Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Emóció és kogníció összefüggése az affektív tudomány nézőpontjából

Emóció és kogníció összefüggése az affektív tudomány nézőpontjából

Az affektív tudomány nem pusztán az érzelmek tudománya, annál szélesebb jelenségkört fed le. A leggyakrabban vizsgált affektív jelenségkörök a következők (Davidson-Scherer-Goldsmith, 2003):

  • érzelmek (emóció): agyi, vegetatív és viselkedéses válaszok összehangolt, viszonylag rövid epizódjai, amelyek serkentik az organizmus válaszát egy külső vagy belső jelentős eseményre;

  • érzések (feeling): az érzelmek szubjektív megjelenítései, reprezentációi;

  • hangulat: diffúz affektív állapot, amely az érzelemnél gyakran kisebb intenzitású, ám hosszabb ideig tart; rendszerint nem kapcsolódik koherens mintázatba szerveződő érzelemkifejezésekkel, és néha nyilvánvaló ok nélkül jelenik meg;

  • attitűdök: viszonylag tartós, affektív színezetű vélekedések, érzelmi előjellel bíró fogékonyság vagy preferencia tárgyak, személyek iránt;

  • affektív stílus: viszonylag stabil diszpozíciók, amelyek arra indítják a személyt, hogy adott tárgyakat, személyeket, jelenségeket bizonyos érzelmi minőségek szerint és/vagy affektív dimenziók mentén észleljen és válaszoljon rájuk;

- temperamentum: a korai életszakaszban megnyilvánuló, feltehetően genetikailag meghatározott affektívstílus-mintázat.

Davidson és munkatársai hangsúlyozzák, hogy egyrészt ezek a jelenségek átfedhetnek (például ellenséges hangulatban nagy a düh átélésének valószínűsége), így megkülönböztetésük nem vezethet olyan túlzó feltételezésekhez, hogy mondjuk ezeknek a konstruktumoknak feltétlenül önálló idegi háttérfolyamataik volnának (például a félelem szabályozásának alapjául szolgáló neurális mechanizmus [részletesebben lásd alább] részben a szorongásos hangulat vagy affektív stílus hátterében is áll) (Davidson et al., 2003).

A modern szemlélet szerint az affektívjelenségek és a kognitívfolyamatok között – részben sajátosan mintázott, szorosan összefüggő agyi szabályozásuk miatt – bonyolult és kontextusérzékeny interakció áll fenn. Az affektusok és a kogníció összetett kapcsolatának jellemzésére érdemes megkülönböztetni érzelmi ingert, érzelmi feladatot, érzelmi taktikát, érzelmi stratégiát és érzelmi célt (Stemmler, 2003). Röviden összefoglalva: egy érzelmi inger (pl. a szülő dühös arca) elindít egy feldolgozófolyamatot, ami az érzelmi feladat (pl. az érzelem pontos felismerése) azonosításához és megoldásához vezet az érintkezés másik résztvevőjében (pl. a gyerekben). Az érzelmi feladatok készítik elő a szervezetet az érzelmi cél (menekülés) elérésére – ennek teljes lépéssorozata az érzelmi stratégia, amelynek egyes részmegnyilvánulásai az érzelmi taktika (válaszként dühös arc, sírás, távozás) elemei.

Az eddigiekben arra alapoztunk, hogy mindenki, még a hétköznapi ember is „tisztában van vele”, hogy mi az érzelem. Azonban az érzelemkutatásra jellemző, hogy „a pszichológusok kivételével mindenki tudja, hogy mi az érzelem” (Young, 1973, idézi Barkóczi-Séra, 1989, 5. o.). Kevésbé vit- riolosan fogalmazva, a pszichológia egyik legnehezebb elméleti és gyakorlati problémája az érzelmek, hangulatok, vagyis az affektusok meghatározása – a definícióknak ugyanis, ahogy ez a pszichológiai jelenségek esetében lenni szokott, messzire ható módszertani és elméleti következményeik vannak.

Az érzelem meghatározása és az érzelemmel kapcsolatos alapfogalmak

A pszichológiában és a társtudományokban jelentős erőfeszítést tesznek azért, hogy az érzelmeket megértsék, megmagyarázzák. A feladat nehézségét mutatja, hogy a szakirodalomban nagyszámú, majdnem száz érzelemmeghatározás található. Az érzelem választott definíciója kritikus, hiszen befolyásolja azt, hogy milyen módon közelítünk vizsgálatunk tárgyához. Éppen ezért a jelen fejezetben olyan meghatározást választottunk, amely megfelelően tág, és lehetővé teszi, hogy itt bemutassuk az érzelmek kutatásának változatosságát és színességét. P. R. Kleinginna és A. M. Kleinginna (1981) például összegyűjtötték a pszichológiában addig ismert 92 érzelemmeghatározást, és ezek alapján egy integrált definíciót javasoltak. Szerintük első megközelítésben az érzelmek a szubjektív és objektív tényezők összjátékának bonyolult halmazai, amelyeket idegi és hormonális rendszerek közvetítenek. Ez az összjáték növelheti a) az érzelmi élményt (pl. az izgatottság mértékét, az öröm érzését stb.); b) kognitív folyamatokat indíthat meg azzal, hogy befolyásolja többek között az érzelmileg lényeges észlelési folyamatokat, az emlékezetet és az események értékelését; c) aktiválhatja az érzelmet kiváltó körülményekhez való fiziológiai alkalmazkodást; és végül d) olyan viselkedéshez vezethet, amely a legtöbbször kifejező, cél által irányított, és elősegíti az alkalmazkodást.

Egy másik meghatározás (Fischer et al., 1990) szerint az érzelem számos tényező egységes össz- játékaként írható le. így az érzelmekben szerepet játszhatnak:

  • kognitív folyamatok, például a kognitív kiértékelés;

  • fiziológiai folyamatok jellegzetes mintázata;

  • cselekvéses hajlandóság;

  • szubjektív érzések;

  • instrumentális viselkedések.

A felsorolt összetevők bármilyen mintázatban előfordulhatnak, vagyis az érzelem aktuális megjelenéséhez nem kötelező az összes tényező jelenléte. E meghatározás szerint az érzelmek az érzelmek fogalmi családjaiba (kategóriáiba) szerveződnek, ahol a hasonló jegyeknek és a hasonlóság mértékének van elsődleges jelentősége, és nincs az érzelmeknek olyan egyetemleges jellemzője, ami mindegyik érzelemre meghatározó lenne.

A kutatók körében az érzelmek definíciói még napjainkban is sok vitára adnak alkalmat. Mindenesetre abban a legtöbben egyetértenek, hogy az érzelmek több tényező együtteséből állnak össze. Attól függően alakul az egyes kutatók által preferált elképzelés, hogy mely összetevőket hangsúlyozzák a többivel szemben. A pszichológusok számára mégis az az egyik legfontosabb kérdés, hogy az érzelem felsorolt komponensei hogyan is viszonyulnak egymáshoz. A különböző elméletek erre vonatkozóan eltérő megoldásokat nyújtanak. Ezzel a kérdéssel az Érzelemelméletek című alfejezet- ben foglalkozunk.

Az érzelem mint fogalmi kategória

Az érzelem meghatározásának nehézségei arra vezettek néhány kutatót, hogy megvizsgálják az érzelem fogalmi szerveződésének sajátosságait. Az olvasó már találkozhatott azzal a problémával, hogy vannak olyan fogalmak, amelyeket természetüknél fogva nem tudunk pontosan meghatározni (lásd Csépe-Győri-Ragó, 2007b). A legtöbb természetes kategória ilyen. Ezek a fogalmak az úgynevezett prototípus (a legjellemzőbb esetük) köré szerveződnek, és a többi eset a prototípussal való hasonlóság (rokonság) mértékében különbözik. Gondoljunk például a madarak fogalmára. Nem nehéz belátni, hogy másképpen madár például a rigó, és másképpen madár például a strucc. Úgy tűnik, hogy a mi kultúránkban a rigó „madarabb” madár, mint a strucc.

Fehr és Russell (1984) kimutatta, hogy az érzelem is ilyen természetes kategória. Azért tűnik nehéznek az érzelem kategóriáját kielégítően definiálni, mert prototípusosan szervezett, és a kategória nem rendelkezik éles definiáló határokkal. Ebből következik, hogy az emberek egy csoportja, többek között a tudósok egy adott köre is, egy jelenséget érzelemnek tekinthet, az emberek egy másik csoportja, a tudósok egy másik köre, ugyanazt a jelenséget nem tekintheti annak. Másik fontos következmény az, hogy az ilyen kategóriáknak belső szerkezetük van, annak köszönhetően, hogy a kategóriának vannak jobb és kevésbé jobb példányai. Gondoljuk meg, mennyire tipikus érzelem például a félelem, az irigység, a vágyakozás, a féltékenység vagy éppen a szeretet.

Érzelem és hangulat

Az érzelmeket megkülönböztethetjük a hangulattól, bár a két fogalom között nagymértékű hasonlóság van. Gendolla (2000) szerint a hangulat elmosódottabb és hosszan tartó érzelmi állapot. A hangulat nem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül valamely tárgyhoz, személyhez vagy eseményhez. Ráadásul annak ellenére, hogy a hangulat akár intenzív is lehet, előidéző okai nem biztos, hogy tudatosulnak. Ez annak is köszönhető, hogy a hangulatot számos, figyelmünkön kívül eső tényező, akár testi és hormonális változás, időjárási tényező, a fizikai környezet vagy akár egy illat is befolyásolhatja. A hangulat ugyanakkor vissza is maradhat egyes érzelmek után. Ilyenkor a személy talán nem is veszi észre, hogy a hangulatáért egy korábbi érzelem a felelős.

Gendolla (2000) szerint a hangulatot az érzelemtől leginkább az különbözteti meg, hogy az érzelemnek van, míg a hangulatnak nincs motiváló ereje. Míg az érzelem rövid ideig tart, addig a hangulat hosszabb időn át fennáll, és ellenáll a változásnak, mivel befolyásolja, hogy hogyan viszonyulunk a környezethez, és miképpen értékeljük a velünk történő eseményeket (Power-Dalgleish, 1997). Az érzelmek és a hangulat elkülönítése nem mindig problémamentes a kutatók számára. Gyakran az érzelmek, affektusok, hangulatok kifejezéseket felváltva, egymással felcserélhetően használják.

Állapot- és vonásérzelmek

Az érzelmek kutatói megkülönböztetnek állapot- és vonásérzelmeket. Az állapotérzelmek intenzív érzelmek, de átmenetiek és viszonylag rövid ideig tartanak. Vonásjellegű érzelemről akkor beszélhetünk, ha az adott érzelmi állapot viszonylag gyakran jelenik meg látszólag kevéssé indokoltan. így például Spielberger megkülönbözteti az állapotszorongást és a szorongást mint személyiségvonást, vagy például a dühöt mint állapotot, valamint a dühöt mint vonást (lásd magyarul Sipos et al., 1988).

Vannak olyan kutatók, akik általánosabb tartós érzelmi jellegű tulajdonságokról beszélnek. Így megkülönböztetik a negatív és a pozitív affektivitást is. A negatív affektivitás alatt a negatív érzelmi állapotok – többek között a levertség, a rosszkedv, a düh, az elégedetlenség, az idegesség, az undor – megtapasztalására vonatkozó tartós, vonásjellegű tendenciát értjük (Watson et al., 1988). A pozitív affektivitás alatt a pozitív érzelmek, a pozitív bevonódás, a lelkesedés, az aktivitás megtapasztalására való tartós, vonásjellegű tendenciát értjük (Watson et al., 1988). Watson és munkatársai (1999) szerint a pozitív affektivitás a megközelítés, a negatív affektivitás a visszavonulás alapvető viselkedéses tendenciájával van kapcsolatban. Ráadásul a kutatások azt is feltárták, hogy az érzelmi állapotok ilyen vonásjellegű tendenciái jól elkülöníthető kapcsolatot mutatnak a személyiség leírására használt két személyiségdimenzióval: a pozitív affektivitás az extraverzióval, a negatív affektivitás a neuroticizmussal (Watson et al., 1999). Fontos észrevennünk, hogy ezek a tartós affektivitási dimenziók nem egy kontinuumon helyezkednek el, hanem egymásra merőlegesek, ami a két dimenzió függetlenségét jelenti.

Alapérzelmek

Az érzelmek megközelítésének egy további módja az érzelmeinket kisszámú, jól elkülöníthető, elemi érzelmekkel értelmezi. Az alapszínekhez hasonlóan ezeket az érzelmeket alapérzelmeknek nevezik. Az elképzelés szerint a különböző alapérzelmekből keveredik ki a mindennapi életünkben átélt érzelmek gazdagsága.

Az alapérzelmek elkülönítésének gazdag filozófiai hagyománya van. Itt csak két példát említünk a kínálatból: Descartes hat alapérzelmet (alapvető szenvedélyt) ír le: a szeretetet, a gyűlöletet, az élvezetet, a szomorúságot, a csodálatot és a vágyat. Spinoza három alapaffektust különböztetett meg: az élvezetet, a szomorúságot és a vágyat. Spinoza gondolatait rokoníthatjuk a pszichológiai nézetrendszerekkel, mivel szerinte ezekből minden köznapi érzelem levezethető, például a büszkeség nem más, mint az élvezet érzelmének társulása a „túl sokat gondolok önmagamról” gondolati tartalommal.

A filozófiai nézetek közös vonása, hogy – bár sok esetben jó leírásoknak tűnnek – tisztán gondolati termékek, teljesen híján vannak az empirikus igazolásnak.

Mikor alapvető egy érzelem? Az érzelemkutató pszichológusok – általában empirikus vizsgálatok talaján – alap- vagy primer érzelemnek tekintenek egy érzelmet akkor, ha az „elemi”, azaz nem lehet további komponensekre bontani, az egyedfejlődésben korán megjelenik (nem feltétele a tanulás), a fajfejlődés különböző szintjein is megmutatkozik, kultúrától független, biológiailag adaptív folyamatokhoz kapcsolódik, és meghatározása nem függ kizárólagosan az introspekciótól, hanem célirányított viselkedéses adatokon alapul (Plutchik, 1980; Ekman, 1992). Ekman és Davidson (1994) más kritériumrendszert fogalmaztak meg ahhoz, hogy mikor tekintsünk egy érzelmet alapérzelemnek:

  1. ha sokkal inkább tekinthető veleszületettnek, mint a tapasztalatok vagy a szocializáció révén elsajátítottnak vagy tanultnak;

  2. ha ugyanaz a helyzet, esemény, inger ugyanazt az érzelmet váltja ki;

  3. ha jól megkülönböztethetően és jellemzően fejeződik ki, például univerzális arckifejezésekkel;

  4. ha megkülönböztethető és jelentős mértékben megjósolható fiziológiai válaszmintázatot mutat.

Annak a kérdésnek az empirikus kutatása, hogy melyek az alapérzelmek, Woodworth és Schlossberg (1986/1961) úttörő vizsgálataival indult meg. Woodworth kísérleteiben a résztvevők feladata például az volt, hogy fotókon látott érzelmeket hasonlóság alapján kategóriákba soroljanak. Ez alapján hat kategória rajzolódott ki: félelem, düh, undor, megvetés, öröm, meglepetés. Schlossberg később ezeket az érzelmeket dimenziók (pl. kellemesség-kellemetlenség) mentén helyezte el – ezzel egyúttal lerakta az érzelmek dimenzionális megközelítésének (lásd alább) alapjait is. A korai vizsgálatok nyomán számos kutatás zajlott le, nagyon különböző kutatási technikákat (képek, rajzok megítélése, csoportosítása, érzelemkifejező szavak faktoranalízise, prototípus-elemzés stb.) alkalmazva. Egy másik irány az alapérzelmek felismerését és kifejezését kutatta kultúrközi összehasonlításban (lásd Ekman és munkatársai vizsgálatait). Bár az alapérzelmek elképzelésével sokan egyetértenek, az alapérzelmek típusaival és számával kapcsolatban azonban sok érzelemkutató eltérő álláspontot foglal el. Mivel a legtöbb kutató eltérő kritériumrendszert fogalmaz meg az alapérzelmekkel kapcsolatban (lásd 16.1. táblázat), attól függően, hogy az érzelem mely összetevőjét hangsúlyozza, Ortony és Turner (1990) megkérdőjelezte az alapérzelmek fogalmának tarthatóságát. Ugyanakkor, ha áttekintjük a 16.1. táblázat példáit, megállapíthatjuk, hogy lényegében nem sokban térnek el a különböző szerzők ebben a kérdésben, és viszonylag könnyen összeállíthatunk egy listát az olyan alapérzelmekről, amelyeket az elméletek többsége tartalmaz. Így a félelmet, a dühöt, az undort, a szomorúságot, az örömöt, a meglepődést és az érdeklődést a legtöbben alapérzelemnek tekintik.

20.1. táblázat - 16.1. táblázat. Néhány lista az alapérzelmekrôl Ortony és Turner (1990) nyomán

Elméletalkotó

Alapérzelmek

A kiválasztás szempontja

Arnold

Düh, utálat, bátorság, elkeseredés, vágy, reménytelenség, félelem, gyűlölet, remény, szeretet, szomorúság

Cselekvéses hajlandóság

Ekman, Friesen és Ellsworth

Düh, undor, félelem, öröm, szomorúság, meglepődés

Univerzális arckifejezések

Gray

Düh, rémület, szorongás, öröm

Idegrendszeri megalapozottság

Izard

Düh, megvetés, undor, aggodalom, félelem, bűntudat, érdeklődés, öröm, szégyen, csodálkozás

Idegrendszeri megalapozottság

McDougall

Düh, undor, lelkesedés, félelem, önalávetés, kíváncsiság, gondoskodással kapcsolatos érzelem

Feltételezett kapcsolat az ösztönökkel

Mowrer

Fájdalom és öröm

Tanulás nélküli érzelmi mechanizmusok

Oatley és John- son-Laird

Düh, undor, szorongás, boldogság, szomorúság

Nem szükséges propozicionális tartalom

Panksepp

Elvárás, félelem, düh, pánik

Idegrendszeri megalapozottság

Plutchik

Elfogadás, düh, anticipáció, undor, öröm, félelem, szomorúság, meglepődés

Az adaptív biológiai folyamatokkal kapcsolatos

Tomkins

Düh, érdeklődés, megvetés, undor, aggodalom, félelem, öröm, szégyen, meglepődés

Idegrendszeri működés


Az érzelmek dimenzionális megközelítései

Számosan kritizálták a diszkrét alapérzelmek elkülönítését, mivel különböző elméletek más-más érzelmeket soroltak az alapérzelmek kategóriájába. Ennek alternatívájaként fogalmazódtak meg azok az elképzelések, amelyek néhány főbb dimenzió mentén írják le az érzelmi élmények tárházát.

Az érzelmek dimenzionális leírása során a leggyakrabban használt dimenziók az aktiváció, a valencia vagy töltés, a potencia és az intenzitás (Russell, 1980; Smith-Ellsworth, 1985). Az aktiváció az inger által keltett szubjektív aktivitásváltozást jelenti. A valencia a pozitív-negatív vagy kellemes-kellemetlen dimenziót öleli fel. A potencia dimenzió a helyzettel való egyéni megküzdés vagy kontroll értékelésére vonatkozik az adott érzelemmel kapcsolatban. Végül az intenzitás az érzelem erősségét jellemzi. Laukka és munkatársai (2005) például azt vizsgálták, hogy ezek a dimenziók képesek-e elkülöníteni az érzelmek vokális kifejezését egymástól. Vokális érzelemkifejezéseket pontoztattak a négy előbb leírt dimenzió mentén. Az eltérő érzelmek vokális kifejezése a jellemzők eltérő mintázatát mutatta. Ugyanakkor természetesen nem lehetünk abban biztosak, hogy a vokális érzelemkifejezések felismerésénél a hétköznapokban is ezeket a dimenziókat használjuk (Juslin- Scherer, 2005).

Az érzelmek dimenzionális megközelítésének egyik további iránya az úgynevezett körmodellek (circumplex) alkalmazása. A körmodellt már Schlossberg (1941, 1952, idézi Woodworth-Schloss- berg, 1986/1961) is alkalmazta rajzos érzelmi arckifejezésekkel kapcsolatban (Frois-Wittman-féle képek): ugyanazon férfiarc 72-féle érzelemkifejezését értékeltette a vizsgálati személyeivel különböző jellemző mentén. A kapott adatok alapján az érzelmek a színkörhöz hasonlóan cirkulárisan rendeződnek el (lásd 16.1. ábra). Ebben az elrendezésben a kört meghatározó két dimenzió a kellemes-kellemetlen, valamint a figyelem-elutasítás voltak. A rendszert Schlossberg később a nyugalom-feszültség dimenzióval egészítette ki.

16.1. ábra. A 72 Frois-Wittman-kép helye a körmodellben (Schlossberg, 1952, idézi Woodworth–Schlossberg, 1986). A példaként kiemelt 10-es számú kép a kellemes meglepetésnek felel meg, és a kellemesség–kellemetlenség tengelyen +7 értéknél, a figyelem–elutasítás tengelyen is +7 értéknél van (a vizsgálatban használt képekbôl számosat bemutat Woodworth–Schlossberg, 1986/1961, 166. o.)

A körmodelleket az érzelmek dimenzióinak meghatározásához napjainkban újra felfedezték. Russell (1980) immár klasszikusnak számító munkájában az érzelmeket leíró szavak empirikus vizsgálatok alapján két tengely meghatározásával körbe rendeződnek. A kör két, egymásra merőleges tengelye itt is két független dimenziót jelöl. Russell (1980) három különböző módszerrel is nagyon hasonló körmodellre jutott 28 érzelmet leíró szó vizsgálatával (lásd az egyik megoldást a 16.2. ábrán). A két dimenzió az arousal vagy az aktiváció szintje, valamint a kellemes-kellemetlen volt. A körmodell érvényességét az angoltól eltérő nyelvekben, így az észtben, a görögben és a lengyelben is sikerült igazolni, sőt érzelmi arckifejezésekre is igazoldódott a körmodell görög és kínai vizsgálati személyek körében (Russell et al., 1989). Ha összevetjük Schlossberg korai és Russell hozzánk időben közelebbi kutatásait, akkor világos, hogy a kapott két dimenzió nagyon hasonlít egymáshoz. Más kutatásokban érzelmeket kiváltó képi ingeranyagok (pl. megcsonkított fej, temető, mosolygó baba, síugrás stb., összesen 60 darab) skáláztatása során is az arousal és a kellemesség dimenziók adódtak (Lang, 1995). Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a dimenziók az érzelmek kognitív reprezentációit képezik le, lévén az adatok az önbeszámolókból, skálázásokból származtak.

Watson és Tellegen (1985) az előzőektől eltérően a hangulatok két másik dimenzióját azonosította, nevezetesen a pozitív és a negatív affektusokét. Ezek azonban nem mondanak ellent egymásnak, mivel feltehetően mind a kellemesség és az aktivitás, mind a pozitív és negatív affektusok egyaránt érvényes dimenziók lehetnek, mivel más-más lényegét ragadják meg az affektusokat leíró kifejezéseknek (Watson et al., 1999).