Ugrás a tartalomhoz

Európa ezer éve I–II.

Klaniczay Gábor (2004)

Osiris Kiadó

1. fejezet - BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL

1. fejezet - BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL

A középkor fogalma

A középkor az európai történet olyan szakasza, amelyről jólesik gondolkodni. Definíció szerint az ókor és az újkor közötti időszakot nevezzük így, azt a közbülső periódust, amely átmenetet jelent az európai civilizáció lenyűgöző kezdetei és modern vívmányai között. A köztes helyzet persze teli van kétértelműségekkel. Ha kétpólusú rendszerben szemléljük, már nem a régi és még nem az új, vagy fordítva, lehetővé teszi a múlt bizonyos elemeinek a továbbélését, miközben helyet készít a jövő megszületésének. De beilleszthetjük az ilyen köztes korszakot egy hármas rendszerbe is, ahol saját önálló jellegzetességeivel különül el elődjétől és utódjától. Ez a helyzet ideális környezetet ad az egymással vitatkozó értelmezéseknek, az elutasításnak és az apológiának, szűnni nem akaró kilengéseket a megvetéstől a dicsőítésig, az egzotikumig, a felejtéstől az újrafelfedezésig.

A középkor legtartósabb jelzője már azelőtt megjelent, mielőtt magát a terminust kitalálták volna. Az itáliai humanistától örököltük, akik Petrarcával az élen sűrűn panaszkodtak arra a „sötét”, „barbár” korszakra, amely elválasztotta a görög és latin antikvitás büszkeségeit saját koruktól, ahol azok dicsőségesen újraszülethettek. A felvilágosodás még tovább fokozta ezt a negatív hozzáállást, a középkort egyenesen a tudatlanság és a babona korának bélyegezve (Voltaire). Másfelől, abban a pillanatban, amikor a reneszánszt – Kolumbusz, Gutenberg és Kopernikusz felfedezései nyomán – kezdte felváltani az újkor, abban a pillanatban, amikor nyilvánvaló lett, hogy a középkor véglegesen elmúlt, a szokványos elítélést fokozatosan háttérbe szorították a feltörő nosztalgia hullámai: a lovagkor ábrándjai, melyeket feltámasztani próbált Ariosto, Cervantes és Tasso; a szentség és az egységes kereszténység eszménye, amelyet évszázadról évszázadra megújuló kultusszal vettek körül a katolikus reform képviselői, a bollandisták, Chateaubriand és a romantika gondolkodói. A nagyszerű középkori katedrálisok inspiráció forrásai lehettek mind a szabadkőművesség, mind az okkultista mozgalmak számára. A középkori páncélok, fegyverek, várkastélyok szilaj energiája már az angliai gothic romance óta foglalkoztatja képzeletvilágunkat, ekörül kristályosodott ki a heroikus-lovagias romantika és a wagneri „új barbárság”, hogy azután a XX. század második felére a Monty Python komikus világává szelídüljön. A középkori városok és a kézműipari munkák organikus szépségére az újrafelfedezés lelkesedésével bukkant rá a preraffaelita mozgalom, Burckhardt, Huizinga, a szecesszió és az art deco.

Mindehhez a sokfelé húzó megítéléshez hozzá kell adni egy további dimenziót is, a különböző – helyi, intézményes, regionális, nemzeti, s végső soron európai – identitásokét, s mindazokat a formákat, amelyekben ezek ránk hagyományozódtak.

A középkorkutatók megörökölték a kolostori évkönyveket, a városi és a dinasztikus krónikákat, a rendtörténeteket, és megörököltek olyan krónikákat is, amelyek a nyugat-európai kereszténység történetét világtörténelemként mutatták be. Niccolo Machiavelli Beszélgetések Titus Livius tíz könyvéről című írása (1517-1519), Francesco Guicciardini Itália története (1540) és Shakespeare király-drámái után középkorról szóló gondolkodás egy jelentős részét a „nemzeti gyökerek” felkutatása határozta meg. Ebbe a keretbe illeszkedett Lodovico Antonio Muratori (1672-1750) antikvárius kíváncsiságának nagyszerű szülötte, a Rerum Italicarum Scriptores forráskiadvány-sorozata; a német múlt forrásait közzétevő, Georg Heinrich Pertz által 1826- ban elkezdett hatalmas és rendszeres gyűjtemény, a Monumenta Germaniae Historica; a Jules Michelet által írt Histoire de France; Augustin Thierry Récit des temps mérovingiens (1840) című műve és Charles Frederic Maitland tanulmányai az angol „common law” intézményéről. A XX. század elejének történeti érdeklődése azután ismét az egyetemes keretek – a kereszténység, a pápaság, a császárság – felé fordult, kutatni kezdték azokat a struktúrákat, amelyek Európa születését előmozdították. A középkor ebben az összefüggésben a modern Európa kialakulását jelentette, egy olyan civilizáció felnőtté válását, amely a korábbi eredményeire támaszkodva felkészült a földkerekség meghódítására.

Azután jöttek a XX. század világháborúi és forradalmai, és utánuk a középkor iránti érdeklődés ismét új formában támadt fel. A háborúval és háború nélkül is pusztító modern civilizációval, s különösen annak diktatórikus-totalitarianista változataival szemben a középkori keresztény kultúra értékeinek, remekműveinek a megóvása és méltó elemzése önmagán túlnövő feladat lett. Az értékek pontos megismerésében kitűnő vallástörténeti, filozófiatörténeti, művészettörténeti és irodalomtörténeti tanulmányok, igényes új kritikai kiadások és múzeumok segítettek. Erich Auerbach, Hippolyte Delehaye, Charles Homer Haskins, Ernst Robert Curtius, Étienne Gilson, Johan Huizinga, Paul Oskar Kristeller, Erwin Panofsky helyreállította a mienktől különböző értékrend és esztétikai kánon alapján működő középkori gondolkodás és művészet csúcsteljesítményeinek megbecsülését. Sokakat ráébresztett arra, hogy ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a reneszánsz, a humanizmus, a lovagiasság szabályait betartó modern diplomácia megszületése, s mi több, érdemes ezekre támaszkodnunk ma is a fenyegető modern barbárságok ellenében.

A történetírást megújító interdiszciplináris megközelítések a hatvanas években a kanonizált értékek mellett ismét felfedezték a sokszínűséget, az antropológus módjára vizsgálható másságot. A francia Annales történészei (Marc Bloch, Georges Duby, Jacques Le Goff) számára valóságos kincsesbánya lett a középkori civilizáció „totális” története. Mindebből – épp a sikeres rekonstrukció életszerűsége miatt – a hetvenes években váratlan módon bestsellertéma lett: nemcsak a „nouvelle histoire" olyan monográfiái, mint Emmanuel Le Roy Ladurie könyve, Montaillou (1975), hanem olyan újszerű történeti regények is, mint a Barbara Tuchman által írt Távoli tükör (1978) vagy Umberto Eco történeti krimije, A rózsa neve (1980). A középkort 1980 óta hetente új életre keltik, feltalálják és színre viszik, nemcsak a középkori várkastélyok, kolostorok, városházák százaiban, de a hipermodern kultúrcentru- mokban és egyetemi campusokon is.

A legutóbbi évtizedben két további elem gazdagította e képet. A kommunizmus kelet-európai összeomlása után e régió történeti tudata sokakat meglepő módon nem a nyugati modernség, hanem inkább a középkori eredetek felé fordult. Ez gyakorta XIX. századi stílusban történt, legitimációt keresve a történeti múltban a politikai és területi követeléseknek, de akadtak olyanok is, akik a középkorban az európai identitás „közös gyökereit” keresték, amelyek összekapcsolják Európa nyugati és keleti felét. A másik újdonság a kronológia szülötte: a 2000. esztendő nyugaton újra előhívta a világvége apokaliptikus gondolatával kacérkodó eszmefuttatásokat. Kelet-Európa is ünnepelte az évfordulót, de chiliasztikus számítások helyett itt pompaszerető millenáris szertartásokat láthattunk, zászlólengetést az itteni keresztény államok dicső megalapításának ezeréves évfordulóihoz.

Milyen középkorképet részesítsünk előnyben, az új millenniumban? Kinek a középkor-képét fogadjuk el érvényesnek? Három nézőpontból közelítem meg e kérdést: (1) a periodizáció, (2) a struktúrák és (3) a történetek, személyiségek és művek madártávlat-szerű áttekintése segítségével.