Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Érzelemelméletek

Érzelemelméletek

Az affektusokkal foglalkozó pszichológusok az érzelem definícióján kívül sokat vitatkoznak arról is, hogy az érzelmek működése milyen egységes elméleti keretben írható le. A problémának szintén vannak filozófiai előzményei. Egyetlen példaként Arisztotelész elgondolását említjük, amely nagy vonalakban mai terminológiával is értelmezhető – ezt jelzik a zárójelbe tett kifejezések. Arisztotelész szerint az érzelem olyan élmény, amelyben együtt van jelen a szellem (az elme) és a test (fiziológia) működése. Akkor keletkezik érzelem, ha valami jó vagy rossz hatással van a személyre (értékelés) – aki ekkor a jó dologra, a gyönyörre vágyik (megközelítés), a rossztól, a fájdalomtól (fiziológia) pedig menekülni igyekszik (elkerülés). Már ebben a nézetben is – többé-kevésbé expliciten – megfogalmazódik számos ma is érvényes probléma az érzelmek természetét illetően, amelyek azonban részletesen a pszichológiai érzelemelméletekben kerülnek kifejtésre.

Az érzelmek perifériás elmélete (James-Lange-elmélet)

Az érzelem elméleti megközelítésének egyik korai kérdése az úgynevezett szekvenciaprobléma volt, vagyis az, hogy az érzelem összetevői, jelen esetben az esemény, annak észlelése és a testi válasz, milyen sorrendben követik egymást az érzelem élményének kialakulásában. A válasz a hétköznapi okoskodásunk szerint egyértelműnek tűnhet: észlelünk egy eseményt, amely érzelmi reakciót, illetve élményt vált ki belőlünk, és ez testi változásokhoz vezet. Ezzel a magától értetődőnek tűnő elgondolással szemben az érzelem pszichológiai vizsgálatának kezdetén alternatív szekvencia rajzolódott ki. Az egyik leghíresebb teóriát a kiváló pszichológus, William James (1884) és egy dán fiziológus, Carl Lange (1885) egymástól függetlenül javasolta. A két elképzelést az utókor összekapcsolta, és manapság csak James-Lange-teóriaként emlegeti.

A James-Lange-teória azt hangsúlyozza, hogy a tárgy vagy esemény érzékelését követően az idegrendszeri közvetítéssel viselkedésesen és/vagy vegetatívan válaszolunk az eseményre, majd az érzelmi élmény ennek a válasznak az észlelése során alakul ki. Az események sorrendje tehát a következőképpen alakul: INGER → INTERPRETÁCIÓ → TESTI VÁLASZ → ÉRZELEM (Ellsworth, 1994). Az érzelmi élmény tehát a külső eseményre adott válasz észleléséből származik, ezért hívják ezt az elméletet az érzelmek perifériás elméletének is. Az eseményre adott válasz lehet a viselkedés, a testi változások és az általános idegrendszeri aktivációs állapotban bekövetkező változás egyaránt. Vegyük észre az elmélet egy sajátosságát, éspedig azt, hogy a környezet nem közvetlenül, hanem a testi változásokon keresztül váltja ki az érzelmi élményt. A James-Lange-elméletnek éppen az az egyik legfontosabb eleme, hogy a testi folyamatok az érzelem lényegi részét képezik. James megfogalmazásában:

„A testi változások közvetlenül követik az izgató tény észlelését, és az érzelem ugyanezeknek a változásoknak az átélése, ahogy azok megjelennek az érzelemben.” (James, 1884, idézi plutchik, 1980, 81. o.)

Ha például az utcán sétálva figyelmetlenül lelépünk a járdáról, és egy autó hirtelen ránk dudál, először ledermedünk, majd gyorsan visszaugrunk a védelmet nyújtó járdára, elkezdjük kapkodni a levegőt, heves szívdobogást érzünk, és megállapítjuk, hogy megijedtünk. Klasszikusabb példát idézve: a hegyeket járva elibénk toppan egy medve, aminek hatására fejvesztve szaladunk el, és félelmet élünk át. Az elmélet szerint nem azért rohanunk el, mert félünk, hanem azért félünk, mert elrohanunk. Az események sorának ilyen szegmentációja azonban mesterséges, és csak az elképzelés megértését szolgálja. Ugyanakkor félrevezető lehet ez a leírás akkor, ha az események ilyen láncolatához azt tételezzük fel, hogy az egyik lépésnek be kell fejeződnie ahhoz, hogy a másik elkezdődjön. Az inger észlelése, az interpretáció, a testi válasz és az érzelem kialakulása folytonos mozgásban vannak (Ellsworth, 1994). Azt mondhatjuk, hogy a James-Lange-elmélet Descartes-nak az emberről kialakított dualista elképzelését is tükrözi, tulajdonképpen a descartes-i elképzelések pszichologizálásáról van szó (Power-Dalgleish, 1997). Descartes, a filozófus, az embert testből és lélekből állónak képzelte el, ahol a test és a lélek egymástól függetlenül, de egymással kölcsönhatásban működik. Manapság ezt a modellt nem tekintjük elfogadhatónak, ugyanakkor a test és a lélek ilyen mesterséges szétválasztása nagy hatással volt a pszichológia útjaira (vö. Pléh, 2000a), sokszor tévútjaira, gyakran szinte megoldhatatlan problémát okozva a pszichológusoknak.

Gyakorlati példával is szemléltethetjük James és Lange talán kissé teoretikusnak tűnő meggondolásait. Enyhe megterhelésre adott fiziológiai válaszok, például a felfokozott légzés következtében a vér kémiai összetételében előálló változások észlelése arra érzékeny személyek esetében súlyos félelmi, úgynevezett pánikrohamokat válthat ki. Itt tulajdonképpen egy enyhe testi változás veszélyként, valamilyen közelgő katasztrófa előjelévé való minősítése váltja ki és tartja fenn a szélsőséges érzelmi állapotot jelentő pánikrohamot (Kopp-Fóris, 1993).

A James-Lange-elmélet (függetlenül attól, hogy az elképzelés helyesen írja-e le a valóságot) jelentős érdeme, hogy megtermékenyítően hatott az érzelmekről való gondolkodásra. Az elméletből következő egyik jelentős probléma és ma is fennálló vita, hogy a különböző érzelmekkel mennyiben jár együtt mintázott vegetatív reakció. Az elméletből az következik, hogy a különböző érzelmekkel más-más mintázatú testi válaszok járnak együtt (erre a problémára Az érzelmek és az arousal című alfejezetben visszatérünk).

A James-Lange-elmélet alkalmazása jelen van a faciális feedback hipotézisében is, amivel az Érzelemkifejezés és kommunikáció című alfejezetben foglalkozunk majd.

Az érzelmek centrális elmélete és a neurofiziológiai tradíció: klasszikus elképzelések

A James-Lange-elmélet legnevesebb kritikusa, Walter B. Cannon (1989/1927) számos olyan empirikus tapasztalaton alapuló érvet hozott fel az elképzeléssel szemben, amelyek elsősorban a vegetatív reakciók észlelésének az érzelmi élményben betöltött szerepét kérdőjelezték meg:

  • A vegetatív változások túl lassúak ahhoz, hogy az érzelmek forrásai legyenek.

  • A zsigerek viszonylag érzéketlenek, mivel érzőidegekkel való ellátottságuk alacsony.

  • A belső szervi változások mesterséges előidézése nem eredményez érzelmeket.

  • A zsigerek és a központi idegrendszer kapcsolatának megszüntetése nem okoz változást az érzelmi viselkedésben.

  • A nagyon különböző érzelmi és nem érzelmi állapotokban hasonló viszcerális reakciók vesznek részt.

Cannon nemcsak kritizálta az elméletet, hanem alternatív elgondolást is bemutatott. Szerinte az érzelmi élményt a talamusz aktivitása határozza meg, és feltételezte, hogy az érzelmi élmény a testi változásokkal közel azonos időben jelenik meg. Érdemes idézni Cannon megfogalmazásában, hogy hogyan alakul ki az érzelmi élmény:

. .egy külső helyzet ingerli a receptorokat, és az ennek következtében létrejövő ingerület impulzusokat bocsát a kéregbe. Az impulzusok kéregbe érkezéséhez kondicionált folyamatok kapcsolódnak, melyek meghatározzák a válasz irányát. A talamikus neuronok serkentett, kisülésre kész állapotba kerülnek, vagy azért, mert a válasz bizonyos módon, illetve formában indítódik, és ezért a kérgi idegsejtek serkentik a talamikus folyamatokat, vagy azért, mert a receptorból jövő centripetális impulzusok keltenek talamikus folyamatokat. (...) Feltételezhetjük tehát, hogy amikor e neuronok sajátos kombinációban kisülnek, nemcsak az izmokat és zsigereket hozzák ingerületbe, hanem a kéreghez vezető afferens pályákat is serkentik direkt összeköttetés vagy irradiáció útján. A magától adódó elmélet szerint az érzelmek sajátos minősége akkor adódik hozzá az egyszerű érzékletekhez, amikor a talamikus folyamatok felgerjesztődnek. (...) A tala- mikus kisülés megjelenésekor a testi változások majdnem egyszerre lépnek föl az érzelmi élménnyel.” (Cannon, 1989/1927, 31. o. – Tremkó Mariann ford.)

Vegyük észre Cannon elméletének sajátosságait: az érzelmi élmények és a testi változások egyidejűleg jelennek meg, valamint az érzelmek minőségét a talamusz neuronjai kisülésének mintázata befolyásolja. Mivel Cannon az érzelmeket a központi idegrendszer által meghatározottnak tartja, az elképzelést – más, hasonló elveket valló teóriákkal együtt – centrális elméletnek is hívják. Még egy fontos jellegzetessége van cannon álláspontjának – függetlenül attól, hogy melyik idegrendszeri struktúra jelentőségét hangsúlyozza –, éspedig az, hogy számára az érzelmi élmény csupán velejárója a testi változásoknak. Konkrétabban: veszélyhelyzet esetén a testi változások (a menekülés vagy a harc) szerepet játszanak a túlélésben, míg az érzelmi élmények nem, ez utóbbiak csak kísérik a megfelelő választ.

Cannon követői és az utókor előszeretettel hangsúlyozzák az érzelmek centrális eredetét, ugyanakkor az érzelmek központi idegrendszert hangsúlyozó elméletei nagyon rövid idő alatt jelentős változásokon mentek keresztül, és nagymértékű variabilitást mutatnak. Már 1937-ben Papez más idegrendszeri struktúrákat javasolt az érzelmek agyi meghatározóiként. A Papez-körként ismertetett anatómiai rendszer számos struktúrát fog át a talamusztól az agykéregig. így része a hippokampusz, az amygdala, a parahippokampális gyrus, a cinguláris gyrus, az elülső talamikus magvak, a mam- miláris test, a talamusz és a hipotalamusz. Az elméletet azok a tapasztalatok támasztották alá, hogy az említett struktúrák aktiválása erős érzelmi válaszokat vált ki, valamint a mamilláris test irtása érzelemmentességet eredményezett majmoknál. Papez kifejti, hogy „a filogenetikusan ősi kéreg és a vele kapcsolatos struktúrák, a rhinencephalon (szaglókéreg) képezi az emocionális működés anatómiai alapját” (MacLean, 1972/1968, 293. o.).

Az elméletet továbbfejlesztve később MacLean ezeknek a struktúráknak a rendszerét limbikus rendszernek nevezte el. Érdemes itt elidőzni egy kicsit. MacLean anatómiai vizsgálódásai nyomán az idegrendszer fejlődésében azt találta, hogy a limbikus rendszer minden emlős agyában megtalálható, sőt a struktúra az emlősfejlődés során gyakorlatilag változatlan fejlettségi szinten maradt, ugyanakkor az agykéreg a törzsfejlődés során fokozatosan egyre kiterjedtebbé vált. A limbikus rendszer tehát az agytörzset körülölelő ősi struktúrának (allokortex) tekinthető, szemben az agykéreggel, ami a törzsfejlődés során fejlődött egyre nagyobbá, azaz új filogenetikai eredmény (neokortex). Ezzel tulajdonképpen MacLean arra is utal, hogy a biológiai szabályozást illetően az érzelmek az ősi struktúrákhoz kapcsolódnak. Az érzelem biológiai elméletei gyakran érvelnek azzal, hogy az érzelmek ősi természetűek, és az állatoknál is megfigyelhetők. Az érzelmekkel kapcsolatos idegrendszeri szabályozó rendszerekről az Érzelmi végrehajtó körök az agyban című szövegdobozban talál további ismereteket az olvasó.

Az érzelmek kéttényezős elmélete

Az érzelmek magyarázatában a fiziológiai megközelítések alternatívájaként jöttek létre a kogníciót hangsúlyozó elgondolások. Schachter és Singer (1962) javasolta az egyik legkorábbi ilyen elméletet. Az érzelmek kéttényezős elmélete az érzelmekben a vegetatív aktivációs állapot (arousal) kognitív magyarázatát hangsúlyozza. Eszerint az érzelmek az általános vegetatív aktivációs szint (lásd részletesen később) megváltozásával járnak. Az átélt érzelmek minőségét az határozza meg, hogy hogyan magyarázzuk, címkézzük ezt a vegetatív változást. Az oki magyarázat tulajdonításában (az attribúcióban) szerepet kapnak az aktuális helyzet jellemzői és a korábbi tapasztalatok, illetve ismeretek. Az elmélet két sajátossága, hogy 1. az arousal érzelmekre nem specifikus jellegét tételezi fel, valamint 2. azt mondja, hogy a megnövekedett arousal magyarázati igényt indukál, és javasolja, hogy amennyiben nincs kielégítő magyarázat, akkor a környezetben keressük azt. Ez azt jelenti, hogy valamilyen, a környezetből származtatható címkével látjuk el a megnövekedett arousalt. Ebből az is következik, hogy ha van megfelelő magyarázat, például azért dobog hevesebben a szívünk, mert futottunk, akkor nem címkézzük az állapotot érzelemnek.

20.5. táblázat -

ÉRZELMI VÉGREHAJTÓ KÖRÖK AZ AGYBAN

Panskepp elmélete

A kezdeti kutatások óta a biológiai nézőpontú pszichológusok számos modellt vázoltak fel az érzelmek agyi struktúrákkal való kapcsolatáról. Az egyik legátfogóbb Panksepp (1982) elképzelése. Eszerint az érzelmek az emlősagy veleszületett agyi végrehajtó köreinek aktivitásait tükrözik, amelyek a környezeti kihívásokra adandó adaptív válaszokat segítik elő. Bár az alapvető érzelmi végrehajtó körök száma korlátozott (lásd az Alapérzelmek című alfejezetet), de keveredésük, kölcsönhatásuk és a szociális tanulás révén az érzelmek sokkal nagyobb változatosságot mutatnak, mint maguk a végrehajtó körök. Panksepp elméletében megfogalmazza az érzelmi végrehajtó körök működési elveit (Panksepp, 1982, 1992), eszerint a végrehajtó körök:

  • genetikailag meghatározottak, és feltétel nélkül aktiválódnak jelentősebb kihívást jelentő helyzetekben;

  • aktiválják vagy gátolják a megfelelő viselkedéseket;

  • visszacsatolási folyamatokon keresztül befolyásolják a releváns szenzoros rendszerek érzékenységét;

  • neurális aktivitásuk tovább tarthat a kiváltó körülményeknél;

  • aktivitásuk az érzelmileg semleges ingerekkel kapcsolatos kondicionálási mechanizmusok révén kontroll alá is kerülhet;

  • kapcsolatban állnak a tudatosságot és a komplex döntési folyamatokat meghatározó agyi mechanizmusokkal, s ezáltal hozzájárulnak a viselkedések közötti szelekcióhoz.

A fenti meggondolások alapján Panksepp négy érzelmi végrehajtó kört feltételezett:

  1. Az elvárással kapcsolatos végrehajtó kör, amelynek legfontosabb összetevője a mediális előagyi köteg. Ennek a rendszernek a működése során a pozitív ösztönzők az emlősben anticipációs megközelítő (appetitív) viselkedést indítanak be, amelyek anticipációt, reményt vagy vágyat keltenek.

  2. A dühvel kapcsolatos végrehajtó kör fő adaptív funkciója a viselkedés serkentése akkor, ha az elvárással kapcsolatos végrehajtó kör működése hirtelen lecsökken, ha a testfelszínt irritálják, illetve ha az organizmust korlátozzák vagy frusztrálják. A dühöt közvetítő hipotalamikus érzelmi rendszer volt az első, amit azonosítottak. A végrehajtó kör részei többek között a hipotalamusz és az amygdala egyes területei, valamint a központi szürke terület. A dührendszerrel kapcsolódó érzelmek a gyűlölet és a harag.

  3. A félelemmel kapcsolatos végrehajtó kör a menekülő viselkedést irányítja. Működése még kevéssé ismert. A rendszert olyan ingerek aktiválják, amelyek fájdalommal vagy destrukcióval való fenyegetéssel kapcsolódnak össze. A rendszer részei a hipotalamusz egyes területei (anteroventrális, anterior laterális) és az amygdalához való kapcsolódása. A félelemrendszerrel kapcsolatos további érzelem a szorongás, amit Panksepp a félelem kevésbé intenzív formájának tekint.

U

  1. A pánikkal kapcsolatos végrehajtó kör az elmélet legellentmondásosabb összetevője. Legfontosabb funkciója a társas kohézió fenntartása. Ez a végrehajtó kör például a fiatal állatok distressz- vokalizációjával is kapcsolatos, ami kétségtelenül a felnőtt állatok gondozó viselkedését váltja ki, hasonlóan ahhoz, amikor a felnőttek a szomorú személyhez odafordulnak, és megpróbálják felvidítani. A pániknak Panksepp szerint kevésbé intenzív formája a bánat, amelynek kiváltója a szociális

  2. veszteség, a magány és a gyász. A végrehajtó körhöz kapcsolódó agyi struktúrák a dorzomediális hipo- talamusz, a stria terminális ágymagja, a ventrális szeptális terület és az anterior cinguláris terület. A rendszer aktivitása distresszvokalizációval és lobbanékony viselkedéssel jár együtt.

Panksepp immár klasszikussá vált tanulmánya számos kritikát kapott. Ezekkel kapcsolatban Pank- sepp maga is elismeri, hogy vannak olyan érzelmek, amelyek nem értelmezhetők a szubkortikális végrehajtó körök működésével. Ezek az érzelmek (pl. az irigység vagy a büszkeség) a személyes tapasztalat talaján, társas modellálás során és adott kulturális kontextusban alakulnak ki.

A félelem és kondicionálhatósága: az amygdala központi szerepe

LeDoux (1995, 2000), valamint más neurofiziológusok komolyan kétségbe vonták „a limbikus rendszer mint az érzelmek idegrendszeri háttere” koncepció tarthatóságát, és az emóciók neurofiziológiai hátterének más mechanizmusai után kutattak. LeDoux kutatásaiban a félelem és annak kondicionálható- sága került a fókuszba, mivel a félelmet kifejezetten megfelelőnek tartotta a vizsgálódás számára. Ez az érzelem ugyanis kultúrától függetlenül az életünk része, ráadásul az emlősöknél is könnyen megfigyelhető és tanulmányozható. LeDoux kutatásaiban a félelem kondicionálásával és ennek neurofizio- lógiai hátterével foglalkozik. A félelmi válasz akkor kondicionálható, ha a kellemetlen feltételen ingert (pl. áramütés, erős zaj) semleges ingerrel párosítják. Kellő számú társítás után a semleges inger kiváltja a félelmi választ.

A kutatások feltárták, hogy a kondicionált félelem esetében az információ a feltétlen és a feltételes ingerről az amygdala közvetítésével jut el az agytörzsben található viselkedéses, autonóm és endokrin kontrollrendszerekhez (LeDoux, 2000). Az amygdala központi szerepet játszik tehát a félelemben. Az amygdala maga is meglehetősen összetett struktúra, és nem minden része vesz részt a félelem kondicionálásában. Laterális és bazolaterális területei kapnak inputot agykérgi szomatoszenzoros területekről és kéreg alatti struktúrákból, például a talamuszból és a hippokampuszból. A kéreg alatti struktúráknak eltérő szerepük lehet a kondicionálás folyamatában. Míg a közvetlen talamusz-amygdala kapcsolat a szenzoros input (pl. erős hang), azaz a feltételes inger közvetítésében játszik szerepet, addig a kontextuális kondicionáláshoz az amygdala mellett a hippokampális kapcsolatra is szükség van. A feltétlen inger által hordozott információ szintén vagy az agykéreg közvetítésével, vagy közvetlenül a talamuszon át jut el az amygdalába. Ez a két feltétel támogatja azt a hipotézist, hogy a félelmet kiváltó feltétlen és feltételes inger közötti kapcsolat kialakulásának idegrendszeri helyszíne az amygdala. A félel- mi válasz közvetítésében az amygdala központi magjának van fontos szerepe, mivel ennek irtása a fé- lelmi viselkedés elmaradását eredményezi. A központi magnak kimutatható kapcsolatai vannak az agytörzsnek azon rendszereivel, amelyek a félelmi válasz különböző összetevőit (pl. vérnyomás-emelkedés, reszketés, hormonális válaszok) kontrollálják.

Az amygdala szerepe a félelemmel kapcsolatban LeDoux (2000) nyomán tehát a következő (lásd az ábrát): az amygdala szenzoros inputot kap az agykéreg különböző szenzoros területeiről vagy a tala- muszból, ugyanakkor az amygdala maga is befolyásolja az agykérgi információfeldolgozási folyamatokat, azaz az agykérgi vagy talamikus input nyomán aktiválódva maga is befolyásolja, hogy milyen input érkezzen hozzá az agykéregből, így képes meghatározni, hogy van-e valami veszély a külvilágban. Mindezen túl képes nemspecifikusan is befolyásolni a szenzoros kérgi területek működését azáltal, hogy aktiválja az agytörzsi arousalrendszerek egy részét. Amikor tehát az amygdala veszélyt detektál, akkor aktiválja ezt a nemspecifikus arousalrendszert, és ezzel képes növelni az információfeldolgozás hatékonyságát akkor is, ha a veszélyt jelző inger elkerüli a figyelmi fókuszt.

LeDoux és más neurofiziológusok munkái a félelem példáján azt mutatják, hogy nem elégedhetünk meg azzal az elnagyolt magyarázattal, hogy az érzelmek biológiai hátterében az általában vett limbikus rendszer áll, hanem precíz idegtudományi vizsgálódások szükségesek ahhoz, hogy megértsük az egyes érzelmek hátterében álló pontos biológiai mechanizmusokat.

A hangingerrel kiváltott félelmi kondicionálás anatómiája LeDoux (2000, 163. o.) nyomán


Az elmélet igazolására tervezett vizsgálat immár a pszichológia klasszikus kísérletévé vált, ezért erre kissé részletesebben is kitérünk. A kísérlet abból indul ki, hogy amennyiben az érzelem két fontos összetevője a vegetatív arousal és annak címkézése, akkor ezek az összetevők egymástól függetlenül is befolyásolhatók, és az egyiket befolyásolva változást idézhetünk elő a másikban. A kutatók „vitamininjekciót” adtak be egyetemi hallgatóknak. Az injekció vagy adrenalin hatóanyagot vagy placebót (hatóanyag nélküli sóoldat) tartalmazott. Az előbbi a kísérleti, az utóbbi a kontrollcsoport volt. Az adrenalin szimpatikus izgalmi állapotot idéz elő a szervezetben (pl. gyorsabb szívdobogás, gyakoribb légzés stb.). így tehát van egy olyan csoport, ahol lesz vegetatív arousalváltozás, és egy olyan, ahol ilyet nem várhatunk. A kísérleti csoport további alcsoportokra oszlott. Az egyik csoport tagjait tájékoztatták a szer hatásáról, a másik két csoport résztvevőit pedig vagy nem tájékoztatták, vagy félreinformálták. Tehát egy csoport tagjainak volt magyarázata arra, hogy mit érez, a többieknek nem. A kísérlet további részében egy kísérleti személynek álcázott beépített személy viselkedésével manipulálta az aktuális környezetet: a csoportok egy részében pozitív érzelmet (eufória) mutatott, vidám volt, játékot kezdeményezett, és például papírgalacsinokkal dobálódzott. A csoportok másik részében dühös volt, csapkodott, elégedetlenkedett a kísérletvezető viselkedésével és kérdéseivel kapcsolatban. A vizsgálati személyek érzelmi állapotát megfigyeléssel, valamint ön- jellemzős kérdőívvel mérték. Az eredmények azt mutatják, hogy a szer hatásairól nem tájékoztatott, illetve félreinformált csoport nagyobb mértékben számolt be pozitív, illetve negatív érzelemről, illetve nagyobb mértékben mutatott pozitív vagy negatív érzelmekre utaló viselkedéses jegyeket – mindkét esetben a megfigyelt modell viselkedésének megfelelően.

Az érzelmek kéttényezős elméletének későbbi vizsgálataiban sokféle módszert alkalmaztak. Az egyik ilyen módszer a kémiai anyagok által kiváltott izgalmi hatások és az erre vonatkozó információk vagy kontextuális ingerek manipulálására épült. Ezek a vizsgálatok gyakorlatilag azt kutatták, hogy a téves oki tulajdonítások felerősíthetik-e az érzelmi élményt. A kutatások egy része nem támasztotta alá egyértelműen az elméletet, míg a vizsgálatok másik része az elméletet egy-egy aspektusból támogatta, de sohasem teljesen (Leventhal-Tomarken, 1989/1986). Egyéb vizsgálatok más következtetést teszteltek, nevezetesen azt, hogy ha az érzelmi izgalmat tévesen nem érzelmi forrásoknak tulajdonítják, akkor csökken-e vagy teljesen megszűnik az érzelem élménye. Az előbbiekhez hasonlóan ebben a tekintetben is igen vegyes az elmélet támogatottsága (Leventhal-Tomarken, 1989/1986).

Az érzelmek kéttényezős elméletével szoros kapcsolatban álló más elméleti következtetések is születtek. így például Zillman (1971, idézi Leventhal-Tomarken, 1989/1986) izgalomátvitel-elmé- letének az a lényege, hogy a szimpatikus izgalmi állapot nem szűnik meg hirtelen, hanem valamilyen intenzitással hosszabban is fennmaradhat (pl. intenzív testmozgás során). így a fennmaradt izgalmi aktivitás átvihető más helyzetbe, ahol összeadódhat a helyzet által kiváltott izgalmi állapottal, és felerősítheti az újabb helyzetben az érzelmi élményt és az érzelmi viselkedést (pl. agresszió), mert a személyek rendszerint nem képesek egynél több oknak tulajdonítani érzelmi állapotukat.

Az érzelmek kéttényezős elméletét Stuart Valins (1966, idézi Leventhal-Tomarken, 1989/1986) a hamis fiziológiai visszajelzés paradigmán belül vizsgálta. Abból indult ki, hogy nem is maga az arousal tényleges észlelése a lényeges, hanem annak tudata, illetve az abban való hit, hogy izgatottak vagyunk. Ha ez így van, akkor szétválasztható a tényleges izgalmi állapot és az arról való tudás vagy ismeret. Valins eredeti vizsgálatában egyetemista férfiaknak valós vagy hamis visszajelzést adott a saját szívverésükről, miközben a Playboy lapjain látható félmeztelen nőket nézték. Azok a vizsgálati személyek, akik a szívritmusukról hamis visszajelzést kaptak (úgy tudták, hogy jobban dobogott a szívük bizonyos képeknél), az adott fotókon látható nőket szexuálisan vonzóbbnak találták, szemben azokkal, akik valós visszajelzést kaptak. Az ezt követő nagyszámú vizsgálat (lásd Parkinson, 1989/1985) nyomán megállapítható, hogy a belső állapotok hamis visszajelzése módosíthatja számos érzelmi inger értékelését és az érzelmi válaszokat abban az esetben, ha az izgalmi állapot nem túl erős, és a vizsgálati személyeknek kevés tapasztalatuk van az ilyen vizsgálati helyzettel kapcsolatban (Leventhal-Tomarken, 1989/1986).

Annak ellenére, hogy a klasszikus vizsgálattal és annak eredményeivel kapcsolatban igen komoly kritikák merültek fel, ráadásul az eredeti kísérletet megismételve az eredmények nem voltak egyértelműek, Schachter és Singer munkája mégis sokáig jelentős hatást gyakorolt az érzelmek kutatására. Néhány „tisztán” kognitív nézetet valló követőjük (részben a fent tárgyalt Valins-hatás nyomán is) teljesen kiiktatta az érzelmek magyarázatából a vegetatív arousalt, a kognitív tényezők jelentőségét hangsúlyozva.

Az érzelmek kognitívkiértékelés-elméletei

A korai elméletek: Arnold és Lazarus

A kognitív tényezők érzelmek kialakulásában betöltött jelentőségének vizsgálata során számos pszichológus odáig ment, hogy a kognitív folyamatokkal értelmezi az érzelmek kialakulását. A kiértékeléselméletek szerint az érzelmek alakulásában a helyzetre vonatkozó ismeretek és hiedelmek értékelése játszik jelentős szerepet. Eszerint az érzelmeket az határozza meg, hogy a helyzet, ahogyan azt észleljük, mennyiben és hogyan befolyásolja, illetve befolyásolhatja személyes életünket. Ezt a kognitív folyamatot (ki)értékelésnek nevezzük.

Legkorábban Magda Arnold (1960, 1970) használta a (ki)értékelés fogalmát arra, hogy az érzelmek közötti minőségbeli különbségeket értelmezze. Arnold szerint az emberek az ingereket és eseményeket pozitívként vagy negatívként kategorizálják: „az érzelem... átélt tendencia valami felé, amit az egyén jónak értékel, és valamitől eltávolító, amit rossznak ítél” (Arnold, 1970, 196. o.). Az ingerek jelentőségének eldöntésében szerinte a limbikus rendszer játszik fontos szerepet. Emellett az ingerek agykérgi szintű feldolgozása és kiértékelése is lezajlik, amelynek révén az elvárások, az emlékezet, a hiedelmek, az oki attribúciók sora is hozzájárul az inger vagy esemény teljes kiértékeléséhez. Arnold bizonyos értelemben tulajdonképpen visszatér a szekvenciaproblémához (lásd Az érzelmek perifériás elmélete című részben), vagyis ahhoz a kérdéshez, hogy az érzelem keletkezésében az egyes tényezők milyen sorrendi-oki sorozatban követik egymást. Az ő javaslata az érzelem keletkezésének mechanizmusára: INGER → ÉRTÉKELÉS → AKCIÓTENDENCIA → ÉRZÉS (Arnold, 1970).

Vegyük észre az érdekes párhuzamot a James-féle érzelemelmélettel, amely szerint „az érzelmekre jellemző testi változások közvetlenül követik a létező tény percepcióját’ (James, 1890, idézi Roseman, 1 9 84,1 5. o. – kiemelés a tanulmányban).

A „percepció” már James elméletében olyan összetett kognitív folyamatokat foglal magában, mint a felismerés, következtetés, nyelvhasználat (Roseman, 1984). Arnold a hatvanas években kifejti, hogy az inger észlelése értelmezhető értékelésként. A kiértékelés talaján az ingertárgy irányába cselekvési tendenciák (megközelítés vagy visszahúzódás) ébrednek, amik érzelmeket (kedvelés – nem kedvelés) keltenek. Megjegyezzük, hogy bizonyos értelemben az elmélet kognitív motivációteóriaként is felfogható (a motivációs problémára Az érzelmek és az arousal című részben érintőlegesen visszatérünk). Szomorúság például akkor jön létre, ha ártalmas tárgy van a közelben, viszont amikor ezt a közelben lévő káros dolgot le kell küzdeni, megjelenik a düh.

A kiértékelést hangsúlyozó másik jelentős korai elmélet megalkotója Richard Lazarus (1966, 1993) volt, aki elmélete első megfogalmazását követően többször is átdolgozta elképzelését. Lazarus már összetett kiértékelési folyamatokat írt le: megkülönböztetett elsődleges és másodlagos értékelési folyamatokat. Az elsődleges értékelési folyamatok során a helyzet személyes jelentőségét értékeljük, illetve azt mérjük fel, hogy az adott szituáció mennyire kongruens személyes céljainkkal, azaz gátol vagy éppen segít a vágyaink elérésében. Ez az értékelési folyamat minden érzelem esetében jelen van, mert fontos abban, hogy meghatározza a szükséges bevonódás mértékét, és regisztrálja a lehetséges veszélyeket vagy éppen a felmerülő előnyöket. Ugyanakkor az elsődleges értékelés még nem alkalmas arra, hogy az érzelmi élmények között finom különbségeket tegyen. Az elsődleges értékelési folyamatok során dől el például egy helyzetről, hogy fenyegetőnek, ártalmasnak vagy kihívásnak értelmezzük (Lazarus, 1993). Vegyük példának azt az iskolai helyzetet, hogy a tanár felelni hív ki három tanulót. Az egyik diák első pillanatban arra gondol, hogy éppen ma nem készült, és a rossz felelet elrontja a bizonyítványát (ártalom), a másik tanuló ugyanezt a helyzetet úgy értékeli, hogy a rossz jegy miatt eltiltják majd otthon a tévénézéstől (fenyegetés). A harmadik gyerek ugyanebben a helyzetben arra gondol, hogy próbáljuk meg, hátha emlékszünk valamire a múlt óráról (kihívás). Ugyanazt a helyzetet képesek vagyunk más-más módon értékelni, ami viszont befolyásolja, hogy hogyan viselkedünk, és milyen érzelmet élünk át. így lehetséges az is, hogy ugyanolyan helyzetben a három tanuló másként viselkedik.

A másodlagos értékelésifolyamatok során alaposabb elemzésnek vetjük alá a szituációt aszerint, hogy kinek tulajdonítható a helyzet (pl. magunknak vagy másoknak), milyen lehetőségeink vannak a nem kívánatos helyzet javítására, illetve a kívánatos fenntartására, és milyenek a jövőbeni kilátások. A másodlagos értékelési folyamatok alapján dől el az, hogy milyen érzelmet tapasztalunk, és hogyan cselekszünk az adott helyzetben.

Az értékelési folyamatok egyrészt szerepet játszanak abban, hogy a személy milyen megküzdési módot választ az adott helyzetben, ugyanakkor hozzájárulnak a személy és a környezet közötti viszony jelentésének kimunkálásához. Ez arra utal, hogy a személy és a környezetének érintkezése során kidolgozzuk, de feltehetően nem mindig tudatosítjuk az érzelem kognitív, motivációs és kapcsolati jelentését. Egyes érzelmek kapcsolati témáját a 16.5. táblázatban foglaltuk össze. A másodlagos értékelési folyamat során alakul ki az érzelmek változatossága.

20.6. táblázat - 16.5. táblázat. Az érzelmek és az alapvető kapcsolati témák (Lazarus, 1993, 13. o.)

Érzelem

Alapvető kapcsolati téma

Düh

Megalázó támadás ellenem vagy a hozzám tartozók ellen

Szorongás

A bizonytalansággal való szembesülés, egzisztenciális veszély

Rémület

Azonnali, konkrét és elsöprő fizikai veszély

Bűnösségérzet

Morális előírások megszegése

Szégyen

Az énideálnak való megfelelés sikertelensége

Irigység

Valaminek az akarása, ami másnak van

Féltékenység

Neheztelés egy harmadik félre mások érzelmeinek és jóindulatának elvesztésért vagy annak veszélyeztetéséért

Undor

Megemészthetetlen tárgyak, (átvitt értelemben) gondolatok elfogyasztása vagy ezek közelébe kerülés

Boldogság

Jelentős előrehaladás a célok megvalósítása felé

Büszkeség

Az énidentitás fejlődése értékes tárgy vagy teljesítmény önmagának vagy saját csoportjának tulajdonítása révén

Megkönnyebbülés

Kellemetlen, a céljainkkal össze nem egyeztethető helyzet jobbra fordulása vagy megszűnése

Remény

Félelem a legrosszabbtól, de várakozás a jobbra

Szeretet

A másik személlyel való érzelmi viszonyba kerülés, ami rendszerint, de nem mindig viszonzott

Együttérzés

Másik személy, illetve személyek megindító szenvedése és a segítségre való törekvés


Az elmélet illusztrálására nézzük meg, hogyan értelmezhetjük az értékelési folyamatokkal például a dühöt. A düh esetében a helyzetet úgy értékeljük, hogy a személy számára fontos, de céljaival nem kongruens, amelynek kialakulásáért ráadásul más tehető felelőssé. Például a vizsgázó dühös lesz, ha egy számára fontos tárgyból (személyes fontosság) rossz jegyet kap a vizsgáztatótól (inkongruencia), annak ellenére, hogy tanult (a tanár hibáztatása).

Az elmélet fontos feltevése, hogy ahol érzelem van, ott kogníció is van, hiszen az érzelmek lényege a kognitív kiértékelés. Ezzel a szemlélettel azonban sokan nem értenek egyet. Az elmélet ezen és korábbi változatainak hatására jelentős, a pszichológia számára mindenképpen megtermékenyítő vita alakult ki abban a kérdésben, hogy vajon hogyan viszonyul a kogníció és az érzelem egymáshoz. Erre a kérdésre a későbbiekben még visszatérünk a Zajonc-Lazarus-vita kapcsán.

Újabb kiértékeléselméletek: a kiértékelés dimenziói

Az értékelési folyamatok Lazarus-féle elsődleges és másodlagos felosztását az újabb kiértékeléselméletek többségében már nem találjuk meg, ugyanakkor a legtöbben számos szempontból egyetértenek Lazarusszal (Ellsworth-Scherer, 2003): 1. Mivel a kogníció révén az emberek képesek finom különbségeket tenni az értékelési folyamatok során, ezért az érzelmek nagy változatosságát tapasztaljuk meg, ami nehezen összeegyeztethető azokkal az elképzelésekkel, amelyek korlátozott számú, jól elkülöníthető alapérzelmeket hangsúlyoznak. Világosan látszik, hogy az értékeléselméletek szemben állnak azokkal az elméletekkel, amelyek az érzelmi élmények kemény neurofiziológiai huzalo- zottságát tételezik fel, hiszen az érzelmeket az értékelési folyamatok eredményeként fogják fel. 2. A kiértékeléselméletek szerint az érzelmi élmény sokkal inkább folytonos folyamat, mint valamilyen esemény által kiváltott egyszeri eredmény. Gondoljuk meg, hogy az esemény és saját magunk viselkedése is folyamatos újraértékelésen mehet keresztül. Scherer (2003) például amellett érvel, hogy a kogníció és az érzelmi folyamatok között visszacsatolások zajlanak le. Az értékeléselméletek elsősorban az egyirányú folyamatot hangsúlyozzák (vö. szekvenciaprobléma), nevezetesen: az észlelés, az emlékezet és az értékelés előidézi az érzelmi reakciót, ami maga is befolyásolja a figyelmet, az ítéleteket, a döntéseket vagy éppen a problémamegoldást. Scherer arra mutat rá, hogy teoretikusan elképzelhető, hogy az érzelmek hatására megváltozott percepciók, kognitív reprezentációk, valamint a figyelmi és más kognitív folyamatok visszahatnak az értékelési folyamatra és az érzelmi reakcióra egyaránt, egyfajta visszacsatolási mechanizmusként módosítva azt. Továbbá visszacsatolást nyújthatnak az érzelmi reakció által kiváltott döntési folyamatok és viselkedések is. Az ilyen rekurzív folyamatok részletes empirikus vizsgálata azonban még várat magára.

Az újabb kiértékeléselméletek azokra az értékelési dimenziókra fókuszáltak, amelyek alapve- tőek az érzelmek kiváltásában és megkülönböztetésében. A leggyakrabban alkalmazott értékelési dimenziók csoportjait Ellsworth és Scherer (2003) nyomán ismertetjük:

Újdonság. Az egyik legalapvetőbb ingerjellemző. Az új ingerek megragadják a figyelmet, és olyan folyamatokat indukálnak, amelyek az inger értékelését eredményezik. Ennek az egyik alaposan tanulmányozott formája az orientációs reflex, ahol a primitívebb mechanizmusok mellett olyan értékelőfolyamatok is szerepet kaphatnak, amelyek az újdonság vagy az ismerősség felismerésével kapcsolatosak, ez utóbbi a szenzoros input és az emlékezetben tárolt sémák közötti összeillés következtében áll elő.

Valencia vagy kellemesség. Az inger valenciája vagy kellemessége meghatározza, hogy megközelítő vagy eltávolító választ mutatunk. Nagyon korai kutatások az inger intenzitását összekapcsolták a kellemesség-kellemetlenség jellemzővel vagy az inger hedonikus tónusával (Berlyne, 1960). A valencia azonban túlmutat az inger intenzitásán: az egyszerű szenzomotoros folyamatokon túl az inger kellemességének észlelése magában foglalja a korábbi kondicionálási folyamatokat, tanult preferenciákat és averziókat is.

Motivációs relevancia. Az inger relevanciáját számos tényező határozza meg, beleértve az organizmus céljait, szükségleteit, valamint ezek hierarchiáját. Például az életet fenyegető eseményt jelző inger fontosabb lehet minden más ingernél. Különböző kiértékeléselméletek jelentősen eltérhetnek az ingerek motivációs relevanciájának tárgyalásában.

Az erő és a megküzdés értékelése. Több értékelési folyamatot is idesorolhatunk, beleértve az oki attribúciót, az erő, a kontrollálhatóság és a hatóképesség észlelését. Fontos, hogy elkülönítsük az erő és a kontrollálhatóság fogalmát. Az erő arra utal, hogy az egyénnek egyedül vagy akár mások segítségével módjában áll az események menetét megváltoztatni. A kontrollálhatóság ezzel szemben arra utal, hogy az események egyáltalán megváltoztathatók-e. Egy súlyos földrengés például nem kontrollálható, a személynek nincs módjában megakadályozni a földrengés bekövetkezését.

Társas kontextus. Az érzelmi válaszok társas következményeinek értékelése fontos lépés az érzelmi válaszok kivitelezésében. A kiértékeléselméletek éppen ezért hangsúlyoznak olyan dimenziókat is, amelyek a viselkedés társas normákkal való összeegyeztethetőségével, a saját vagy mások viselkedésének értékelésével kapcsolatosak.

16.7. ábra. Roseman modellje szerint kisszámú, azaz 6 értékelési dimenzió mentén viszonylag nagyszámú, 17 érzelmet értelmezhetünk (Roseman et al., 1996, 269. o.)

A kiértékeléselméletekre példaként a 16.7. ábrán Roseman (1984, újabb változata Roseman et al., 1996) modelljét mutatjuk be. Ebben a modellben 6 értékelési dimenzió mentén 17 különböző érzelmet különíthetünk el. Az ábrán bemutatott modellben az értékelés dimenziói a következők:

  1. a veszélybe került célok/szükségletek: motivációval konzisztens vagy inkonzisztens,

  2. felelősség: a körülmények, mások vagy saját maga,

  3. elvárás: váratlan, bizonytalan, biztos,

  4. kellemesség: vonzó (appetitív) vagy taszító (averzív),

  5. megküzdési lehetőség: alacsony vagy magas kontrollpotenciál,

  6. az averzív esemény forrása: karakterológiai vagy nem karakterológiai, azaz személyhez kötött vagy nem személyhez kötött.

A kiértékelési dimenziók döntési algoritmust, képletesen szólva döntési fát képezhetnek. A különböző kiértékeléselméletek által felvázolt döntési fák természetesen nem mindig jelzik előre a kiváltott érzelmet. A kiértékelés elméleteinek megalkotói úgy becsülik, hogy a kiértékelés dimenzióinak ismeretében 65-70 százalékos pontossággal lehet előre jelezni érzelmeket (Reisenzein-Hoff- man, 1993, idézi Reeve, 2005).

A Zajonc-Lazarus-vita: Melyik van előbb: az érzelem vagy a kogníció?

Az alábbiakban bemutatásra kerülő híres vita az érzelem vagy a kogníció elsőbbségéről példa arra is, hogy a tudomány fejlődése során természetes, hogy a különböző nézőpontokat képviselők szenvedélyes szakmai vitákat folytatnak egymással. Ennek a nevezetes polémiának a két résztvevője Robert Zajonc és Richard Lazarus volt.

Zajonc (1980, 1989/1984) komoly kritikával illette a kiértékelési elméletnek azt az elemét, miszerint az érzelmek mindenképpen a kognitív folyamatok eredményei, azaz az érzelmek mindig posztkognitívak. Zajonc (1989/1984) számos érvet hozott fel annak alátámasztására, hogy előállhatnak érzelmek kognitív kiértékelés nélkül is, azaz lehetséges olyan érzelem, ami prekognitív:

  • Az érzelmi reakciók a törzsfejlődésben és az egyedfejlődésben elsőbbséget mutatnak.

  • Az érzelem és a kogníció külön neuro anatómiai struktúrákkal azonosíthatók.

  • Az értékelés és az érzelem gyakran nem felelnek meg egymásnak.

  • Az értékelés és a kogníció nélkül új érzelmi reakciók alakíthatók ki.

  • Érzelmi állapotok idézhetők elő nem kognitív és nem perceptuális eljárásokkal is.

Zajonc álláspontja, saját szavaival összefoglalva:

„Az érzelmek a szervezet érzelmi állapotában egy adott időben bekövetkező változásokban nyilvánulnak meg. Mi az első lépés az egyik emocionális állapotból egy másik állapotba történő váltásban? Világos, hogy az egyik ilyen feltétel a kognitív tevékenység. Eszünkbe juthat egy szomorú esemény, vagy emlékezhetünk egy közeli kellemetlen kötelességünkre. Hangulatunk változása lesz az eredmény. Azonban vannak más reakciók, amelyek következtében az ember hirtelen megváltoztathatja figyelme irányulását, vagy általánosan élénk lesz. (...) Az, ami a béka figyelmét a vízililiom leveléről a kígyóra átirányítja, nem csak magának a kígyónak az észlelése. Ami átváltja a béka figyelmét, az a változás egy bizonyos formája a környezetben. Talán a fénymintázat változása, amelyet a vízililiom szárának mozgása okozott, amely különbözik a néhány perccel korábbi mintázattól. Lehet természetesen a víz hullámzásának pillanatnyi változása vagy a periferiális látásban érzékelt tükröződés. Aktiválódik egy szenzomotoros program, az izmok megfeszülnek, és ez már a menekülésre való készenlét. E minimális szenzoros jel eredményeként, anélkül hogy jelentéssel bíró információvá kellene átalakítani, radikális érzelmi állapotváltozás következik be.” (Zajonc, 1989/1984, 205-206. o. – Séra László ford.)

A fenti idézetből is kitűnik a Zajonc által felvetett, kognícióra vonatkozó egyik fontos probléma. Nevezetesen, szükséges annak tisztázása, hogy mit is értünk kogníció alatt, és hogy milyen meny- nyiségű információ kell az érzelmi válasz kiváltásához: azaz, elegendő egy szenzoros inger, vagy összetettebb információfeldolgozási folyamatok is feltétlenül szükségesek?

Lazarus (1989/1984) válaszában hangsúlyozta, hogy az érzelmek forrásai az organizmus és a környezet közötti folyamatos tranzakciók, és ehhez az organizmusnak értékelnie kell a környezeti eseményeket a saját jóllétével kapcsolatban. így Lazarus szerint a vita egyik lényegi pontja annak pontos meghatározása, hogy mi érzelem, és mi nem az (vö. Az érzelem meghatározása és az érzelemmel kapcsolatos alapfogalmak című alfejezet). Így például a megrezzenési reakciót Lazarus nem tekinti érzelemnek, míg mások, például Zajonc is, hajlamos érzelemként meghatározni. Ezzel kapcsolatban idézzük Lazarus megfogalmazását:

„.egy érzelem nem határozható meg pusztán a viselkedés, a szubjektív közlés vagy a fiziológiai válaszok szerint; azonosításához mind a három összetevő szükséges, minthogy mindegyik létrehozható olyan feltételekkel, amelyek nem szükségszerűen váltanak ki érzelmet, mint. a testgyakorlással keltett arousal. Egy érzelemkutatónak gondot kell fordítani arra, hogy milyen válaszállapotok vagy folyamatok nevezhetők érzelemnek, és milyenek nem; egy vagy akár két válaszkritérium teljesülése nem elég.” (Lazarus, 1989/1984, 215. o. – Barkóczi Ilona ford.)

Lazarus további érvelése arra vonatkozott, hogy a kogníció befolyásolása megváltoztatja az érzelmi mintákat. Illusztrációként egyik kísérletét (Lazarus, 1982, idézi Lazarus, 1993) mutatjuk be. A vizsgálat során szorongást kiváltó filmeket mutattak be a résztvevőknek, például egy kőkorszaki körülmetélési rituálét. A film bemutatása alatt hangfelvételen tájékoztatták a kísérleti személyeket, manipulálva ezzel a kognitív kiértékelést. A „tagadás” feltételben arról tájékoztatták a nézőket, hogy a film szereplői színészek, és a bemutatott rituálé során senki nem élt át fájdalmat. Az „intellektua- lizáció” helyzetben pedig a rituálé antropológiai jelentőségét emelték ki, és azt furcsa bennszülöttszokásként mutatták be. A kontrollhelyzetben nem volt semmilyen tájékoztatás. A film megtekintése alatt folyamatosan mértek néhány fiziológiai mutatót (pl. galvános bőrreakciót, szívritmust). A kísérlet eredménye az volt, hogy a módosított kognitív kiértékelési helyzetben szignifikánsan mérsékeltebb érzelmi választ mértek, mint a kontrollhelyzetben. Ez a vizsgálat arra mindenképpen bizonyíték, hogy a kognitív kiértékelés képes módosítani az érzelmi élményt, de nem feltétlenül győzhet meg bennünket arról, hogy a kogníció megelőzi az érzelmeket.

A vita nem dőlt el egyik fél javára sem, sőt – ahogy ezt tudományos vitáktól elvárjuk – inkább további kérdéseket inspirált. Egyik lehetséges feloldásához a korábban ismertetett LeDoux-féle félelemmel kapcsolatos tanulási folyamatokra utalhatunk vissza (lásd a szövegdobozban, A félelem és kondicionálhatósága cím alatt). LeDoux munkái nyomán azt láttuk, hogy a félelem szabályozásában szerepet játszó amygdala kaphat inputot a talamusz-agykéreg-amygdala úton, de kaphat a kéreg (evolúciós szempontból újabb struktúra) kihagyásával, közvetlenül a talamusztól (evolúciósan régebbi képlet) is. így a már kialakult félelemkondicionálás a kéreg kihagyásával, vagyis akár az inger magasabb szintű feldolgozása nélkül is előállhat, tehát ezeket az érzéseket akárprekognitív- nak is nevezhetjük.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a kogníció-érzelem sorrend kérdése – bár a vita generálója volt – igazából csak másodlagos fontosságú: ha felismerjük azt, hogy az érzelmi folyamatok egymásra hatással alakulnak, akkor a kérdés, hogy a kogníció vagy az érzelem van-e előbb, eléggé mesterségesnek tűnik.

Biológiai vagy kognitív meghatározottságú az érzelem?

A Zajonc-Lazarus-vita referál arra a kérdésre is, hogy az érzelmek biológiailag meghatározottak, vagy inkább kognitívak. A válasz: az emóció nem biológiai vagy kognitív, hanem inkább biológiai és kognitív. Érdemes segítségül hívni Bucknak (1984, 1999) az érzelmek kettős rendszerére vonatkozó elképzelését. Eszerint az érzelmek egy része biológiai, mivel kéreg alatti struktúrákhoz, neuronális körökhöz kapcsolódik. Ezek az érzelmek automatikusak, és nem tudatosan váltódnak ki szenzoros jellemzők és ingerek hatására. Az érzelmek egy másik csoportja, a magasabb rendű érzelmek viszont társadalmi-kulturális és tanulási folyamatok révén meghatározottak, és a kérgi struktúrákkal és mechanizmusokkal vannak kapcsolatban. Ezek az érzelmek viszont az esemény és az esemény jelentésének értékelésével állnak kapcsolatban. Buck (1999) újabb teoretikus meggondolása szerint a biológiai érzelmek képezik az alapját a magasabb rendű érzelmek kialakulásának is, amihez a külső hatások, a társas-társadalmi kihívások, a kognitív fejlődés és az egyéni tapasztalatok járulnak hozzá.

Az áttekintett emócióelméleteket Az érzelmek és az arousal című alfejezetben még kiegészítjük az arousalra alapozó érzelemkoncepciók vázlatos bemutatásával. Az Érzelemelméletek alfejezet lezárásaként megjegyezzük, hogy a téma teljes áttekintése a jelen fejezetben a létező teóriák hihetetlen nagy száma és sokfélesége miatt gyakorlatilag lehetetlen. A megismeréstudomány szemléletváltása (Séra, 1997/1998), illetve az affektív tudomány kialakulása nyomán azonban előrevetíthető, hogy az elméletek további gyarapodása, alakulása mellett – új tendenciaként – integrálódásuk is várható.