Ugrás a tartalomhoz

Magyar jogtörténet

(2004)

Osiris Kiadó

3. A JOGTÖRTÉNETÍRÁS ÉS A JOGTÖRTÉNET OKTATÁSA

3. A JOGTÖRTÉNETÍRÁS ÉS A JOGTÖRTÉNET OKTATÁSA

A JOGTÖRTÉNET POLITIZÁLÓ KORSZAKA

A jogtörténetírás kezdetei

A francia felvilágosodás gondolkodói tudatosították a tudományos közéletben, hogy a történelmi igazság a népek szokásainak (szokásjogának) és törvényeinek feltárásán keresztül közelíthető meg hitelesen és így válhat világossá és érthetővé. Magyarországon is a felvilágosodás korában kezdődött meg a forráskutatás alapján álló, tudományos értékű jogtörténetírás, jóllehet hazánkban döntő szerepet ebben az udvar és a rendek politikai érdekeiket alátámasztó törekvései játszottak. A 18. században kezdték kutatni a történeti kútfőket, okleveles forrásokat, írott jogemlékeket a politikai érvek megerősítésére. Kezdetben természetesen elsősorban a magyar közjog, a király és a nemzet közötti jogviszonyt feltáró munkák születtek.

Történetírók kutatták fel, szinte emberfeletti teljesítményt nyújtva, a Mohács előtti korok történeti és jogtörténeti forrásait. Pray György (1723-1801), Katona István (1732-1811), majd Fejér György (1766-1851) munkáikban már korszerű forráskritikát is alkalmaztak. A magyar jog erős történeti jellegéből következően korunkban a legrégebbi törvények is hatályos jognak számítottak, hacsak nem helyezték azokat kifejezetten hatályon kívül. Ezért is juthattak rendkívüli politikai jelentőségre a jogtörténeti kutatások. Sorra jelentek meg a Habsburg-abszolutizmus törekvéseit alátámasztó művek. Szerzőik különösen annak bizonyítására törekedtek, hogy a magyar trón betöltése nem választással, hanem az öröklés útján jogszerű.

Kollár Ádám

A bécsi kormány ösztönzésére ebből az adatgyűjtésből kibontakozott az udvari jogtörténetírás, melynek első képviselője Kollár Ádám (1718— 1783), bécsi udvari könyvtáros, akinek fő feladatává lett a Habsburg-álláspont jogtörténeti érvekkel történő alátámasztása. Kollár végső soron a Werbőczi által megfogalmazott rendi konstrukciót támadta, melynek egyenesen megszüntetését javasolta. Következtetéseit azonban még a magyar nemesség dinasztiahű része is felháborodással fogadta, ami nem változtatott azon a tényen, hogy a feudális magyar jogtörténet első kutatójaként tartjuk számon.

A nemesi-rendi felvilágosodás eszmerendszere, mint ismeretes, rész-

ben a felvilágosult abszolutizmus ellenhatásaként, részben a rendi nemesi ideológia sajátos modernizálásával született. Ennek szellemében készült el a ius patrium (hazai jog) első tankönyve az egri jogakadémia professzorának, Huszti Istvánnak tollából. Az 1790-1791. évi országgyűlésen az ez idő tájt megjelent több száz politikai témájú röpiratban már nemcsak a rendi sérelmi politikára, a megszerzett rendi jogok konzerválására törekedtek, hanem egyre többen érveltek a természetjog, a társadalmi szerződés és a hatalommegosztás elméletére is hivatkozva. Hajnóczy József (1750-1795) a jogfejlődés felvázolásán túl az egyes jogintézmények dogmatikus tárgyalását kísérelte meg az egy-egy tárgyra vonatkozó törvények összegyűjtésével és ezekhez fűzött kritikai megjegyzések és jogfejlesztő javaslatok szerkesztésével.

Hajnóczy József

Az 1795 után bevezetett könyvvizsgálatok igen megnehezítették a magyar jogtudomány önálló fejlődését, sőt sok irányban (különösen a közjogi kérdések terén) lehetetlenné is tették azt. A bécsi kamarilla betiltotta a közkönyvtárakat, lecsökkentette az egyetemi oktatás időtartamát, a tananyagot szigorúan cenzúráztatta. A magyar jogi értelmiség lehetőségei is szűk körre szorultak vissza. Kezdetben a nyelvújítás keretein belül a magyarjogi műnyelv kidolgozása biztosított nagyobb mozgáslehetőséget. A középkorban a törvények, oklevelek, az állam és a bíráskodás nyelve a latin volt. S a magyar nyelv a történeti fejlődés során csupán a 16-17. század fordulóján érte el a tudományok művelésére alkalmas szintet. (Ekkor kezdték magyarra fordítani az európai tudomány jeles műveit.) A Habsburg-kormányzattal való kapcsolattartás, illetve a német államnyelvvel szembeni ellenérzés azonban a 19. századig konzerválta a latin nyelv használatát. Bizonyíték erre, hogy Erdélyben 1565 után a magyar nyelv mindinkább kiszorította a latint, de a 18. században visszatértek hozzá.

A magyar jogi szaknyelv kimunkálása

Az állandó közjogi küzdelemben a latin volt a magyar alkotmány nyelve, ezért annyira összefonódott a nemzet történelmi múltjával és intézményeivel, annyira átfogta a közélet minden területét, hogy a nemességnek és a magyar értelmiségnek szinte második anyanyelvévé vált. Csak az számított művelt embernek, csak az tudott részt venni a közéletben, jogszolgáltatásban, aki tudott latinul. Emellett a latin, mint közös nyelv, sokáig megkönnyítette az érintkezést a nyugati országokkal. Ezért látszott nehéz feladatnak a latinul tanult és művelt jogtudományt az összes fogalmával, meghatározásainak szabályaival, jogbölcseletével és ezernyi műszavával együtt megmagyarítani. Az önálló magyar jogtudomány megteremtéséhez, a jogismeret és jogtudat kiszélesítéséhez viszont elengedhetetlenül szükséges volt a jognak nemzeti nyelven való művelése.

Georch Illés

Georch Illés (1772-1835) állította össze először – Révai Miklós „Grammatikájával egy időben – „Honnyi törvény” címen (1804-1809) kiadott háromkötetes nagy munkájában az összes jogszabály magyar nyelvű feldolgozását. A mű sikere, illetve a korszak szellemisége hatására egyre több jogtudományi művet jelentettek meg magyarul. Kölcsey és

Kazinczy nyelvújításával párhuzamosan megkezdődött a magyar jogi műnyelv kimunkálása, jogi műszavak, terminológia megteremtése. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben már „Törvénytudományi Műszótár”-at állított össze, közel 20 000 kifejezéssel.

A magyar jogi terminológia megalkotásának korszaka azonban ezzel még nem zárult le. A neoabszolutizmus idején a német nyelvű pátenseket kellett rohammunkában magyarra fordítani. Ez a folyamat a kiegyezés után is folytatódott, bár most már a nyugati jogintézmények önkéntes recepciója miatt szinte minden egyes úttörő jellegű jogi szakmunka egyben valóságos műszótár is lett. Innen ered, hogy a magyar jogi nyelvben erősen érződnek az idegen hatások, ezért lettek az esetek nagy részében jogászaink neológusok, akik először a latin, majd a német, 1945 után pedig az orosz kifejezéseket fordították le magyarra.

A jogtörténetírás megerősödése,

A két Kovachich

A hivatalos bécsi jogtörténetírással szemben Kazinczy ösztönzésére Kovachich Márton György (1744-1821) vállalta a rendi politika jogtörténeti alátámasztását. Kovachich fiával, Kovachich József Miklóssal az ország elérhető levéltáraiból hangyaszorgalommal gyűjtötte össze az országgyűlési és közjogtörténeti iratokat; s látták el azokat kritikai jegyzetekkel. A két Kovachich munkája eredményeként könyvtárnyi anyagot tettek közzé, ám munkájuk egy része így is kéziratban maradt. („Vestigia Comitiorum”. Pest, 1790; „Supplementum ad Vestigia Comitiorum...”. Buda, 1798-1801; „Formulae solennes styli”. Pest, 1799; „Lectiones variantes decretorum comitialium”. Pest, 1816; „Syllogae decretorum comitialium”. Pest, 1818.) Kovachich Márton György tervezetet készített a történelmi kutatás intézményes megszervezésére is.

Kelemen Imre

Kelemen Imre (1744-1819) nevéhez fűződik a magyar magánjog önálló jogágként való elemzése, aminek részeként az „Institutiones iuris privati Hungarici” (1814) című művében feldolgozta a magánjognak és a perjognak a Hármaskönyv utáni fejlődését is.

A19. század első felében a Savignyhoz kötődő ún. történeti jogi iskola még inkább ráirányította a jogtudomány figyelmét a jogtörténetre. Savigny szerint a jog folytonos fejlődés eredménye. Az éppen hatályos jog a múlt fejleményeiből alakult, a jogot tehát a történelmi események figyelembevételével lehet és kell művelni. Vélekedése szerint a valódi történeti szemlélet mentheti meg a jogot a törvényhozás aktuális politikai önkényétől.

Frank Ignác

A történeti jogi iskolának Frank Ignác (1788-1850) volt Magyarországon az első jelentős képviselője. Fő művében, „A közigazság törvényében” (Buda, 1845-1847) az élő magánjog és perjog tárgyalásakor igyekezett annak történeti fejlődését is bemutatni. Elsőként haladta meg az ismeretközlő, kommentáló jogtudományt. Oknyomozó történeti álláspontot képviselve, Kovachich és Fejér forráskutatásait felhasználva kísérte végig a legfontosabb magánjogi intézmények történetét. A magyar magánjogban szükséges változtatásokat, reformokat is történeti jogiérveléssel támasztotta alá, és igyekezett a szerves fejlődés törvényszerűségeit figyelembe venni.

A jogtörténet a Ratio Educationisban

A jogtörténet oktatását az egyetemen Mária Terézia Ratio Educationisa rendelte el először abból a célból, hogy a hallgatók az alaposabb képzés, a jogtudomány könnyebb megértése érdekében tanulják meg a törvények történetét, a jogforrások keletkezését, kutassák fel ajog változásának okait, mert így jobban megismerhetik a jogot. Mivel az illetékesek a tananyagban nem tudtak megegyezni, a jogtörténet oktatására a rendelet ellenére az 1850-es évekig nem került sor.

AZ ÖNÁLLÓ KATEDRÁK KIALAKULÁSA

Jogtörténet az egyetemi katedrán,

Wenzel Gusztáv

Az 1848-1849-es szabadságharc bukása után megszűnt az önálló magyar felsőoktatás is. A kor egyetemi reformjai, melyeket a porosz tudományegyetemek mintájára hajtottak végre, sok pozitív vonást tartalmaztak, de egyben az osztrák jogot tették kötelező tantárggyá. Csak az önkényuralom válsága idején vált lehetővé újra a magyar nyelvű oktatás, és ekkor kezdte visszakapni az egyetem az elveszett autonómiáját is. Ajogtörténet az 1855. évi tanügyi reform révén vált önálló tantárggyá az egyetemen. A német birodalom jogtörténetének oktatásával Wenzel Gusztáv (1812— 1891) egyetemi tanárt bízták meg, aki Frank Ignác tragikus halála után lett a magánjog professzora. Wenzel Szászországban született, osztrák neveltetésben részesült, így az összbirodalmi érdekek garantált képviselőjének tűnt az egyetemi katedrán. Wenzel azonban a történeti iskola híveként kutatni kezdte a magyar magánjog és közjog történetét, és egyre nagyobb szimpátiával nyilatkozott a magyar joggal kapcsolatos kérdésekről. Hirdette, hogy Ausztriával szemben ragaszkodnunk kell nemzetünk jogi tradícióihoz. Rendkívül sokrétű munkát végzett, eredeti források alapján kutatta a jogtörténetet, magánjogot, bányajogot, és az intézményi fejlődés bemutatását tűzte ki célul. Miután magyar jogtörténetet nem adhatott elő, az összehasonlító jogtudományt kezdte tanítani. Kísérletet tett arra, hogy a magyar jog históriáját beleillessze az általános európai jogfejlődésbe, és ezzel a magyar jogászok számára történetileg európai látókört nyisson.

1867-ben az egyetemen az áprilisi törvények szellemében visszaállították a tanszabadságot. Érettségi bizonyítvánnyal bárki beiratkozhatott és szabadon választhatott az előadók és az előadások közül. A század végére alakultak ki a modern, jogáganként szerveződő tanszékek, melyeken a nyolcvanas évektől a szemináriumi oktatás elkezdődött (először Vécsey Tamás római jogász professzor szervezésében). A karon a legkiválóbb jogtudósok tanítottak, akik meghatározó személyiségei voltak a magyar jogéletnek, a jogalkotásnak. Ajog- és államtudományi művek zöme is az ő tollukból származott.

A gyors társadalmi változások nyomán szemmel láthatóvá vált a jogfejlődés, a jogintézmények változása. A polgári parlamentarizmus és a piacgazdaság kiépülése gyökeresen megváltoztatta a joggal szemben támasztott igényeket. Nem jogtörténetet kellett művelni a jogi megoldások indoklására, alátámasztására, hanem ajog modernizációját elvégezni a nyugat-európai minták figyelembevételével. Míg korábban a jogtörténeti munkálkodás a hatályos jog felkutatását jelentette, most már a rendi korszak jogintézményeinek jó részét direkt módon hatályon kívül helyezték. A jogtörténet politikai szerepe véget ért, s visszahúzódott a katedrákra. Ekkor lett a jogtörténet is valóban önálló tudomány. Ettől kezdődően a joghistória az egyetemi professzorok és a levéltárosok, történészek munkájának eredménye. Ez az állítás persze nem jelenti azt, hogy egyes esetekben ne kerülhetett volna ismét reflektorfénybe egy-egy jogtörténeti teória.

Az önálló jogtörténettudomány születése

Az egyetemen 1872-től Wenzel Gusztáv mellett már Hajnik Imre (1840-1902) pozitivista jogtörténész is oktatott, aki szakított ajog száraz, muzeális kezelésével. A jogintézmények szerves fejlődését, a külföldi hatásokat és kölcsönösségeket tudatosan igyekezett bemutatni, figyelembe véve a koreszmék alakulását is. Így elemezte elsőként jogtörténeti szempontból a szentkorona-tant. Élete fő műve három évtizedes kutatás, százezernél is több okirat, levéltári forrás alapján készült („A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt”. Budapest, 1899). Az egyik legalaposabb történeti munka, melyet e korban magyar jogtudós írt.

Kolozsvári Sándor, Óvári Kelemen

A millennium idején hatalmas forrásgyűjtő munkát végzett a kolozsvári egyetem két tanára, Kolozsvári Sándor (1840-1922) és Óvári Kelemen (1844-1925). Kiadták Werbőczi Hármaskönyvét (Budapest, 1894), és újra sajtó alá rendezték a Magyar Corpus Iuris gyűjteményét, s az 1000-1895-ig kiadott törvényeket Magyar Törvénytárként publikálták (Budapest, 1897-1900). Összegyűjtötték emellett a vármegyei és városi statútumokat is a 15. századtól a 19. századig bezárólag („Corpus Statutorum Hungariae Municipialium”. Budapest, 1888-1904, I-V.). Mindegyik kiadványukat jelentős számú jegyzettel és mutatóval láttak el, ami megkönnyítette a történelmi korok hatályos jogszabályainak áttekintését.

Timon Ákos, Király János

1890-től a magyar alkotmány- és jogtörténet számára is szerveztek önálló tanszéket, ahol a következő évtől Timon Akos (1850-1925) egyetemi tanár adott elő. Timon szembehelyezkedett azzal az általánosnak tekinthető nézettel, amely szerint Magyarországon a jog előrehaladása német hatás alatt történt volna. Az önálló magyar jogfejlődés igazolása közben alkalmanként ingoványos talajra tévedt (miként az angolszász fejlődés analógiáinak igazolásakor). Kritikusai szemére hányják, hogy cáfolhatatlan tényként hirdetett olyan megállapításokat, melyek tudományos megalapozása bizonytalan volt vagy elavult. Kisebb hatást gyakorolt a tudományos közéletre Király János (1858-1929) egyetemi tanár, aki 1896-tól oktatott a pesti egyetemen. Timonnal szemben ő a germán hatás bemutatására helyezte a súlyt. Bírálói szerint gyakran alkalmazott modern közjogi fogalmakat a középkori jogfejlődés jellemzésére, melyek anakronizmusnak hatottak.

Timon és Király mellett Kossutány Ignác kolozsvári egyetemi tanár („A magyar alkotmány- és jogtörténet tankönyve”. Budapest, 1895) és Herczeg Mihály budapesti egyetemi tanár is („Magyar jogtörténet kapcsolatban az európai jogtörténettel”. Budapest, 1902) írtak összefoglaló jogtörténeti monográfiát. A szerzők azonban elsősorban nem jogtörténészek voltak, így munkájuk is inkább történeti, jogi és jogtörténeti munkák ügyes kombinációjának tekinthető. Megemlíthető még Dom- bovári Géza ügyvédnek a büntetőjog, büntetőeljárási jog történetét tárgyaló munkája, illetve Zsindely István sárospataki jogtanár műve („Legrégibb formulagyűjtemények tekintettel a középkori magyar műveltségre”. Sátoraljaújhely, 1904).

Illés József

A két világháború között a jogtörténet tudományát a pesti jogi karon Hajnik Imre tanítványa, Illés József (1871-1944) oktatta, aki bár kezdetben hűséges követője volt mesterének, utóbb írt Werbőczi-tanulmányaival a Hármaskönyv apologétájává vált. Míg Hajnik a középkori magyar perjogot, Illés elsősorban a magánjogot kutatta (házassági vagyonjogot, szerződési jogot, öröklési jogot). Nagyobb érdeme a híres Illés-szeminárium vezetése, melyben komoly tudományos képzés és kutatás folyt, résztvevői tollából jeles jogtörténeti munkák születtek.

Eckhart Ferenc

A korszak másik jelentős, nagy hatású jogtörténésze Eckhart Ferenc (1885-1957) volt, aki a regionális összehasonlító módszer alkalmazásával felülemelkedett a korszak uralkodó szellemtörténeti irányzatán. Nem véletlen, hogy állandó támadások és viták kereszttüzébe került, de ezek közepette is töretlenül folytatta oktató és kutató tevékenységét. Azt vallotta, hogy nemcsak azt kell vizsgálni, hogy egy nemzet mit hitt, mit állított önmagáról, hanem azt is, hogy mi történt vele valójában. Összefoglaló monográfiája: a „Szentkorona-eszme története” (Budapest, 1941) és tankönyve, a „Magyar alkotmány- és jogtörténet” (Budapest, 1946) mindmáig alapvető kézikönyve a jogtörténet iránt érdeklődőknek.

Holub József

Eckhart munkássága és tanítása nagy hatást gyakorolt tanítványaira is, akik közül Meznerics Iván a megyei büntetőeljárásról, Torday Lajos a megyei polgári eljárásról, Virág István a zsidók jogállásáról, Hegedüs Géza az Árpád-kori büntetőjogról, Murarik Antal az ősiség intézményéről, Szoika Kamill a földesúri bíráskodásról írt jelentős monográfiát. (Eckhart legkiválóbb jogtörténész tanítványáról, Bónis Györgyről alább még lesz szó.) A vidéki karokon is jelentős eredményeket ért el a magyar jogtörténetírás. A pécsi egyetemen Kérészy Zoltán (1868-1953) elsősorban a rendi országgyűlés történetét kutatta. Tanítványa, Somogyi Ferenc a nemesi magánjog történetét dolgozta fel több részmonográfiájában. Kérészi utóda a katedrán az eredetileg történésznek induló Holub József (1885-1962) lett. Leghíresebb művét: „Zalamegye története a középkor-

ban” (Pécs, 1929) címmel húszéves megfeszített kutatómunka eredményeként adta ki. Tanulmányozta emellett még a feudális magánjog történetének számos intézményét is. „A magyar alkotmánytörténelem vázlata” (Pécs, 1944-1947, I-II.) címmel ő is készített egy összefoglaló jogtörténeti művet, amellyel azonban csak a mohácsi vészig jutott el. A szegedi jogi karon Iványi Béla (1878-1964) az addig fehér foltnak számító városi jog történetével foglalkozott.

Iskolák a jogtörténettudományban

A jogtörténet-tudomány mint a történettudományok és jogtudományok határterülete befogadta egyfelől a történettudomány irányzatainak hatásait, másfelől azonban ezt a befolyást némiképp csökkentette a tételes jogtudományok irányából érkező racionális igények teljesítése. Ez a kettős effektus mindvégig jellemzi a jogtörténet-tudományt. Annak hivatásos képviselői (értsd: nem tételes jogászként történeti tájakra tértek s nem a forrásközelség okán jogi problémákat érintő történészek) ugyanis két irányból érkeztek és érkeznek a jogtörténet terrénumába. Egyfelől állam- és jogtudományi végzettséggel közelítették meg a jogi problémák historikus értékelését, másfelől történettudományi szemlélettel a jogtörténet kérdéseit. Ahogyan Csizmadia Andor fogalmazott: a „jogi képzettségű jogtörténettanárok általában a pozitivista módszerek szerint dolgoznak, munkáik súlya azonban a nyomtatásban megjelent anyagokon nyugszik, s csak kisebb mértékben, néha egész kivételesen használnak okleveles forrásokat. a történész képzettségű katedra-jogtörténészek viszont jól ismerik a történettudomány eredményeit, de érezhetően nélkülözik a jogi képzettséget, még inkább a jogi gyakorlatot, s ebből fakadó jogi szemléletet. Történeti szempontból nem egyszer kitűnő munkáik nem kísérlik meg a kérdéses korszak jogi problémáinak megoldását.” Nem értékelhető a különbség azonban, amikor a történettudomány iskoláinak jelenlétét vizsgáljuk. A hivatásos jogtörténészek látásmódját ugyanis erősen megkötik a jog és jogfejlődés realitásai. A jogtörténeti kérdéseket lehet szellemtörténeti s lehet nacionalista vagy materialista szemszögből vizsgálni, végeredményben azonban a pozitív jog és a jogi praxis dokumentumai jelentős ellensúlyt képeznek. Nem lehet véletlen, hogy az iskolák befolyása dacára a pozitivista módszer kisebb vagy nagyobb mértékben szinte valamennyi jogtörténész munkájában jelen van. S miként a csoportosítást megkísérlő szerzők előbb vagy utóbb beismerik: igen nehéz a jogtörténészeket valamely történeti irányzatba besorolni.

Történeti jogi iskola

Az önálló jogtörténet-tudomány kibontakozása, mint láttuk, a 19. század második felére tehető, amikor is a Ferenc József-féle polgári diktatúra által elfojtott nemzeti eszme elemi erővel tört föl a kiegyezéses lehetőségek hatására. A jogtörténet-tudományban ez a folyamat a 19. század első felében G. Hugo, F. C. v. Savigny, G. F. Puchta alapította történeti jogi iskola hatása alatt álló Wenzel Gusztáv munkásságában jelent meg. A történeti jogi iskola a szokásjogban tükröződő népszellem termékének tekinti ajogot, ennélfogva a történeti jogi hagyományok feltárása, feldolgozása és feljegyzése az iskola hívei által megfogalmazott célja a jogtörténetnek. „A Savigny-iskola elterjedt Közép-Európának a polgárosodás mellett feudális maradványokat őrző nemzeti jogtörténetében csakúgy, mint ahogy maradványai megtalálhatók az egyes jogágak művelésében. Wenzel jogtörténetírása híven tükrözi a Savigny-iskola nacionalizmusát, s nem nélkülözi annak romantikus túlzásait, amelyhez a feudális rendi Magyarország jogi öröksége anyagot bőségesen szolgáltatott. Wenzel hangsúlyozta elsősorban, hogy ragaszkodnunk kell jogéletünknek eddigi vívmányaihoz és nemzetünknek veleszületett tradícióihoz” (Csizmadia Andor).

Pozitivista történeti iskola

A század második felében terjedt el az A. Comte pozitivista filozófiájából kinövekedett pozitivista történeti iskola. A pozitivizmus általános felfogásához képest, mely a világ egzakt ismereteken alapuló magyarázatát tartotta alapelvének, a történettudomány és a jogtörténet-tudomány is a spekulációk kiiktatását, a népszellem meghatározó szerepének tagadását, a szigorú kritikai szemléletet, a tényekre alapított jogtörténetírást fogalmazta meg követelményként. A pozitivista jogtörténet-tudomány lehetővé tette azt is, amit a történeti jogi iskola romantikus nemzeti lelkesedése és kritikátlan géniusztisztelete megakadályozott: az európai jogtörténet összehasonlító vizsgálatát. A magyar joghistóriában a pozitivista szemlélet legjellegzetesebb alakja Hajnik Imre volt, de valójában e körhöz sorolhatjuk a század második felének szinte valamennyi jogtörténészét. (Különösképpen Kolosvári Sándort, Óvári Kelement, Király Jánost és a századfordulón jelentkező Illés Józsefet.)

Nacionalista iskola

A századfordulón Timon Ákos tekinthető a jogtörténet-tudományban mind népszerűbbé váló nacionalista iskola zászlóvivőjének: „Alkotmányunk és jogéletünk múltja: önálló nemzeti létünk megnyilatkozása, mert ebben tükröződik vissza a magyar népnek államalkotó ereje, kultúrképessége és így világtörténelmi jelentősége.” A speciális magyar alkotmány- és jogfejlődés képviseletében Timon is annak az eszmének lett képviselője, melyet Csizmadia Andor úgy jellemzett, mint „a gondolkodást elaltató, a nacionalizmust legyezgető frázispublicisztika. az imperialista szakasz magyar nagyhatalmi ábrándokat alátámasztó és a nemzeti hiúságokat legyezgetőjogtörténetírás”. Ez az irányzat kitörölte látóteréből az európai tendenciákat, illetőleg azokat csak saját állításainak igazára volt hajlandó alkalmazni. Ereje különösen hatékony volt a két világháború közötti trianoni Magyarország sérült politikai világában és meggyötört társadalmában.

Szellemtörténeti iskola

1931-ben jelentkezett Magyarországon Eckhart Ferenc programiratával a szellemtörténeti iskola. A szellemtörténeti iskola (alapítója W. Dilthey) a történelem mozgatóerejének a korszellemet tartja, s ennek következtében a törvényszerűségek kutatása helyett az intuíció szerepének biztosított meghatározott helyet. „Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története” (Szekfű Gyula). A maga tiszta formájában persze ez az irányzat sem tudott kibontakozni Magyarországon, hiszen a magát szellemtörténeti irányultságúnak valló Eckhart Ferenc és Bónis Györgyműveikben alapvetően pozitivista eszközökkel dolgoztak. „.. .kutatásaikban és írásaikban magas szintű forráskritikával éltek, s a szellem hatását csak úgy ismerték el, ha ezt a forrást kétséget kizárólag megerősítették” (Csizmadia Andor).

TÖRÉS A 20. SZÁZAD KÖZEPÉN; EGY ÚJ GENERÁCIÓ

A jogtörténet-tudomány a szovjet típusú rendszerben

Szemben a jogtudományokkal paradox módon a jogtörténet oktatása és kutatása a II. világháborút követően nem került veszélybe. A történelmi materializmus erős históriai kötődése megteremtette azt az elvi alapot, amely a jogtörténeti tudományos munkásság folytonosságát biztosította. Persze, ez a jogtörténeti kutatómunka a korábbi szabad oktatáshoz és tudományos témaválasztáshoz képest több megszorítást szenvedett. Egyfelől erős politizálás és legitimációs erőfeszítések jellemezték (példának okáért a két világháború közötti rendszer erős kritikája, az osztályelnyomásra és osztályharcra épülő történeti szemléletmód átértékelő jelentősége), másfelől pedig igen erősen apolitikus megközelítés volt sajátja (a távoli feudális korszakot érintő jogtörténeti kutatások). Mindennek következtében a jogtörténet-tudomány egy jelentős terrénumában politikailag aktualizálható kutatások folytak (a „haladó hagyományok” feltárása, a Tanácsköztársaság, a munkásmozgalmak, a nemzetiségi mozgalmak, a proletárdiktatúrához vezető évek jogtörténete), más területein azonban a napi politikától távol álló területeken munkálkodtak a tudósok (így születtek meg a korszak nagy forráskiadványai, a középkori jog, jogi értelmiség, törvénykezési gyakorlat témakörében készült tanulmányok és munkák). Ajogtörténet-tudomány képviselői is értelemszerűen e kettősség mentén csoportosultak. A politikától távolabb állók, a korábbi Illés- és Eckhart-iskolában felnövekedettek, a valamilyen okból a katedrától távol tartottak s a levéltáros történészek fordultak elsősorban a joghistória pozitivista szakmai művelése felé (Degré Alajos, Bónis György, Ember Győző, Gerics József, Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Zlinszky János, s egy ideig maga Eckhart Ferenc is). A politikusabb megközelítés volt jellemző Bolgár Elek, Csizmadia Andor, Karsai Elek, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Márton munkásságára.

A marxista irányzat

A történelmi materializmusra alapított jogtörténetírás a politikai hatalom ösztönzése következtében kizárólagosságra törekedett. Minden egyéb szemléletmód polgárinak és reakciósnak számított. Történeti szemléletmódjára jellemző volt a gazdasági alap meghatározó szerepéről vallott felfogás következetes érvényesítése, a gazdasági alapon nyugvó osztályellentétek és osztályharc értelmezése a joghistória tükrében és a társadalomfejlődés egyetemes törvényszerűségeinek elismerése a jogfejlődésre. A jogfelfogás és a társadalmi fejlődésre vonatkozó eddigi tételek teljes tagadása együtt járt a jogtörténet kategóriáinak gyökeres átértékelésével. Minthogy a politikai hatalom igényeinek eleget kellett tenni, még a meggyőződésesen más alapokon álló jogtörténészeknek is kompromiszszumot kellett kötniük a kutatások további folytatása és a publikálás lehetőségének fenntartása érdekében. Eckhart Ferenc az elnyomott társadalmi rétegek, a jobbágyosztállyal kapcsolatos állampolitika alakulása, majd a jobbágyság elnyomó szerve, az úriszék működése felé volt kénytelen fordulni; Degré Alajos a jobbágyok magánjogi intézményéről, az árvagyámokról értekezett; Bónis György „haladó hagyományaink” keretében Hajnóczy József közjogi munkásságát dolgozta fel. Őket azonban még így is sajátosan értékelte a szakmai és politikai közvélemény. Ők, vagyis „az idősebb jogtörténész generáció törekszik átvenni és alkalmazni a történelmi materializmus tanításait mind saját tevékenységében és a tudományos utánpótlás nevelésében, mind pedig az egyetemi oktatásban” (Nagyné Szegvári Katalin). A marxista megítélés szerint azonban vajmi kevés sikerrel. Korszakos munkáikat sajátosan értelmezik: Azok „a polgári kutatások legjobb hagyományait tükrözik, a marxista szemlélet hiánya miatt azonban nem találjuk meg bennük a jognak a gazdasági alappal való összefüggéseit, ezért a jogintézmények sokszor légüres térben mozognak” (Csizmadia Andor). A marxista iskola igazi magja azonban „a felszabadulás után nevelődő gárda” volt. A marxista felfogású kutatók és tanárok, a jogtörténészek új generációja határozta meg a század második felének jogtörténeti irányait (Both Ödön, Buzás József, Csizmadia Andor, Hajdú Lajos, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Béla, Sarlós Márton, Sápi Vilmos stb.). A mély forráskutatás változatlanul a „régiek” sajátja maradt, a politikai alaphangot mégsem ők adták meg, a jogtörténet-tudomány kutatási irányai és lehetőségei nem tőlük függtek.

Jogtörténetírás

A jogtörténet-tudomány művelőinek köre a korábbiakhoz képest jelentősen bővült. Ennek több oka volt. Egyrészt a történelmi materializmus vulgárértelmezése mintegy kötelezővé tette a tételes joggal, jogtudományokkal foglalkozók számára, hogy indoklásaik, értelmezéseik, tudományos munkáik történeti részeket, fejezeteket tartalmazzanak. Alig találni olyan elméleti jogászt, aki ne foglalkozott volna valamilyen módon jogága históriájával. (Vö. különösen Asztalos László, Beér János, Király Tibor, Nagy Tibor, Névai László munkáit, de voltaképpen valamennyi publikáló szakjogászt sorolhatnánk itt.) Másrészt, mivelhogy a politikai instrukciók a jogtörténeti kutatások súlypontját a 19-20. századi jogfejlődés vizsgálatára helyezték, a középkorral és kora újkorral kapcsolatos tudományos munkálkodások feladata mindinkább a történészekre hárult, kik átvállalva a munka oroszlánrészét, a korábbiaknál jóval nagyobb szerepet játszottak a jogtörténetírás alakításában (Barta István, Bácskai Vera, Benda Kálmán, Bertényi Iván, Borossy András, Elekes Lajos, Ember Győző, Fügedi Erik, Gerics József, Kállay István, Kubinyi András, Mályusz Elemér, Nagy István, Sinkovics István, Szabad György, Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Varga Zoltán stb.). S végül az egyetemekre vonatkozó szovjet felfogás terjedésével megdőlt a korábbi egy katedra – egy professzor koncepció, s helyébe a több oktatóra épülő tanszéki konstrukció lépett. Minthogy a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók szinte kivétel nélkül a jogi karok tanszékeinek munkatársai voltak, a fentiek összekapcsolásával egy szélesebb oktató-kutató réteg kialakulásának lehetünk szemtanúi. Nagyné Szegvári Katalin 1975. évi helyzetelemzése szerint a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók száma huszonhárom volt, ezek közül hatan voltak, akik nem egyetemi tanszékeken dolgoztak. A tanszékeken felnövekedett új generáció a már említett tanszékvezetőkön kívül olyan jelentős oktatókat és kutatókat mondhatott magának, mint B. Kállay István, Horváth Pál, Máthé Gábor, Nagy István, Nagyné Szegvári Katalin, Ruszoly József, Sík Ferenc, Szita János, Vargyai Gyula.

A jogtörténeti kutatásokban, hasonlatosan az élet egyéb területeihez, az ötvenes évektől a központi tervezés és a tervszerűség vált uralkodó szemponttá. A kutatók érdeklődését erősen befolyásolták a politikai és kormányzati központokban meghatározott elképzelések. A kutatási irányok ily módon a politikának ajog fejlődéséről alkotott nézeteihez kötődtek. Politikusok fogalmazták meg, hogy melyek a magyar fejlődés „haladó hagyományai”: Hunyadi Mátyás jobbágyvédő politikája, Dózsa György parasztháborúja a földesurak ellen, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc függetlenségi küzdelmei, a jakobinus mozgalom, a reformkor és a szabadságharc, a Tanácsköztársaság, a dicsőséges Szovjetunió támogatásával kibontakoztatott proletárdiktatúra, a munkásmozgalom hőseinek küzdelme az imperialista kizsákmányolás ellen, az elnyomott osztályok helyzetének jogtörténeti vonatkozásai. Érthetően, az erősen politikai töltésű periódusok inkább váltottak ki alkotmánytörténeti, közigazgatástörténeti vizsgálódásokat, aminek következtében a kevésbé reflektorfényben álló jogágak történetének kutatása elmaradt vagy foghíjassá lett. Ugyancsakjelentősen inspirálták a jogtörténet-tudomány művelőit azok a nagy kormányzati akciók, melyek az alkotmányozással vagy a közigazgatás reformjával voltak kapcsolatosak, s melyek keretében jogtörténeti kutatásokat is lehetett szervezni. Mindezekkel együtt „további szembetűnő nóvumként jelentkezett az a szinte magától értetődő tény, hogy a jogtörténeti vizsgálódások – különösen az 1956. évi ellenforradalmat követő időszakban – egyre fokozottabb mértékben fordultak az utolsó száz év, s ezen belül a 20. század addig teljesen feltáratlan kutatási témái felé. A kutatásokban a súlypontáthelyezést csak megerősítették az 1962. évi kormányhatározat nyomán létrejött országos távlati kutatási terv célkitűzései, amelyek szintén a legújabb korszak vizsgálatára adtak iránymutatást” (Kovács Kálmán).

Az alkotmány- és jogtörténet-tudomány tartalmi alakulását erősen befolyásolta az a tény is, hogy a jogtörténetet hivatásosan művelők szinte kizárólag az egyetemi oktatásban részt vevők köréből kerültek ki. Az egyetemi katedrák kutatási tevékenysége pedig – túl a fent említetteken -

erősen kötődött a jogtörténet újonnan kijelölt helyéhez az állam- és jogtudományok oktatásában. A világháborút követő ún. szocialista jogi oktatásban a jogtörténet feladatául tették az előkészítő és megalapozó funkció teljesítését; ezzel értelemszerűen a tételes tárgyak felfogásához, politikai megfontolásaihoz és oktatási struktúráihoz kötötték. A jogtörténet ilyen elhelyezése a jogi és politikai aktualitásokból folyó „visszafelé kutatást” involválta, amelyet igazán fontossá a közelmúlt politikai-alkotmá- nyos-jogi eseményei tettek.

A jogtörténet oktatása

A jogtörténet oktatása – miután a jogakadémiákat a jogásztúlképzésre hivatkozva megszüntették – a három állam- és jogtudományi kar jogtörténeti tanszékein zajlott. 1948-tól vált lehetővé az általános jogtörténet önálló tanszékének felállítása, amely „a hungarocentrikus történetszemlélet feloldását” célozta, és megújította „az egykoron egyetemes európai jogtörténetként megismert tudományágat” (Horváth Pál). (Ennek következtében Budapesten önállósult a magyar jogtörténet oktatása, s mindmáig az egyetlen magyar állam- és jogtörténeti tanszék keretei közt intézményesült.) Mint említettük, a joghistórikusok részben e négy tanszéken folytathatták kutatásaikat, részben pedig (miként a szilenciumra ítélt Bónis és Degré) levéltárosként írták tanulmányaikat. Jogtörténeti témákkal rendszeresen foglalkoztak történészek is (Varga Endre, Kállay István), közülük azonban csak kevesen szentelték teljes munkásságukat a joghistóriának. Ennek megfelelően a jogtörténeti kutatások központjai változatlanul a jogtörténeti tanszékek. Az egyetemi jogi karok számának bővülésével gyarapodott a jogtörténeti tanszékek és így a kutatóműhelyek száma is. Ma már a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karán is önálló tanszék működik; a szegedi József Attila Tudományegyetem és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karainak közreműködésével kezdődhetett meg néhány esztendeje a kecskeméti jogi karon (Károli Gáspár Református Egyetem) és a győri Széchenyi István Főiskola Állam- és Jogtudományi Oktatási Intézetében a jogtörténet oktatása.

A jogtörténeti tanszékeken a hetvenes-nyolcvanas években felzárkózott egy új nemzedék, melynek tagjai ma már az egyetemi oktatás derékhadát képezik. Ők tudományos munkásságuk szempontjából összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben indultak a szakmában: sokkal kevésbé kötötte őket ideológiai direktíva, valójában az idősebb kollégák instrukciói alapján kezdhették meg tudományos munkásságukat (Balogh Elemér, Bódiné Beliznai Kinga, Béli Gábor, Homoki-Nagy Mária, Horváth Attila, Ijjas József, Kajtár István, Kahler Frigyes, Mezey Barna, Pomogyi László, Rácz Lajos, Révész T. Mihály, Stipta István).

Zlinszky János miskolci egyetemi tanár fáradozása nyomán az Európai Közösség támogatásával megnyíltak a külhoni kutatások lehetőségei is. Ezzel egy időben a fiatalok új generációja jelentkezett (Korsósné Delacasse Krisztina, Király Mária, Szabó István, Balogh Judit, Völgyesi Levente).

IRODALOM

Asztalos L.: Die ungarische Privatrechtswissenschaft im Zeitalter des Dualismus. In Annales Univ. Sci. Budapest, 1967; Baranyai B.: Vizsgálódás a Quadripartitum körül. In Illés József emlékkönyv. Budapest, 1942; Béli G.: Vármegyei statútumalkotás a XVI-XVIII. században. Pécs, 1987. Dolgozatok az állam és jogtudományok köréből, XVIII.; Béli G.: Magyar jogtörténet. Pécs, 1995; Boreczky E.: Akirályi tárnokmester hivatala 1405-ig. Budapest, 1904; Both Ö.: Wissenschaftliche Forschungsrichtungen auf dem Gebiete der ungarischen Rechtsgeschichte seit 1945. In Einzelne Probleme der Rechtsgeschichte und des Römischen Rechts. Szeged, 1970; Bónis Gy.: Einfüsse des römischen Rechts in Ungarn Ius Romanum Medii Aevi. V. 10. Mediolani, 1964; Bónis Gy.: Fünf- undzwanzigJahre ungarische Rechtsgeschichtsschreibung (1945-1969). Zeitschrift der Savigny-Stiftungfür Rechtsgeschichte. Germanische Abteilung, 1970; Bónis Gy.: Középkorijogunk elemei. Budapest, 1972; Bónis Gy.: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971; Bónis Gy.: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Budapest, 1972; Bónis Gy.: Törvény és szokás a Hármaskönyvben. Kolozsvár, 1942; Bónis Gy.: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708. Budapest, 1962; Bölöny J.: Magyar közjog. Budapest, 1942; Brósz R. – Pólay E.: Római jog. Budapest, 1974; CsekeyI.: A rendelet elméleti kérdése. Magyar Közigazgatás, 1927; Csekey I.: A rendeletalkotás új irányai. In Német Károly emlékkönyv. Budapest, 1932; CsekeyI.: Werbőczy és a magyar alkotmányjog. Kolozsvár, 1942; CsekeyI.: A magyar törvény. Magyar Társadalomtudományi Szemle. Budapest, 1913; Csizmadia A.: A magyar városjog. Kolozsvár, 1942; Csizmadia A.: A pécsi egyetem a középkorban. St. Univ. Pécs, 40. Budapest, 1965; Csizmadia A.: A magyar állam- és jogtörténet-tudomány. In Magyar állam- és jogtörténet. Budapest, 1972; Csizmadia A.: A nemzetközi összefogás hatása a jogtörténeti tananyag fejlődésére. Felsőoktatási Szemle, 1976; Csizmadia A.: A magyar állam- és jogtörténet-tudomány. In Magyar állam- és jogtörténet. 5. kiad. Budapest, 1991; Dambrovszky I.: Szabályrendeleti jog. Budapest, 1922; Degré A.: A Négyeskönyv perjogi anyaga. Budapest, 1935; Degré A.: A Négyeskönyv büntetőjogi elvei. Budapest, 1936; Degré A.: A Planum Tabulare keletkezése. In Kolosváry Bálint emlékkönyv. Budapest, 1939; Degré A.: A magyar jogtörténetírás keletkezése és fejlődése a dualizmus korában. Budapest, 1968; Degré A.: Magyar jogtörténetírás a Horthy-korban, Gazdaság és Jogtudomány, 1969; Degré A.: Feudális gyámsági jog Magyarországon. Budapest, 1955; Eckhart F.: A Habsburg-Lotharingiai ház családi törvénye. Karcag, é. n.; Eckhart F.: AJog- és Államtudományi Kar története. Budapest, 1936; Ereky I.: Jogtörténelmi és közjogi tanulmányok. Eperjes, 1917; Fejér Gy.: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus et civilis 1-42. Buda, 1829-44; Ferdinándy G.: Az Aranybulla. Budapest, 1899; FélegyházyJ.: Werbőczy és a kánonjog. Budapest, 1942; Fügedi E.: Középkori magyar városprivilégiumok. In Tanulmányok Budapest múltjából, XIV. Budapest, 1961; Grosschmid B.: Magánjogi előadások. Jogszabálytan. Budapest, 1905; Győrffy Gy. (szerk.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, 1975; Hamza G.: Werbőczy Hármaskönyvének jogforrási jellege. Jogtudományi Közlöny, 1993; Horváth P.: A dualizmuskori jogtörténetírásunk főbb irányai. Acta Fac. Pol. etJur. Univ. Scient. Budapest, 1968; Horváth P.: Die Wirkung der Aufklárung die Entwicklung des juristischen Historismus in Ungarn. In Annales Univ. Sci., 1969; Horváth P.: Historische Umstánde der Entstehung der selbst- stándige ungarischen Rechtsgeschichtswissenschaft. In Annales Univ. Sci., 1973; Horváth P.: Bevezetés az összehasonlító jogtörténet alapelemeibe. Budapest, 1979; Horváth P.: A jogtörténet. In Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945-1970. Budapest, 1970; Illés J.: A Quadripartitum közjogi interpolációi. Értekezés a társadalomtudomány köréből, IV., 1931; Illés J.: Bevezetés a magyar jog történetébe. Budapest, 1910; Iványi B.: Mosóczy Zakariás és a Magyar Corpus Juris keletkezése. Budapest, 1926; Iványi B.: A Corpus Juris Hungarici. Jog, 1934; Iványi B.: A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, különös tekintettel Buda és Pest városokra. Budapest, 1936; Jakab E.: Magyarország Jogtörténeti Emlékei. Századok, 1888; Jobbágyi G.: Werbőczy és a Hármaskönyv. Jogtudományi Közlöny, 1989; Joó Gy.: A magyar törvény fogalma és jogi természete. I-II. Kecskemét, 1904; 1908-1910; Karácsonyi S. – Borovszky S.: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom. Budapest, 1903; Kassay A.: Tárnokszék és tárnoki törvényczikkelyek. Pest, 1848; Kérészy Z.: A Corpus Juris Hungarici mint írott jogi kútfő. Pécs, 1935; Kérészy Z.: A jogszokás derogatórius erejének kérdése a magyar jogi irodalomban. Szeged, 1935; Kiss G.: A jogalkalmazás módszeréről. Budapest, 1909; Klaniczay T.: Egyetem és politika a magyar középkorban. In Eszmetörténeti tanulmányok. Budapest, 1984; Kmety K.: A magyar közjog tankönyve. Budapest, 1907; Knauz N.: II. Endre szabadságlevelei. Budapest, 1869; Kolosváry S. – Óvári K.: Corpus Statutorum Hungariae minicipalium. I-V. Budapest, 1885-1904; Kovachich M. Gy.: Codex juris decretalis ecclesiae Hungariae. I-II. köt. Buda, 1803; Kovács F.: A magyar jogi terminológia kialakulása. Budapest, 1964; Kovács K.: A magyar jogtörténeti kutatások útja és jelenlegi feladatai. Gazdaság és Jogtudomány, 1969; Kovács K.: A magyar jogtörténeti kutatások néhány új jellemző vonása és további feladatai. In Az állam- és jogtudományok fejlődése. Budapest, 1975; Ladik G.: Önkormányzati testületeink szabályrendelet-alkotási joga. Budapest, 1912; Ladik G.: A szabályrendeletek. Budapest, 1912; H. S. Maine: Az ősi jog. Budapest, 1988; Máthé G.: Hajnik Imre centenáris munkája a magyar jogtörténet szerepéről.Jogtudományi Közlöny, 1970; Medvigy G.: Werbőczy és a Tripartitum. Jogállam, 1934; Michnai E. – Lichner P.: Buda városának törvénykönyve. Pozsony, 1845; Molnár K.: Kormányrendeletek. Eger, 1911; Molnár K.: Döntvényeink jogi természete. Eger, 1913; Molnár K.: A kormányrendeletijogalkotás technikája. MagyarJogi Szemle, 1927; Moór Gy.: A különbözőjogforrások, azok egyensúlya és rangfokozata a magyar jogrendszerben. Budapest, 1932; Moór Gy.: A jogrendszer tagozódásának problémája. Budapest, 1937; Nagy E.: A házi törvények és a renuntiatio. Budapest, 1901; Nagy F.: Magyar városi jog. Budapest, 1912; Nagyné Szegvári K.: A jogtörténet-tudomány kutatási eredményei és perspektívái afelszabadulás után (Helyzetelemzés). Budapest, 1975; Paraszkay Gy.: A bírói gyakorlat mint jogforrás. Miskolc, 1929; Pauler T.: A budapesti magyar királyi tudományegyetem története. I. Budapest, 1888; PárniczkyM. – Bátya J.: A Magyar CorpusJuris. Budapest, 1936; PeschkaV.: A többértelmű szokásjog. In Emlékkönyv Beck Salamon születésének 100. évfordulójára. Budapest, 1985; Pisa: Le fonti del diritto. Milano, 1920; Pólay E.: Jehring birtoktana és a magyar jogi romanisztika. In Acta Jur. et Pol. Szeged., 1969; Pólay E.: Der EinfluB der Be- sitzlehre Savignys und Jehrings auf die Literatur der ungarischen Zivilistik im XIX. Jahrhundert. In Acta Jur. et Pol. Szeged, 1970; Quadripartitum. Zágráb, 1798; Rácz Gy.: Az első magyar döntvénytár. MagyarJog, 1983; Ráth Gy.: Az Országbírói Értekezlet a törvénykezés tárgyában. Pest, 1861; Relkovic N.: Buda város jogkönyve. Budapest, 1905; Romano, S.: Corso di diritto costituzionale. Padova, 1933; Sarlós M.: A szellemtörténeti irány és a magyar jogtörténetírás. Jogtudományi Közlöny, 1956; Sarlós M.: Az organikus és a szentkorona-elmélet és a magyar történetírás. Magyar Tudomány, 1960; Schiller B.: A Hármaskönyv egyik állítólagos főforrásáról. In Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1908; Schiller B.: A Hármaskönyv jogforrástana. Budapest, 1902; Schwartz G.: Szokásjog és törvényjog. Jogállam, 1909; Somló B.: A szokásjog. In Farkas Lajos emlékkönyv. Kolozsvár, 1914; Szabó B.: A magyarországi jogi peregrináció a 16-18. században. Kand. ért. 1994; Szabó I.: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Budapest, 1980; Szalay L. – Orsó M.: A római jog története hazánkban és befolyása a magyar jogra, dr. Vécsey Tamás egy. tanár előadásai alapján lejegyezve. Budapest, 1878; Szentpétery I.: A tárnoki ítélőszék kialakulása. Budapest, 1934; Szlemenits P.: Törvényeink története az Árpádok alatt. In Akadémia Évkönyve. 6. köt.; Szlemenics P.: A magyar törvény némely tárgyairól való észrevételek. Tudományos Gyűjtemény, 1817; Tomcsányi M.: Magyar közjog – Alkotmányjog. Budapest, 1926; Vargyai Gy.: Adalékok a magyar nacionalista állam- és jogtörténetírás kritikájához. Történeti Szemle, 1970; Vargyai Gy.: Jogtörténetírás Magyarországon (1969-1971). In Jogtörténeti tanulmányok. III. Budapest, 1974; Veres M.: A tárnoki hatóság és a tárnoki szék (1526-1849). Budapest, 1968; Vécsey T.: Adalék a Magyar CorpusJuris történetéhez. Budapest, 1902; Vécsey T.: A Hármaskönyvhöz, majd a magyar törvénytárhoz csatolva volt régi jogszabályok. Budapest, 1903; Viczián I.: A Quadripartitum eltérése a Tripartitumtól a nemesi magánjogban. Cegléd, é. n.; Wenzel G.: Árpádkori Új Okmánytár. 1-13. Pest, 1860, Budapest, 1874; Wenzel G.: Visszapillantás az előbbi magyar Curiának 1724-1769-iki működésére. Budapest, 1875; Wenzel G.: AXV. századi tárnoki jog. Budapest, 1878; Wenzel G.: Magyarország városai és városjogai a múltban és jelenben. Budapest, 1877; Zachár Gy.: A szokásjog némely sajátos tulajdonságáról. In GrosschmidBéni emlékkönyv. Budapest, 1912; 1993; ZlinszkyJ.: Amagyarjog tradicionálisan európai jog. Jogtudományi Közlöny, 1955; Zlinszky J.: Ein Versuch zur Rezeption des römischen Rechts in Ungarn. Fs. Herdlitzka. München, 1972; Zlinszky J.: Bányajogi reformtörekvések Magyarországon a 19. században. Miskolc, 1988; ZlinszkyJ.: Vita et operaJ. Decii Baronii. Publ. Univ. Miskolc. VII. 1992; ZlinszkyJ.: Werbőczy jogforrástana. Jogtudományi Közlöny, 1993; Zsedényi B.: A vacuum iuris. Miskolc, 1928.