Ugrás a tartalomhoz

Európa ezer éve I–II.

Klaniczay Gábor (2004)

Osiris Kiadó

8. fejezet - IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI–XII. SZÁZAD)

8. fejezet - IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI–XII. SZÁZAD)

Székely György – EGYHÁZ ÉS ÁLLAM: AZ INVESZTITÚRAHARC ELSŐ KÉT SZAKASZA

Az invesztitúraharc első szakasza

1059-ben került sor a pápaság függetlenítése érdekében a pápaválasztási eljárás reformjára. A lateráni zsinaton a burgundiai származású II. Miklós pápa (1059-1061) rendelkezést hirdetett ki, amely a pápaválasztást a bíborosok (kardinálisok), a pápa által kinevezett kiemelkedő rangú egyházi vezetők kezébe tette le. A rendelkezés éle egyaránt irányult az Egyházi Állam világi feudális urai és a német császári befolyás ellen. Hildebrandnak e tervezet elkészítésében nagy szerepe volt. A zsinat végül úgy határozott, hogy a választásban a jövőben világi személyek nem vehetnek részt. Az erőviszonyok – egyelőre – nem zárták ki teljesen a világi befolyás érvényesülését: a pápaválasztáshoz továbbra is a római nép hozzájárulása és a császár – mint római patricius – beleegyezése kellett. A lateráni zsinat atyái a továbbiakban a világi invesztitúra ellen és a papi nőtlenség (cölibátus) keresztülviteléért léptek fel. A papok azonban legfeljebb Rómában és a pápa tényleges ellenőrzése alatt álló környékén engedelmeskedtek a nőtlenség követelményének, másutt élesen szembeszálltak a határozattal.

A következő reformpápa, II. Sándor (eredeti nevén Anselmo da Baggio 1061-1073) alatt tovább élesedett a harc a császárság és pápaság között. II. Sándor például megdorgálta a császári követeket, mivel azok az általa kiközösített ravennai és pármai főpapokkal érintkeztek.

A pápaság, amely hatalmát a keresztény világ távoli egyházaira is ki kívánta terjeszteni, semmiképp sem tűrhette a nagy vagyonú és befolyásos milánói egyház autonomista irányzatát. A Sant'Ambrogio egyház körül tömörülő, úgynevezett ambroziánus egyház sok gondot okozott Rómának, érzékeny tekintélyveszteséget jelentett a milánói érseki szék betöltése. 1045-ben tudniillik négy jelölt versengett az utódlásért, s közülük a császár egy feudális urat, inkább a fegyver, mint az ima emberét nevezte ki. A császár tulajdonképpen a jogát gyakorolta, ugyanis mindeddig az invesztitúrát a világi hatalom feje tartotta kezében és csak a püspök felszentelése tartozott egyházi felettesére. A méltatlan püspökállítás azonban elégedetlenséget váltott ki pápai körökben, de felkelt a milánói nép is, hogy tiltakozzék az am- broziánus egyház meggyalázása ellen. Wido érsek 1070-ben, belefáradva a harcokba, önként lemondott és szerzetes lett.

Rövidesen ezután azonban egy előkelő milánói, Gottfried – állítólag ezer font lefizetését ígérve – szintén elérte, hogy a császár nevezze ki érseknek. Milánó lakossága ismét felkelt, szabad választást követelt és elűzte Gottfriedot a városból. Hatására a szomszédos városok is elzavarták a császári akarattal kinevezett püspökeiket. A pápaság fedezte ezeket a mozgalmakat: Widót az egyház tudta nélküli lemondása ürügyével, Gottfriedot mint elődje életében annak érseki székét bitorló simoniákus eretneket kiközösítette.

II. Sándor után a korábban pápai tanácsadó szerzetes, Hildebrand került VII. Gergely néven uralomra (1073-1085). Programját most már mint pápa törekedett megvalósítani.

VII. Gergely alatt nyíltan kitört az invesztitúraharc császárok és pápák küzdelme a hatalmi fölényért, a püspökök kinevezésének és beiktatásának jogáért. VII. Gergely 1075-ben meghirdetett elvei a pápát a császár fölé emelték. Ez elvek a császárok elmozdíthatóságát hirdették, valamint az alattvalók pápai feloldásának jogát hűségesküjük alól. Válaszul 1076 elején a német főpapok wormsi zsinata VII. Gergelyt megfosztotta a pápaságtól.

Az itáliai események már 1074-től lekötötték a császári expanzió erejét, a német urak lázongása pedig politikai sakkhúzásra késztette IV. Henrik császárt. így került sor 1077 elején a híres Canossa-járásra, amikor is a császár három napon át volt kénytelen vezeklő csuhában és fedetlen fővel várni a pápai palota kapuja előtt, mígnem a „megbocsátó” egyházfő elé járulhatott.

A császár megalázkodása azonban csak látszólagos és időleges volt. A két hatalom viszálya rövidesen az olasz tartományok fölötti hegemóniáért vívott harccá alakult.

  1. Henrik ellenpápát választatott Wibert (Guibert) ravennai érsek személyében (III. Kelemen: 1080, 1084-1100).

A harcokban a pápa oldalán kitűnt Luccai Anselm, aki Matild grófnő csapatait vezényelte a császári hadak ellen, s ő szervezte a pápai erők észak-itáliai ellenállását is. A küzdelemben végül azonban VII. Gergely vereséget szenvedett, a német császári seregek beszorították az Angyalvárba. A diadal Henriknek pedig meghozta a császárkoronázást. Az uralkodó és III. Kelemen letették ellenfelüket a pápaságról.

Gergely felszólította a dél-itáliai normannokat, hogy teljesítsék segítségadási kötelezettségüket. A normann had rohammal bevette és pusztította Rómát. Most már azonban a római nép haragjától félve kellett a pápának – a normannok védelme alatt – távoznia a városból.

VI. Gergely halála után egy esztendővel az ügyéhez hű kevés számú bíboros Desiderius montecassinói apáttal töltötte be a pápai trónt. III. Viktor pápa (1086-1087) azonban elődeinél sokkal kevésbé volt harcias, valójában józan politikát, a császárral pedig egyetértést kívánt. Rövidesen visszatért kolostorába (ahol meghalt), a pápai szék lényegében három esztendeig üresen állott.

Viktor után a gregoriánusok egy clunyi francia szerzetest, II. Orbánt választották pápává (1088-1099). A német-római császárral szövetséges keleti egyház vele szemben azonban ebben az időben még mindig az ellenpápát ismerte el. így 1088-1089- ben II. János kijevi metropolita dogmatikai kérdéseket vitató levelét III. Kelemenhez, „az apostoli szék méltó birtoklójának elismert igaz paphoz” címezte. Ot támogatta a konstantinápolyi pátriárka is, akivel levelezésben állott.

A Rómából elűzött II. Orbán Dél-Itáliában vetette meg lábát, ahol élénk egyházi tevékenységet folytatott. A pápának nyújtott katonai segítség fejében a szicíliai normann fejedelmeknek egyre több lehetőségük nyílt arra, hogy „római egyházukat” megerősítsék.

Alig vették figyelembe a pápaságot a püspöki székek alapítása és betöltése tekintetében. A pápaságra tekintet nélkül a püspökségi egyházmegyék határait a régi arab körzetek határaival egybeesően állapították meg, a pápai legátusokat pedig megakadályozták szicíliai tevékenységükben. Már I. Roger a pápa legátusaként az egyház tulajdonképpeni feje lett a szigeten (1098).

Milánó 1100 táján mint önkormányzatát kivívott testület (comune) élvezte a városúr hatalmát betöltő érsekség meggyengülését.

A császárság és pápaság harca V. Henrik (1106-1125) alatt kiújult. Henrik 1110- ben nagy haderővel tört Itáliára, s a következő évben – kihasználva a normannok passzivitását, és merész kísérletként Matild grófnőt téve Itália birodalmi vikáriusává – Rómáig nyomult. A pápát elfogatta. Paszkál pápa 1111-ben megkoronázta II. Henriket.

A pápaság kénytelen volt tudomásul venni, hogy a lateráni zsinaton a normann főpapok nevében csak azok a püspökök és apátok vehetnek részt, akiket erre a nagygróf kijelöl (1112-ben a siracusai püspök, 1123-ban a palermói érsek).

A hatalmi versengés további alakulása folyamán V. Henrik birodalmi gróf rangjára emelte III. Amadeus savoyai uralkodót (1103-1149). Viszont Matild toscanai grófnő pápai hűbéressé lett és az Egyházi Államra hagyta birtokait (1115). Matild halálát másrészt azonban Mantova városa használta ki, és feudális városúrtól szabad várossá (comune) nyilvánította magát.

III. Henrik még egy hadjáratot vezetett Itáliába (1116-1118). 1122-ben V. Henrik és II. Calixtus között létrejött a pápák és császárok első küzdelmét lezáró wormsi konkordátum. Ennek értelmében a püspököket egyházi méltóságukba a gyűrűvel és pásztorbottal a pápa küldötte iktatja be, a császár joga a hűbérbirtokba a jogarral beiktatás maradt. Ez a kompromisszumos eljárás csak átmeneti megnyugvást teremtett az invesztitúraharcban.

Barbarossa Frigyes időszaka

A pápák világi uralmával és a német császárok hatalmával szemben egyaránt határozott értelme volt a régi római köztársasági emlékek megújuló tiszteletének. A közvetlenül a római felkelés (1143) előtt keletkezett, s a polgári mozgalom előhírnökének tekinthető Mirabilia Urbis Romae című mű elsősorban a köztársasági – és nem a császári – Róma műemlékeit foglalja össze.

A szabad római comune (1143. július – 1145. december) az antik senatus feltámasztására törekedett, sőt az 1144. évet így keltezték: „A senatus megújításától számított első évben.” Társadalmi céljait mi sem jelzi jobban, mint hogy az antik intézmények közül fel akarta eleveníteni a tribunusok jogait. A hatalom gyakorlása két consul kezébe összpontosult volna, akik mellett ott áll a száztagú tanács. Milánóban több mint 20 tagú consultestület, Bergamóban 12 tagú consultesület gyakorolta a hatalmat!

Bresciai Arnold szegénymozgalma, amellyel a római városi felkelés összefonódott, még határozottabban pápaellenes színt adott a fiatal római comunénak. A római felkelés el akarta venni a pápától regálejogait (vámok, pénzverés, bírságok, sókitermelés stb.). A felkelés idején az egyház egyik vezető személye, Clairvaux-i Szent Bernát ciszterci apát felhívást intézett III. Konrád császárhoz, a világi és egyházi hatalom együttműködésének fontosságát, a főpap és a király egymásra utaltságát hangoztatva. Fogjanak össze a lázadó Róma elnyomására: „Ha egymást mardossák, egymást öldösik, mindketten elgyengülnek. Gonosz tanácsadók azok, akik abból indulnak ki, hogy az Egyház békéje és szabadsága árt az államnak, vagy pedig, hogy az állam jóléte és dicsősége árt az Egyháznak.”

A császárt már az is szembefordította a zendülőkkel, hogy Róma a prefectusi intézményt 1145-ben megszüntetette, és így ő elesett annak lehetőségétől, hogy a városi igazgatásba beavatkozhassék.

Róma városa nem fogadta el a pápaság által jelölt Barbarossa Frigyes (1152-1190) császárságát sem. A jelölése körül támadt vita lecsillapítása érdekében IV. Anasztáz, az új pápa (1153-1154) Rómába hívta Frigyest. A továbbiakban a pápa egyházi tilalom alá helyezte Bresciai Arnoldot.

Az Itáliába nyomuló „Rőtszakállú” Frigyes előbb Páviában a lombardiaiak koronáját tétette fejére, majd elfogatta a területére menekült Bresciai Arnoldot és pápabarát gesztusként kiszolgáltatta az ekkor már a felkelőkkel ellenséges római városi hatóságoknak. Arnoldot 1155-ben Rómában felakasztották. Barbarossa Frigyes 1155-ben elnyerte a császári koronát.

Róma tehát továbbra is ellenségnek tekintette a német hadakat; Frigyes pedig jobbnak látta, ha visszavonul. Serege megostromolta, kirabolta és felgyújtotta Spo- letót, lerombolta Tortona városát. A lombardiaiaknak azonban Verona táján sikerült elzárniuk előtte az Adige völgyszorosát. A kezdetben nagy zsákmányban reménykedő német lovagok csak kemény harccal tudták kivágni magukat. Ezzel megkezdődött Barbarossa és az olasz városok hosszú küzdelme, amely mindkét részről nagy elszántsággal folyt. A súlyos nyomás alatt – engedmények reményében – 1158-ban Milánó kapitulált, lakosai közkegyelemben is részesültek, a német had nem lépett be a városba.

A császár már 1158-ban Piacenza városa mellett, Roncagliában birodalmi gyűlést tartott, amelyen új értelmezés szerinti császári jogokat hirdetett. Az új regálejogok az addig szedett jövedelmek (pénzverés, vám, piac, királyi várak) körén túl kiterjedtek a közutakra és hidakra, kikötőkre, malmokra, erdőkre, a halászatra alkalmas vizekre, ezüst- és sóbányákra, kincsleletekre. Ezek a követelések mélyen sértették gazdasági érdekeikben Itáliának azokat a területeit, melyeket Frigyes birodalmához kívánt csatolni. Frigyes ezen túl tagadta a lombardiai városok önkormányzatának jogát is, és igazgatásuk, büntetőügyeik vitelének élére a maga embereit állította.

Mivel időközben túl erőssé vált a császár, 1159 után a magyar királyok elhatárolódtak Barbarossa Frigyestől és ellenfeleihez közeledtek. Amikor abban az évben meghalt IV. Adorján pápa, akinek a császár szerződéses kötelezettség alapján biztosította a Patrimonium Petri épségét, feszült helyzet alakult ki a bíborosi kollégiumban. A többség Roland kancellár mellett volt. Ezek választották meg őt, mint III. Sándor pápát (1159-1181). A kisebbség Monticelli Octavian, a Santa Cecilia bíborosa mellett volt, akinek még a Szent Péter kanonokai közt is voltak hívei. O közvetíteni kívánt a császár és Róma közt. Ot jelölte pápául a császár. Belőle lett IV. Viktor (1159-1164). A császár által kezdeményezett páviai zsinatra nem jött el ötvennél több főpap Németországból és Észak-Itáliából. III. Sándor nem volt hajlandó itt megjelenni. A fontos nyugat-európai országok, mint Anglia, Franciaország és Burgundia főpapjai távol maradtak. Az azonban bizonyos, hogy az angol király követséget küldött Páviába és képviseltették ott magukat a lengyel, dán és magyar királyok is. Ennek alapján a császár azt írta az aquileiai patriarchának, hogy a hispániai, magyar, dán és cseh királyságok, valamint a barcelonai, provence-i és burgundiai grófságok elfogadják Viktort. Amikor anathémát mondtak ki Sándor ellen, azt állították, hogy ezt követek és levelek útján Magyarország, Dánia és Csehország királya is alátámasztotta. Ez a nézet beszüremkedett a krónikás hagyományba is. De az állami gesztusok nem jelentették azt, hogy ezeknek az országoknak az egyházai is a zsinat mögé álltak volna. Emiatt kellett a császárnak a prágai püspököt Magyarországra küldenie, hogy Géza fogadja el az ellenpápát, de nem ért el eredményt. A bíborosok többsége 1160 nyarán is hű maradt III. Sándorhoz és így összeköttetései elértek VII. Lajos Franciaországáig, Angliáig, Kasztíliáig, Norvégiáig, Írországig, Magyarországig és a keresztes államokig.

13. Érseki székhelyek a középkori Európában

III. Sándor 1163-ban menekültként tartózkodott Párizsban. Amikor IV. Viktor 1164-ben meghalt, a császár új ellenpápát állított. A Santa Maria in Trastevere bíborosából lett III. Paszkál ellenpápa (1164-1168). Az angol, francia, magyar és normann államok, valamint Velence azonban hűek maradtak Sándorhoz és segítséget adtak neki. Az elszigetelődött császár 1165-ben Würzburgban esküvel kötelezte a püspököket és világi fejedelmeket a III. Sándor elleni harcra és a III. Paszkálért való feltételek nélküli fellépésre. A császár utolsó kísérlete volt III. Calixtus ellenpápául állítása (1168-1178), akit itáliai kudarcai nyomán le kellett mondatnia.

A magyar királyok előjogait Angliában bírálták. John of Salisbury (Johannes Sa- risberiensis) 1167-ben és a canterburyi érsek, Becket Tamás 1168-ban fejtették ki véleményüket III. Sándorhoz írt levelükben. Mindketten párhuzamba állítottak a szicíliai és a magyarországi jelenségeket. Véleményük szerint nem lehet nyugodtan nézni, hogy a magyaroknál világi hatóságok beavatkoznak az egyházi dolgokba, valamint hogy jogsértések vannak kiközösítések rendkívüli felfüggesztésével. A Német-római Birodalmon kívül eső három ország, Anglia, Szicília és Magyarország bizonyos párhuzamaira nem alap nélkül figyeltek fel.

I. Sándor uralma végéig meg-megpróbált érvényt szerezni a normann királlyal szemben is a pápai politikának. A királlyal folytatott levelezésében sok szó esik az egyház szicíliai sérelmeiről. A pápa ugyan a grófoknak, báróknak és lovagoknak tulajdonítja az egyház tűrhetetlen elnyomását, ez azonban feltehetőleg pusztán udvariassági forma, mivel azokra a korábbi intéseire is utal, amelyeket nem követtek a király javító intézkedései. Nyilván a pápaság általános elvének kívánt érvényt szerezni III. Sándor egyik levelében, amidőn a nolai püspökséggel kapcsolatban az ellen tiltakozott, hogy világiak avatkoznak be az egyház életébe.

Az invesztitúra pápai jogát megsértette III. István magyar király azáltal, hogy András, győri püspök megválasztásakor nem a kánoni előírás szerint járt el. Mivel még folyt a német császár és a pápa közti küzdelem, III. Sándor sikernek könyvelhette el, hogy egyezménnyel a magyar király őt ismerte el a római egyház törvényes urának. Emiatt nagyvonalúan szemet hunyt a konkordátum nem hiánytalan betartása felett. Amikor a gregoriánus elvek egy megalkuvás nélküli magyarországi harcosa, Lukács esztergomi érsek a királyra támadt, a pápa védelmébe vette Lukáccsal szemben a királyt. Ezt az 1169-1171 közti fejleményt jelentős állomásnak tarthatjuk a saját egyházról a kegyúri jog felé fejlődésben. A tendenciát megerősítette III. Béla, amikor már 1172-ben vállalta a konkordátum megtartását.

A pápa és ellenpápa harca – természetszerűleg visszahatva – fokozta az itáliai városok és a császár küzdelmét. A harc vezetője az 1159-ben újra felkelt Milánó volt. A német császár 1159-1160-ban a kis Cremát, 1160-1162-ben Milánót ostromolta. Milánó lakóit az éhínség feltétlen megadásra kényszerítette. A császár a város lakóit arra ítélte, hogy vezeklő öltözetben, kötéllel a nyakukon vonuljanak el előtte és kegyelmet könyörögjenek tőle. Frigyes elrendelte a város falainak lerombolását, épületeinek lebontását, és a megsemmisítés jelképeként területe felszántását. (A császárral szövetkező vetélytárs városok ezt végre is hajtották.) Lakosságát ezután négy kerítetlen mezővárosba parancsolta, erőszakkal paraszti sorba akarta kényszeríteni őket. Milánó lakosságának egy része ekkor elhagyta Itáliát.

Sok (általában szélsőséges) intézkedés a kölni érsektől, Rainald von Dassel császári kancellártól származott, aki a kölni királykrónika szerint „fáradhatatlanságában kiemelkedő” személy volt.

A császár, hogy tekintélyét helyreállítsa, újabb hadjáratba kezdett az Alpoktól délre fekvő területeken. Rómát kapui megnyitására kényszerítette. Sándor pápa zarándoknak öltözve délre menekült, az ellenpápa pedig újra császárrá koronázta Bar- barossa Frigyest. Seregében azonban – mielőtt Dél-Itáliába benyomulhatott volna – járvány ütött ki, amely Rainald von Dasselt, sok főurat és a sereg nagy részét elragadta (1167).

1167. december 1-jén megalakult a veronai és cremonai városcsoportokból a Lom- bard Liga. Vezetője Milánó lett, amelyet lakói külső támogatással lassanként újra felépítettek. Más városokból is elűzték a császári tisztviselőket, és a ligához csatlakozott Mantova, Brescia, Bergamo, Parma, Vicenza, Velence, Verona, Treviso, Pa- dova, Ferrara, Piacenza, Modena, Bologna, sőt Lodi és a császár hűségét ekkor először elhagyó Cremona is.

A 16 város szövetségét III. Sándor pápa nyomban védelmével tüntette ki, így a városok fölött a pápa átmenetileg nagy befolyást szerzett. A szövetség élén az úgynevezett rektorkollégium állott, amelyben a városok küldöttei foglaltak helyet, de irányításában a pápai bíboros legátusok működtek közre. A liga 1168-ban új várost alapított a Pó és a Tanaro összefolyásánál, s ezt a pápai szövetség jelképéül Alessand- riának nevezte el.

Az 1160-as évek végén a császár Svájcban igyekezett megszilárdítani hatalmát, hogy az Itáliába vezető hágókat szilárdan kezében tarthassa.

Terni városát 1174-ben a mainzi érsek csapatai feldúlták. Amikor azonban a császár Alessandriát akarta elfoglalni, a lombard szövetség ellenállása meghiúsította ezt. A császár Chiavennában hasztalanul próbált összegyűjteni nagyobb sereget.

Német fejedelemi ellenfelei megtagadták a segítséget, csupán kisebb német püspöki csapatok érkeztek. Ezek a lovagok azonban elégtelennek bizonyultak a lombard városszövetség erőivel szemben. 1176-ban a legnanói csatában a számbeli fölényben levő milánói gyalogság súlyos vereséget mért a német lovagi hadra.

A legnanói csata már a lovagi hadsereg fölényének bealkonyodását jelezte. Barba- rossa ezután brabanti zsoldosokkal is kísérletezett, majd rá kellett állnia a megszégyenítő békealkudozásokra. A császár megbízásából egy ciszterci apát ment III. Sándor pápához, az ő közvetítése készítette elő az 1176. évi, Anagniban kötött megállapodást, majd az 1177-es velencei békét, amelyben a pápa nemcsak elégtételt kapott, hanem meg is szégyenítette a gőgös császárt. Barbarossa arra kényszerült, hogy nyilvánosan, a Szent Márk téren megcsókolja a pápa cipőjét, majd III. Sándor lovát, amelyen a pápa diadalmasan ült, gyalog vezesse.

A végleges megegyezés 1183-ban Konstanzban jött létre: a császár és fia, Henrik, a római király elismerte Verona és a többi lombard város jogát saját bíráskodásra és igazgatásra. Lemondtak a beszállásolási jog megváltása címén szedett adóról is. A császár kénytelen volt a regálejogok nagy részét visszaadni a lombard városoknak, így az általuk korábban birtokolt hidakat, malmokat, vízi utakat, berkeket, legelőket; tűrnie kellett, hogy megerősítsék falaikat és hadat állítsanak. Csak ilyen megkötésekkel vették tudomásul a polgárok a császár főhűbéruraságát, még Alessand- riának is sikerült átmentenie magát.