Ugrás a tartalomhoz

A vallástörténet klasszikusai

Simon Róbert (2003)

Osiris Kiadó

2. fejezet - A VALLÁSTÖRTÉNET ÉS A VALLÁSKRITIKA ELŐZMÉNYEI

2. fejezet - A VALLÁSTÖRTÉNET ÉS A VALLÁSKRITIKA ELŐZMÉNYEI

Görögök es romaiak

A saját és a mások vallásával való kritikus viszony kialakulása (ami nemcsak a valláskritika, hanem a vallástudomány alapjait is megvetette) föltehetően a görögökkel köthető össze. E többszálú és többféle motivációval bíró eseménysor oka egyszersmind következménye volt annak a tágabb folyamatnak, amit a szakirodalom a mítosztól a logoszhoz vezető útnak nevez – természetesen ez csak a magas kultúra csúcsain, főképpen a különböző filozófiai iskolák berkeiben zajlott le (lásd W. Nestle, Vom Mythos zum Logos, Stuttgart, 1940; E. Cassirer, The Myth ofthe State, New Haven and London, 1969:53-60). E nagy jelentőségű változás következtében az isten (és a természet) helyett az ember kerül a kozmosz középpontjába (az utóbbi jelentése is az öntörvényei szerint működő, részeiben homológ, harmonikus világegyetem lesz, szemben az isten/ek/ teremtette, nem saját törvényei szerint egzisztáló hete- ronóm világgal), s a kozmogóniát és az ontológiát fölváltja az anthropológia, amelynek feladata (ugyan ellenkező előjellel például a szofistáknál és Szókratésznél) az ember önvizsgálata lesz. Ennek során lesz a logosz az önmegismerés helyes módszere, s fonódik össze (ez speciális görög sajátosság) a tudás és az etika. E folyamatban az ión természetfilozófusoktól kezdve, különböző megközelítésekkel és eredménnyel, úgyszólván minden nagyobb gondolkodó és filozófiai irányzat részt vett. Már a természettel foglalkozó milétoszi filozófusok (e folyamat első fázisának merész úttörői) sem képeznek kivételt ez alól, hiszen megközelítésük kezdettől fogva, noha nem következetesen, ellentétes a természet mitikus megközelítésével. A milétoszi iskola képviselői (Thalész, Anaximenész, Anaximandrosz) a maguk „kezdet”, „eredet” (arkhé)-kutatásában minőségileg új elvet képviseltek. Ők a szubsztanciális és nem akcidentális ok gyanánt felfogott kezdetet/eredetet mint „első elvet” nem khronológiailag, hanem logikailag fogták föl (lásd Cassirer, 1969:54). A vízből és az apeironból a természet törvényei szerint és nem az istenek kénye-kedve szerint alakult és alakul a világegyetem. A természet mitologikus felfogásának megkérdőjelezését követte a mitologikus szemlélet középpontjában álló isteni szféra támadása az egy és nem változó Létezés hirdetői, az eleaták részéről. Szerintük a „levés” és az „egység” egy és ugyanaz (ens et unum convertuntur), s ezért az istenek pluralitása mind etikailag, mind a természet törvényei szerint tarthatatlan. Hérakleitosz szerint (lásd Diogenész Laértiosz IX1) Homéroszt meg kellene korbácsolni (rapidzeszthai) a maga istenfelfogása miatt. Az állandó alakulás/válás filozófusa szerint ehelyett a logoszra, a valamennyi dolog számára közös elrendezés törvényszerűségére kellene az embereknek figyelniük („nem énrám, hanem a logoszra hallgatva bölcs dolog egyetérteni azzal, hogy minden dolog egy”, lásd Kirk-Raven-Schofield, A preszókratikus filozófusok, 1998:280). Platón a Theaitetoszban (180de-181a) a görög filozófiai gondolkodást egy bajvíváshoz vagy csatatérhez hasonlítja, ahol az egyik fél a „sok” védelmében ragad fegyvert, míg a másik tábor az „egy” képviseletében száll síkra (nem kétséges, hogy Szókratész és ő maga az utóbbit képviselte, míg a szofisták érthetően a sokféleséget vallották).

Xenophanész az anthropomorf istenfelfogás ellen

A valláskritika egyik első nagy hatású görög képviselője, a kis-ázsiai Kolophónból származó Xenophanész is az „egy” védelmében támadta a politheista istenelképzelést (Arisztotelész közlése szerint – Metaphüszika A986b21-ő tételezte fel elsőként az „egyet” (prótosz toutón heniszasz), s a hagyomány szerint az ő tanítványa volt Parmenidész, az eleata iskola igazi megalapítója). A költő, filozófus és „theológus” (e szó itt még a maga primér jelentésében értendő) Xenophanész 580 körül (Guthrie, 1988:363 szerint 570 körül) születhetett Kolo- phónban, a város arisztokrata vezető rétegének tagjaként. A várost 555 körül kellett elhagynia, amikor Kroiszosz, Lüdia királya beavatkozása nyomán az arisztokrácia uralmát türannisz váltotta föl. Először Ióniában tevékenykedett, majd a phókaiabeliekkel részt vett 540 körül a dél-itáliai Elea megalapításában, majd idős koráig vándorfilozófusként és rhapszodoszként járta be Magna Graecia városait, és a szürakuszai Hierón udvarában is élt. 478 után halhatott meg. Kora népies vallásosságát két fronton támadta: egyfelől bírálta a népies istenfelfogás anthropomorfizmusát, másfelől élesen elítélte immoralizmusát. Hexameterben írt polemikus szilloszaiban maró gúnnyal ostorozta a Homérosztól és Hésziodosztól megformált és kanonizált anthropomorf istenelképzeléseket (azok születését és halálát, emberi alakját és hangját, házasságkötéseit, csalásaikat és egymás elleni ármánykodásaikat, amelyek méltatlanok az igazi isteneszméhez).

Rákent isteneinkre Homérosz Hésziodosszal minden olyant, ami bűn vagy szégyen az emberi nemnél: lopni, paráználkodni s amellett csalni is egymást.

Lám, míg a négernek fekete s laposorru az isten, addig a thrákoknál ime kékszemü, rőt valamennyi.

Ám ha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze volna, s festeni tudna kezük s vele azt tennék, mit az ember: akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre hasonlón mintázná meg az isteneit, míg testük olyanná tenné, mint amilyen formát épp önmaga hordoz.

Ezzel a népies istenhittel állítja szembe a maga egyisten (egyfajta Isten-Természet) képzetét, amely nem hasonlít az emberekéhez. Az ő istene mozdulatlanul hat át mindent gondolkodásának erejével, ám akinek az igazi természetét senki nem láthatja át és ragadhatja meg:

Senki se tud bizonyost és senki se lesz, aki tudva értse az isteneket s amiről itt szólok: a Mindent; mert ha a teljességre netán el is érne szavával, nem tudná maga sem – hisz mindent elfed a látszat.

Egy fő istene van csak az isteni s emberi nemnek, ám a halandóknak formára se észre se mása.

Egy s ugyanott marad Ő – meg sem mozdulva – örökkön, s össze se fér vele az, hogy majd ide, majd oda menjen.

(Marticskó József fordítása)

Xenophanész tekinthető az első theóretikus monotheistának, akit később pantheistának is tekintettek, aki az Isten és a mindenség egységét állította. Ezt az értelmezést természetesen megkönnyítette megfogalmazásainak költői volta. Hatása tagadhatatlan az eleata gondolkodásra, amely, tudjuk, Platón filozófiáját is befolyásolta.

Irodalom

Töredékeit görögül és magyarul lásd G. S. Kirk – J. E. Raven – M. Schofield, A preszókratikus filozófusok, Budapest, Atlantisz, 1998, 245-269.

Szakirodalom

W. Jaeger, The Theology ofthe Early Greek Philosophers, Oxford, OUP: 3. fejezet; W. K. C. Guthrie, A History of Greek Philosophy, I. The Earlier Presocratics and the Pythagoreans, Cambridge, CUP, 1988:360-402; Der Kleine Pauly Lexikon der Antike infünfBanden, DTF, 1979, V:419-421; EPh, VIII:354sq (David B. Robinson).

Az allegorikus Homérosz- (és isten)magyarázat kezdetei

Látjuk, hogy Xenophanész éles kritikája nem általában az istenhit ellen irányult, hanem egy tisztult, anthropomorf képzetektől mentes istenfelfogás érdekében támadta a népies elképzeléseket. Ezt a vonalat folytatta Xenophanész fiatalabb kortársa, a rhégioni Theagenész, aki a megtépázott olümposzi istenvilág tisztultabb formában történő megmentése érdekében dolgozta ki az allegorikus Homérosz-értelmezést. Theagenész görög grammatikus a Szicília és Itália közti tengerszorosnál lévő Rhégionból (latin Regium, mai Reggio) származott, s a 6. század utolsó és az 5. század első évtizedeiben élt. Művében, a Peri Homérouban nyelvi-stilisztikai Homérosz-problémákkal foglalkozott. Értelmezései során Homérosz isteneit bizonyos természeti erőkkel hozta kapcsolatba, s ezzel a homéroszi istenalakok allegorikus értelmezésének a megalapozója lett. Magyarázatára, az Iliász XX. ének 67sqq (az istenek harcát bemutató) sorainak scholionjaként későbbi szerzők utalnak:

Az istenekre vonatkozó tanítás általában a káros és illetlen mozzanatokat érinti. Ő (valószínűleg: Porphüriosz) ugyanis megállapítja, hogy az istenekről szóló mítoszok illetlenek. Az ilyen véleménnyel szemben egyesek a szöveg alapján azzal az elgondolással próbálták megoldani a nehézséget, hogy mindez csak allegorikusan szól az elemek természetéről, így például az istenek összecsapása esetében. Azt állítják, hogy hiszen a száraz harcol a nedvessel, a meleg a hideggel, és a könnyű a nehézzel. A víznek megvan az ereje, hogy kioltsa a tüzet, s a tűznek, hogy a vizet kiszárítsa. És az összes elemnek, amelyből a világmindenség áll, egy ellentét szolgál alapjául, s ez részben alá van vetve az elmúlásnak; az egész azonban örökké megmarad. A költő pedig csatákat ábrázol, amennyiben a tüzet Apollónnak, Héliosznak vagy Héphaisztosznak nevezi, a vizet Poszeidónnak vagy Szka- mandrosznak, a Holdat Artemisznek, a levegőt Hérának, és így tovább. Hasonló módon adja olykor a szellemi tulajdonságoknak és lelkiállapotoknak is az istenek nevét: így a belátás helyett Athénét mond, az esztelenség helyett Arészt, a vágy helyett Aphroditét, az ész helyett Hermészt... Az igazolásnak ez a módja igen régi; a rhégioni Theagenésztől származik, aki elsőként írt Homéroszról.

(Diels 8. n. 2 = Porphüriosz 1240, 14, Sarkady János fordítása)

Szakirodalom

Der Kleine Pauly V:657; Sarkady J. (szerk.), Görög vallás, görög istenek, Budapest, Gondolat, 1974, 141sq.

A racionális mítoszmagyarázat kezdetei

Az archaikus kor végén és a klasszikus kor határán (a 6. század első és az 5. század első fele) jelentkezett a mitikust a racionalista gondolkodással még sokszor vegyítő történeti és földrajzi vizsgálódás, amelynek egyes képviselői már igen kritikusan viszonyultak az irreálisnak és irracionálisnak tetsző mitikus gondolkodás bizonyos elemeihez. E korai tudományos gondolkodás képviselői között jelentős munkássága révén komoly hatást gyakorolt a további egy-másfél évszázadban a milétoszi Hekataiosz, a legjelentősebb logographosz (Thukü- didész I.21 meglehetős negatív megjegyzése alapján a korai történetírók egyik, Fr. Creuzer óta elterjedt, elnevezése; Hérodotosz 2.134,143 logopoioinak, „mesemondóknak” nevezi őket). A mesés, még mitikus elemek iránti hiszékenysége ellenére már számos – autopsziával alátámasztott – reális megfigyelést és kritikai érzéket tapasztalunk történeti, földrajzi és etnológiai leírásaiban (Hérodotosz, aki lekezelően ír róla /2.143; 4.36/ számos helyen bőségesen merít tőle, anélkül hogy ezt bevallaná, lásd ennek éles szemű bírálatát: Euszebiosz, Praeparatio evangelica 10.3). Jelentőségét mutatja, hogy több mint 300 fragmentum maradt fent tőle (különösen a bizánci Sztephanosz Ethnikájában). Hekataiosz, Hegeszandrosz fia, Milétoszban született régi arisztokrata családból 560/550 körül. Tudjuk róla, hogy az ión felkelés idején (500-494) megpróbálta lebeszélni a kis-ázsiai görögöket a felkelésről, mert saját tapasztalatai alapján nagyon is jól ismerte az achaimenida birodalom erejét (a felkelés leverése után aztán közbenjárt a szardeiszi szatrapánál, Artaphernésznél honfitársai érdekében). Sokat utazott, azt bizonyosan tudjuk (lásd Hérodotosz 2.143), hogy Egyiptomban járt. Rendkívül érdeklődött az egyes népek szokásai, életmódja iránt, s kiterjedt földrajzi ismereteire alapozta az általa készített második „világtérképet” (az első Anaximandrosz munkája, akit a kétes hagyomány mesterének tekint). Föltehetően túlélte a görög-perzsa háborúkat, és 476 körül halhatott meg. Földrajzi művét (Periégészisz vagy Periodosz gész) térképe magyarázataképpen írta (ezt Dareiosz szkítha hadjárata idején tette közzé 500 körül); ebben főleg a Földközi-tenger és a Fekete-tenger menti vidékeket és népeket jellemezte – kitekintéssel Indiára, Iránra és Szkíthiára. Vallástörténeti szempontból azonban másik, mitografikus műve, a Genealógiai vagy Hisztoriai (esetleg Héróologia) a fontos, amelyben kritikus szemmel vette szemügyre Héraklész, Deukalion és más – félisteni, isteni eredetekkel büszkélkedő – családok leszármazását. Ennek során gyakorol sok szempontból következetlen és szubjektív, ám mégis már racionalizáló bírálatot a mitikus elbeszélések csodás és hihetetlen elemeivel szemben.

A milétoszi Hekataiosz így nyilatkozik: ezeket úgy írom meg, ahogy nekem igaznak látszanak, mert a görögök elbeszélései, amint látom, sokfélék és nevetségesek.

(Demetr. De eloc. 12 = fr. 1a Jacoby)

Aigüptosz maga nem is jött el Argoszba, csak a fiai, akik Hésziodosz szerint ötvenen voltak, de szerintem még húszan sem.

(Schol. Eurip. Orest. t 872 = fr. L9 Jacoby)

Egyes görögök azt költötték, hogy Héraklész itt (sc. a Peloponnészosz déli partján fekvő Tainaron-foknál) hozta fel Hadész kutyáját, bár a barlangon keresztül nem vezet út a föld alá, és nem is hihető, hogy az isteneknek van valami föld alatti lakhelyük, ahová összegyűlnek a lelkek. A milétoszi Hekataiosz azonban megtalálta a megfelelő magyarázatot, előadva, hogy a Tainaronon egy rettenetes kígyó élt, s ezt nevezték el Hadész kutyájának, mert akit csak megmart, azonnal el kellett pusztulnia a méregtől; és ezt a kígyót hozta el Héraklész Eurüsztheusznak.

(Pauszaniasz, III.25,4 = fr. 27 Jacoby, Sarkady János fordítása)

Irodalom

A fragmentumokat és testimoniumokat lásd C. és T. Müller, Fragmenta Historicorum Graecorum, Paris, 1841-1870, I:1—31; F. Jacoby, Die Fragmente der griechischen Historiker, Berlin, majd Leiden 1924-, I2, no.1.; Sarkady J. (szerk.), Görög vallás, görög istenek, 1974:143; a szakirodalomból lásd Der Kleine Pauly, 1979, II:976-980 (további bibliográfiával).

Euhémerizmus: a hajdani (és jelenkori) nagy királyok apotheózisa

A Messzénéből származó Euhémerosz 311-298 között Kasszandrosz király (c. 358-297) szolgálatában állt, aki a Nagy Sándort segítő Antipatrosz tábornok fiaként fontos szerepet játszott a Nagy Sándor utáni idők hatalmi harcaiban (ő ölette meg az utóbbi anyját, feleségét és fiát), s az ipszoszi csata után (301) biztosította hatalmát a makedón területeken és Görögország nagy részén. Euhémerosz volt a szerzője annak a már korában híressé vált munkának, amelynek Hiera Anagraphé volt a címe (két részletet Diodórosz 5,41 és 6,1, illetve Euszebiosz, Praeparatio evangelica II:59 őrzött meg). Jelentősége miatt az egyik legnagyobb korai római költő, Ennius (239-168) latinra fordította, ami a latinul olvasók körében is ismertté tette művét (az egyházatya Lactantius például ebből, a különben elveszett fordításból idézett többször). A mű keletkezésének az idejére Kallimakhosz Zeusz-himnuszának egy utalásából lehet következtetni.

A Hiera anagraphé cselekményét tekintve egy regényes tengeri utazás története, valójában egy sajátos államutópia, amelyet H. Dörries Xenophón Küroupaideiajához és Platón Atlantisz utópiájához hasonlít. Az elbeszélés szerint a keleti világtengeren utaztában Euhémerosz felfedez egy szigetcsoportot, amelynek középpontja Pankhaia. A „regény” igazi célja e képzeletbeli sziget államrendjének a leírása. Egy aranyoszlopon található szent felirat (innen a mű címe) tájékoztat az állam törvényeiről, s számol be a messzi jövendőt is szabályozó első királyok cselekedeteiről. E királyok (Uranosz, Khronosz, Zeusz) erejükkel és bölcsességükkel kiváltak az emberek közül, s kiváló cselekedeteik miatt isteni rangra emelkedtek. A mű éles polémiát váltott ki, s a benne megfogalmazott istenfelfogást nevezték euhémerizmusnak. Az ellene felhozott vádak szerint a racionalizáló, már-már atheista mítoszértelmezés az emberek szintjére süllyesztené le az istenek világát. Valójában a szerző szándéka a hellenisztikus korban mind inkább elterjedt uralkodói kultusz egyfajta pszeudo-történeti mitologé- mája: a kiválóságuk miatt istenné vált és isteni kultuszban részesített királyok apotheózisának elméleti megalapozása. Az apotheózis a hellenisztikus előzmények után a római császárkorban a hivatalos vallás egyik legfontosabb eleme lett. Az Euszebiosznál megőrzött fontos részlet pontosan vázolja Euhémerosz mondanivalóját:

Az istenekről két elképzelést hagytak a régiek az utódokra; egyes istenek ugyanis, úgy vélik, örökéletűek és nem mulandók, mint a Nap, a Hold és a többi égi csillagok, meg a szelek és más hasonló létezők; mert minden ilyen lény öröktől fogva van és örökké meg is marad. Más istenek azonban a földön éltek, és az emberek érdekében végzett szolgálataikért nyertek halhatatlan tiszteletet és el nem múló hírt, mint Héraklész, Dionüszosz, Arisztaiosz és mások, akik hozzájuk hasonlók.

A földön élő istenekre vonatkozólag sok különféle hagyomány található a történetíróknál és a mondák elbeszélőinél. A történetírók közül Euhémerosz, a „Szent felirat” (Hiera anagraphé) szerzője, egy külön művet írt erről. A mítoszelbeszélők közül Homérosz, Hésziodosz, Orpheusz és a többi hozzájuk hasonlók igen különös történeteket költöttek az istenekről. Meg akarjuk azonban kísérelni, hogy röviden áttekintsük a mindkét hagyomány szerint írt műveket, mert arra törekszünk, hogy egyformán figyelembe vegyük ezeket.

Euhémerosz Kasszandrosz király barátja volt, és ezért több ízben kellett a király ügyeit intéznie, és nagy utazásokat tennie. Eközben egyszer, ahogy meséli, déli irányban messze elvetődött az Ókeanoszon. Miután ugyanis a „boldog Arábiában” hajóra szállott, több napon át hajózott az óceánon keresztül, és a tengeren szigetekre bukkant, amelyek közül az egyiknek Pankhaia volt a neve, lakosai, a pankhaiaiak, amint megfigyelte, kitűntek kegyességükkel, és nagyszerű áldozatokkal, valamint tekintélyes ezüst és arany fogadalmi ajándékokkal tisztelték meg az isteneket. A sziget is az isteneknek volt ajánlva, és sok dolog volt ott, ami csodálatot érdemelt régisége és művészi kivitele miatt; az ezekre vonatkozó részleteket már az előző könyvekben leírtuk. Főleg azonban, volt a szigeten egy mértéktelenül magas hegyen egy templom Zeusz Triphüliosznak, ezt ő maga emelte, amikor még az emberek között élt, és az egész világ királya lett. Ebben a templomban állt egy aranyoszlop, amelyen pankhaiai írással összefoglalva fel voltak jegyezve Uranosz, Khronosz és Zeusz tettei.

Amint Euhémerosz a továbbiakban elbeszéli, először Uranosz uralkodott, egy igazságos és jótékony ember, aki értett a csillagok járásához. Ő volt az első, aki áldozattal tisztelte az égi isteneket, és ezért őt magát is Uranosznak /Ég/ nevezték el. Feleségétől, Hesztiától született fiai voltak Titan és Khronosz, leányai Rhea és Démétér. Uranosz után Khronosz lett a király, és Rheával összeházasodva, nemzette Zeuszt, Hérát és Poszeidónt. Zeusz, aki Khronosztól átvette az uralmat, összeházasodott Hérával, Démétérrel és Themisszel, és gyermekeket nemzett velük, az elsővel a Kurészeket, a másodikkal Perszephonét, a harmadikkal Athénát. Amikor egyszer Babülónba érkezett, ott Bélosz vendégszeretően fogadta. Azután eljutott a tengerben fekvő Pankhaia-szigetre, és ott nagyatyjának, Uranosznak oltárt emelt. Onnan elvonult Szürián keresztül az akkori uralkodóhoz, Ka- szioszhoz, akiről a Kasziosz-hegy el van nevezve. Mikor elérkezett Kilikiába, háborúban legyőzte a vidék uralkodóját, Kilixet, és miután még nagyon sok más népet is meglátogatott, mindegyik tiszteletben részesítette, és mint istent ünnepelte.

(Euszebiosz, Praeparatio evangelica II. 53-55 = Diodórosz VI.l = fr. 2 Jacoby, Sarkady János fordítása)

Irodalom

Források a szövegben; szakirodalom

Sarkady J. (szerk), Görög vallás, görög istenek, 1974:253-255; Der Kleine Pauly, II:414sq (H. Dörrie – további bibliográfiával); M. Eliade, ER, s. v. Apotheosis, I:359—361 (R. Turcan – további bibliográfiával).

Lucretius epikureus valláskritikája

A racionalista görög mítoszmagyarázatokat megkönnyítette az, hogy a görög vallásban hiányzott a ne varietur kinyilatkoztatás szentségének változtathatatlansága, és nem találunk semmiféle theológiai dogmarendszert, amely tabuizált volna bizonyos témákat és megközelítéseket. Az istenvilág így magától értetődően kötődött össze az emberi, sőt a társadalmi szférával. Az isteni szférát minden további nélkül lehetett a közösségi formák „isteni másának” érzékelni (szemben például az ókori keleti szemlélettel, amely éppen fordítva tételezte az égi és a földi világ viszonyát). A görög ember így alapvetően a (politikai) közösségen keresztül viszonyult az isteneihez, s így érthető, hogy az atimia vádja nemcsak a közösségétől, hanem az isteni szférától is megfosztja az egyént. Emiatt a hivatalos istenhit elleni kifinomult bírálatok úgyszólván soha nem az atheista álláspont alapján fogalmazódtak meg, hanem egy tisztultabb szellemi szükségletet fejeztek ki (gondoljunk csak Szókratész védekezésére az atimia vádjával szemben). A racionalizáló görög gondolkodás szükségképpen jutott el a minden embert jellemző közös gondolatáig, aminek klasszikus görög csúcspontja talán a sztóikusok religio naturalisa volt.

A paraszti létformából kinövő és annak szemléletét végig megőrző római vallás rendkívül szigorú kultuszvallás volt, amely a maga mélyen konzervatív jellegével szorosan összefonódott a morális értékekkel. A rómaipietas középpontjában apax deorum biztosítása állt, amely a kölcsönös kötelességeket szabályozó egyfajta szerződéses viszonyba ágyazódott. Ez a jogi viszonyként is leírható szoros emberi-isteni kapcsolat homológ mozzanata volt a római ember gyakorlatias világlátásának, amely a rómait egyénileg tette felelőssé a politikai közösség üdvéért és fennállásáért. Ez a mélyen jogi-politikai vallásszemlélet merőben más volt, mint a korábban jellemzett theóretizáló görög racionális gondolkodás. Érthető tehát, hogy a római gondolkodásban elvétve jelentkező valláskritikai szemlélet nem annyira római gyökerekből táplálkozott, hanem inkább a görög filozófiai iskolák hatására alakulhatott ki. Ez a helyzet Lucretius esetében is, aki az epikureizmus eszméit ültette át eredeti módon római földbe.

Titus Lucretius Carus (valószínűleg i. e. 94-55) életéről úgyszólván semmit nem tudunk. Jeromos, Euszebiosz Khronikájának fordításában rajzol néhány vonással egy vallásilag motivált torzképet Lucretiusról. Szerinte 94-ben született, szerelmi bájitaltól megőrült volna, az őrültség rövid szüneteiben írta volna munkáit, majd öngyilkosságot követett volna el 44 éves korában. Donatus említi Vergilius-életrajzában, hogy az utóbbi toga virilisét 55. október 15-én öltötte föl, s ez „azon a napon történt, amikor Lucretius meghalt”. Valójában csupán föltételezzük, hogy arisztokrata családból származott (Ovidius Fastijában a Lucretiusok előkelő hivatalok viselői), noha a Carus név alapján egyesek elvitatják ezt (rabszolgák és fölszabadítottak neve volt általában). Annyi bizonyos, hogy jó viszonyban lehetett az arisztokrata C. Memmiusszal, Catullus és Cinna barátjával, mivel neki ajánlotta költeményét (1.25), és legalább Szicíliában járt. Egyébként távol tartotta magát kora vérzivataros politikai életétől, s elvonultan élt és alkotott.

Műve, a 6 könyvből és 7 400 hexameterből álló és befejezetlen (Cicero által kiadott) De rerum natura, amely a Démokritosztól és Leukipposztól először megfogalmazott és Epi- kurosz filozófiájának szerves részévé tett – az atomok mechanisztikus mozgására épülő – materialista világfelfogás költői, ugyanakkor elméletileg kifogástalan kifejtése. Valójában az ő költeménye tekinthető e világlátás legkoherensebb és legmélyebb kifejtésének, ami a továbbiakban biztosította az ókori atomelmélet ismertségét. Lucretius átvette Démokritosz materialista világmagyarázatát, ugyanakkor az utóbbi determinista álláspontját nem; ő föltételezte az ember szabad akaratát, aminek megfelel az atomok mozgásának is bizonyos spontaneitása (lásd 2.216-293). A De rerum natura hat könyve egy totalitásra törekvő teljes világlátás minden lényeges mozzanatát érinti (az első két könyv Epikurosz atomelméletével foglalkozik; a harmadik könyv a lélek felépítését és halandóságát taglalja [Lucretius mintegy harminc érvet gyűjtött össze a lélek múlandósága mellett]; a negyedik könyv az érzékelés epikureus felfogását elemzi; az ötödik könyv a kezdettel és véggel bíró kozmosz jelenségeit vizsgálja; végül a hatodik könyv különféle égi [villámlás, felhők, eső] és földi [földrengések, vulkáni kitörések stb.] jelenségeket tesz tudományos vizsgálat tárgyává). E mozzanatok között az egyik legjelentősebb a vallási jelenség mélyreható vizsgálata, amelynek lucretiusi megítélését az első ének híres sora (tantum religio potuit suadere malorum: „mennyi rosszra volt képes a vallás rábeszélni”, 1.101), hiszen a vallás, mondja, „a lélek réme, elme homálya” (1.140), amely (az ész erejével győztes epikuroszi tanok előtt) „rútul leigázta” az emberi nemet (1.55sq), s amely már elnevezésével is (a religare = „gúzsba kötni” igéből) utal arra, hogy a tudatlanság béklyójával kötözi le az emberi elmét, s támaszt benne félelmet és a haláltól való rettegést, s elzárja előtte az utat a természet valóságos megismerése felé. Mindettől pedig az igazi (epikureista) filozófia megismerése és alkalmazása szabadíthat föl. Költeményét e cél érdekében írta (lásd l.925sq).

Lucretius jellemző módon elsődlegesen filozófusnak és csak másodsorban tekintette magát költőnek (lásd 1.915-944). A római császárság idején azonban sokkal többre tartották költői teljesítményét (már Vergilius, Ovidius és Statius is dicsérték őt), ami összefüggött azzal, hogy az uralkodó rétegek körében a sztóicizmus és a platonizmus terjedt el, s nem az epikureizmus. A 4. század elejei keresztény apolegeták (Arnobius és Lactantius) még helyeslően idézték a pogány religiót támadó érveit, ám a későbbiekben elfelejtették őt. A l5. századi humanisták fedezték őt föl (a század második feléből hat kiadásáról tudunk), ám stílusát durvának és homályosnak tartották. Igazi felfedezője Pierre Gassendi (1592-1655), a jeles matematikus és filozófus, Descartes ellenfele volt, aki az uralkodó arisztotelészi világszemlélet ellen fölfedezte és csatasorba állította a démokritoszi-epikuroszi-lucretiusi materialista természetfilozófiát. Utána a felvilágosodás filozófusainak (Holbach, Voltaire, Diderot) kedvenc alakja lett. Ismeretes, hogy Marx 1839-40-ben írt doktori disszertációjában (A démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége, magyarul: Budapest, 1969, Kossuth Kiadó) Lucre- tius volt az egyik legfontosabb forrás az ókori atomelmélet rekonstruálásánál („Lucretius. az összes ókori szerző közül egyedül értette meg az epikuroszi filozófiát”, 1969:27).

A LÉLEK HALANDÓSÁGA – részlet

És azután azt is látjuk, hogy a lélek a testtel Együtt jő a világra, növekszik s válik öreggé,

Mert hisz akárcsak a teste a kisgyermeknek erőtlen,

Gyönge a szellemi képessége is annak, azonban Hogyha az érett kort jó testi erőben eléri,

Bölcsebbé lesz, mert elméje ugyancsak erősbül.

Míg végül, ha a kor súlyától megtöretett test S végleg elernyedt izmai többé semmire sem jók,

Botlik az elme is, és hebegővé válik a nyelvünk,

Mert elhágy minden, s testünk raktára üres lesz.

Így hát nyilván szétoszlik lelkünk is a testtel,

Mint szétoszlik a füst odafönent a magas levegőben,

Mert együtt jön létre a testtel, véle növekszik,

S együtt ernyed véle a vénségtől kimerítve.

(3.445-458)

A VILÁG MULANDÓ, NEM ISTENI EREDETŰ,

NEM HATJA ÁT RÉSZEIT AZ ISTENI SZELLEM

Én is, mint követője nyomának, folytatom ismét Szómat, s elmondom, meg kell mindennek az önnön Létrejövésekor elrendelt rendjébe’ maradni,

S nincs és nem lesz erő, mely által hágja e törvényt.

Ebben a nemben először feltártuk, hogy a lélek Együtt jött a világra a testtel, s éppen ezért nem Tud fennállani épen mind az időknek a végezetéig,

És csak üres képek csalják álmunkban eszünket,

Amikor úgy tetszik, megholtak járnak előttünk.

Most még az van hátra, haladva az értelem útján,

Hogy kimutassam múlandó voltát e világnak,

S egyszersmind megokoljam, mért mondják születettnek,

És hogy az ősanyagok vegyülése miként alakított Földet, eget, tengert, napot és csillagsereget meg Gömbölyű holdat: majd mily lények jöttek e földön Létre, s miknek nem lehetett sohasem születésük;

És hogy az emberi nem mint kezdett változatos hang Által a tárgyaknak közös elnevezéseket adni,

És hogy az istenfélelem is mint vert a szívében Fészket, melynek alapján szentként tisztel e földön Templomot és oltárt, ligetet, tavat, isteni képmást.

Majd azt tárom föl, hogy a természet mily erővel Hajtja a hold és nap járását, mint vezetőjük.

Ám nehogy azt gondold, hogy az ég s föld közt ezek önként És szabadon futják éves pályájukat által,

Hogy növekedjen a termés és szaporodjon az állat.

Vagy hihető-e, hogy isteni ész útjuk kiszabója?

Mert kik jól tudják, mily gondtalan élet az égi Isteneké, s mégis bámulnak, hogy lehető így Folynia mindennek, főképp ama dolgok ügyében,

Mik fönt – úgy látjuk legalább is – folynak az égben,

Újból ósdi hitek, babonák csapdáiba esnek,

S balga hitükben zord urakat tesznek fel, akik meg Tudnak tenni akármit, – közben mit se törődnek Azzal, hogy mi lehetséges, mi nem az, s a „lehet” hol Végződik mindenben, mélyire rejtve öröktől.

Ámde ne késleltessük a szót, térjünk a dologra:

Nézd legelőször a tengereket meg a földet az éggel:

Ennek a három jellegű három testnek, e három Annyira eltérő alakú és alkatú lénynek Egy nap vet majd véget, Memmiusom, s a világnak Roppant gépezetét egy nap rombolja halomra.

Jól tudom azt, hogy eszed mily furcsának, milyen újnak Látja az ég és föld e jövendő végveszedelmét,

S mily nehezen fogom azt hihetővé tenni szavammal,

Mint az lenni szokott, ha szokatlant hall a fülünk, és Azt nem tudjuk a szem számára is adni, s esetleg Kézbe helyezni, miken legkönnyebb s legközelebbi Utja a hitnek nyílik a szívünkhöz s az eszünkhöz. Elmondom mégis. S szavaimnak némi hitelt nyújt Az, ha talán földrengéseknél látod, amint mind Percek alatt mélyen megrendül s szinte elomlik.

Tartsa azonban távol tőlünk ezt a vezérlő

Sors, s inkább csak az ész, mint tény bizonyítsa be azt, hogy Egyszer a mindenség szörnyű zajjal leomolhat.

Ám mielőtt még jóslatokat szólnék a dologról,

Szentebbet s igazabbat, mint maga Pythia szólna Phoebusnak lombbal koszorúzott székiben ülve,

Bölcs szókban vígasztnyujtok számodra először,

Hogy vallásos hittől gátoltatva ne gondold

Azt, hogy a földnek, napnak, tengernek s az egeknek

Isteni lényként fönt kell állva maradni örökké,

És hogy ezért méltán fognak majd, mint a Gigászok Szörnyű bűneikért mindnyájan rendre lakolni,

Kik fölforgatják a világ rendjét tanaikkal,

S készek a nap fényét is eloltani fenn a nagy égen,

S azt, mi örökké él, múlandó szóval idézik.

Mindez azonban olyan távol van az isteniségtől,

S annyira nem látszik méltónak az isteni rangra,

Hogy nekem úgy tűnik, még inkább arra tanít meg,

Hogy mi van érzéklés és életerőnek a híján.

Mert nem kell hinnünk, hogy a testek mindenikében Szellemi természet, lélek s bölcs elme tanyázik.

S minthogy a testünknél is meg van szabva erősen,

Hogy hol létezhet s fejlődhet az elme s a lélek Elkülönítve, hogy állíthatná bárki is akkor,

Hogy van lélek testen kívül s állati formán,

Képes tartózkodni az omló földdarabokban,

Nap tűzében, vízben, az aether legtetejében?

Igy hát isteni érzéssel sem bírnak a dolgok,

Mert élő módján nem lakhat bennük a lélek.

Azt se szabad hinnünk, hogy a mindenségnek akármely Részén szent hajlékkal bírnak az isteni lények.

Mert természetük oly finom, és oly távol is esnek Érzékünktől, hogy csak sejtheti őket a lélek,

Mert mit nem foghat s nem is érinthet meg az ember,

Az maga sem képes megfogni a fognivalót sem:

Mert mit kéz nem fog, maga sem foghat soha semmit. Hajlékuknak is el kell térnie hát a mieinktől,

S épp oly lengének kell lennie, mint csak a testük,

Mint neked ezt később bővebben megmagyarázom. Ostobaság még azt állítani is, hogy e pompás Természet mi miattunk készült, s isteneinknek Csak dícséret s hála mi járhat e nagyszerü műért;

Ostobaság nem múlónak hinnünk a világot,

És hogy nem szabad azt, minek egyszer az isteni ész az Emberi nem számára örökre lerakta alapját,

Bármi uton-módon bolygatni, kiűzni helyéből,

Vagy gáncsolni szavunkkal s felforgatni tövestől,

S még több effélét is költeni, toldani hozzá.

Ostobaság, hisz e boldog, mert a halált sose váró Lényeknek hálánk vajjon mi javukra lehetne,

Hogy bármit kedvünkért kezdjenek el cselekedni?

Vagy mily vágya az újságnak csalhatta ki őket Nyugtukból, hogy az addigi életet újra cseréljék,

Mert hisz azoknak kell csak örömmel venni az újat, Kiknek az ó rossz volt, de akiknek a régi időben Nem volt semmi bajuk, s szépen töltötték azt az időt is, Szívükben hogy gyujtana ekkora vágyat az újság?

Persze, hisz úgy vélem, hogy gyászba s búba merültek Míg rájuk nem szórta a dolgok kezdete fényét.

S hogyha világra se jöttünk volna, mit ártana nékünk? Mert abban támad csak az életbenmaradásnak Vágya, ki megszületett, s a gyönyör csalogatja, marasztja: Mert ki az életnek soha nem kóstolta szerelmét,

S nem volt számában, mit bánja, ha nem született meg?

S honnan támadt isteneinkben a létre hozandó Dolgok képe s a megszületendő ember alakja,

Hogy tudják s ésszel lássák, mit akarnak,

S honnan jöttek rá erejére az őselemeknek,

Hogy mit tudnak ezek, ha a helyzetüket kicserélik, Hogyha a természet nem adott mintát az egészhez?

Mert hisz a rengeteg őselemet már ősi időktől Sok-sok módon hányja-kavarja az összeütődés,

S gyakran önsúlyuktól is mozgásnak erednek, Mindenképp egyesülnek s megpróbálnak akármit,

Hogy mit tudnak szülni, ha egymással keverednek,

Nem csoda hát, ha eközben olyan helyzetbe verődtek,

És az idők folyamán mozgásuk is úgy alakult ki,

Mint milyenekben most a világnak dolgai folynak. Hogyha nem is tudnám, hogy az őselemek micsodák, Merném mondani, már csak az égnek rendje után is,

És sok egyéb tüneménynek a révén is bizonyítnám,

Nem volt isteni kéz, ami adta nekünk a világot,

Mert hisz a mindenség úgy meg van rakva hibákkal. Elsőben: mit az ég roppant nagy sátora föd be,

Azt jórészt hegyek és ősrengetegek bitorolják,

Vagy sziklák, roppant mocsarak lepik el meg a tenger Távoli partjaival, mely szétszabdalja a földet,

És a halandóktól két évszakot elvesz az izzó Hőség, aztán állandó hullása a hónak.

És ami termő föld van, a természet beborítja Tüskével, ha az ember nem vet gátat elébe,

Ugyhogy durva kapától nyögdel az élete végett,

És nem tépi a földet ekéjét nyomva beléje.

Mert ha a termékeny rögöket nem zúzza kapával,

És a talajt nem készteti így termésre erővel,

Önként nem bujik egy csira sem ki a híg levegőre,

Sőt megesik, hogy amit nagy fáradsággal elértünk,

És már lombot hajtva virágzik szerte a földön,

Azt felperzseli túlzott hőségével a napfény,

Vagy gyorsan jött zápor, dér meg fagy teszi tönkre, Vagy viharos szél örvénylő forgása ledönti.

Aztán mért táplálja, növeszti az emberi nemnek Ártalmára a természet sok-sok fenevadját Földön s tengerben? Mért hoznak az évszakok annyi Kórságot? S a halál mért jár-kel időnek előtte?

(5.55-211)

HOGYAN TÁMADT AZ ISTENEK KÉPZETE ÉS A VALLÁS

Most hogy az istenhit mint terjedt széjjel a népek Közt, s hogy töltött oltárokkal városokat meg,

Mint kellett helyet adni az ünnepi áldozatoknak,

Mik most nagy helyeken nagy dolgoknál divatoznak, Honnan a félsz, amely ott van most is az emberi szívben S templom után csak templomot épit a földön Isteni lényeknek, s megszenteli ünnepek által,

Annak okát könnyen feltárom szómmal előtted. Képzeletükben már régen látták a halandók Istenek ékes alakjait ébren létük alatt is,

Álmukban még inkább nagyszerü testi növéssel.

S érzést tettek róluk fel, mert arra mutattak,

Mintha a tagjaikat mozgatnák s büszke igéket Szólnának, mint szép testhez s nagy erőhöz az illik.

És örök életet adtak nékik, minthogy a képük Fennmaradott szakadatlan, s nem másult az alakjuk,

S főképp mert nem hitték el, hogy lenne erő, mely Ily nagy erővel bírókat könnyen leigázzon.

S azt hitték, hogy igen nagy boldogságban is élnek,

Mert egyet se gyötört a halál félelme közűlük,

S álmukban gyakran látták, hogy mennyi csodásat Tesznek anélkül, hogy fáradságukba kerülne.

S látták, mily biztos renddel jár körben az égbolt,

S együtt jönnek véle a forgó évszakok is meg,

Ám e jelenségeknek okát nem fogta eszük fel, Szükségből így isteni lényekhez folyamodtak,

S rájuk bíztak mindent, mintha szavukra forogna.

Isteneiknek az otthonait meg az égbe helyezték,

Mert látták, hogy a nap s hold ottan rója körét le,

Ott kel a nap meg az éj s a bus éjnek ezernyi Csillaga, bolygó lángjai és fáklyái az égnek,

Ott kel a felleg, a harmat, a hó, az eső meg a villám, Ott a sebes zivatar s rémes dörgése a mennynek.

Oh, mily balga az emberi faj, mely e nagyszerü művet Isteni testnek vélte s megtoldotta dühükkel!

Mennyi nyögést szült ez neki, rajtunk mily sebet ejtett, S mennyi sirásnak lett okozója a gyermekeinknél!

Mert nem jámborság az, hogyha befedve a fődet, Szobrokhoz fordulsz, és felkeresed valamennyi Oltárt, sem széttárt tenyerekkel a földre borulni Isten-képek előtt, s bőven megszórni az oltárt Barmok vérével, s fogadást fogadásra tetézni,

Inkább az, ha nyugodt elmével nézel akármit,

Mert amidőn a nagy ég roppant boltjára tekintünk,

S látjuk az aethert csillagok ezreivel kirakottan,

Majd meg a hold és nap járása vetődik eszünkbe, Akkor keblünkben feltámad a többi bajoktól Eltemetett gond, s kezdi fejét újból fölemelni:

Hogy nem végtelen istenerő mozgatja-e mégis Oly sok módon az égen fénylő csillagok útját?

Mert búsítja az ingatag észt, hogy mit se tud arról, Volt-e a mindenségnek kezdete és ki az atyja,

S lesz-é vége, vajon meddig lesz képes e sodró Mozgásnak terhét a világ bástyája viselni,

Vagy pedig isteni úton nyert örök életü léte Képes lépést tartva haladni akármely idővel,

Semmibe véve a végetlen nagy idő erejét is.

És azután van-e szív, mely nem rezdülne meg olykor Istenféléstől, és kit nem jár meg a rémület akkor, Hogyha az izzó földet villámok vad ütése Húzza, s az égen rémítő dörgése robajlik?

Népek, nemzetek nem reszketnek-e, büszke királyok Szívét el nem fogja-e istentőli ijedtség,

Gondolván, hogy rút tettért vagy durva beszédért Súlyos bünhődést kell állani majd idejében?

Sőt amidőn vad szél hurcolja dühödten a tenger Hullámzó tükrén a hajóhad büszke vezérét, Nagyszámú néppel s elefántok nagy seregével, Nemdenem istenhez fordul szakadatlan imákkal,

Félve a szélvésztől, jó szélért s csendes időért? Hasztalanul, hisz a zúgó örvények viharában Mind mélyebbre kerül rút lépcsőjén a halálnak.

Egy rejtélyes erő ekként teszi tönkre az ember Dolgait és vessző köteget, bárdot letiporva,

Csak gunyolódik a zord hatalomnak büszke jelével.

És amidőn az egész föld reng lábunknak alatta,

Városok omlanak össze, s dőléssel fenyegetnek,

Vaj’ csoda-é, ha magától elfordulva az ember,

Kész eme rettenetes nagy erőt és szörnyü hatalmát,

Mely mindent intéz, istenségekre ruházni?

(5.1148-1227, Tóth Béla fordítása)

Irodalom

A számos kiadás és fordítás adatait lásd Cosmo Gordon, A Bibliography of Lucretius, London, 1962, az editio princepset Ferrandus adta ki (Brescia c. 1473), a szöveg rekonstruálásában fontosak voltak D. Lambin (Paris, 1563-1564) és K. Lachmann (Berlin, 1850) kiadásai. Magyarul először Fábián Gábor fordította le 1870-ben. Korszerű, költői fordítását Tóth Béla készítette el (Debrecen, 1957, Alföldi Magvető).

Szakirodalom

EPh, V:99-101 (Ronald A. Latham); Der Kleine Pauly III:759-764 (R. G. Schmidt – részletes további bibliográfiával). Munkájának klasszikus elemzése: F. A. Lange, Geschichte des Materialismus, Leipzig, Verlag von J. Baedeker, 19088, I:97-122. Életéhez az ókori testimoniumok latin szövegét lásd J. Martin kiadásában (Lipsiae in aedibus B. G. Teubneri, MCMLIX:XIII-XVIII). Magyarul több korszerű összefoglalás található: Falus R., A római irodalom története, Budapest, Gondolat, 1970, 115-127.; Adamik T., Római irodalom az aranykorban, Budapest, Seneca, 1994, 67-83; R. Nisbet, Lucretius, in J. Boardman – J. Griffin – O. Murray (szerk.), Az ókori görögök és rómaiak története. Budapest, Maecenas, 1996, 494-502.