ös [IV.] lateráni zsinat döntéséhez képest.)

Aktivizálták a büntető jogalkotást a korábban ismeretlen méretű és erejű parasztmozgalmak, jobbágyfelkelések, a protestantizmus terjedésével a különféle népi eretnekmozgalmak, később lutheránus és kálvinista felekezeti szerveződések is. Ezek a mozgások az országgyűlések központi elhatározásait váltották ki, ami azonban távolról sem jelentette a jogalkotás egységesítését, netán az egységes joggyakorlatot. A kor büntetőjogára éppen úgy vonatkozik a partikularizmus általános érvényesülése, mint más jogágakra. Talán annyit megállapíthatunk, hogy jelentőségénél fogva a büntetőjog egyes zónáit hamarabb vonta magához a királyi (központi) jogalkotás, mint a magánjog széles terrénumát. Hiába a törvényalkotás megélénkülése, hiába Werbőczi István nagy munkája a jogösszefoglalás érdekében, hiába a sorozatosan elrendelt kompilációs, illetve kodifiká- ciós munkálatok, hiába Mátyás Decretum Maiusa, a büntetőjog korszakunkban is összefoglalás nélkül maradt.

A mohácsi vészt követő évszázadokban Magyarország államiságát sajátos kételyek övezték. Az Erdélyi Fejedelemség, a 16. század keletkeztette keleti magyar állam, jóllehet közjogi érvelés szerint (minthogy fejedelmei nem birtokolták a magyar szent koronát) alárendelt szerepet játszott, az államhatalom reális megvalósulásával éppen ennek ellenkezőjét bizonyította. Az erdélyi országgyűlés, noha külön utakat kezdett meg saját törvényalkotásával, jogának alapjait a korábbi magyar törvényhozásban és a magyar szokásjogban látta (példának okáért a leggyakoribb hivatkozott jogforrás a Tripartitum volt). Így az erdélyi büntetőjog a magyar büntetőjog fejlődésének szerves részét képezte. Ennek különös jelentősége abban rejlik, hogy a magyar államnyelvű fejedelemségben megkezdődött a magyar büntetőjogi műnyelv kialakulása is.

A büntetőjog önálló jogággá válásának kezdetei

A másik magyar államfél, a Habsburgok jogara alá jutott ún. királyi Magyarország jelentősége a birodalom sajátos Európa-centrikus politizálása miatt nagymértékben lecsökkent. Bécs beolvasztó politikája s az ezzel szembehelyezkedő magyar rendi ellenállás speciális politikai feladatot adott. A büntetőjog nem csupán a hatalmon lévők, a birtokosok fegyvere volt a szegénymozgalmakkal szemben, hanem magyar nemesi-rendi mozgalmak ellen is mozgósítható eszköz. Az osztrák-német jog hatása mellett feltehetően ezzel is összefügg a brutális végrehajtási gyakorlat, a minősített és minősített végrehajtású halálbüntetések széles körű elterjedése.

Nem hallgathatók el ugyanakkor a Habsburgok despotikus kormányzatának pozitív hatásai sem, amelyek az abszolutizmusból mint a kor legmodernebb kormányzati modelljéből származtak. Ajogrendezési igény, az átlátható jogi szabályozás, a koncepciózus kompilációk vagy kodifikációk szorgalmazása, az osztrákjogon keresztül szinte észrevétlenül megjelenő korszerű büntetőjogi eszmék és intézmények terjedése ugyancsak a kor jelenségei. Már a Hármaskönyv egybeszerkesztésekor megpróbált eleget tenni a szerző ajogösszefoglaló igényeknek. Ha nem is szisztematikus rendszerben, de a legfontosabb közjogi és magánjogi viszonyokkal összefüggésben átfogó képet adott a büntetőjogi szabályozásról. A teljesség hiánya megismételt próbálkozásokat inspirált: az állami megbízatásra készülő Quadripartitum, majd az osztrák büntetőjog többszörös becsempészési kísérlete, a fokozódó törvényalkotás végül is a büntetőjog lassú függetlenedési folyamatának kezdetét jelentette. Megjelentek bizonyos átfogó szempontok a jogalkotásban, például az állam fokozott védelmének elve, a nemes ellen nem alkalmazható testi büntetés tézise. Hasonló folyamat játszódott le a bűncselekményi tipizálás körében is. A hűtlenség bűncselekményi körébe, melybe eredetileg a király és a szorosabb értelemben vett államellenes magatartások tartoztak, immáron a 33 legsúlyosabb bűntettet vonták össze. A csoportosítási elv a büntetés volt: a hűtlenségi ítélet jószágvesztéssel függött össze.

Az egyházi törvénykezés vonatkozásában a mátyási koncepció ez időben kiteljesedni látszott. A szentszékek hatáskörét a 17. században a világiak esküszegései esetére, a házassági ügyekre és a végrendeleti alakiságokkal kapcsolatos problémákra (1647:15. tc.) szorították vissza.

Az első büntetőtörvénytervezetek kora

A szatmári béke új korszakot nyitott a magyar történelemben. A szabadságharcot követő (s a kor embere szemével természetesen várt) megtorlások elmaradása, a generális amnesztia békét hozott az országra. Aja- vaikba visszahelyezett, a megbocsátó kormánypolitika előnyét élvező volt Rákóczi-párti nemesek ellenszenve Béccsel szemben csökkent, várakozó bizalommal néztek az új uralkodóra. A Bécs oldalán küzdőket a száműzetést önként vállaló Rákóczi- és Bercsényi-birtokokból könnyedén megjutalmazhatták, sőt az arisztokrácia felhígítására is maradt belőlük. Honfiúsítási és birtokadományozási intézkedések sora egészítette ki a magyar mágnások körét gróffá és báróvá tett osztrák, német származású és anyanyelvű udvari szállítókkal, bankárokkal, katonatisztekkel. Egyidejűleg felbomlott az ellenállás mamutföldbirtok-bázisa: a „rebellis” kuruc főurak, a Rákóczi-párt híveinek távoztával megszűnt az országban az a gazdasági és személyi forrás, mely a jövőben hasonló méretű magyar ellenállási mozgalomnak táptalaja lehetett volna. A homogenizálódott nemesség, a lojális arisztokrácia, az udvarral szembeni általános békülé- kenység jó esélyt adott a felvilágosodott abszolutizmus megvalósításához.

A büntetőjogban egyenes következménye lett a békekötéseknek az a gesztusértékű törvényi rendelkezés, mellyel III. Károly a hűtlenség több száz esetét erősen megritkítva, azt a kilenc legfontosabbnak tartott cselekményre tartotta fönn (1723:9. tc.), s a többit a hatalmaskodás körébe utalta (1723:10-12. tc.). Ezzel együtt persze a hatalmaskodás eseteit is megváltoztatta: ide sorolták át ugyanis a hűtlenségi körből kivett tényállások java részét, melyet halált érdemlőnek minősítettek. A revolúciós veszély csökkentével, a feszültségek oldódásával értelmét veszítette a hűtlenség végtelenül széles bűncselekményi köre, s a cselekmények átminősítésével utat nyitottak a büntetőjog más szempontú rendezéséhez és felépítéséhez. A hűtlenség és a hatalmaskodás határainak felbontása, a bűntettek átsorolása gyengítette a középkori cselekménycsoportosítás erejét, s megelőlegezte a büntetőjog teljes közjogiasodásának folyamatát.

A büntetőjog tudományos művelése

E tendencia lehetővé tette a büntetőjog jogágazatiságának kibontakozását. Kezdetét vette a büntetőjog tudományos művelése, büntetőjogi szakmunkák és rendszeres tárgyalások sora jelent meg. Huszty István (Juris- prudentia practica, seu Commentarius novus injus Hungaricum, 1745), Bodó Mátyás (Jurisprudentia Criminalis secundum praxim et Consti- tutiones Hungaricas in partes duas divisa, 1751) és Gockhetz Gábor (Systema praxis criminalis inclyti Regni Hungariae, 1746) munkáikban már keresték a büntetőjog szerkezetét, elveket próbáltak megállapítani, általánosan érvényesülő szabályokat körvonalazni. Munkáikban összevetették a tradicionális magyar jog büntetőjogi intézményeit az európai jogfejlődés termékeivel (amiben nagy segítségükre volt a magyar jogakadémiákat a Nyugattal egybekapcsoló egyetemjárás gyakorlata). E munkák jelentőségük dacára nem válhattak korszakos művekké. Szerkezetük inkább igazodott a magyar gyakorlathoz, mint a szakmai-tudományos követelményekhez; még az anyagi és eljárásjog elhatárolásán sem jutottak túl. A magyar büntetőjog-tudomány legelső, valóban tudományos értékű büntetőjogi kézikönyve Vuchetich Mátyás tollából született meg, már a 19. század termékeként (Institutiones juris criminalis Hungariae, 1819). Magyar nyelven rendszeres munka Szlemenits Páltól jelent meg „Fenyítő törvényszéki magyar törvény” címmel (1836) korábbi latin nyelvű könyve fordításaként (Elementa juris criminalis Hungarici). Részben a tudományos munkálkodás eredményeképpen, részben a gyakorlat kívánalmainak következményeként precízebbek lettek a fogalmak, alaposabbak a definíciók, pontosabbak a jogszabályi leírások.

A büntetőpolitika változásai

Új törekvések jelentkeztek a felvilágosult kormányzás büntetőpolitikájában is. A jogalkotás és joggyakorlat egységesítési szándéka, a progresz- szió elveinek beépítése határozott célként fogalmazódott meg. A büntetőjog egyfajta humanizálódásának lehetünk szemtanúi (halálbüntetés eltörlése, kínzás megszüntetése, az ún. „egzotikus” büntetések felszámolása), amely ugyan a bűnözés mutatóinak növekedésével, a bűnbandák elszaporodásával jártak együtt, másik oldalról azonban széles országutat nyitottak a büntetőjog modernizációja előtt.

A kodifikáció kezdete

A korszak jellemzője a kodifikációs tevékenység megkezdődése is. Az abszolutizmus természetes jogrendezési igénye a jogalkotási tervek első sorába állította a hatalomgyakorlás szempontjából oly lényeges büntetőjog mielőbbi összefoglalását és rendezését. I. Lipót már az 1687. évi országgyűlésen szorgalmazta a büntetőjogi reformmunkálatok megkezdését, s ez a törekvés a bécsi udvar részéről direkt vagy indirekt formában a kiegyezésig fennmaradt. Sok egyéb tényező mellett azonban az udvar és a rendek szembenállása tartósan akadályozta az együttműködést. A türelmetlen kormányzat így kerülő megoldásra vállalkozott: az Alsó-Ausztria számára kibocsátott 1656. évi büntető törvénykönyvet latinra fordíttatta, s a Praxis Criminalist az országgyűlés tagjai között szétosztatta. Az „importált” jogszabály így eljutott a vármegyei törvénykezésig, s az ítélkezésben a magyar bíróságok dokumentálhatóan alkalmazták is. Fokozta az osztrák büntetőtörvény hatását, hogy 1694-ben Szentiványi Márton fölvette a Corpus Juris legújabb kiadásába; a magyar törvények függelékeként tehát e kódex a mindennapokban alkalmazott joganyag részévé lett. A büntetőjog szabályozatlansága okán bíráink gyakran nyúltak még távolabbi forráshoz is: hivatkozásaik között gyakran szerepelt a Constitutio Crimi- nalis Carolina is, mire tekintettel „be kell látnunk, hogy a büntetőjog terén elég messzire mentünk az idegen jog befogadásában” (Eckhart Ferenc).

A magyar országgyűlések több ízben is tárgyaltak büntető törvényjavaslatokat, így 1712-ben a Bencsik Mihály nagyszombati jogtanár és országgyűlési követ tervezetét, 1795-ben az 1790:67. tc. által kiküldött Deputa-tio Juridica elaborátumát, az 1827. évi diéta megbízásából készült újabb javaslatokat, majd a nevezetes 1843. évi büntetőtervezetet, mely egyaránt felölelte a büntető anyagi jog, a büntető perjog és a börtönügy kérdéskörét. A mindegyre megújuló reformmozgalmak dacára az első magyar büntető törvénykönyv csupán 1878-ban szentesíttetett (1878:5. tc., az ún. Csemegi-kódex). A tervezetekről majd a polgári büntetőjog kialakulásánál szólunk részletesebben.

A BÜNTETŐJOG-TÖRTÉNET FORRÁSAI

A feudális jog egészéhez képest a büntetőjogi szabályozás sem mutat eltérést: forrása elsődlegesen a szokás volt. Az ispánok, a magánföldesurak, a privilegium forit hamar kiharcoló klérus ítélkezési gyakorlatát szinte semmi sem kötötte meg. A lassan izmosodó büntetőjogalkotás csak kismértékben tudott terjeszkedni, s az is csak a legfontosabb bűncselekményi kategóriák, esetleg egynémely elv rögzítésében érhető tetten. Éppen ezért a büntetőjog-történet tanulmányozásának egyik legjelentősebb problémája a források hiánya.

Oklevelek

„A középkorból ugyanis legfeljebb a királyok és környezetük célkitűzését és büntetőjogi felfogását ismerhetjük meg törvényekből. A mindennapi életben valóban alkalmazott büntetőjogi elveket, azaz a joggyakorlatot csak olyan bűncselekmény tekintetében ismerhetjük meg, melynek magánjogi joghatása is volt, és ennek következtében, például a hűtlenség tárgyában hozott ítéleteket írásba foglalták. A tisztán büntetőjogi hatású ítéleteknek a távolabbi jövőre joghatása nem volt, ennek következtében az ilyen ítéletet nem foglalták írásba, vagy ha írásba foglalták is, az érdekeltek ezeket nem őrizték meg, hiszen az ilyen ítéletek a középkori oklevelek legfőbb céljára, az ingatlan tulajdonjog bizonyítására nem voltak használhatók. Középkori büntetőítéletekről többnyire csak akkor szerezhetünk tudomást, ha az ítéletből valamilyen magánjogi következtetést vontak le, például kártérítést követeltek az ítélethozó bírótól” (Angyal Pál – Degré Alajos).

A kezdeti évszázadokra vonatkozóan tehát, dacára a történettudósok kritikai munkálkodásának s a hiteles szövegek megállapítása kísérleteinek, a többszöri átmásolásban fennmaradt, értelemmódosító tévedésekkel tűzdelt, utólagosan (át)értelmezett dekrétumokon kívül a büntetőjogra vonatkozóan alig van valamirevaló dokumentum a kezünkben. Az írásbeliség hiánya, illetőleg egyházi kézben tartott monopóliuma azt eredményezte, hogy oklevelekbe elsősorban olyan esetek, ügyletek foglaltattak, melyeknek magánjogi (de főként vagyoni) kihatásai voltak. A büntetőügyeket nemigen érdemesítették megörökítésre, hacsak nem jártak a vagyon jelentős mozgásával. A magánjogi vonatkozásokon kívüli feljegyzések a hatásköri és illetékességi problémák miatt keletkeztek.

Az Árpád-kori büntetőjoggyakorlat hátterének megfestésében segítségünkre lehet még a 13. század első felének becses társadalomtörténeti forrása, a nem elsődleges büntetőjogi hangsúlyú dokumentum, a nagyváradi káptalannak a perbeli bizonyításban vállalt hiteles helyi tevékenységének jegyzéke. A számba vett ügyek lajstroma a Magyarországon e korban elterjedten alkalmazott tüzesvas-próba istenítéleteinek eseteit tartalmazta. E regestrum kiegészült több, más típusú jogügyletről készült följegyzéssel.

A Váradi Regestrum

A Váradi Regestrum büntetőjogi vonatkozású eseteinek jelentősége elsősorban a gyakorlatról formált képben keresendő. A tüzesvaspróba- jegyzék 27 esztendő bizonyítási eljárásairól, jogügyleteiről számolt be. Az 1208 és 1235 között lajstromba szedett 389 ügy többsége, szám szerint 230, valamilyen bűncselekmény elkövetéséről vagy annak gyanújáról tanúskodik.

A Regestrum bizonyítja még a compositio rendkívül széles körű alkalmazását, néhány adalékkal szolgál a büntetőjogi felelősség köréből, szól egy-egy esetben a büntetésről is. Ez utóbbival elvétve találkozunk, hiszen a váradi bizonyítás csupán az istenítéleti eredmény megállapításáig terjedt, így az adatok bejegyzése befejeződött a „.. .fölvevén a vasat igazolást nyert” vagy „vashordás által megégetödtek” formulákkal.

Dekrétumok

A büntetőtörvények forrásértékéről szólva nyilvánvalóan nehéz feladat előtt áll az, aki első királyaink dekrétumainak kritikai vizsgálatát próbálja elvégezni. A történettudomány művelői elemezték a ránk maradt törvényszövegeket, azok feltehető keletkezési helyét, a kutatások eddigi eredményeit feldolgozva új fordítása is született az Árpád-kori dekrétumoknak. Ezt a jelentős és eredményes munkát is felhasználva a jogtörténész arra keresheti a választ: mennyiben használhatók a törvényi rendelkezések korai feudális büntetőjogunk megismeréséhez.

A dekrétum kezdetben mindenekelőtt az uralkodó és tanácsadóinak akaratát és elképzeléseit tartalmazza, abból a jogalkotói akaratot ismerhetjük föl. A keresztény egyház védelme, a hűbéri állam felépítése, a feudális jogintézmények meghonosítása a kormányzati cél, s a büntetőjog ennek védelmezésére használt instrumentum. A büntetőeszközök ezen célokhoz idomulva szolgálták a törvényhozókat. Minél korábbi textust szemlélünk, annál érzékelhetőbbé válik egyes esetekben a rendelkezés egyedisége: e szövegeknek legalábbis egy része mintegy „jogesetként” tartható számon. A törvények tükrözik az alulról érkező információk visszacsatolását, de a büntetőrendelkezéseknek a gyakorlatba történt átültetéséről nincsenek adataink, leszámítva a már jelzett regestrum merítési körzetét és néhány oklevelünk bizonyságát. Fel kell tételeznünk, hogy a kor viszonyai és az állam éppen csak alakuló szervezete, a végrehajtó apparátus hiánya a törvények zömét nem engedte eljutni a címzettekhez. Egyetlen közvetítője volt csak az uralkodó rendelkezéseinek: a tanácsban részt vett, tehát a „kihirdetéskor” jelen lévő előkelők és főpapok csoportja. Ezek pedig, az ország legnagyobb hatalmú urai, tetszésük szerint értelmezhették, adták tovább vagy éppen hallgathatták el az érdekeiknek megfelelő módon a dekrétumelemeket. „Az általános büntetőjogi gyakorlatot tehát csak abban az időben ismerjük meg, amikor szokásossá vált az ítéleteknek az ítélethozó bíróság jegyzőkönyvébe való bejegyzése. Ilyen jegyzőkönyvet pedig néhány várost nem tekintve csak a 16. század végén kezdtek vezetni” (Angyal Pál – Degré Alajos).

A törvényalkotás megerősödése, a királyi hatalom közjogiasulása, az országgyűlés bekapcsolódása a jogalkotási folyamatba módosított a törvények büntető tartalmának egyediségén és véletlenszerűségén. A Cor- pus Juris Hungariciben a 15-16. század táján már következetes büntetőintézkedéseket találhatunk, még ha a koncepció hiányzik is a büntető jogalkotásból. E kor közigazgatási gépezetének kiépültsége, a törvényszékek szisztematikus működése alapján már feltételezhető a törvényi akarat érvényesülése. Ám korántsem állítható, hogy az articulusokban foglalt passzusok országosan egységesen jelentek volna meg a szokásjoggal szemben.

Rendeletek

Még kevésbé konstatálhatjuk a törvények valamiféle elsőbbségét a jogforrások között, még ha büntetőrendelkezésekről esik is szó. A törvényi szintű szabályozás követelménye a büntetőjogban majd csak a polgári korszak garanciális elvárásai hatására bukkan fel. A bécsi abszolút kormányzat tevékenységében előtérbe kerültek az alkotott jog újabb forrásai, az uralkodói pátensek, normálék, majd helytartótanácsi rendelkezések, melyek elszórt büntetőintézkedéseket tartalmaztak. Az országgyűlés nélkül kormányzó II. József számos rendelete (mint a halálbüntetés eltörlése, a hajóvontatás meghonosítása, a tortúra eltörlése, az osztrák büntetőtörvény hatálybaléptetése) átmenetileg érvényben volt Magyarországon, hosszabb távon azonban nem váltak a magyar büntetőjog maradandó elemévé.

Szokások

A polgári átalakulásig a szokásjog a fő szabályozó eleme a büntetőjognak. Ennek is a helyi bírói gyakorlatban érvényesülő hányada: a falu füstje, az úriszékek, a városi magistratuális ítélkezés, a vármegye széke a színtere a büntetőjogi szokások és gyakorlat képződésének. Minthogy a pallosjog (mely kizárta a fellebbviteli perorvoslatot) egészen a 18. századig határt szabott a felsőbírósági egységesítő praxis befolyásának, s minthogy a törvényi rendezés tekintélye – ahogyan azt a jogforrásoknál tárgyaltuk – a consuetudóéval szemben jelentéktelenebb volt: a büntetőjogra talán még hangsúlyozottabban vonatkozik a partikularizmus középkori „rendező” gyakorlata. Ahány vármegyei sedria, ahány úriszék, ahány városi törvényszék, annyiféle a büntetőjogi praxis. Amiért az egyik vármegyében súlyos verés járt, a másikban néhány forinttal menekülhetett a tettes, megint máshol halállal is fenyegették. Egyik város bírája előtt nem is volt vétek, amit másutt a magistratus súlyosan büntetett. Büntetőjogunkról tehát két vonatkozásban szólhatunk a források alapján: legfőbb tendenciáit rajzolhatjuk meg, és büntetőjogi töredékekből festhetünk izgalmas középkori táblaképet. Amit viszont nem tehetünk meg semmiképpen: a valóságos viszonyok ábrázolását a teljesség igényével nem vállalhatjuk magunkra.

Vizsgálódásunk forrásai lehetnek tehát a városi jogkönyvek és statútumok (melyek a 14. századtól szolgálnak bizonyságul egyes városaink esetében); a vármegyei törvényszéki iratok (melyeknek aktái legfeljebb a 16. századtól engednek szisztematikus áttekintést az ítélkezési gyakorlatról); az úriszékek iratanyaga a perekre vonatkozóan ugyancsak a 16-17. századtól datálható (dacára a korábbi okleveles említéseknek). Az országos szokásjogot összefoglaló jogkönyvek – miként Werbőczy Hármaskönyve is – a dolgok logikájából következendőn – a fenti szellemben foglalják össze a büntetőjogot. A Tripartitumban, a magyar szokásjog egyik legfontosabb összefoglalásában, a közjogi rendelkezések ötletszerűen bukkannak elő. A büntetőjogról szólva ez az általánosan elfogadott megállapítás csak megszorításokkal igaz. Tudniillik a Tripartitumban a büntetőjogi rendelkezések logikus rendszerben jelentkeznek. Igaz, e logika nem a büntetőjog logikája, hanem a magánjogé. A büntetőjog ugyanis nem „saját jogon” jelenik meg Werbőczi munkájában, hanem a magánjog kiegészítő részeként. Ebben nincsen semmi különös, a feudalizmus jogának sajátossága a magánjog és a büntetőjog összefonódása, magánjogi érdekek, perjogi előírások büntetőjogi szankciókkal történő védelmezése. A jogszabályoknak ebben a gombolyagában lassan önállósodási törekvések is mutatkoztak, a büntetőjog számára azonban még nem jött el az idő a különválásra. A büntetőjognak azon rendelkezései (azon szokásjogba ülte- tődött gyakorlati elemek) jelennek meg itt tehát, melyek a magánjog szempontjából relevánsak voltak. Ily módon a büntetőjog a Hármaskönyv rendszerében leginkább mint a magánjogi intézmények szankciója, mint perjogi szankció s mint magánjogi következménnyel járó szankció jelenik meg. Minthogy a Tripartitum egyszerre joggyűjtemény, tudományos mű és tankönyv, a fenti szabályokon belül egyaránt bukkannak fel tradicionális rendelkezések, szokásjogi elvek és intézmények (mint például a hűtlenség bűncselekményének szabályozása), valamint tudományos célú fejtegetések, definíciók (gondoljunk a jogos védelem kifejtésére) és jogmodernizációs törekvések egyaránt.

A Hármaskönyv e törekvését ismételte meg a jóval kisebb hatással bíró Quadripartitum. Az Articuli Juris Tavernicalis, a Planum Tabulare döntvénygyűjteményei nem tartalmaztak lényeges büntetőjogi vonatkozásokat. Voltaképpen ugyancsak szokásjogi elemnek tekinthető a magyar törvénytárhoz csatolt 1656. évi Praxis Criminalis is, melynek egyes megoldásai, mint már föntebb említettük, a bírói gyakorlaton keresztül szivárogtak be a magyar büntetőjogba.

A büntetőjog történetének sajátja ez a szelektív forrásanyag. A büntetőjog jellegéből következendően konkrét ügyek konkrét elintézéséveloperál, s mint említettük, a kiszabott ítélet végrehajtása után, különösen a középkorban, további olyan feljegyzésre méltó joghatás, mely nem kimondottan magánjogi, nem marad. Így azután nem véletlen, hogy a 16-17. századot megelőzőn följegyzések büntetőügyekről akkor maradtak, ha azoknak magánjogi hatásai voltak. (Ehhez még hozzávehetjük az akkuzatórius perek szóbeliségből eredő, jegyzőkönyveket, írásbeli dokumentumokat nélkülöző jellegét, mely ugyanezen tendenciát erősíti. S tudjuk, a perbeli írásbeliség elterjedtével is maradtak a büntetőeljárásban ún. sommás perek.) A büntetőjog vizsgálatához a korszakunkból rendelkezésre álló dokumentumok tehát: kezdetben a jogalkotónak jobbára csak szándékát tükröző dekrétumok szövegei, magánjogi jogkövetkezményt rögzítő iratok, nem jogi jellegű dokumentumok (levelezések, feljegyzések, krónikák), s természetesen a korabeli szokásjogot összefoglaló jogkönyvek. A16-17. századtól kezdve pedig a büntetőbíróságokjegyző- könyvei és peranyagai.

A KÖZÉPKORI BÜNTETŐJOG KERETEI

A középkori büntetőjog partikuláris, rendi állásra épülő, nyíltan (jog)egyenlőtlen, önkényt és erőszakot befogadó, rendszertelen és tagolatlan, a perjoggal összefüggő, szokásjogokban és a hétköznapi törvénykezésben élő és alakuló joganyag.

A büntetőjog tudományosan kidolgozott szerkezete hiányzott, így tárgyalásunkban a legegyszerűbb képletet követve elemezzük a büntetőjogi felelősségre vonás anyagi vetületét. A büntetőjog aktivizálódásának minimális feltétele, hogy 1. legyen valaki, aki a társadalom uralkodó körei által helytelenített magatartást tanúsítja (elkövető), 2. amelyet azért rendel büntetni a hatalom, mert valakit, valakiket, valakiknek érdekeit sérti a cselekmény (sértett). 3. Értelemszerűen szükséges, hogy az adott magatartást az arra hivatottak büntetendőnek tekintsék (az már kevésbé követelmény, hogy az tényállásszerűen rögzítve is legyen), s ezért a büntetőtörvénykezés megindítását szükségesnek lássák (bűncselekmény), s 4. természetesen a rendelkezésre álló szankciókkal büntetni rendeljék (büntetés).

Az elkövető

A magán-igazságszolgáltatás korában két személy: sértő és sértett, illetőleg ezek nemzetségei állottak egymással szemben a konfliktus során. A sértett, ha bizonyítani tudta a sértő magatartás elkövetését, jogot nyert az elkövető megbüntetésére, a bosszúra vagy a compositióra. Ahogyan az államosított büntetőjog formalizált keretek közé kényszerítette a büntetőeljárást, úgy erősödtek a perbeli személyek körvonalai is. A vádlott helyzetét mind több szokás és előírás szabályozta; a törvénykezés árnyaltabbá válásával egyre több vonatkozását tartotta nyilván a bírói praxis.

Az elkövető a bűncselekmény elengedhetetlen eleme. Elkövető nélkül értelmetlen a felelősségre vonási eljárás, nincsen célpontja az igazságtételnek. A középkor évszázadaiban a bűncselekmény elkövetője bárki (sőt bármi) is lehetett. Különösen Nyugat-Európában a perek egy nem lebecsülendő részét például állatok ellen folytatták le, ritkán még tárgyak is lehettek „vádlottak”. A büntetőjog belső öntisztulásának eredményeképpen csak lassan jutott arra a meggyőződésre, hogy bűncselekmény elkövetője csak ember, fizikai személy lehet. A büntetőtörvények „aki.”, „valaki.” kezdetű mondatai és formulái is erre utalnak („Ha valaki haragra gyulladva vagy dölyfösségétől kevélyen szándékos emberölést követ el, tudja meg, hogy tanácsunk végzéséből 1100 tinót fog fizetni.”). E megfogalmazástól is hosszú út vezetett el a bűncselekmény elkövetője és alanya közötti különbségtételig. Eszerint a bűncselekmény elkövetője a büntetendő magatartás megvalósítója, ezzel szemben az alany a felelősségre vonható bűnelkövető, akivel szemben büntetést is lehet alkalmazni. Az eredményfelelősség háttérbe szorulása együtt járt az ún. büntethetőségi akadályok, a beszámítást kizáró vagy korlátozó körülmények felbukkanásával és lassú beépülésével a büntetőítélkezésbe. Ugyancsak mérlegelni kezdték a bírák az elkövető „távolságát” a cselekménytől és az eredménytől. Az elkövetők között a magatartás realizálásának aktivitása szerint kezdtek különböztetni tettes, részes, bűnpártoló között; az elkövetési magatartás előrehaladottsága szempontjából értékelni kezdték az előkészület, a kísérlet és a befejezett cselekmény közötti eltéréseket.

A „Ha valaki...” formula mögött az elkövető állt, vagyis az a személy, aki megvalósítja a leírt vagy csupán szokás szerint büntetendőnek tartott cselekményt. A formula segítségével a jogalkotó általában és hipotetikusan fogalmazta meg a potenciális elkövetők körét. Elvileg bárki, aki elkövette a cselekményt, az büntetendővé vált. Egyes cselekményeknél vagy akár az egész büntetőjog tekintetében lehetségesek voltak azonban szűkítések, melyeket maga a jogalkotó vagy a bírói praxis határozott meg.

Az elkövetők körének korlátozása

A számtalan lehetséges megoldáson belül szűkítette az elkövetők körét például a társadalmi státus. („Aki pedig a király és a főemberek határozatait megszegi. ha vitéz.”). Említettük már, hogy a rendi állás ugyancsak befolyásolta az elkövetői kört. Ez lényegében különbözik az előbb említettől, minthogy vitéznek, ispánnak lenni hivatás, méltóság volt, a rendi állás már a társadalom tagozódásának egyértelműsödését követte. A büntetőjog mintegy megtöbbszöröződött. Például hűtlenséget csak nemesember követhetett el, a latorság pedig a jobbágyság bűncselekménye volt. A nemi különbségtétel visszatükröződött a büntetőjogi tényállásokban is. „Mivel már az is mindenki számára visszataszító és mindenki előtt utálatos, ha a férfi nem lopást követ el, sokkal inkább, ha az asszonyi nem, valamint férjes asszony lopást követ el, a királyi tanács szerint elhatároztatott, hogy férje váltsa meg. ha pedig harmadszor is, adják el” (azaz a tettes férjes asszony). Vagy máshol „leányon vagy asszonyon való erőszaktételről” esik szó, melynek elkövetője csak férfi lehetett. Korlátozó tényező lehetett a foglalkozás is: a jogalkotó külön határozta meg az elhagyott javak szedőjének „hűtlen kezelését”, az ispánok sikkasztását vagy a kereskedők, kalmárok felelősségét, akik lopott jószágot vásároltak. A vallás szerinti megkülönböztetés végigvonul a középkoron. Külön rendelkezések szólnak az izmaelita kalmárokról, a zsidókról (akiknek például keresztény asszonnyal való házassága tilalmas cselekmény volt). A lutheránus hit megvallását eleve bűncselekménynek minősítette a törvényhozó.

Minthogy hazánkban a feljegyzett adatok szerint nem voltak általánosak az állatperek (ami persze nem zárta ki alkalmi megtörténtüket), az elkövetőket csak mint fizikai személyeket, embereket tárgyaljuk.

A tettes

A tettes a bűncselekmény közvetlen elkövetője, a cselekmény megvalósítója. (A korai időkben általános elnevezése nem volt, körülírták az elkövetett tettet, vagy a bűncselekmény közkeletű elnevezéséből vezették le a megnevezést. Így a latorság elkövetője lator volt, a hűtlenségé hűtlen, a gyilkosságé gyilkos, a tolvajságé tolvaj. A18-19. században „bűnöst” emlegettek.)

A cinkostárs

Ha úgy hozták a körülmények, a tettesnek segítői is akadhattak, amikor magát a cselekményt egyszerre többen hajtották végre, akik mind jelen voltak, közreműködtek, még ha nem is egyenlő súllyal. A késő középkori szóhasználat ezeket hívta complexeknek. (A 18-19. században már cinkostárs, bűntárs, társcinkos, társ, tettestárs, részes megnevezéssel is szerepelnek. Ez utóbbi utalás arra, hogy az illető kivette részét a cselekményből.) A complexek büntetése azonos volt, minthogy egyöntetűen tanúsították a magatartást. A tettes és társai sorsa szorosan összefüggött, ami a felelősségre vonásban is megjelent. Miként abban a 17. századi ügyben, ahol a két összeszövetkezett jobbágy eskübizonyítási lehetőséget kapott. Amíg az ő ügyük el nem rendeződött, függőben hagyták cinkosuk, a darabont megítélését is, mondván, tettük és sorsuk összefügg. Az eredményfelelősség uralkodó szempontja alapvetően ellenkezett azzal, hogy ennél többet vizsgáljon a bíró.

A felbiztató

Alkalmanként problémát okozott az ítélkezési gyakorlat számára, hogy egyértelműen megjelentek olyan alakzatok is, melyek elkövetői ugyan nem sorolhatók a complexek közé, a közvetlen megvalósításban nem vettek részt, mégis érezhetően részt vállaltak az ügy sikeressé tételében. Esetleges megbüntetésük oka az volt, hogy tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak a tiltott cselekmény realizálásához. A bíróság szerint: „A biztatás által társa lett a lopásban, valamint másokat is arra ingerlett, s ezzel felebarátját megkárosítani nem átallotta.” Minthogy azonban az eltulajdonításban nem vett részt, a lopás eredményéből sem részesült, jóval enyhébb büntetést kapott. A törvényszékek nehezen tudták besorolni e magatartást az eredményfelelősség alapján. Érezték, hogy az illetőnek köze van az ügyhöz, hiszen ő „biztatta fel” a gonosztevőt, ugyanakkor az elkövetéstől számított távolsága kételyeket ébresztett büntetésével kapcsolatban. A „felbiztatókat” hol társként, complexekként minősítették, hol megkülönböztették tőle, s enyhébben szentenciázták meg. A 16. században a vádlott már arra hivatkozott, hogy a házat „rábeszélésre” fosztotta ki. Ugyan a törvényszék elutasította e védekezést, annak alkalmazása a vádlott taktikájában mégis arra utal, hogy ekkor már számon tartották ezt a formulázást. Bizonytalankodott a bírói gyakorlat a szóhasználatban is. „Tolvajok késztetője”, „gonosztevők biztatója”, „másokat is arra ingerlett”, „biztatás által társa lett” kifejezésekkel próbálták körülírni a 18-19. században már a modern kifejezéssel felbujtásnak nevezett alakzatot.

A híres és tanácsos személy

A 18. század végi bírói gyakorlatban a tehéntolvajt a lopók rendes sora szerint felakasztották. Feleségét, „jóllehet társa a vétekben”, mégis csak megveretésre ítélték. A „jóllehet” ugyan az azonosságot hangsúlyozta, mégis enyhébb ítélet született, mint ha complexként vett volna részt a cselekményben: nem volt ugyanis jelen az elhajtásban, csak valami módon segítette a férjét. A hivatásos (mert sokszorosan visszaeső) tehéntolvajt nyilván nem felesége beszélte rá („bírta rá”) a tett elkövetésére, mégis terhére rótta a szék, hogy tudott az elkövető elhatározásáról, sőt egyetértett vele, bár az elkövetésben nem vett részt. Más esetben a delikvens tudott arról, hogy egy híres zsivány lovakat készül eltulajdonítani. O „rávezette őt a lovakra” (vagyis megmutatta, hol lehet könnyen elkötni azokat, utóbb segített befogásukban). Bűnösnek ítélte a törvényszék, de hangsúlyozta tette különbözőségét, enyhébb mivoltát az elkövetőéhez képest. Tanácsokat adott a körülményeket illetően, utóbb fizikai segítséget nyújtott a tett realizálásához, de a lopásban magában nem vett részt. A két esetet (a fizikai és lelki segítségnyújtást) a késő középkor terminológiája nem igazán különböztette meg. Általános megoldás volt a „híres és tanácsos” formula alkalmazása, ami körülbelül azt jelentette, hogy tanácsokat adott a végrehajtáshoz, esetleg fizikai eszközökkel is támogatta a sikeres tettet. (Ma ezt nevezi a büntetőjog bűnsegélynek.)

Lényegében ezzel egy tekintet alá esőnek tekintették, tisztázatlansága folytán az analógia eszközét igénybe véve, azt az esetet, amikor is valaki pártütés esetén „És ha valaki ilyesféle személyt ismer, és – bár bizonyítani tudná – nem jelenti fel, az előbb mondott [ti. ugyanazon] büntetés alá essék”. Afeljelentési kötelezettség elmulasztásának esetét kézenfekvőn oldották meg: minthogy tudott az illető az elkövetendő bűncselekményről, azáltal, hogy nem jelentette, voltaképpen „az elkövető társa lett” a vétekben. Szolidaritást vállalt vele, tehát lényegében támogatta az elkövetőt.

Latroknak gazdálkodó, latorrejtegető

A tettes, a cinkostárs, a gonosztevők biztatója, a híres és tanácsos személy a bűncselekmény elkövetését megelőzően vagy azzal egy folyamatban jelentkező alakzatok voltak. Ismert azonban a praxis olyan bűncselekményhez kapcsolódó formát is, mely a megvalósult bűncselekményhez kötődve, de annak megtörténte után jelentkezett. A bűncselekményből származó javak értékesítésében történő közreműködést „latroknak gazdálkodás” címen büntette a büntetőjog; „a bűnelkövető” bújtatását, a törvény elől történő menekülésének elősegítését latorrejtegetésként minősítették (crimen fautoratus).

Az elkövetői alakzatokról összefoglalóan mondhatjuk, hogy a tettesen (tettestársakon) túli elkövetői módozatokat többek között a bizonyítási nehézségek miatt is ritkán büntették. Azon kevés számú esetben, amikor a tételes jog vagy a gyakorlat értékelte a további megvalósítási formákat is, azonos büntetést rendelt kiszabni vagy szabott ki a szék az alapcselekmény elkövetőjére. A cselekményköröket a büntetőjog fejletlensége miatt nem tisztázták pontosan, sem a szóhasználatban, sem a definícióban nem jelent meg a különbségtétel. A mai szemmel nézett fogalmi keveredés így volt lehetséges. Ennek azonban nem volt különösebb jelentősége, mert hiszen mint mondottuk, ha egyáltalán értékelték az alakzatokat, a gyakorlatban generálisan az alapbűncselekménnyel megegyező büntetést róttak az elkövető terhére.

A sértett

A középkori jogban a bűncselekményeknek két nagy csoportját különböztették meg a sértett szempontjából: a közösséget, a közjót (delictum publicum) és a magánosokat érő sértések (delictum privatum) kategóriáját. A közösség esetében a sértett kezdetben az uralkodó volt, később a fogalom kiszélesedett az állam elvont kategóriájára, végül kiteljesedett a „polgári társaság” megfogalmazásban. Jogi vetületüket illetően az első évszázadokban a különbség az állami jelenlétben ragadható meg. A közbűncselekmények üldözését az állam vállalta és vindikálta is magának, a magánbűncselekményekét a jog a magánsértettekre bízta. Később, az inkvizitórius eljárás meghonosodtával, az állami büntetőjog expanziójával, a hivatalból történő üldözés elvének általános elfogadottságával a differenciát a bűnüldöző hatóság „szintjével” fejezték ki. A közbűncselekmények esetében a királyi fiscus, a magánbűncselekményeknél a törvényhatóságok tiszti ügyészei voltak hivatva képviselni a vádat és a közérdeket.

A büntetőjogi felelősség

A büntetendő cselekményért való helytállás, tehát a büntetőjogi felelősség érvényesítése, illetőleg a felelősséget megállapító és realizáló eljárás kimenetele nagymértékben függ annak a bonyolult kérdésnek megválaszolásától: miért tehető felelőssé valaki? A középkori büntetőjogban (miként a modern büntetőgyakorlatban) sem vontak felelősségre mindenkit, aki bűncselekményt követett el, s ennek ellenkezője is igaz: olyanokat is elítéltek, akiknek semmi közük nem volt a bűntetthez. A felelősség mértékét s ezzel összefüggésben a vádlottra kiszabott büntetés minőségét és mennyiségét különféle szempontok szerint korlátozta a szokás, a jogszabályok vagy az ítélő bíró kegyelme. A lehetőségek adta mozgástérben tekintetbe vették például a cselekmény előrehaladottságát (vagyis hogy meddig jutott el az illető a megvalósításban), valamint a véletlensé- get (gondatlanságot), amennyire ez a kor technikai szintjén egyáltalán vizsgálható volt. A büntetőbírói gyakorlatban is elismertek bizonyos enyhítő, illetőleg súlyosító körülményeket a kategória ilyetén meghatározása és a lehetőségek bármiféle katalogizálása nélkül.

A felelősség érvényesítésében a középkori büntetőgyakorlat háromalapvető felelősségi elv mentén ítélte meg a cselekményeket. Ezek: az eredményfelelősség, a kollektív felelősség és a rendi felelősség elve.

Eredményfelelősség

Az eredményfelelősség voltaképpen kényszerűségből elvvé lett gyakorlat. A középkor bűnüldözésének technikai és tudományos szintjén hosszú ideig értékelhetetlen (mert mérhetetlen) volt a szándékosság és a gondatlanság, netán a szándék intenzitása. A bírák a kézzelfoghatóságot honorálták. Az alanyi bűnösség modern fokozatai lényegében ismeretlenek voltak. „A bűnösség mértékét – a gondatlanság néhol fölbukkanó tudomásulvétele mellett – leginkább tárgyi eredményével mérték, s ennek arányában vonták felelősségre azt, illetve azokat, akiknek a bűnösség a közfelfogás szerint beszámított. A bűnösségben meglátták már az alanyiságot, a pszichikus elemet, de értékmérője mindvégig az okozott kár, az objektív, fizikai bűncselekmény maradt” (Hegedüs Géza). Az eredményfelelősség jelentősége a technikai lehetőségek bővültével, a bizonyítás fejlődésével, a tudományosság megjelenésével háttérbe szorult, de uralma csak a polgári büntetőjog diadalával tört meg. Még a 18. században is gyakori volt a felmentő ítélet, ha a vádlott, illetve védői arra hivatkoztak, hogy „a szándék még nem cselekvés”. Ez a felfogás gyakorlatilag kizárta az értékelhető bűntettek köréből a nem materiális bűncselekményeket. A gondatlanság és szándékosság, a kísérlet, előkészület és befejezett cselekmény közötti különbségek vizsgálata is csak kivételképpen jelent meg a praxisban.

Kollektív felelősség

A kollektív felelősség elve mint a vérségi társadalom kollektív helytállásának sajátos tükröződése gyökeresedett meg a középkori büntetőjogban. Ahogyan a vérségi igazságszolgáltatás a sértő egész rokonságát terhelte meg a felelősséggel, ahogyan a sértő csoportjának egészével szemben ragadott fegyvert a sértett rokonsága, úgy épült be a középkori jogba az egyetemes helytállás eszméje. Ezt a gyakorlatot a keresztény etikai felfogás, a Biblia felelősségi eszméje (fiak viselik a büntetést atyjuk bűneiért) is megerősítette. A kora középkor társadalmi felépítésének igényei is befolyásolták a büntetőjogi felelősség kiterjesztését a környezetre. A szabadságok, az autonómiák kis köreiben élő lakosság, a zárt szerkezetben, egymásra utalt közösségben tevékenykedő emberi csoportok alapvető érdeke volt a közösség életének folyamatos kontrollálása. Az etikai és büntetőjogi normák közel álltak egymáshoz, sőt gyakran lefedték egymást, a két szabályozó terrénum szinte szétválaszthatatlan volt: a bűncselekményért, a bűntettesért való felelősség sem állt meg a büntetőjogi felelősség legszorosabb, alanyi értelmezésű határánál. A bűnért nemcsak az elkövető felelt, hanem az a közösség is, amelyik engedte őt eljutni a bűncselekményig. Fokozta még az igényt a kollektív felelősségi elv érvényesítésére az a praktikus szempont is, hogy a compositio, a megváltásos szisztéma, a vagyoni büntetések rendszerének kiterjedése időszakában a környezet felelősségének megállapítása fokozott garanciát jelentett az anyagi igények kielégítésére. A kollektív felelősség szellemében felelősségre vonták a családot, a lakókörnyezetet, a falut, néha a várost, később a termelő egységet (céhet) is. Uralkodóink már korán korlátozni kezdték a kollektív felelősséget (főként „az ártatlan fiakra” vonatkozó rendelkezésekkel), de még a 16. században is alkalmazott megoldása volt a bírói gyakorlatnak, szemben a következetes alanyi bűnösségfelfogással.

Rendi felelősség

A rendi felelősség a rétegekre tagozódott társadalom természetes velejárója. A privilégiumok rendszeréből felépülő társadalom kiváltságolt- jainak elemi követelése a szabadságok különbségeinek érzékeltetése a büntetőjogi felelősségre vonásban is. Ennek ellenére mondható, hogy a bírói gyakorlat tendenciájában igen, egyes ügyeiben azonban nem volt következetes a differenciálás vonatkozásában. Első uralkodóink törvényeiben éppen úgy előfordul, mint 17. századi erdélyi törvényhozásunk passzusaiban, hogy a magasabb rendi állású bűnelkövetőt súlyosabb büntetéssel sújtotta. Hol a „helytelen példa okán”, hol a nagyobb vagyoni büntetések lehetőségeinek felismerése miatt. A18. századig tartó gyakorlatra sommásan megállapítható, hogy a rendi elv változó értelemmel vétetett igénybe. A rendi helyzet vizsgálata inkább a bíróság illetékességének és hatáskörének megállapítása miatt volt szükséges. Inkább a büntetőjog megkettőződéséről szólhatunk: az ugyanazon cselekményt lefedő magatartások (például hamispénzverés) jobbágynál latorságként, nemesnél hűtlenségként minősíttetett; jobbágyra (vagyon híján) testi büntetésként halál várt, nemesre vagyonvesztés (is). Csak a 18. században, tehát a földbirtokrendszer válságtüneteinek erősödtekor növekedett meg hirtelen arányaiban a jobbágyok büntetése – minőségileg és mennyiségileg egyaránt. Ekkor lett élesen szembetűnővé a megkülönböztetés: a nemesre egy sor megalázó büntetés (így például verés, botbüntetés, tömlöc, kaloda, pellengér) nem volt kiszabható.

Beszámítás

Mint említettük a bűncselekmény alanyának jellemzésekor, a középkori büntető törvénykezésben fokozatosan hódított teret az elkövető személyi körülményeinek, lelki állapotának, szándékának, valamint az elkövetés előrehaladottságának bírói mérlegelése. A beszámítás értékelésére vonatkozó mai bonyolult, gondosan kimunkált garanciális rendszer a középkori büntetőjogból természetesen teljes egészében hiányzott. Minthogy ezen körülmények jelentős része csak a pszichikum és/vagy környezeti összefüggéseinek alapos elemzésével mérlegelhető, e mérlegelés feltételeinek hiánya már eleve korlátozta, illetőleg kizárta tekintetbevételüket. Az uralkodó büntetőjogi elvek is (például a kollektív felelősség) a büntetendők körének szűkítése helyett inkább a tágítás irányába hatottak. Az eredményfelelősség az enyhítő szempontok figyelembevételét szinte kizárta, a megállapított bűncselekmény esetén a súlyosítást azonban lehetővé tette. A vallásetikai felfogás is az enyhítés ellenében hatott, mely a kor büntetőjogi szemléletének alapelemeként kezelte a megtorlást. A bűncselekménnyel megsértett etikai (és jogi) egyensúlyt csak a (sokáig azonos súlyú) viszontsértés állíthatta helyre. A partikuláris jog lehetetlenné tette egységes állásfoglalás, egységes szabályozás, egységes szemlélet elterjedését. Mégsem tennénk helyesen, ha nem emlékeznénk meg arról, hogy bizonyos kivételes esetekben, illetve a 18-19. század felé közeledve a bírói praxisban konstatálható a beszámításra vonatkozó szempontok megjelenése.

Téboly,

Részegség,

Kor

Érzékelte, de többértelműen értékelte a bírói gyakorlat a tébolyodottak helyzetét. Hol enyhébben büntették, mivel „elméje és ítélőképessége gyenge”, hol keményebben, „hogy hasonló megnyilatkozásoktól elrettenjen”. A részegséget, melyre a perekben gyakran hivatkoztak a vádlottak, olyan tudatzavarként fogták föl, melynek előidézője maga a terhelt volt, inkább súlyosbító körülményként ítélték meg tehát. A korosabb személyek vagy kiskorú gyermekek bűncselekményeiről megoszlott a bírák véleménye. Nyilvántartások hiányában hosszú ideig megállapíthatatlan volt a kor, azt ránézésre konstatálták. Az ítéletekben nagy volt a bizonytalankodás a korhatárt illetően. Azt inkább a bűncselekmény tükrében állapították meg („fiatal korához képest” súlyos bűnt követett el). Ha figyelembe is vették, erős a bizonytalankodás, hogy enyhítő vagy súlyosító tényezőként számítsák-e be.

Végszükség Jogos védelem,

Rendi állás, Kényszer, fenyegetés ,Elévülés ,Egészségi állapot

A végszükségben elkövetett cselekmény már az Articuli Juris Taver- nicalis egy passzusa szerint sem büntetendő. („Ha valaki famelicus, szóval éhesen jő a városba és Isten nevére hivatkozással sem tud munkát kapni és egy vagy két kenyeret lop vagy rabol, nem büntethető...”) Előfordult, hogy a vádlotton kívül eső okból bekövetkezett bűncselekményt erre tekintettel nem számították be. A jogos védelem korai megfogalmazását Szent István második dekrétumában olvashatjuk: „ha valaki az ispánok közül mást házánál keres halálra és dúlja annak javait. ha azon ispán elesik ott a bajban, feküdjék megtorlatlanul”. A Hármaskönyv precíz definícióját adta és körülírta azt a helyzetet, melyben megmenekült a halálos ítélettől az elkövető. A bírói praxis ezt időnként figyelembe vette, de általános szabályként fogalmazódott meg, hogy a szolgát ura ellen semmiképpen sem illetheti meg ajogos védelemre történő hivatkozás joga. A törvény nem tudására, a jogban való tévedésre nem tekintett a középkori bíró, a ténybeli tévedést azonban alkalmanként méltányolta. Az ítéletre hatással volt az elkövető rendi állása (például „korára és nemességére tekintettel kerék helyett fővesztésre ítéltetett”). A kényszer és a fenyegetés, továbbá a parancs több esetben menlevelet adott az elkövetőnek. Az ölésnél azonban sokszor hivatkoztak a bírák arra, hogy „inkább az Úr parancsára kellett volna figyelmezni”. Elévülésre általános szabály nem volt, de elvétve tekintettel voltak rá az eljáró hatóságok. Számoltak azonban a bírák az egészségi állapottal, úgymint terhességgel, betegséggel, a sértett egészségi állapotával, a bírói eljárásból következő egészségi állapottal (például néha a tömlöcöztetés következményeivel), a családi körülményekkel (például több eltartandó kiskorú gyermek). Az akták tanúsága szerint az első ízbentörtént elkövetés gyakran alkalmat adott a bírónak a „javulás érdekében” az enyhébb ítéletre vagy a kegyelemre.

A középkori jogban kialakultak sajátos, a bírói méltányosságon alapuló s az elkövető javulásának kedvező intézmények is.

Jótállás,

Kegyelem,

Megbocsátás,

Súlyosbító körülmények,

Titkosság

A sértő atyafiainak módjában állott jótállni a kisebb bűnt elkövető rokonukért, akit ennek alapján nem ítéltek el. (Pontosabban az ítéletet feltételesen felfüggesztették. Ennek árnya mindvégig fölötte lebegett a jövőben, s bármiféle bűncselekmény elkövetése esetén immáron súlyosító körülményként vették figyelembe.) A bírónak (főként az úriszék földesurának) bírói hatalma keretében lehetősége volt kisebb bűnök elkövetőit nevelő célzattal kegyelemben részesíteni. A sértett megbocsátása több esetben alkalmat adott a büntetés elengedésére vagy „kiváltására” (valamilyen megkövető jellegű büntetéssel történő felváltására). Bizonyos feloldó aktusok is büntetlenséget hozhattak a vádlottra (példának okáért a házassági köteléken kívüli paráznaságot az utóbb megkötött házasság „igazolhatta”).

Az enyhítő körülményeket a fentiek szellemében kis kivétellel a 18-19. századi gyakorlat kezdte beépíteni a praxisba. A súlyosító körülmények azonban már a kezdetektől jelen vannak.

Csoportos elkövetés,

Visszaesés

Ezek között a középkor legjellemzőbbjei: a titkosság, a csoportos elkövetés és a visszaesés. A kor ököljoga és fizikai erőre alapozott biztonsága, a fegyverforgatás mindennapossága és a virtus becsülete kevésbé találta veszélyesnek a szemtől szemben elkövetett erőszakot a titkos elkövetésnél. Így történhetett meg, hogy a rablás (ahol szemtől szemben álltak fegyveresek egymással) elfogadhatóbb és enyhébb volt a kor praxisa számára, mint a lopás, mely ellen alig tudott a becsületes harcos védekezni. A többek által, csoportosan elkövetett támadás természetesen jóval veszélyesebbnek és becstelenebbnek tartatott, mint a párharcra menő fegyveres agresszió. A visszaesés Szent István törvényeiben többszörösen értékelt kategória. A „különös visszaesés” esetei ezek, mert a többször egymás után elkövetett azonos cselekményt büntették három fokozatban egyre súlyosabban (így ítélték meg a szolgálóval történő paráználkodást és a tolvaj- lást). Az ún. általános visszaesést (vagyis az elkövetett cselekményre tekintet nélküli bűnismétlést) törvényeink nem definiálták, aminek többek között oka a nyilvántartás megoldhatatlansága is. Büntetőjog-fejlődésünk első századaiban a bűnügyi nyilvántartás kézenfekvőnek tűnő eszköze volt a bűncselekmények jellegét visszatükröző csonkítások és megbélyegzések alkalmazása. (Az első ízben lopó szolga orrát veszítette, a megismételt tolvajlás füllevágást eredményezett. A magát boszorkánynak mondó büntetése a templomkulccsal történő megbélyegzés volt.) Később a bíróságok (földesurak, vármegyei vezetők, városi magistra- tusok) igyekeztek valamiképpen helyi módokon megoldani e problémát. A nagyobb problémát jelentő idegen bűnözők elriasztására állították föl a bírói hatalom szimbólumaként az akasztófákat, a karóra tűzött kereketa birtok/megye/városhatárban a bevezető utak mellett; szerveztek időről időre „cirkálást” a bujkáló bűnözők, rablók és betyárok ellen.

Stádiumok

Mint említettük, a tett megítélésében néha jelentősége volt annak is, meddig jutott el az elkövető a tett megvalósításában. A bűncselekmény elkövetési stádiumaira főként a legsúlyosabb bűncselekmények esetében lehetett és volt figyelemmel a jogalkotás és a törvénykezési praxis. A bűncselekménnyel fenyegetést egyetlen esetben büntették: a gyújtogatás kilátásba helyezésekor. Az előkészületi cselekmény az eredményfelelősségi konstrukcióban ugyancsak nehezen megragadható, nem is találunk példát értékelésére a 18-19. századig. Mint ismeretes, Szent István rendelkezett a kivont kardról szóló törvény keretében a kísérletről, az intézménynek azonban folytatása a következő századokban alig akadt. Azzal, hogy kezdetben azonos volt büntetése a befejezett cselekménnyel, érzékelhetjük a korabeli jogtudók megítélését a kísérlet veszélyességének mérlegelésénél. A későbbi enyhülés (büntetése csupán fél vérdíj lett) is csak arra utal, hogy minőségében egyeztek az ölés súlyával, a fél díjjal a mennyiségi különbséget próbálták meg kifejezni. A kísérlet intézményének elterjedése és árnyalása ugyancsak a 18. századra maradt.

A tett

A kor fejletlensége visszatükröződött a bűntettek tényállásainak meghatározásában is. Számos bűncselekményt nem definiáltak, csak megneveztek, megint másokat ötletszerűen részleteztek, hosszadalmasan körülírtak. Rendszert találni a büntetőjogban alig lehet. A bűncselekménytípusok kialakítása azt az átmeneti állapotot jelzi, melyben az állam megtette az első lépéseket a büntetőjog államosítása felé, majd évszázadokon át folytatta harcát a kizárólagosság megteremtéséért.

A tett az Árpád-kor büntetőjogában

Közbűncselekmény

  1. Ennek megfelelően, más európai népek büntetőjogi fejlődésének megfelelően a büntetendőnek ítélt magatartások között határozottan elkülönült az ún. közbűncselekmények (delictum publicum) csoportja.

Az állam (a király, a hatalmasok) által legsúlyosabbnak vélt bűncselekmények főként az új intézmények, a király, az állam, a hűbéri társadalom ellen irányultak. A hűtlenség, a felségsértés mellett a „hivatali” bűntetteket (ispánok, bírák kötelezettségmulasztásait) is ide sorolták. A bűntettek ilyetén csoportosításának alapját a patrimoniális szemlélet adja meg, mely az egész államot a király tulajdonaként fogja fel, s mely minden egyes állam elleni cselekményt a személyét sértő magatartással azonosít. A bűncselekmény elkövetői a király iránti köteles hűséget szegték meg, vele fordultak szembe, „felségsértést” követtek el.

Magánbűncselekmény

  1. Ezekkel szemben a bűncselekmények másik nagy körének szankcionálására az állam nem jelentette be még büntető igényét. A magánbűncselekmények (delictum privatum), a magánosok közötti villongások, konfliktusok megoldása a magánszféra részeként volt lehetséges. Az állam legfeljebb asszisztenciát biztosított hozzá (bíróállítás), de a fellépés a sértővel szemben, az eljárás kezdeményezése, a bizonyítás, az egyezkedés és megállapodás, a végrehajtás egyformán a sértett vagy nemzetségénekdolga volt. Az emberölés, a test sérelmére elkövetett cselekmények, a vagyon elleni bűntettek a magán-igazságszolgáltatás tárgyai voltak.

Egyház elleni cselekmények

  1. A közbűncselekmények és a magánbűncselekmények között képződött még egy jellegzetes bűncselekményi osztály, melyet az egyház szabályozása, illetőleg szankcionáló tevékenysége fűzött egybe. Föntebb szóltunk már a klérus rendkívül mély befolyásáról Magyarországon, említettük azokat a területeket, ahol nagy hatással volt a büntetőjogi intézmények alakulására. A bűntettek meghatározásánál az egyházi törvénykezés, illetőleg az erkölcsi szabályoknak jogszabálykénti megfogalmazása a rendező elv. Eszerint egyfelől az egyházi szabályok, szokások és a hívő élet rendjének megsértése (megbotránkoztatás, ünnepek megsértése, böjt megszegése, káromlás, varázslás, bűvölés-bájolás, boszorkányság stb.), másfelől az erkölcsileg súlyosan kárhoztatandó cselekmények (hamis eskü, hamispénz-verés, hamis mértékhasználat, hamis vád stb.) tartoztak ide. Az egyházi megítéléssel kapcsolatos bűncselekmények szankcionálásának kérdése már nem a magán-igazságszolgáltatás terrénumába esett. Az egyház a lehetőségekhez mérten következetesen fellépett e vétkek ellen, s jelentős társadalmi szerepvállalása, az állammal történt egybeolvadása jellegében közelítette e cselekményeket az „állami” vagy közbűncselekmények köréhez. Mégsem érték el az állami igazságszolgáltatás érdeklődésének felkeltéséhez szükséges súlyt. Jellegüknél fogva nem soroltattak be a felséget sértő, hűtlenségi cselekmények közé.

A tett a 15-16. századi jogfejlődésben

A patrimoniális felfogás elbomlása s helyébe a királyi hatalom közjo- giasulása a bűncselekmények átrendeződését idézte elő. Egyrészt az állam egyre erőteljesebb szabályozási igénye felbomlasztotta a fentebb elősorolt kategóriákat, s egészen új megközelítéseket hozott a bűncselekmények elrendezésében és definiálásában. Másrészt a magán-igazságszolgáltatás területe összezsugorodott, az egyház a büntetőjogi szerepléstől visszahúzódott, a korábban jelentéktelennek vagy csak erkölcsi vétségnek minősített cselekmények elsőrangú, állami érdeket súlyosan sértő bűntettekké avanzsáltak. Minthogy elméleti osztályozásnak nyoma sem volt, a kor jogászai a bűncselekményeket a lehető legkézenfekvőbb összefüggés felől csoportosították: a rájuk kiszabandó büntetések oldaláról.

Fő- és jószágvesztéssel fenyegetett cselekmények

  1. Fő- és jószágvesztés a büntetése a hűtlenség bűnében (nota infidelitatis) marasztaltaknak. A hűtlenség rendkívül szerteágazó s logikailag egymáshoz alig kapcsolódó (tulajdonképpen aktuális fontosságuknál és súlyuknál fogva e körbe sorolt) tényállásait a büntetés fogja össze, melynek lényege a teljes vagyonvesztés, tekintet nélkül a fővesztéstől megkímélő kegyelemre. A jószágok a királyi kincstárra háramlottak, s csak a hűtlenség bűntettének elkövetése előtt született gyermekek juthattak belőle osztályrészhez. A fiscus ezt követően szabadon rendelkezhetett a vagyonnal, újabb adományok tárgya lehetett.

A nota infidelitatis körébe tartozó cselekmények a Tripartitum rendszerezése szerint: a felségsértés (a király életére, személyére, tartózkodásihelyére törés), az ország elleni bűncselekmények (alkotmány, király és korona közhatalma ellen támadás, az ország békéjének idegen zsoldosokkal történő felforgatása, a végvárak feladása, fegyver és élelmiszer szállítása ellenségnek, a szabad menlevelek megsértése), eretnekség, hamisítás (hamis oklevél, pénz, pecsét készítése, felhasználása, forgalmazása), hatóságok elleni cselekmények (nagybírák megölése, bántalmazása, megsebesítése, elfogása, pereskedők, országgyűlésbe tartók feltartóztatása, megölése, királyi emberek vagy hiteles helyi személyek megölése, megverése, megsebesítése), többféle magánszemély elleni cselekmény (rokongyilkosság, vérfertőzés, nemi erőszak, tagcsonkítás, szemkivájás), magánosok vagyona elleni jelentősebb bűntettek (majorok, falvak nyilvánvaló felgyújtása, honfi várának kézre kerítése).

Főbenjáró ítélet alá eső cselekmények

  1. Afőbenjáró ítélet (sententia capitalis, fő- vagyjószágvesztés) lényege a vagylagosság volt. E körbe tartoztak azok a bűncselekmények, melyek súlyukat tekintve enyhébbnek minősültek a hűtlenség eseteinél, ennélfogva a büntetés bizonyos korlátok között a felek megállapodásától volt függővé tehető. A kiszabott halálos ítélet végrehajtása helyett a sértett fél dönthetett a vagyoni kiegyezés mellett. A rendelkezésre álló három napban a sértett és az elítélt megállapodhatott a halálbüntetés megváltásában, ekkor a sértő szabadult. Ha a megjelölt terminuson belül nem született megállapodás, a bíró a sértettnek átadta az elítéltet a halálbüntetés végrehajtására. Ha azonban a sértett sem a vagyoni megváltás kérdésében nem tudott megegyezésre jutni, sem a halálos ítéletet nem hajtotta végre, automatikus jószágvesztés következett be. A jószág ilyenkor nem a kincstárra szállt, hanem kétharmada a bírót illette, egyharmada a sértettet. Az elítélt fiai és osztályostársai a birtokokat közbecsű értéken visszaválthatták.

A főbenjáró ítélet alapvetően az ún. nagyobb hatalmaskodást (actus maio- ris potentiae) szankcionálta. A nagyobb hatalmaskodás esetei a nemes házának megrohanása, nemes birtokainak elfoglalása, nemes letartóztatása, megsebesítése, megverése és végül megölése voltak (1486:15. tc.).

A hatalmaskodás köréből kivált ún. kisebb hatalmaskodás (actus mi- noris potentiae) a jelentéktelenebb zavargások, kisebb birtokfoglalások, enyhébb erőszaktételek körét körvonalazta, melynek büntetése a fél vérdíj volt.

A legsúlyosabb, nemesek által elkövetett közbűncselekmények palettáját tovább bővítve említi a Hármaskönyv: „úgymint a szándékos gyilkosság, falvak felgyújtása, tolvajság, rablás vagy haramiaság, sőt az erőszakosparáz- naság is”, melyek esetében „a nemesség tisztességét, czimét és szabadságát mindenki elveszti”. E testi büntetéssel sújtott bűnesetek elkövetői (publici malefactores) a bűnesetek mindegyikében a felperesi perképességüktől is megfosztattak, s a gyakorlat még a király kegyelmezési jogát is korlátozta. A közrend és közbiztonság ellen támadó nyilvános gonosztevők bűneiért halálbüntetés járt. A nyilvános bűncselekmények (casus criminales) elkövetői köre zömében vagyontalan tettesek közül került ki, ami a vagylagosság érvényesítését (jószágvesztést) eleve kizárta. Az egyszerűsített eljárásban a vármegyék székein vagy városi bíróságokon lefolytatott eljárások ítéletei egyre gyakrabban szóltak a gyakorlatban legkedveltebb akasztás mellett ún. minősített halálbüntetésre, azaz kerékbetörésre, karóba húzásra, megkövezésre, élve eltemettetésre, máglyára.

Fejváltsági ítélettel járó cselekmények,

Egyszerű ítélettel járó cselekmények,

Infamiát érdemlő cselekmények

  1. Afejváltság (emenda capitis) eredetileg az egyháziak, a nők és a felperes atyafiai elleni halálos ítélet tilalmából növekedett ki. Ebben az esetben a bíróság már eleve a főbenjáró ítélet vagyoni oldaláról rendelkezett, s ún. fejváltsági ítéletet hozott. Eszerint a felperest először megillette az elítélt vérdíja, majd a fennmaradt jószágokon egyharmad-kétharmad arányban osztozott a bíróval (ez az összeg főpap és báró esetében 400, nemesnél 200 forint volt). Később a fejváltság kiszabása a bíró megítélésétől függően lehetséges volt valamennyi fővesztésre szóló ítélettel szemben. E büntetésben a vérdíj összeolvadt a jószágvesztéssel.

  2. Az ítéletek újabb fajtájaként ismerte a középkori magyar jog az „egyszerű ítéleteket” vagy kisebb ítéleteket (sententia minor), amelyek „csak a fej- váltságnak felére, azaz száz forintra terjeszkednek”, továbbá a felperes által a keresetben megjelölt károk megtérítését tartalmazzák. (A száz forintból ötvenet a bíró ismét magának vindikált.)

  3. A becstelenség (infamia) büntetése az elítélt becsületének és joggal kapcsolatos „képességeinek” elvesztésével volt egyenlő. Az illető továbbiakban nem rendelkezett hivatalviselési alkalmassággal, nem indíthatott pert és nem léphetett föl tanúként, megszűnt öröklési képessége is.

Pervesztéssel és nyelvváltsággal járó cselekmények,

Az úriszéki büntetőgyakorlat bűncselekmény-tipizálása

A becstelenséget kiváltó bűntettek java része a becsületbe és tisztességbe ütköző magatartás volt: hamisan esküvők (ludasok), a szerződésszegők, a hamis okleveleket készítők, az álorcás személyek (personae lar- vatae), a gyámoltak vagyonának hűtlen kezelői, a vértagadók (proditores fraterni sanguinis), a lovagi becsületbíróságon becsületszó alatt tett ígéretük meg nem tartásáért elmarasztaltak, bírónak hivatásában megsértői, megvesztegetők szenvedték e büntetést.

  1. Pervesztés és nyelvváltság szankcionálta az oktalan és hamis pereskedést. A patvarkodás (jogtalan perlekedés) a perszabályok szándékolt áthágása, s büntetése a per elvesztése mellett a vérdíj megfizetése is. A hamis vád, a becsületsértés és rágalmazás, a kisebb perbeli vétségek, indokolatlan perelhúzás a folyamatban volt per leszállását, pénzbírságot eredményeztek. Ez utóbbit nyelvváltságnak (emenda linguae) is nevezték, minthogy annak kifizetéséig elvesztette perképességét (mintegy megbénították a nyelvét).

A bűncselekmények bármiféle középkori csoportosítása láttán a tisztesség úgy kívánja, hogy leszögezzük: a teoretikus megközelítés korántsem a bírói gyakorlat jellemzője. A bűncselekménycsoportoknak a Tri- partitum és a törvényhozás kategorizálásán alapuló elkülönítése csak a legnagyobb körvonalakban jelzi a bűntettek osztályait, s a törvénykezési praxis a hétköznapi apró-cseprő ügyekben nem is nagyon tudott mit kezdeni velük. Kállay István úriszéki kutatásai alapján a bírói gyakorlat négy nagy csoportját büntette a megítélendő cselekményeknek. Az „isteni törvények” megsértését büntette a szék a tízparancsolatot, az erkölcsi közfelfogást sértő cselekményekben. Az „emberi törvény” a fentebb jelzettek hármaskönyvbéli része, illetőleg néhány, a Praxis Criminalisból kölcsönzött tényállás szellemében büntetett. Az úrbérrel kapcsolatos mindenféle engedetlenség, kötelezettség be nem tartása, hanyag végzése képezte a praktikus harmadik csoportot. Végül a törvénykezési praxis definíciótól és csoportosítástól függetlenül vonta alkalmanként a büntetendő cselekmények körébe az egyes magatartásokat. Igen sok nem nevesített, nem definiált, nem általánosított törvénysértést büntettek, csupán a történeti tényállás alapulvételével (ún. innominat bűncselekmények).

A bűncselekmények csoportosítása a 18-19. században

Az ítélkezés körében a 18-19. században egy újnak tűnő osztályozó szempont is elterjedt: az ügyek logikájának megfelelően alakultak a „ro- kon”-ügyek, melyek a sértett érdek köré épültek ki. Az ilyen tényálláscsoportok kialakulását segítette a 18-19. század egyre igényesebb büntetőgyakorlata, mely már nem csak a fő vonalakra, de az árnyalatokra is figyelni kívánt. Ez pedig a hasonló cselekmények párhuzamba állítását, összehasonlítását igényelte. Leggyakoribbak az államot (a közt, a polgári társaságot) sértő, az alattvalók életét és tagjait illető (emberölés, testi sértés stb.), a vagyon elleni cselekmények, a szexuális bűncselekmények, a közösségre veszély hozása és a vallás elleni bűncselekmények voltak.

Közjóra veszélyes cselekmények,

Emberölés

  1. A közre, a társaságra, a közjóra veszélyes cselekmények az uralkodó és az állam biztonságával és tekintélyével kapcsolatban álló, lényegében államellenes bűntettek körét jelentették. Ide tartozott a felségsértés (crimen laesae majestatis), a hűtlenség (nota infidelitatis), a béketörés, a nyilvános erőszak (vis publica), közvagyon elsikkasztása (crimen residui), a közvagyonból történő lopás (crimen peculatus) s a hivatalos hatalommal történő visszaélés (crimen repetundarum).

  2. Az emberölés (homicidium), melynek száma a 18. században folyamatos emelkedést mutat, felölelte a szándékos emberölést (volunta- rium), a véletlen és gondatlan emberölést (casuale, culposum) és a szükséges emberölést (necessarium), mely már a jogos védelem, valamint a praeter intentionem (szándékon túli) cselekmények kidolgozása irányába mutat.

Az emberölés legtágabb kategóriáján belül elhatárolták egymástól az öngyilkosságot (autochiria), a legsúlyosabb büntetésre méltónak talált, különös kegyetlenséggel, aljas célból elkövetett gyilkosságot, s a rablógyilkosságot (latrociniumot), valamint az ún. egyszerű emberölést (homicidium simplex). Az emberölés egyszerű esetei között megkülönböztették a minősített (homicidium qualificatum) és a közönséges gyilkosságot (homicidium commune). Minősített (súlyosabban büntetendő) esetek voltak a rokongyilkosság (parricidium) esetei, vagyis a férj (matri-cidium), a feleség (uxoricidium), a testvér (fratricidium), az apa (patrici- dium), a gyermek (infanticidium) megölése.

Mária Terézia 1752-ben tiltotta meg a párbajt (duellum), s a viadalból eredő ölést halállal rendelte büntetni. A reformkorra vált általánossá a magzatelhajtás (abortus procuratio), a magtalanítás (sterilitatis procu- ratio) s a gyermekkitétel (expositio infantis) gyilkosságkénti minősítése. Az emberölés köre mellett épült ki a bántalmazások, testi sértések bűncselekményi meghatározása.

Vagyonkárosító cselekmények

  1. A vagyon mindenütt természetes célpontja a bűnözőknek. A leggyakoribb perek így a magánvagyont megkárosító cselekmények számtalan változata miatt indított eljárások voltak. Az egyszerű lopás (furtum simplex) leggyakoribb válfajai az állatlopás, terménylopás, ingóságok eltolvajlása, pénzlopás, betöréses lopás (pince-, ház- és boltfeltörés), templomi lopás voltak. Minősített esetként (furtum qualificatum) tartották számon a visszaesőként, előre eltökélt szándékkal, felfegyverkezve, házba behatolva, a titokban és az éjjel elkövetett lopást, valamint a lopás rokon cselekményeként számon tartott rablást (praedocinium) s útonállást (obsessio viarum).

Gyújtogatás,

Szexuális bűncselekmények

  1. A középkor egyik legveszedelmesebb eleme volt a tűz. A jobbára fából vagy más gyúlékony anyagból épült házak könnyen lángra lobbantak, s ha a vész terjedni kezdett, megállíthatatlanul söpört végig a falun, porig égetve mindent. Nem véletlen, hogy a tűzokozás, a gyújtogatás (crimen incendii) mint a közre fokozattan veszélyes cselekmény súlyos szankciót vont maga után. Még a tűzzel való puszta fenyegetést is büntették.

  2. A szexualitással kapcsolatos bűncselekmények szankcionálása a tízparancsolatból folyón a 17. századig rendkívül fontos helyet foglalt el a törvényszéki gyakorlatban. A 18-19. században az ítéletek ugyan enyhültek – a cselekmények száma azonban alig csökkent. A központi tényállás a pa- ráznaság (stuprum) volt, e köré épültek ki az egyes bűncselekmények: a megszeplősítés (stuprum in specie), a nősparáznaság vagy házasságtörés (adulterium), az ágyasság (concubinatus), a kurválkodás (fornicatio), a kerítés (lenocinium), a többnejűség (polygamia), a vérfertőzés (incestus), a nemi erőszak (stuprum violentum), végül a sodomia (állattal való fajtalankodás), s régi tradíció maradványaként a nőrablás (crimen raptus).

Vallással kapcsolatos bűncselekmények

  1. A 18-19. századra leegyszerűsödött a vallással kapcsolatos ügyek köre. Részben a direkt jogszabályi megfogalmazások visszavonása, részben az egyház büntetőjogi visszahúzódása, részben pedig a valláspolitikai viszonyok lényeges megváltozása miatt. A legtipikusabb bűncselekményeknek az istenkáromlás (blasphemia) és káromkodás, a hitehagyás (aposta- sia), az eretnekség (haeresis), egyházsértés (violatio ecclesiae), varázslás és jövendőmondás (magia et sortilegium), boszorkányság, bűbájosság és ördöngösség (magia daemonica) volt tekinthető.

A vallásetika hatása a büntető jogalkotásban

A gazdaságilag rétegekre szakadt társadalom büntetőjoga lassan bontakozott ki a nemzetségi igazságszolgáltatás rendszeréből. Bizonyos, korábban is szokásos normákat „átemeltek” az állam előtti társadalomból. Ezeket némiképp átalakítva alkalmasnak tartották az uralomra jutottak érdekeinek védelmére. A kialakuló államhatalom új büntetőszabályokat is alkotott, amit tetézett a földbirtokokon az immunitás és pallosjog birtokában kibontakozó gyakorlat, a territorializmus, a privilégiumokra épülő partikularizmus. Mindezt kiegészítette (sőt bizonyos fokig megalapozta) az egyház nagy szerepe a jogalkotásban. Előbb vagy utóbb Európában a vallásetika mindenütt a jog, így a büntető jogalkotás alapjává vált.

Bűn és büntetés

A bűncselekmények és büntetések meghatározásában a katolicizmus tanai két szinten vettek részt. Azokat a magatartásokat, amelyeket a Biblia értelmezésében bűnnek kell tekinteni, kötelezőleg tényállásokba foglalták. A többi bűncselekményre általános érvényű tételt állítottak föl. A kialakult – Isten által szentesített – földi rend megháborítói bűnt követnek el, amellyel lényegében az isteni akaratot tagadják, azzal szállnak szembe. Isten tekintélyének megsértőit felelősségre kell vonni: a szankció tehát nem más, mint a megbántott Úr kiengesztelése. Ezzel a tétellel jól megfért a kegyetlen büntetés, hiszen az Úr megbántásának súlyával egyetlen büntetés sem állhat valós arányban. Így az egyház a világi embertelenség igazo- lója és támogatója lett. A vallás pedig, mint a mindennapi élet elementáris része, az általános erkölcsi megítélés, a vallásos magatartás, a hívő emberek életének vezérfonala, a keresztény hit szellemisége, az e világi és túl- világi lét, a kárhozat és üdvözülés kettőssége nyilvánvalóan kitörölhetetlenül beleivódott az ítélkezési gyakorlatba. „Ha van cáfolhatatlan tanulsága a büntetőjog történetének – szögezte le Eberhard Schmidt -, akkor az az, hogy semmi sem veszélyesebb az igazságra és az igazságszolgáltatásra nézve, mint hogy ha a büntetőbíráskodást transzcendentális szempontok szerint végzik, mint Istentől rendelt hivatalt, mint egy előrehozott isteni törvénykezést. Akik erre a hybrisre emelték fel magukat, sohasem lettek emberfelettiek, még kevésbé Istenek, hanem mindig embertelenek.” Ezen jelentős befolyás mellett azonban az egyház szerepe a büntetőjog alakításában meglehetősen ellentmondásos.

Megtorlás

Két egymással ellentétes felfogás viaskodott a büntetéssel kapcsolatos keresztény gondolkodásban. A Biblia törvényeinek áthágóit maga a Szentírás rendeli több esetben kemény büntetéssel szankcionálni, helyenként példázatokban, máshol konkrét utasításokon keresztül. Amikor elterjedt a nép között a paráznaság, az Úr azt parancsolta Mózesnak: „Vedd elő e népnek minden főemberét és akasztasd fel őket az Úrnak fényes nappal.” Fineás, Áron unokája dárdájával verte keresztül a paráználkodó párt, így teljesítve az isteni parancsot. Az istenkáromlót megköveztette az Úr a néppel. Aquinói Szent Tamás a közösség ellen támadók elpusztítását dicsőséges tettnek nyilvánította, Luther szerint pedig nem a bíró maga forgatja az igazság pallosát: Isten csupán testi mivoltát hívja segítségül a büntetéshez.

Megbocsátás

Nehezen fért meg a világi kegyetlenséggel a keresztény vallás nagy parancsa, a szelídség, a megbocsátás tanácsa. A bűnbánat tisztító hatásába vetett hit, a megváltás és a rossz megváltoztathatóságának tanítása számos esetben az egyház fentiekben leírt állásfoglalásával ellentétes magatartáshoz vezetett. Az egyháznak köszönhető példának okáért hazánkban az asylum intézményének meghonosítása és fenntartása. Európa-szerte a véres magánharcokat, hűbéri háborúkat a treuga Dei meghirdetése korlátozta. A büntetőszabályokban fölbukkant a böjt, mint világi bűncselekmények büntetése. Az egyház hatására került a büntetési rendszerbe az ember átalakíthatóságának tényként való leszögezése, a,fokozatos” büntetés és a nevelés gondolata. A háromfokozatú büntetés hosszú ideig fönnmaradt, nyomait még a 18. században is föllelni.

A keresztény vallás egyszerre képviselte a kegyetlen retorzió eszméjét és a humánus keresztényi magatartás modelljét, melyek korszakonként különböző erővel és súllyal jelentkeztek. A skolasztika például „sokkal tárgyilago- sabban tudta nézni a jelenségeket, mint az újkor elejének vallásválságban megrendült logikájú, hitvitázó, tehát szubjektív és hisztérikusan mindenütt földöntúli gonoszt sejtő világnézete” – állapította meg Hegedüs Géza. Természetes az is, hogy az új hit terjesztésének időszakában ingerültebben reagált az egyház (s ezzel együtt a büntető állam) az új rendet érő eszmei támadásokra, mint néhány emberöltővel később, midőn a kereszténység elterjedtével „a vallás elleni cselekmény már nem csak kirá- lyilag konstruált tilalom volt, hanem tényleges botrány, melynek bűnhő- dését a megsértett közfelfogás követelte”. Leginkább azonban a megtorlás gondolatának nagyobb szerepét konstatálhatjuk. Évszázadok távlatából arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az isteni rend megsértéséért járó „arányos” megtorlás gondolata olyan mértékben vált hangsúlyossá, ahogyan a klérus szerepe nőtt vagy korlátozódott az állami tevékenységben, ahogy az egyház egyre nagyobb feladatot vállalt a feudális rend fenntartásában államegyházisága jegyében.

A büntető ítélkezés korlátai

A bírói státus elnyeréséhez felsőfokú végzettség vagy jogtudományi ismeretek a feudalizmus utolsó szakaszáig nem voltak szükségesek. A gyakorlat fontosabbnak tartotta a rendi állást, a vagyont, a rangot a kiválasztásnál. Az elméletek bíróra gyakorolt hatása tehát meglehetősen alacsony fokú. (Nézetünk szerint az anyagi jogi egység hiánya, az ítélkezési praktikum partikularizmusa és különösen a büntetés-végrehajtás gyakorlatának széttöredezettsége nem engedi meg a feltételezést, hogy létezett volna bármiféle egységesen ható „elmélet” a vallásetika hézagos vagy elvont útmutatásain kívül. Ismervén ajogi oktatás szerkezetét, nehezen tudjuk feltételezni, hogy a katedrák tudományos rendszerező elméleti munkái a 18. század utolsó harmadáig bármiféle jelentős nyomást gyakoroltak volna a törvénykezésre.) Hisszük és állítjuk, amit Eötvös József is: „Institutióink nagyobb része a »középkor« szüleményei, csalatkozik ki egy rossz elv következményeit keresi bennök, hibájok éppen az, hogy semmi elven nem alapulnak.”

A bírónak tekintetbe kellett vennie, hogy egyáltalán milyen büntetéseket szabhatott ki. Az ő kezét nem az kötötte meg a feudalizmusban, mint napjaink bírájáét. Nem a törvényben meghatározott büntetési nem és büntetési tétel garanciális keretei, hanem a társadalom adta lehetőségek.

Társadalmi értékek és kegyetlenség

Megrögzült kép, ha a feudalizmus büntetőjogáról hallunk-olvasunk: véres kivégzések sora, kerékbe tört áldozatok, lobogó máglyák. A mai szemmel barbár és kegyetlen büntetések rajzolata látszólag hitelesnek tűnik; soha nem volt olyan jelentősége a vérnek a büntetés-végrehajtásban, mint a feudalizmus „sötét” évszázadaiban. Bármely idevágó, korabeli forrást fellapozunk, bírói jegyzőkönyveket forgatunk, ítéletleveleket olvasunk: a lapokról a kíméletlenség és embertelenség jegyében fogant véres büntetés-végrehajtás köszön vissza.

E közel egységes kép forrása nem az egységes szemlélet (netán koncepció), hanem az egységes feltételek léte. Álláspontunk, hogy a kor büntetési és büntetés-végrehajtási rendszerét nem elsősorban a teória jelöli ki (habár hatással lehet rá), hanem a büntetések hatékonyságát és hatástalanságát szavatoló körülmények. Minden korszak büntetési nemeit döntően az határozza meg, hogy ott és akkor mit tart a társadalom értéknek, milyen szabadságot tart becsesnek, mit vél sérthetőnek. Éppen ezen tétel jegyében kell óvatosan értékelnünk a fenti képet. A rajz nyilvánvalóan több árnyalást kíván. A feudalizmusról fennmaradt vélekedés a legszembetűnőbb esetekre alapoz. Ezek azonban döntően a gonosztevők, a nagy politikai ellenfelek, eretnekmozgalmak, parasztfelkelések vagy összeesküvések szervezőinek-vezetőinek, kóbor fosztogatóknak és latroknak büntetésén nyugszanak. Már Varga Endre és Eckhart Ferenc is fölhívta a figyelmet arra, hogy például az úriszéki ítélkezésben messzemenően tekintettel voltak a bírák a jobbágyok munkaképességének kímélésére. A büntetések java a botozás és a vagyoni büntetések felé tolódott el. S ha ez így volt a dolgozó rétegeknél, még inkább igaz a nemesi társadalom tagjaira. Természetesen másként kell értékelnünk a büntetések keménységét a tartományurak és más hatalmasok harcai által dúlt korai társadalomban, mint a felvilágosodástól „fertőzött” abszolút államban, ahol olykor magukaz uralkodók törekszenek a halálbüntetés, a tortúra vagy az „egzotikus” szankciónemek visszaszorítására.

Óvnunk kell azonban attól a hibától, hogy az utolsó század gyakorlata nyomán ítéljük meg a feudalizmus egészét, hogy a szélső értékek figyelembevétele nélkül vegyük alapul a viszonylag „humánus” gyakorlatot a feudalizmus büntetés-végrehajtásának értékelésénél. Ez óhatatlanul hamis kép kialakításához vezet, mint amit nézetünk szerint Fayer László is vallott a feltételes ítéletek kapcsán. „A magyar bűnügyi igazságszolgáltatás a múlt században [értsd: a 18. században] nem volt oly kegyetlen, mint a nyugati államokban.” A visszaszoruló halálbüntetéseket véve alapul kimondottan enyhének nevezi a magyar törvénykezési praktikumot.

A feudális társadalom mindennapjai erősen le is szűkítették a bíró által választható büntetések körét. A szabadság megvonása akkor válhat majd csak általános büntetéssé, ha maga a szabadság létezik és arra a társadalom értékként tekint. Pénz- és vagyoni büntetések azoknál lehetségesek, akik vagyonnal, tulajdonnal rendelkeznek. Aki egyiket sem bírja, sem a szabadságot, sem a vagyont, annak számára az egyetlen értéke saját teste (testi épsége, élete, egészsége), esetleg közvetlen környezetének megbecsülése. Így fő büntetése a testi szankció lehet, kisebb ügyekben a megszégyenítés. Ez a helyzet a feudális társadalom túlnyomó többségére jellemző volt: a nincstelenek, a gyökértelenek, a jobbágyok állandó büntetése a verés, a csonkítás vagy halálbüntetés. Ajobbágyság vagyoni felelősségre vonása egyes időszakokban teljesen kizárt, máskor korlátozottan volt csak lehetséges. A szabadság csak az uralkodó osztály számára volt érték, őt azonban privilégiumai is védték a letartóztatás ellen, a nemesi méltóság a tömlöcbe vetéssel szemben.

A mindennapok lehetőségei,

Igazságossági kategóriák

A bírák megfontolását ezen túlmenően befolyásolták bizonyos, általánosan elfogadott igazságossági kategóriák, melyek primitív szinten például a tálió elvének érvényesítésében jutottak szóhoz. Az egyszerű ember igazságérzetét az „ugyanazt ugyanazért” kezdetleges ítélete jellemzi. Mivel a kor semmi olyan technikai vagy tudományos megoldást nem tudott nyújtani, ami az egyenlőségi felelősségre vonás (azaz az azonosság) helyébe az arányosságot állíthatta volna, amely a sértett és a társadalom igazságérzetét egyöntetűen kielégítette volna, így a tálió, mint büntetési elv, még hosszú ideig fönnmaradt. A gyakorlat később finomított nyers valóján: korlátozni igyekezett az elégtételadás és a tükröző büntetések bevezetésével. A vagyoni érdek megjelenése, a magántulajdon terjedése lehetővé tette a kompozíciós formát, a sértéseknek vagyoni értékben történő kifejezését. A bűncselekményeknek szorosan értelmezett tálióval (a szó igazi értelmében: szemet szemért) történő szankcionálása nem minden esetben volt lehetséges. Ez teret nyitott a tükröző büntetéseknek (hamisan esküvő ujjának levágása, istenkáromló nyelvének kimetszése), s lehetővé tett bizonyos kompenzációs megoldásokat (például valaki helyébe másvalaki állítását).

Gustav Radbruch a középkorban alkalmazott szankciókat egy természetes büntetéssornak tekintette, amelyik „a kínzó fogságtól, a testi fenyítéstől, a megcsonkító testi büntetéstől egészen a halálbüntetésig fokozódott, amelynek magának is sokféle fokozata volt”. Ezeken a kijelölt körökön belül szinte illuzórikusnak tűnik a büntetések szemszögéből az a szabadság, amelyet apartikularizmus biztosított. Az egyes bíróságok történeti-területi helyüktől, privilegizált státusuktól, szintjüktől függően eltérő gyakorlatot folytathattak ugyan, ez azonban nem bővítette a szankciók és a környezeti feltételek körét. Az igazi differenciák ily módon az azonos büntetések különböző végrehajtásából adódhattak.

Ha mármost szemügyre vesszük a büntetések nemeit, röviden összegezve megállapítható, hogy azok a középkorban felölelték az ember valamennyi „értékét”, melyek természetesen változtak az érintett rendi állása szerint. Ezek az értékek az élet, a test, a vagyon, a becsület és a szabadság voltak. Ennek megfelelően a büntetések a halálbüntetés; a testcsonkítás, verés és sanyargatás; jószágvesztés, díjak és bírságok; megbecstelenítés és megbélyegzés; szolgává tétel, tömlöcözés és kitaszítás.

A BÜNTETÉSEK VÉGREHAJTÁSA

A büntetések végrehajtása a büntetőjog ura és szolgája egyszerre. Ura abban az értelemben, ahogyan Balla Károly 1841-ben kiadott börtönügyi munkájában megfogalmazta: „A’ büntetőtörvények czélszerüségétől függ a’ polgári személyek s’ vagyonok bátorsága, de a’ büntetési eszközök és eszközlők minőségétől a’ büntetések sikere.” A büntetőjog, az egész büntetési rendszer előíráshalommá és papírrendelkezésekké válik, jól szervezett végrehajtás nélkül. A végrehajtás realizálja a büntetőjog (ezen belül a büntetések) kitűzött céljait, s ugyanígy képes meg is hiúsítani azokat. Lehet bármilyen jól működő bírói apparátus, arányos és igazságos judikatúra: ha a büntetések végrehajtásának gyakorlata nem képes a bírói elképzeléseket a mindennapokban valóra váltani, semmivé lesz mindenféle nemes cél.

Szolgája pedig a büntetések végrehajtása a büntetőjognak azért, mert önálló életet nem élhet, egész létében hozzátapad, működését, elméletét, elveit és lehetőségeit a büntetőjog célkitűzéseihez kell szabnia. A büntetések végrehajtásának jellegét tehát az határozza meg leginkább, hogy milyen elképzelések jegyében születnek a szentenciák. Ez persze rendkívüli feladatok elé állítja, hiszen neki egy valóságos társadalom körülményei között kell megtalálni a célokhoz szükséges eszközöket és megoldásokat, feloldani a szinte kizárhatatlan ellentmondásokat. Számítania kell ugyanakkor a közvélemény előtt játszott nyilvános szerepe kapcsán bizonyos jogpolitikai elgondolások érvényesülésére is.

Ezt a kettősséget és ellentmondást ismerte föl Deák Ferenc az 1841. évi választmányi tanácskozások alkalmával, amikor amellett tört lándzsát, hogy „mig rendszer elfogadva nincs” – ti. a szabadságvesztés-büntetés végrehajtására vonatkozó szabályok nem fogadtatnak el -, „addig büntetőtörvényeket nem javasolhatunk”. A magyar büntetőkodifikációk történetében első (s utolsó) ízben fordult elő, hogy a büntetésekre vonatkozó ilyen állásfoglalás megelőzte az anyagi jog egyéb területeinek kimunkálását. Előbb a büntetés-végrehajtás lehetőségeit felmérve a büntetési rendszer működését tervezték meg, s csak utóbb az egyes bűntettekről és vétségekről szóló büntetőtörvény büntetési tételeit.

A büntetőjog fejletlensége és a büntetési rendszer

Mint már említettük, a középkori büntetőjog szankciórendszere nem volt tisztázott. (A büntetőjog jogágazatiságának létrejöttéig a jogrendszer különféle, egymással összegabalyodó magánjogi és közjogi normák rendszertelen halmaza.) Nemcsak a büntető- és magánjogi szankciók viszonya tisztázatlan, de a bűncselekmények és a büntetések, a fő- és mellékbüntetések kapcsolata is állandóan változott. Ugyanarra a cselekményre a dekretális jogalkotás rövid időközönként eltérő súlyú szankciót szabott, esetenként még egyazon uralkodó alatt is. Ennél is lényegesebbnek tartjuk azonban az egyidejűleg, de térbeli különbséggel jelentkező eltéréseket. Mint már a büntetőjog jellemzéséről szólva említettük, előfordult, hogy egymással szomszédos vármegyék ugyanazt a magatartást a legszélsőségesebb egyenetlenséggel büntették; amikor az egyik jelentéktelen pénzbüntetéssel, a másik halálbüntetéssel sújtotta az elkövetőt. A főbüntetések mellett a jogrendszerben megjelentek ugyan már a „tiszta” mellékbüntetések is, kapcsolatuk azonban a főbüntetéssel következetlen, eseti. (Ilyenek voltak a vagyoni büntetések vagy például a Szent István törvénykönyveiben többször fölbukkanó böjt.)

Maga a főbüntetés sem volt egynemű. A büntetések egyszerre több funkciót tömörítettek. A halálbüntetés például a végrehajtás nemétől függően az élet puszta elvétele mellett becsületvesztést, megaláztatást is jelenthetett; s a különösen sanyargató executio következtében rendkívül fájdalmas testi büntetést is. Ezt az egyes büntetési nemekkel kapcsolatban alább is látni fogjuk még.

A büntetés formájának, terjedelmének alakulását nézetünk szerint döntően befolyásolta a tudományos büntetőteória hiánya. Úgy is fogalmazhatnánk: a középkorban az idevágó elméleti munkásság megszakadt. Az antik büntetési elméleteket követően, a középkori jogi ideológia nem tett lépéseket a büntetés koncepciózus megalapozására. A feudalizmus utolsó évszázadaitól eltekintve, amikor is az új polgári rend képviselői szakmai érvelésre kényszerítették a feudális jogfelfogás védelmezőit, a büntetési célokról nem született tudományos igényű elméleti munka. A büntetés megokolásában transzcendentális érvekhez folyamodtak a jogtudók. A korszak (azóta is egyedülálló) sajátossága az elmélet és a gyakorlat egysége volt. Másként: némi kivételtől eltekintve, amit a vallásetika hézagos útmutatása jelentett, a gyakorlat termelte ki azt a néhány szokást (túlzás lenne talán elvnek mondani), amelyeket az utókor szakirodalma hosszú ideig a büntetőjogot és a büntetés-végrehajtást befolyásoló princípiumokként értékelt.

A büntetés-végrehajtás keretei,

Kegyetlenség

Napjaink szakértője (is) gyakran esik abba a hibába, hogy a feudális végrehajtás kegyetlenségét mai mércével ítéli meg. Ennél nagyobb igazságtalanságot a történelemmel szemben el sem lehet képzelni.

A középkort az ököljog uralmának szokták tekinteni. Ajog és igazság leggyakrabban az erősebb mellett állott, érthetően érdeke fűződött tehát mindenkinek a győzelemhez, mely itt és ekkor fegyveres diadalt tételezett. Az egymással háborúzó kiskirályok, hadban álló szomszédvárak, véres trónharcok, dinasztiák és tartományurakvetélkedésejellemzikakort. A jobbágy pedig, akinek nap mint nap keményen meg kellett küzdeniemegélhetéséért a földdel, viselte a fölötte áthullámzó háború minden terhét, újra és újra „hont foglalt” telkén, elölről kezdte életét. O az, aki igazán érezte a fegyveres társadalom súlyát, az ő földjét égették föl a stratégák, őt telepítették ki, az ő családját koncolták föl a martalócok, az ő asz- szonyát erőszakolták meg, az ő gyermekeit hurcolták janicsár sorba a törökök. Az urak más szinten ugyancsak megélték a fegyveres barbárság mindennapjait. Ok a hatalomért, a befolyásért, családi becsületükért, birtokukért küzdöttek, s ezek a harcok vérre menők voltak.

Jobbágyot, nemest egyaránt tizedelő események is jellemzik a kort. Városok, tartományok pusztultak el a fekete haláltól, a pestisjárványoktól; országok néptelenedtek el egy-egy nagyobb európai háború nyomán, tízezrek veszítették életüket keresztes hadjáratokban. A könyörtelen élet szívóssá és kíméletlenné tette a középkor emberét, megszokottá a vért és szenvedést. Ebben a környezetben ítélt a bíró, s itt kell megvalósítania elképzelését: „megfelelő” szankcióval visszariasztani a bűnözéstől a társadalmat. Természetes, hogy a bűnhődésnek keményebbnek kell lennie a „megszokottan” kijutó szenvedésnél, így természetes, hogy a könyörtelen véres mindennapok könyörtelen, véres végrehajtást követeltek. Leírhatjuk, hogy a Constitutio Criminalis Carolina hány és hány esetre mond halálbüntetést, ám ez önmagában semmit sem fejez ki. Az abban foglaltaknál sokkal kisebb dolgokért s főleg sokkal oktalanabbul osztották a büntetőjogon kívüli halált.

Differenciálás

Ugyanez a megállapítás érvényes a középkori büntetés-végrehajtás differenciáltságára. Egy vertikálisan és horizontálisan tagolt, rendi előjogokra épülő társadalom és jogrendszere magában hordja a végrehajtás különbözőségét is. Így például, míg a városi polgár elfogadott büntetése a tömlöc és az árestom (miként Király János bizonyította, hazánkban ez már a 14. századtól dokumentálható), a szabadságvesztés-büntetés kiterjesztéséért az államhatalomnak még a 18-19. században is szívós harcot kellett folytatnia a nemesség ellenállásával szemben. A botbüntetés, a verés a szegénynép privilégiuma volt; a kerékbetörés, karózás, megkampózás kis kivételtől eltekintve ugyancsak a szegényebb sorsú elkövetőkjussa. Az uralkodó osztály tagjainak kijárt a becstelenséget nem vonzó pallos általi kivégzés, s büntetését számos esetben vagyonán megvehette.

Jogpropaganda

Az információáramlás csatornái ez idő tájt meglehetősen szűkre szabottak voltak. Az államnak azonban érdeke a jogismeret terjesztése és bővítése, amit a kor szintjén konkrét esetekben közvetíthet. Kénytelen a nyilvánosság eszközéhez nyúlni, amely a feudalizmusban nem más, mint a meggyőzés lehetősége, egy példázat a bűncselekményért következetesen elnyert büntetés igazságosságáról és keménységéről. A végrehajtás a szankciók majd minden neménél a nyilvánosság követelményeihez igazodott. A vásárokkal, ünnepekkel, búcsúkkal egybekötött kivégzések esetében döntően az elrettentés dominált.

A kor szellemisége

Úgy véljük, hibáznánk akkor is, ha csak a büntetőpolitika szemszögéből néznénk a büntetések végrehajtását. A korabeli életfelfogás és a halál vallásos misztériumának kapcsolata sajátos eredményre vezetett: a halál a megtisztulás és megváltás jelképeként fantasztikus katarzisokig korbácsolta a szenvedélyt. A halálfélelem legyőzésének és a halál ünneplésének színjátékán túl a nyilvános végrehajtás egyben közönséges vásári mulatság is. A tömegek közönséges és durva élvezete a vérpad minden eseménye: a feudalizmus cirkuszi játékai. A csinnadrattához a városok tekintélyes polgárai is hozzájárultak. 1640-ben az új lőcsei akasztófa készítéséhez kibontott lobogókkal, zeneszó mellett vonultak ki az összes céhek. Az akasztófán az első vágást a városi szenátus egyik tagja tette meg, s ezután fogtak munkájukhoz a kőművesek, ácsok és vincellérek. Az elkészített akasztófa körüli további események már a végrehajtás részleteihez tartoznak.

Nem tartjuk helyesnek, ha további általánosan érvényesülő elveket kutatnánk a feudális büntetés-végrehajtásban. Az executio történetének – főleg szakjogász – kutatói hajlamosak voltak a feudalizmust mint egységes képet kezelni. Ebben nagy segítségükre voltak a reformkor fogházjavító mozgalmának nagy alakjai. Eötvösnek, Ballának, Lukácsnak, Szemerének és Kossuthnak koruk volt a feudalizmus, és terveik, javaslataik éppen ezzel szegültek szembe. Az ő műveikben a feudalizmus egységesnek tűnik. Nem kell azonban történetkutatónak lenni ahhoz, hogy világos legyen: a feudalizmus évszázadai a büntetés-végrehajtásnak ezernyi árnyalatát munkálták ki, melyek a fentebbi általános érvényű jellemzőkön kívül esetenként ragadhatók meg, s helytelen lenne automatikusan általánosítani őket a feudalizmus egészére.

A büntetés-végrehajtás jellegének megváltozása

A polgárság világi ideológiája, a felvilágosodás lényeges változásokat idézett elő a büntetési rendszerben, némileg a büntetés-végrehajtásban is. A 18. században sajátos kettősség jellemezte a büntetőgyakorlatot világszerte csakúgy, mint hazánkban: egyfelől az abszolút hatalom érdekeinek és a feudális társadalomnak a védelmezésében hajlandó volt a legkeményebb büntetőeszközökhöz nyúlni, másfelől tagadhatatlan a felvilágosodás humanista követeléseinek érvényesülése. A halálbüntetés, a testi büntetések, tortúrák, megszégyenítő szankcióelemek és végrehajtás ellen fellépő politikusok és mozgalmak hatására módosultak a büntetési gyakorlat és a büntetés-végrehajtás jellemzői, némi elmozdulás figyelhető meg a kevésbé embertelen büntetési nemek irányába. Közép-Európá- ban ez a felvilágosult államhatalom tolmácsolásában jelent meg, felső akaratként a tradíciók mellett lándzsát törő rendi erőkkel szemben. Nézetünk szerint ezek a pozitív változások azonban már a polgári büntetés-végrehajtás részét képezik, ezért részletesebben ott elemezzük azokat.

A BÜNTETÉSEK VÉGREHAJTÁSÁNAK GYAKORLATA

A vérségi igazságszolgáltatás szankciói

Mint fentebb már láttuk, a belső önkormányzásra támaszkodó nemzetségi társadalom hosszú ideig nem rendelkezett olyan közösségeken felül álló hatalmi szervvel, amely a csoportok egymás közötti viszonyaiban ítélkezhetett volna, külső támadásokkal szemben az egyetlen megoldás a nemzetség önvédelme, önmaga általi bíráskodása maradt: a bosszú, a háború. A korai társadalmaknak ez az ösztönös, természetes reakciója volt hivatott helyettesíteni a büntetőhatalom jelenlétét. A bosszú igazságos és kötelezővolt, végrehajtásában az egész csoport részt vett, és megfordítva: a sértőegész nemzetsége állotta a bosszút, a sértés következményét. A kollektívfelelősségre vonás és felelősségvállalás ugyanazon tőről fakadt, mint a közösség belső igazságszolgáltatása: a csoportösszetartó erő terméke volt. Ajog kialakulásának hajnalán átmenetileg különös jelentőséggel bírt a bosszú garanciális jellege. Egészen bizonyos volt, hogy a sértett nemzetség fegyverre kel, tehát a megtorlás elkerülhetetlen.

A nemzetségi igazságszolgáltatás a társadalom legfőbb összetartó erején, az érdekközösségen nyugodott; jellemzői pedig ebből eredően a kollektív helytállás, a kollektív ítélkezés és a kollektív végrehajtás. A meglehetősen egyszerű, a csoportokon belüli megszégyenítés, a csoportból kiközösítés és a csoportközi megtorlás hármasára építkező „büntetési” szisztéma a kezdetleges körülmények között tökéletesen kielégítette az igazságvédelem és a közösségoltalmazás igényeit.

A szankcióredszer megváltozása a törzsi társadalomban

A változást a gazdálkodás módszerek fejlődése hozta. Az új termelési eljárások, a természet fokozottabb ellenőrzése, a kisebb fokú egymásrautaltság, a vagyonosodás fellazította az összetartó erőt, meggyengítette a csoporttudatot. Egyéb társadalmi következmények mellett a büntetések minősége és összetétele is átalakult. A kiközösítés immár nem jelentett kemény szankciót, hiszen a gazdálkodás fejlődése lehetővé tette az életben maradást a csoporton kívül is. A tulajdon kialakulásával, az elsajátítható javak gyarapodtával szaporodtak a vagyon elleni cselekmények is, amiket már nem foghatott vissza a csoportkohézió ereje. A nemzetségek a folytonos háborúskodásban tűrőképességük határára jutottak, gazdaságilag kimerítették egymást, pusztult a népesség.

Ezzel egy időben, az anyagi különbségek kialakultával, az ellátás javulásával, a kommunisztikus vonások fellazulásával erősen lecsökkent a közösség iránt érzett elkötelezettség tudata is. A közösségek egyre kevésbé voltak hajlandók viselni a sértő tettének következményeit, vonakodtak megfelelni a kollektív fizikai helytállás utóhatásainak. Hajlottak arra, hogy egyes esetekben a közösségi felelősségvállalást az egyénifelelősség irányába tolják el, s azon belül is, a fizikai elégtételadásról mindinkább áttérjenek a vagyoni kárpótlásra. Ha a sértőnek megfelelő vagyona volt, a közösség hozzájárulása a felelősség viseléséhez tovább korlátozódott. A nemzetségi társadalom vezetői már hajlandónak mutatkoztak tárgyalásos

úton megoldani nézeteltéréseiket. Mint láttuk, a vagyon megjelenése e megfontolás alapját képezte.

Új büntetések jelentek meg tehát: a kiközösítést fokozatosan fölváltotta a végrehajtott halálbüntetés. Egyes népeknél a papok által teljesített szakrális áldozat formájában, másutt a kivégzés közösségi foganatosításában. Közösségen belül s kívül egyaránt elterjedt a vagyoni kárpótlás gondolata. Az idegen közösségek irányában előtérbe került a tárgyalásos megoldás, amit messzemenően elősegített a vérségi közösségek fölött megjelenő politikai szervezet, a törzs és törzsszövetség kialakulása.

Az állam új megoldásai

A keresztény állam megalapítása után további változások következtek. Ezekjellegét döntően befolyásolta az állam létérdeke, vagyis a viszonylagos békesség megteremtése az általa ellenőrzött területeken, az alattvalók (termelők, adózók) pusztításának korlátozása, a bosszú határainak beszű- kítése, a más államok elleni erő-összpontosítás fokozása. A gazdaságilag és jogilag rétegzett társadalmak kialakulásakor a hatalom új szervezete mindenfelé alapvetően a nemzetségi hagyományokra támaszkodva építette ki büntetési rendszerét. A rabszolgatartó és (az ősközösség után nyomban feudális útra lépő) hűbéri államok büntetései hosszú időn keresztül magukon viselték az ősi jegyeket. A használható, elfogadható intézményeket az államhatalom szinte változtatás nélkül beépítette a büntetőjogi megoldások közé. Így például jóformán módosítás nélkül került át a kiközösítés az új társadalmak jogába. A száműzés döntően politikai formája és a többnyire közönséges gonosztevők ellen alkalmazott közbé- kevesztés, proskribálás végrehajtásában különbözött csak a korábbi gyakorlattól. Amíg például korábban a természet hajtotta végre a halálos ítéletet, a közbékevesztettnél ezt a társadalomra bízták.

A korai keresztény állam igazságszolgáltatása előtt legkevesebb három olyan feladat állott, amelyek megvalósítása tulajdonképpen meghaladta akkori lehetőségeit.

A megszűnt csoportösszetartozás-tudat helyébe (mely a társadalmon belül eddig hatékonyan akadályozta a közösségre veszélyes cselekmények elkövetését) valami mást kellett állítani. Ha eltekintünk a vallásos ideológia csöppet sem lényegtelen szerepétől, az államnak csupán büntetőjogi eszközök, fegyveres erőszak állott rendelkezésére.

A kohéziópótlás mellett az igazságszolgáltatásnak addig nem létező problémákat is meg kellett oldania, melyekhez természetszerűleg megoldási modellje sem lehetett. A magántulajdon kialakulásával egyidejűleg központi feladattá lett a birtoklás védelme. A fejlettebb gazdasági viszonyok pedig a sértések új körét nyitották meg: a vagyon, az új típusú tulajdon elleni támadásokat.

Végül pedig az állam tekintélyének speciális oltalma első helyre került a büntetőjog értékrendjében. Az állam az uralkodó hatalmi elit erőszakszerve, mely a politika által jogosítottak érdekeit egész működésével biztosítja, a társadalmi rendet fenntartja, s egyben a termelés legfőbb szerve-

zője. Kulcskérdés tehát szilárdságának, feltétlen tekintélyének bármilyen körülmények közötti fenntartása. Megsértőivel szemben a legkeményebb eszközökkel lépett föl.

A középkori büntetések Halálbüntetés

Ebben a helyzetben a büntetések (s az egész büntetőjog) óhatatlanul az egyre nagyobb számban alkalmazott és egyre súlyosabb büntetések irányába sodródott.

Úgynevezett rendes büntetési nemmé (poena ordinaria) vált a halálbüntetés, amely abban a tekintetben hasonlatos volt a mai szabadságvesztés-büntetéshez, hogy a bűnök közötti differenciálást a kivégzések egyre súlyosabb fokozataival fejezték ki. Napjaink fogházaihoz, börtöneihez, fegyházaihoz hasonlóan ismerték az „egyszerű” halálbüntetést, amely csupán az élet elvételére szorítkozott (akasztás, lefejezés). Ezen belül is mutatkozott már némi különbség, differenciáltak a dehonesztáló és a tisztességet nem érintő halál között. A nemesek becsületes büntetése a lefejezés volt. A jelentős gonosztevők büntetése az úgynevezett minősített halálbüntetés. Ezek nagy fizikai fájdalommal járó, „lassú” kivégzések, mint a kerékbetörés, karóba húzás, felnégyelés, megégetés. Ha különösen kegyetlen módon akartak a bírák elbánni az elítélttel, elrendelhették a minősített végrehajtást: a halálos ítélet foganatosítását megelőzően súlyos kínzásokkal, tüzes vassal sütögetéssel, bőrből szíjhasítással, sebzésekkel vagy testcsonkítással (kéz, ujj, fül, nyelv, orr, ajak levágásával) tetézhették a kivégzés fájdalmait. Olykor az ellenkezője is előfordulhatott: kegyelemből dönthettek úgy a bírák, hogy a minősített kivégzés elején gyors halált haljon az elítélt. Ez esetben a hóhérnak erre utasítást adtak, néha azzal a záradékkal, hogy a delikvens korai halálát a nézősereg nem veheti észre. Ezt kívánta a jogpropaganda korabeli felfogása: az összegyülekezett tömeg irányában a tanító-figyelmeztető szándék töretlenül érvényesült.

Testi büntetés Vagyoni büntetés Megszégyenítés

Szabadságvesztés büntetések

Atálió nyomán elterjedt testcsonkító büntetések (ölelkezve a legkézenfekvőbb testi fenyítéssel) voltak a leginkább használatosak. A sértés megváltásából, a kompozícióból bontakozott ki a vagyoni büntetés: a teljes vagy részleges vagyonvesztés, a pénzbüntetés. A zártabb közösségek bevett szankciója volt a megszégyenítés.

Nem túl nagy számban, de előfordult a tömlöcözés (a szabadságvesztés), a városokban gyakrabban, mint a nemesi jog terrénumában. Bizonyos nyomokban tovább élt a száműzés és levelesítés (törvényen kívül helyezés). A szabadságvesztés-büntetés mai értelméhez közelítő végrehajtás nem lehetett s nem is volt a feudalizmusban a büntetési rendszer integráns része. A szabadság értéke a társadalom legnagyobb része számára viszonylagos volt; a röghöz kötött, robotoltatott jobbágy számára egyenesen semmitmondó. A nemes büntetéséhez pedig rendelkezésre állott egy sor egyéb célravezető megoldás a vérdíjtól, a fő- és jószágvesztéstől az infa- málásig, a nemesség elvesztéséig. A börtön mint intézmény fenntartása ráadásul költséges. Még ha nem építenek is külön erre a célra helyiségeket, még ha a legprimitívebb ellátást is mellőzik, a tömlöc őrzésére akkor is állandó foglárok, tömlöctartók kellenek, ami önmagában is pénzt igényel. Ajobbágyot emellett a földesúr nem szívesen zárja be, hiszen neki munkaerejére van szüksége, amitől megfosztaná magát, ha tömlöcre ítélné jobbágyát. Egyszerűbb és célravezetőbb tehát a testi büntetés alkalmazása. A börtön mégis ott volt büntetési nemeink között. A Váradi Regestrum említést tett róla, az ásatások bizonyították, hogy Árpád-kori váraink állandó része a tömlöc. Törvényhozásunk passzusaiban is föl-föl- villant a szabadságvesztés határozatlan formája.

A börtön elterjedésének fő terepe a város. Oka ennek részben az elkülönülés, ami némiképp mentesítette a polgárságot bizonyos általános tendenciák közvetlen érvényesítése alól; a sajátos privilegizált helyzet, amely a büntetőhatalommal rendelkező várost saját viszonyaihoz illő büntetések keresésére ösztönözte. Emellett kétségtelenül szerepet játszottak a folyamatban a város építkezési viszonyai, amelyek bizonyos fokig kínálták a büntetés-végrehajtás (és a hóhér személyén keresztül ezzel egybekapcsolódó bizonyítási tortúra) visszaszorulását meghatározott zárt területre, a házba. Ráadásul a városi társadalom korlátozottabb és zártabb köre, a városfalakon túli társadalomnál kisebb rétegtávolságok arra indították a polgárságot, hogy ne nyomorítsa meg, ne irtsa ki a legszükségesebb eseteket leszámítva saját polgárát, önnön részét.

A városok a börtön két típusát alakították ki: a tömlöcöt és az árestomot. Előbbit a komoly gonosztevők büntetésére vagy előzetes fogságának foganatosítására; utóbbit a rendészeti szabályok vagy céhelőírások (körülbelül a későbbi kihágások) megszegése fenyítékeként. Gondosan ügyeltek tehát arra, hogy a város alkalmi rendbontói vagy a városi tanácsot megsértő céhmesterek ne kerüljenek egy fedél alá a bűnözőkkel, gonosztevőkkel. Még az elhelyezés is különbözött a legtöbb helyen: a tömlöc a városháza pincéjében vagy a hóhér házánál volt, a hóhér ellenőrzése alatt. Az árestom a strázsamester házánál, tisztes körülmények között foganatosíttatott. Ebben a differenciálásban a városi büntetőjog messze megelőzte a feudális büntetés-végrehajtás fejlődését.

Mivel a végrehajtásnak elméletileg tisztázott céljai nem voltak, s mivel a kor egyéb büntetési nemeihez hasonlóan a tömlöc csak mint sanyargató eszköz nyerhette el helyét a büntetések között, e két elem, a szabadságvesztés és a testi szenvedések okozása nem vált el egymástól. A börtön egyszerre jelentett szabadságmegvonást és testi büntetést. A testfenyítő szankciókkal teljesen összemosódott. Már maga a fogva tartás is testsanyargatás: a puszta bezárás büntetéssé fokozása érdekében a tömlöcök- ben egészséget támadó körülményeket „teremtettek”. Hiányzott a világosság, tisztaság, az elegendő étek, az emberi körülmények. A fogság emellett eleve együtt járt a veréssel.

A nyilvánosság

A feudalizmus jogi nyilvánossága jóval szélesebb körű napjaink értelmezésénél. A processus maga a közönség legszélesebb részvételével zajlott, a bíró és a perlekedő felek az érdeklődő lakosság jelenlétében vívták jogi párharcukat. Az eljárásban elrendelt bizonyítási aktusokat (kezdetben istenítéleteket, később egyre érdemibb tanúságokat) megint csak ország-világ előtt teljesítették. A büntetés-végrehajtás pedig egyenesen vonzotta a tömegeket. Nem a peres eljárás volt nyilvános, hanem maga ajog, a jogélet. Átitatta a középkori ember egész életét. A nyilvánosság korlátozása csak akkor kezdődött meg, amikor az állam kinevelte saját jogtudó értelmiségét. Amikor a bírói pozíció már nem az államtól a feleknek „kölcsönzött” társadalmi státus volt, hanem a hivatalos politika érvényesítésének, a rendi hatalom realizálásának eszköze. Amikor lassan hivatalnokká vált az igazságügyi apparátus személyzete. Amikor a laikus elem jelenléte (igaz, nagyon vontatottan) visszaszorult, átalakult, s a prókátorok már szívesebben polemizáltak egymással írásban, a percsomókat óriási kötegekké duzzasztva. Az állam maga sem ellenkezett a bíráskodás zártabbá válásával szemben, hiszen központi elgondolásainak jobban alá tudta rendelni ilyen módon az igazságszolgáltatást. Az abszolút hatalom pedig már kifejezetten igényelte a delegált és statáriális eljárásokat, alkalmanként a processus nélküli ítéleteket is. Az egyház ugyancsak segédkezett e folyamatban: a Szent Inkvizíció titkos tevékenysége, a tortúráztatott vádlottak kikényszerített vallomásai a kínzókamrák falai mögött maradtak. Ami azonban megmaradt nyilvánosnak: a végrehajtás. Ez kellett ahhoz, hogy célhoz érjen a büntetés, valós legyen az elrettentés.

Az állam hamarosan felismerte a nyilvánosságban rejlő nevelő-elretten- tő-visszatartó erőt is. A megelőzésre törekvés korai jegyei szintén a büntetés-végrehajtás köréből bukkannak elő. A 13. században Magyarország- szerte (talán germán mintára) megjelentek a pallosjogra – ezen keresztül a törvénykezési hatalom jelenlétére – figyelmeztető jelképek a falvak határában, várak udvarán, a ius gladiit nyert birtokok kiemelkedő pontjain. Mint Szoika Kamill utalt rá: az akasztófa, a kerék és a pallos terjedtek el általánosan hazánkban.

A kivégzés Magyarországon már a 16. századot megelőzően is döntően hóhérok közreműködésével történt, a korbácsolás, vesszőzés ugyancsak. (Később a botozás rendfenntartó közegek kezébe került.) A megszégyenítő büntetések nagy többségénél azonban a lakosság közreműködése nélkülözhetetlen volt, hiszen azok lényege a közösség előtti meg- becstelenítés. A pellengérre állított elítélt nem csupán szabadságától fosztatott meg, s nem csupán a közszemlére tételből állott büntetése, hanem szenvednie kellett a becsületes népek gúnyolódását, szidalmait s nemritkán a sárral, fekáliával történő megdobálást.

Kaloda, pellengér

Ennek megfelelően a kalodát ritkán helyezték el zárt helyen (habár ez is előfordult), sokkal inkább a falu, a város középpontjában volt található. A kalitka a főtéren, a templomnál állt vagy lógott, a pellengér ugyancsak. A munkáltatás korszakunkban még többnyire megalázó közmunkát jelentett, a falu vagy város utcáin végzett alantas tevékenységet: szemét- és trágyatakarítást, középítkezésen részvételt. A botozáshoz a derest a főtérre hozták vagy a városháza (megyeháza) udvarára. A megkövetést nagy nyilvánosság előtt, a vásárban vagy a templomban kellett végrehajtani, még a tömlöcök is megnyíltak a közönség előtt. A végrehajtás nyilvánossága a feudalizmusban annyira egyértelmű, hogy több esetben az tűnik fel, ha az ítélet a nyilvánosság kizárásáról intézkedik.

Vérpad

A büntetések végrehajtásának meghatározott forgatókönyve volt. A súlyos testi büntetések (csonkítások) és a kivégzések foganatosítására a vesztőhely szolgált. Kezdetben a vérpad ideiglenes volt, alkalmanként állították föl azt, a 16. századtól azonban sorra-rendre megjelentek (főleg városi gyakorlatban) az állandó vesztőhelyek. Jól látható helyen, általában dombokon állítottak akasztófákat, amelyek a kezdeti faszerkezet helyett komoly kőépítményekké váltak.

A kisebb bűncselekmények büntetése (verés, megszégyenítés, kitiltás) a település legforgalmasabb pontjain történt. Néha előfordult, hogy a nagyobb hatás kedvéért az elkövetett cselekmény színhelyén.

A halálos ítélet kihirdetése után a tömlöcben, a siralomházban rövid időt töltött az elítélt (egy-három napot), ahol papjával találkozhatott. Az ítélettől függően szállították a vérpadhoz. Leggyakrabban szekéren, kordén, néha gyalog kísérték őrei a halálra készülőt. Különösen súlyos bűntettesnél alkalmazták az úgynevezett „ló farkára kötést”, amely természetesen nem lófarkon hurcolást jelentett a szó szoros értelmében. Az elítéltet deszkára vagy bőrbe kötözték, s a helység utcáit bejárva, hosszú úton, nagy testi szenvedést okozva vonszoltatták egy lóval a halálbüntetés végrehajtásának helyére. Máskor a szekérre az elítélt mellé hóhérok is szálltak, s a vérpadhoz vezető útjában kínzásokkal tetézték a halál súlyát. Mindezt természetesen a lakosság fokozott érdeklődése mellett csele- kedték.

Szemet szemért (tálió)

A tálió elvéről már többször esett szó a fentebbiekben, mint a bosszúigényt kielégítő primitív igazságossági elvről. Hogy a végrehajtásnál külön is kiemeljük, annak oka speciális hatása a büntetések nemének és foganatosításának meghatározásában. A tálió mint büntetési elv azt a követelést fejezi ki, hogy az elkövető azonos hátrányt szenvedjen azzal, akit sértett. Az ősi Hamurabbinál, Manunál, az Ószövetségben egyaránt fölbukkanó princípium a magyar jog kezdeteinél is jelen volt. Szent István második dekrétumában rendelte azokról, akik karddal ölnek embert, hogy ugyanazon kard által vesszenek el. Hasonló a rá következő fejezet rendelése is: „Valaki pedig kardot vonván, akárkit mást megnyomorít, vagy a szemén, vagy a lábán, vagy a kezén, hasonló veszedelmét szenvedje az ő testének.” Ez a tálió világos megfogalmazása. A maradandó változással nem járó sebzéseknél már gondot okoz az elv érvényesítése: hogy ellentételezhető egy közönséges sebesítés? Első jogalkotónk itt a vagyoni kártérítéshez fordul: a sebző a sértettnek vérdíját téríti meg a törvény értelmében.

A szemet szemért elv realizálása a büntetőjogban tehát korlátozott lehetett csak: terjedelme a „lemásolható” sértésekig terjedhetett. A megoldás már az ókori jogalkotóknál is megjelent a tükröző elv alkalmazásában. Vagyis ha a tálió a maga egyszerűségében nem vehető igénybe, akkor ugyanezen célt a „tükrözés” valósíthatja meg: a büntetésnek olyan neme vagy olyan végrehajtása, amelyik az elkövetett bűncselekménynek lényegét és nem mértékét jelképezi.

Tükröző büntetések

Ez a tükrözés két módon is megjelent. Tükröző volt maga a büntetés, s tükröző annak végrehajtása is. A pokol tüzét tápláló sátánnal cimboráló boszorkányt természetesen megégették, ahogyan a gyújtogatót is. A pénzhamisító büntetése Európa-szerte a megfőzés volt, ami tevékenységét tükrözte, az olvasztással történő pénzhamisítást. Az árulót azon a szekéren égették el, amelyen becsempészte az ellenséget; az éjszakai fa- és fűtolvajt kötél helyett fűzfaággal akasztották; a szodomitát az állattal összekötve égették meg; a házasságtörőket egymásra fektetve, karóval átdöfve pusztították el. Már említettük, hogy gyakran a kivégzés színhelye a tetthely volt, ezzel is a cselekmény és a büntetés közötti szoros kapcsolatot hangsúlyozva.

A tükröző büntetés (végrehajtás) leglényegesebb sajátossága, hogy széles teret biztosít a törvénykezőnek a szankció és a sértő cselekmény közötti közvetlen egyedi összefüggés közérthető kifejezésére. A hallgatóságnak, a nézőseregnek pedig azt a lehetőséget adja meg, hogy a legközvetlenebbül élje meg a bűnért járó rossz elnyerésének folyamatát, a gonosz legyőzését a tettben és a tettesben.

A tükrözést ott is igyekeztek kihasználni, ahol a kifejezési lehetőségek még csonkábbak voltak. Például a tárgyban megragadható bűncselekményt a nyakba akasztott dolgokkal jelképezték. A lopott tárgyat a tolvajra aggatták; az elkövetési eszközt is közszemlére tették a végrehajtás alkalmával. A tárgyban ki nem fejezhető cselekedeteknél nem volt ritka a pacalvetés a nyakba, a bélsárral bekenés vagy a fekáliával meghajigálás. A parázna nőt kitiltása előtt félmeztelenül körbehurcolták a helység utcáin.

A tálió elv és a tükröző elv alkalmazása a feudalizmus legvégéig szokásban volt, habár a felvilágosodás előretörése tompított az abszolutizmus időszakára kialakult gyakorlaton, korlátozta a kegyetlenséget, s kismértékben humanizálta a büntetéseket. A középkor végén terjedő büntetési nem, a szabadságvesztés mind a tükrözést, mind a táliót kizárta, hiszen az egyen- lőségi igazságosság tézise helyébe az arányos igazság tételét állította.

A sértetti végrehajtás

A bosszúigényből és a nemzetség kollektív helytállásából az osztálytársadalom büntetési gyakorlatába átkerült másik katalizáló elem a sértett saját kezű végrehajtása. Magát a bosszúvágyat a bíró igazságszolgáltató tevékenysége volt hivatva kielégíteni, a saját cselekedet helyettesítője és jelképező- je pedig az aktív részvétel a végrehajtásban. Ennek köre persze meglehetősen szűk volt, hiszen a jogot teremtő állam egyre kisebb beleszólásilehetőséget kívánt hagyni magánszemélyeknek. A többi büntetést azonban az általa állított bírák szabták ki s ők gondoskodtak a végrehajtásról is. A szűk körre visszaszorított gyakorlat azonban még hosszú ideig tovább élt. Ez a praktikum az állami centralizáció erősödtével egy időben kihalni látszik; a végrehajtásra állami közegek álltak rendelkezésre, s így a büntetés-végrehajtás hivatalossá tételével teljessé vált a büntetőjog „államosítása”.