Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – I. Európa

(2005)

Osiris Kiadó

Németország – Németh István

Németország – Németh István

A weimari köztársaság (1919-1933)

Császárságból köztársaságba (1918)

A német Legfelső Hadvezetés 1918 szeptemberében a katonai vereség politikai következményeinek elhárítására váratlanul fegyverszüneti javaslattal állt elő.

A Ludendorff körüli körök arra törekedtek, hogy felülről végrehajtott fordulattal áttérjenek a parlamenti demokráciára, a katonai vereség közepette megőrizve a . nemzet politikai egységét. A német közvélemény szemében így azok a pártok vállalták a felelősséget a fegyverszünetért, majd a versailles-i szerződésért, amelyeket a császárság idején a legerősebb támadás ért.

Max von Baden kancellár október 4-én fegyverszünetet kért Wilson elnöktől, de a szövetségesek csak a nép bizalmán nyugvó kormánnyal voltak hajlandók tárgyalni. Ezért az új kormányba beléptek a többségi koalíció pártjainak (Centrum, Haladó Néppárt és a Németország Szociáldemokrata Pártja – SPD) parlamenti képviselői. A fegyverszüneti tárgyalásokra való tekintettel 1918. október 22-én összeülő Reichstag alkotmányreformot határozott el: a hadüzenet és a békekötés többé már nem a császár és a Szövetségi Tanács (Bundesrat) kizárólagos joga volt, hanem a parlament, a Reichstag (Birodalmi Gyűlés) jóváhagyására is szükség volt. A kormánytagok Reichstag-képviselők lehettek; a birodalmi kancellár és az államtitkárok kinevezését a Reichstag hozzájárulásához kötötték. A császár valamennyi politikai tettéért a birodalmi kancellár felelt, s a tisztekre és a tábornokokra vonatkozó döntésekhez kancellári hozzájárulásra volt szükség. A reform 1918. október 28-i életbelépésével a német hercegek által „Isten kegyelméből", a nép részvétele nélkül 1871-ben alakított császárság alkotmányjogilag is parlamenti-demokratikus monarchiává vált.

A német fegyverszüneti delegációt Matthias Erzberger államtitkár, Centrum-párti politikus vezette, mivel a katonák polgári személyekre bízták a háború utolsó felvonásának lebonyolítását. A másik oldalon a francia főparancsnok, Foch marsall állt. A súlyos feltételek között követelték a német nyugati hadsereg visszavonását a Rajna mögé 15 napon belül, a Rajna bal partján fekvő német területek, valamint néhány hídfő (Köln, Mainz, Koblenz) szövetséges csapatok általi megszállását 25 napon belül, a Rajnajobb partján 35 km széles demilitarizált övezet kialakítását s a tengeri blokád fenntartását a békeszerződés megkötéséig. Semmissé nyilvánították a breszt-litovszki és a bukaresti békeszerződést, sa keleti német hadsereget vissza kellett vonni az 1914. évi német határokra. A Baltikumban ideiglenesen német csapatok állomásozhattak, megakadályozandó a szovjet rendszer továbbterjedését. Elszállítandó az összes nehéz harci eszköz, tengeralattjáró, nyílt tengeri flotta, nagy mennyiségű fegyver, muníció, s az első jóvátételek (5000 mozdony, 150 000 vasúti kocsi és 5000 teherautó). Szabadon bocsátandók a szövetséges hadifoglyok, miközben a német hadifoglyok még nem térhettek haza. A fegyverszünetet 1918. november 11-én Foch marsall szalonkocsjában, a compiégne-i erdőben írták alá. Az első világháborúban hozzávetőlegesen 1,8 millió német katona esett el és 4,2 millió megsebesült. Hatszázezren hadifogságba kerültek.

1918. novemberben forradalom söpört végig Németországban. A haditengerészet vezetése ugyanis október végén a kikötőkben tétlenségre kárhoztatott nyílt tengeri flottának kifutási parancsot adott, hogy a brit flotta elleni utolsó nagy bevetéssel megmentsék a „fegyvernem becsületét". A matrózok megtagadták az értelmetlen parancsot. November 5-én Wilhelmshavenban, a legnagyobb flottatámaszponton orosz mintára matróztanács vette át a hatalmat. A lázadás a többi kikötővárosra, majd rövidesen az ország helyőrségeire, s az ipari központok munkásságára is átterjedt. Mindenütt munkás- és katonatanácsok alakultak. November 7-én Münchenben megbukott a Wittelsbach-dinasz- tia. A császár a november 9-i berlini forradalmi események miatt a belgiumi Spában lévő főhadiszállásra távozott. Ugyanezen a napon tömegnyomásra lemondott a kancellárságról von Baden, s átadta a hatalmat a többségi szociáldemokrata Friedrich Ebertnek.

Az ostromlott köztársaság (1919-1923)

Németországban mindenütt munkás- és katonatanácsok alakultak. Ezek ellenőrizték a polgári és a katonai hatóságokat, s az üzemeket. A birodalmi kormány funkcióját a paritásos elv szerint megalakult Népmegbízottak Tanácsa látta el, amelynek egyik elnöke szintén Ebert lett. Kancellárként a hivatalnoki és tiszti lojalitás garanciája, a Népmegbízottak elnökeként pedig az új forradalmi hatalom exponense lett. Emiatt a további fejlemények tulajdonképpen Ebert döntésétől függtek. Végül is a parlamenti demokrácia kiépítése, a választott nemzetgyűlés mielőbbi összehívása mellett döntött, amely rögzíti az új politikai rendszert, s megőrzi az állami egységet.

November 9-én az ún. Groener-Ebert-paktumban a Legfelső Hadvezetés elismerte Ebertet a politikai kormányhatalom új birtokosának s ezzel lemondott minden ellenforradalmi akció kísérletéről, miközben az új kormány kötelezettséget vállalt a belső rend és nyugalom fenntartására. Ebert pozíciója nem terjedt ki a hadsereg parancsnokságára, ezért a Legfelső Hadvezetéstel kellett ismernie autonóm hatalmi tényezőnek. A paktum rendelkezett a hivatalnoki kar megtartásáról is, hiszen a közigazgatás, az ellátás, a szolgáltatás és a hadsereg visszavonása nem történhetett a szakembergárda nélkül. A társadalmi béke és a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében fontos lépésnek bizonyult az 1918. november 15-én kötött szociális paktum a munkaadók és a szakszervezetek között (Hugo Stinnes – Karl Legien egyezménye).

A Népmegbízottak Tanácsa rendkívül nehéz feladatok előtt állt. Elsőként a káoszt és az éhezést kellett elkerülni, majd nyolcmillió katonát leszerelni és bekapcsolni a gazdaságba. A szövetséges tengeri blokád fenntartása miatta lakosságot el kellett látni élelmiszerrel és fűtőanyaggal, elsősorban szénnel. Gondoskodni kellett a minimális külső és belső biztonságról is, főleg a birodalom egységének megőrzéséről a déli és nyugat-németországi szeparatista, keleten pedig a lengyel terjeszkedési törekvésekkel szemben.

1918. december 16-án az Általános Német Tanácskongresszus megerősítette a parlamenti választások szükségességét, s ezzel megnyílt az út a nemzetgyűlés és a parlamenti demokrácia felé.

Az 1919 februárjában Weimarban összeülő nemzetgyűlés összetételében a császárság pártrendszere a vártnál erőtelesebb kontinuitást mutatott. Jobboldalon a konzervatívok

(Német Nemzeti Néppárt – DNVP, s a Német Néppárt – DVPjobbszárnya) helyezkedtek el, akik a háború előtti monarchista-alkotmányos államberendezkedésben és társadalmi status quóban gondolkodtak. Mellettük álltak – elsősorban a Német Demokrata Pártban (DDP) – a parlamenti-demokratikus köztársaságot polgári-liberális társadalmi rendszerrel berendezni szándékozó erők. Az SPD alkotmányos elve szintén a polgári-demokratikus köztársaság volt, de a társadalmi rendszer rögzítése nélkül, és olyan formában, amely a kapitalizmus meghaladása érdekében nyitva hagyja a társadalmi rendszer törvényhozói átalakítását. A független szociáldemokraták (USPD) alkotmányos célként a társadalom szocialista irányú változásait határozták meg. A katolikus Centrumpárt és bajorországi szervezete, a Bajor Néppárt (BVP) az államforma semlegességével keresztény népállamra törekedett.

Az alkotmány kidolgozásakor számolni kellett azzal, hogy a háború következményei társadalmi integrációt igényelnek, mivel a monarchia bukásával felerősödött a politikai-ideológiai széthúzás, és súlyosan sérült a nemzeti tudat és a nemzeti identitás. A weimari alkotmány értelmében Németország parlamenti köztársaság lett, amelyben „minden hatalom a népé". Az erős polgári-liberális és keresztény-katolikusjegyeket mutató alkotmányban megállapították, hogy a Reichstag-képviselőket négy évre az „általános, egyenlő, közvetlen és titkos választással a 20 éven felüli férfiak és nők, a képviseleti választási rendszer elvei szerint választják". Ezáltal a parlament a német történelemben először lett a politika meghatározója. A birodalmi kancellárnak és a minisztereknek hivataluk ellátásához a Reichstag bizalmára volt szükségük.

A birodalmi elnököt hét évre a nép választotta. Az alkotmány – különösen a 48. cikkely révén – erős elnöki hatalmi pozíciót, egyfajta „tartalékcsászár" formát hozott létre, aki a szükségrendeletekkel kormányzó kancellárral együtt „szükség esetén" kizárhatta a parlamentet a politikai akaratképzésből. A 48. cikkely szerint a birodalmi elnök átmenetileg tejesen vagy részlegesen hatályon kívül helyezhette a személyiség szabadságát, a lakás sérthetetlenségét, a postatitkot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a gyülekezési szabadságot, az egyesületi szabadságot és a magántulajdon védelmét biztosító cikkelyeket. A Reichstag a szükségrendeleteket ellenlépésként ugyan hatályon kívül helyezhette, de ekkor a birodalmi elnök a Reichstag feloszlatásával fenyegetőzhetett. A birodalmi elnök volt a végrehajtó és a katonai hatalom feje, valamint a köztisztviselők „főnöke".

A birodalmi elnök közvetlen választásával létrehozott parlamentellenes, népszavazá- sos ellensúlyt még inkább aláhúzta a referendum (az ún. népóhaj és népdöntés) lehetősége. A választópolgár ugyan konkrét ügyekről dönthetett, az ejárások azonban fokozták a politikai érzelmeket és így erősítették a politikai rendszer instabilitását.

A weimari köztársaság szövetségi államkéntjött létre, amelynek központi kialakításával szemben mindenekelőtt a Rajna-vidéken és Bajorországban szeparatista törekvésekje- lentkeztek. A birodalom és a szövetségi államok viszonyában tartós konfliktus alakult ki, mivel a császárság egykori államai, királyságai, nagyhercegségei és fejedelemségei korábbi nagyságukban köztársasági formát öltöttek. Elsősorban a birodalom lakosainak háromötödét magában foglaló s a német birodalmat megalakító Poroszország dominanciája lett állandó probléma.

Jelentős eltérés alakult ki a weimari köztársaság demokratikus igénye és a realitás között. Ajog és a közigazgatás, a Reichswehr és a politikusok, az iparosok és az agráriusok, de a választók is világosan elárulták, hogy társadalompolitikai elképzeléseik a császárságban alakultak ki. A császárság uralkodó elitje változatlanul tovább élt: köztisztviselői rétegét és a hadsereget szinte érintetlenül átvették a köztársaságba. Fennmaradt a kelet-elbai földbirtokosok és a Ruhr-vidéki nehéziparosok gazdasági bázisa és politikai befolyása is.

A császárság és a weimari köztársaság közötti változásokat főként a választójog és a választási törvények fejezték ki: mindenekelőtt a női választójog bevezetése, a porosz háromosztályos választási rendszer megszüntetése és a többségi választási rendszerre cserélése, amely a konzervatív pártokat részesítette előnyben.

A demokratikus kormányzás első német kísérletét folyamatos bel- és külpolitikai terhelések érték. Kezdettől „árulás", „forradalom", „tőrdöféslegenda", „Versailles" rágalmai gátolták saját, demokratikus identitásának megteremtésében.

A köztársaság ellenfelei a politikai jobboldalon és baloldalon álltak, s ebben a felállásban döntő volt a Reichswehr magatartása. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a hadsereg konzervatív erői jobban tolerálták ajobboldali politikai akciókat, minta baloldali körökét.

A fiatal köztársaság számára a legnagyobb megterhelést a gazdasági nehézségek okozták. A gazdasági fejlődés a háborús vereség és a győztes hatalmak jóvátételi követeléseinek nyomása alatt állt, amely tovább növelte a háborús kiadások miatti inflációt. Amíg ajó- vátételeket politikai fegyvernek használták és elmaradt a német gazdaság integrálása a világgazdaságba, a gazdasági nehézségeket a széles lakossági rétegekre hárították.

Ajóvátételi vita kapcsán 1923. januárban francia és belga csapatok szállták megaRuhr-vi- déket. A kormány passzív ellenállással válaszolt, de augusztusban leállította a kockázatos Ruhr-vidéki harcot, amely a német pénzügyi rendszer tejes összeomlásához vezetett, s polgárháborúval is fenyegetett. Bajorországban jobboldali, Közép-Németországban és Hamburgban baloldali, a Rajna-vidéken pedig szeparatista mozgalmak lángoltak föl, amelyeket a Reichswehr levert.

A német lakosság nagy része a gazdasági válságot és inflációt hamar a parlamenti köztársaságrovására írta, így az új állam sohasem vívott ki nagy elismerést magának. Különösen a társadalom két nagy csoportja volt elégedetlen. Mindenekelőtt a legnagyobb lakossági csoport, a munkások és a kisalkalmazottak, akiknek alacsony jövedelmét a pénzleértékelés teljesen felemésztette. Ezzel szemben gyenge reménysugarat jelentettek a forradalom szociális vívmányai és a szakszervezetek erősödése kollektív szerződéses elismerésükkel és a munkavállalókból és a szakszervezetekből álló Központi Munkaközösség megalakításával.

Csalódottak voltak a polgári középrétegek is, mert megtakarításaik szintén elolvadtak az inflációban, illetve elértéktelenedtek a császárság alatt vásárolt államkölcsöneik. A középrétegek szociális fenyegetettsége a weimari köztársaság legsúlyosabb politikai jelzáloga volt, mivel a közép- és kispolgárság soraiban hagyományosan erős volt a tekintélyelvű megoldások követelése és a polgári közép ilyen bázisú demokratikus pártjai szükségképpen felmorzsolódtak.

1923 novemberében a „Rentenmark" bevezetésével sikerült megteremteni a pénzügyi és belpolitikai stabilizációt. A valutareformhoz kapcsolódva a Dawes-tervben újra szabályozták a jóvátételeket, s csak az éves törlesztéseket rögzítették. Németország 800 millió márka nemzetközi kölcsönben részesült, s a francia és belga csapatok kiürítették a Ruhr-vidéket.

Az első világháború utáni német külpolitika nyílt vagy rejtett küzdelmet folytatott a ver- sailles-i szerződés revíziójáért:fellépett ajóvátételi terhek, Németország egyoldalú leszerelése s a keleti határok (Felső-Sziléziaés Nyugat-Poroszország) ellen. A nagyhatalmi politikához szokott és a császárság alatt világhatalmi pozícióbajutott német társadalom felső rétegének és polgárságának egyes részei vonakodtak elismerni a vereséget. A versailles-i szerződést az alkotmányt elfogadó pártok is elutasították.

Rathenau külügyminiszter a nyugat-európai hatalmakhoz közeledve az úgynevezett „teljesítési politikával” igyekezett bizonyítani ajóvátételi követelések teljesíthetetlensé- gét. Seeckt tábornok köre Szovjet-Oroszországban látott lengyelellenes revíziós partnert és hosszú távú szövetségest a nyugati hatalmak ellen. Rathenau ebben Németország és a nyugati hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia – kapcsolatának veszélyeztetését látta. Amikor azonban az 1922-es genovai konferencia kapcsán a nyugati hatalmak és Szovjet-Oroszország közeledésétől tartott, Rapallóban szovjet-német szerződést kötöttek, amelyben kölcsönösen lemondtak a háborúsjóvátételekről, a kereskedelemben bevezettéka legnagyobb kedvezmény elvét, s felvettéka diplomáciai kapcsolatot. A bolsevik Szovjet-Oroszországgal való együttműködés ezután folyamatosan a külpolitika fontos tényezője lett.

A normalitás látszata (1924-1929)

A német gazdaságban a pénzügyi reform és a külföldi hitelek következtében

1924–1928 között konjunkturális fellendülés következett be. Fő gyengeségét, a passzív áru- és szolgáltatási mérleget, illetve a magas külföldi adósságot azonban nem sikerült leküzdenie. Megduplázódott áruexportja ellenére áruforgal- . ma továbbra is passzív maradt. Az országba 1924-1930 között beáramló, zömében rövid lejáratú hitel válság esetén elsősorban a nagybankokat veszélyeztethette.

Az ipar az 1923. évi inflációt követő két évben talpra állt, s új értékesítési piacokat szerzett. A német ipari termelés és a külkereskedelem növekedési rátája nemzetközi összehasonlításban egy sor elgondolkodtató eredményt mutatott, s a válságra hajlamos fellendülésjegyeit hordozta. A növekedés egyenlőtlen maradt, s a nehézipar jelentősen elmaradt a vegy- és elektroipar mögött. A bányászatban és az acéliparban a vállalkozások több mint 90 százaléka konszernekben tömörült. 1925-ben megalakult a világ legnagyobb vegyipari konszernje, az IG Farbenindustrie AG, 1926-ban pedig létrejött Vereinigte Stahlwerke AG, a legnagyobb európai fémipari konszern.

A munkavállalókés munkaadók közötti 1923-ban bevezetett állami kényszeregyeztetés nyomán általában rendkívül magas béreket fizettek, s ez kétségtelenül hozzájárult a társadalmi béke biztosításához. Az ipari beruházások gyakorta az egyesült államokbeli Ford-művek futószalag-rendszerének mintájára történtek. Emiatt egyre több munkás látta veszélyeztetve munkahelyét. Az első „racionalizálási válság" átmenetileg már

  1. 1926-ban több mint kétmilliós munkanélküliséget okozott. 1924-1929 között a munkanélküliek száma évente átlagosan 1,4 millió (kb. 6,5 százalék) körül mozgott, így már a világgazdasági válság előtt magas szinten állt.

A mezőgazdaság gazdaságtalanul termelt, s rövidesen ismét eladósodott. Mindez érvényesvolt Közép-, Délnyugat-és Dél-Németország kisparasztjaira és különösen a kelet-el- bai földbirtokosokra. 1927-től a mezőgazdaság a világméretű túltermelés miatt tartós válságba került, amely főként a termelői árak (különösen a sertés és a rozs esetében) tartós csökkenését okozták.

A gazdasági fellendülést nagyrészt amerikai kölcsönökből finanszírozták, amelyet a Dawes- terv és a magas kamatok Európába csábítottak. Veszélyforrássá vált, hogy az összes német külföldi adósság 1929-ben elérte a 25 milliárd márkát, amelyből 12 milliárd rövid távú kölcsön volt. A rövid távú hitelek visszavonása a német bankoktól – amelyek ezeket gyakran hosszú távú kölcsönként adták tovább-végzetes következményekkel járhatott.

A harmincas évek elejére ismét 65 millió lakosú weimari köztársaság a császárságtól elkülönülő, hierarchikusan tagolt ipari társadalom lett. A szervezett munkavállalók tartós nyomásának köszönhetően 1927. október 1-jén nagy többséggel elfogadták a munkanélküli-közvetítés és a munkanélküli-biztosítás törvényét. Az állam szükség esetén kölcsönökkel avatkozhatott be a hivatalok munkájába. A befizetések azonban csak 700 ezer munkanélküli finanszírozását tették lehetővé, amely megfelelt az 1927 nyári kedvező gazdasági helyzetnek. Amikor a munkanélküli-biztosítás a birodalmi költségvetés kölcsönére szorult, a pártok, a vállalkozói szövetségek és a szakszervezetek között állandó vita tárgya lett.

A munkaadók és munkavállalók között is vita kezdődött 1928 szeptemberében, amikor a szakszervezetek a „gazdasági demokrácia" programjával offenzívába kezdtek. 1928 végétől a vállalkozói szövetségek és a szakszervezetek kibékíthetetlen ellenfelek lettek és széthullott az 1918. novemberi Stinnes-Legien-paktum.

Hindenburg birodalmi elnökké választása (1925) a politikai közélet jobbratolódásátjelezte. Az ún. stabil, „boldog” éveket heves belpolitikai viták kísérték. 1924-ben ajobboldal indított kampányt a Dawes-terv ellen, 1926-ban pedig a kommunisták és a szociáldemokraták együttesen kezdeményeztek népszavazást az egykori hercegek vagyonának a kisajátítása ügyében. 1928-ban egy új típusú páncélos cirkáló építéséről folyt vita, 1929-ben pedig a nemzetiszocialisták és a konzervatívok követeltek referendumot ajóvátételt szabályozó Young-terv ellen. A parlamentarizmus és a „népállam" kemény bírálata állandóan napirenden volt. A belpolitika radikalizálódásához hozzájárultak a különböző véd- és harci szövetségek, s a paramilitáris szervezetek.

A Ruhr-vidéki küzdelem lezárulása után GustavStresemann külügyminiszter a diplomáciai elszigeteltségből való kitörés érdekében külön súlyt fektetett a francia biztonsági igények kielégítésére. Ezért arra törekedett, hogy a német-francia gazdasági megállapodások révén bizalmi légkört alakítson ki, és szerződéses szabályozással számoja fel a politikai konfliktusokat. Pontosan érzékelte, hogy a német-francia kiegyezés aligha képzelhető el brit-amerikai közvetítés nélkül.

Az 1925. október 5-16-i locarnói konferencián aláírt szerződésekben Németország, illetve Franciaország és Belgium lemondott a fennálló határok erőszakos megváltoztatásáról, amelyért Olaszország és Anglia vállalt garanciát. A garanciaszerződéseket kiegészítették választott bírósági szerződésekkel, valamint Franciaország Lengyelországgal és Csehszlovákiával kötött garanciális szerződésével. A Német Birodalom ezzel elismerte Elzász-Lotaringia és Eupen és Malmedy elvesztését.

Stresemann politikáját s „Locarno szellemét”- a győztes és a legyőzött partneri viszonyát – kevesen értették meg Németországban. A Reichstag jóváhagyását végül is csak a szociáldemokrata szavazatokkal sikerült megszereznie. A Német Birodalom a szerződésekkel egyenjogú partner lett az európai koncertben. A locarnói szerződéshez szorosan kapcsolódott 1926-ban Németország belépése a Népszövetségbe, amely pótlólagos biztonságot és lehetőséget ígért a versailles-i szerződés folyamatos és részleges revíziója számára, elsősorban a német kisebbségi kérdés szabályozása révén.

Stresemann kitért a Németország keleti szomszédai s a Franciaország által sürgetett „keleti Locarno” elől, ésa Németország népszövetségi felvétele miatt aggódó Szovjetuniót az 1926. április 24-i berlini szovjet-német barátsági szerző'déssel nyugtatta meg. Bismarck külpolitikájára emlékeztetően így elkerülte a német külpolitika egyoldalú elkötelezettségét, egyidejűleg pedig szűkítette olyan hatalmi kombináció lehetőségét, amely korlátozta volna a német mozgásteret.

Briand francia külügyminiszterrel Thoiryban folytatott megbeszélése (1926. szeptember 17.) után jóvátételi engedményekkel igyekezett megvásárolni a megszállt Raj- na-vidék kiürítését. Az 1930 áprilisában életbe lépő Young-tervre (110,7 milliárd márka jóvátételi törlesztés 1987-ig) azonban már rányomta bélyegét a gazdasági válság. Stresemann politikájajelentősen hozzájárult a kollektív biztonsághoz, és lezárta a háború utáni korszak nemzetközi konfliktusait. A német gazdaság lendületének fokozatos visszanyerésével hozzájárult a versailles-i szerződés leépítéséhez és segített visszaszerezni a Német Birodalom korábbi nagyhatalmi pozícióját. Módszereiben, s nem céjaiban különbözött a Reichswehr vezetésének katonapolitikai terveitől. A világgazdasági válság és a radikalizálódó belpolitika azonban véget vetett Stresemann „reálpolitikájának".

A gazdasági válság és a köztársaság bukása (1929-1933)

1929. október 24-étől a New York-i tőzsde részvényei drámai mértékben zuhantak, amelynek oka a túlzott ipari beruházások és ennek nyomán az áruk túlkínálata volt, amellyel a kereslet nem tudott lépést tartani. A nemzetközi pénz és gazdasági összefonódások miatt az amerikai válság rövidesen a 20. századi világgazdaság legnagyobb válságává bővült. Likviditásuk megőrzése érdekében az amerikai bankok visszakövetelték Európába kihelyezett rövid távú hiteleiket.

A válság az Egyesült Államok után Németországot érintette legerőteljesebben, mivel a hosszú távú beruházásokra fordított hiteleket nem tudták visszafizetni. Jóllehet már 1928-ban visszaesett a kereslet, az ipari beruházásokat azonban folytatták, erősítve a túltermelési kapacitásokat. Az árutúlkínálat a termelés csökkentéséhez, rövidebb munkaidőhöz és elbocsátásokhoz, illetve cégek összeomlásához vezetett. 1929-1930 telén már több mint hárommillió munkanélküli volt Németországban. A csökkenő vásárlóerő, kereslet, termelés és további elbocsátások ördögi köre kiélezte a mezőgazdaság tartós válságát is. Számos kis és középparaszt képtelen volt visszafizetni adósságát, s kényszerárverésekre került sor.

A tömeges munkanélküliség messze meghaladta a munkanélküli-biztosítás lehetőségeit. A kormány költségvetési tárgyalásain kemény összecsapásra került sor a koalíciós partnerek között. Az SPD a munkanélküli-hozzájárulás összegét 3,75 százalékban kívánta meghatározni, a DVP pedig annak csökkentését követelte. Az SPD – amely korábban a legvégsőkig elment a koalíció fenntartása érdekében – a szociális állam veszélyeztetése miatt most elutasította a kompromisszumosjavaslatot, amely ideiglenes elnapolta volna a döntést a munkanélküli hozzájárulás emelése vagy ajogosultság kurtítása ügyében. Az SPD álláspontja alkalmat teremtett a DVP-nek a szociáldemokrata Müller nagykoalíciós kormányának 1930. március 27-i felbomlására.

1930. március végén a centrumpárti Heinrich Brüning vezetésével a birodalmi elnök személyes bizalmán aapuló kabinet alakult meg. Az elnöki megbízás alapján a koalícióhoz nem kötődő kormány szükség esetén a parlament nélkül, sőt ellene is működhetett a weimari alkotmány 48. cikkelye szerinti szükségrendelet és a Reichstag feloszlatásáról rendelkező 25. cikkely értelmében.

Hindenburg számára Brüning volt a legjobb jelölt, mert jártasságot mutatott pénzügyi kérdésekben. Vele fennállt a Reichstag tolerálásának reménye is, mivel a Centrum állandó összekötő elemnek bizonyult a pártok között. Brüning céja a költségvetés szanálása, ajóvátételek lezárása, s a birodalom újbóli megerősítése volt a fegyverkezési egyenjogúság elérésével. Brüning a területi status quót elismerő Briand-féle európai unió helyett olyan revíziós politikát sürgetett, amely „elegendő életteret" teremt Németország számára. A gazdasági helyzet radikális romlása ellenére a szenvedés útját egyfajta „kalkulált válságkoncepcióban", a deflációs politika folytatásában látta. 1923-hoz hasonlóan az ezzel együtt járó nyomorral kellett bizonyítani a külföldnek ajóvátételi fizetésekre való német alkalmatlanságot. Megkönnyebbülést váltott ki az 1931. június 20-i Hoover-mora- tórium, amely egy évre felfüggesztette az amerikai hitelezőknek fizetendő jóvátételt.

Az 1930. szeptember 14-i Reichstag-választások katasztrofális eredménnyel végződtek a demokrácia számára. Az NSDAP 18,3 százalékkal (107 képviselő) az SPD után a második legerősebb frakcióként vonult be a Reichstagba. Ugyan az SPD szavazatai nagymértékben csökkentek, a KPD pedigjelentősen növelte mandátumait, s a munkásság soraiban jelentős baloldali fordulat ment végbe, összességében a baloldali pártok alig erősödtek. A nemzeti konzervatív és liberális, valamint a protestáns közép- és felsőréteghez tartozó választók fordultak a nemzetiszocialisták felé. Támogatásuk különösen erős volt a „régi középosztály", illetve az ifjú választók és a korábbi nem választók között.

A Reichstag újabb feloszlatását elkerülendő az SPD a választások után kisebbik rosszként tolerálta Brüning politikáját. Ezzel azonban éles párton belüli vitát váltott ki, politikailag elveszítette mozgásképességét és mind kevésbé vonzotta tagjait és választóit. A párt a válság közepette képtelen volt szociáldemokrata politikát folytatni és politikai alternatívát nyújtani híveinek.

Rövidesen kiderült, hogy Brüning deflációs politikája nem alkalmas a válság megfékezésére, sőt inkább kiélezi azt. Az állami kiadások és a magánjövedelmek csökkentése szűkítette a vásárlóképes keresletet, ezzel a termelés mégjobban visszaesett, miközben a munkanélküliség gyorsan nőtt.

1931 második felében további két esemény rontotta a gazdasági helyzetet: a német-osztrák vámuniós tervezet kapcsán a franciák kivonták tőkéjüket az Osztrák Hitelintézetből.; július közepén a pánikba esett betétesek rohama miatt aDarmstadti és a Nemzeti Bank is leállította kifizetéseit. Pénzük egy részét csak a birodalom milliárdos támogatásával kapták vissza. 1931. szeptember közepén pedig Nagy-Britannia a font sterlinggel letért az aranyalapról, hogy húsz százalékkal leértékeje fizetőeszközét. Áruinak hasonló mérvű világpiaci árcsökkenésével igyekezett támogatni az ország exportját és új munkahelyeket teremteni. A sterlingövezet (India, Egyiptom, Palesztina, Írország, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika), Skandinávia és további országok követték példáját. Ezzel összeomlott az aranybázison alapuló szilárd nemzetközi fizetési rendszer. A birodalmi márka értéke nőtt, a német termékek a világpiacon relatíve drágák lettek, ami a külföldi kereslet visszaesését eredményezte. Brüning válaszul erősítette a deflációs nyomást.

A radikális „nemzeti ellenzék" 1931 októberében a „harzburgifrontban”tömörült, jelezve, hogy Hindenburg személye már nem elegendő a német nacionalista-konzervatív jobboldal és a weimari köztársaság kibékítésére. Jelöltjeik (Hitler és Duesterberg) azonban az 1932 tavaszi elnökválasztás második fordulójában végül is alulmaradtak Hin- denburggal szemben, aki a demokratikus pártok támogatásával szerzett többséget, noha közismert volt köztársaság-ellenességéről. Brüning megbuktatásában több csoport érdekeltsége találkozott. A kelet-elbai nagy agráriusok „agrárbolsevizmussal" vádolták, a birodalmi elnök körüli kamarilla pedig náciellenes intézkedéseit utasította el, mert az NSDAP-t a kormányzásba bevonva remélték a legalitás felé terelni.

Brüning bukása 1932. márciusban és az NSDAP nagy választási győzelme júliusban megadta a végső döfést a weimari köztársaságnak. Az SPD, amely a sok bírálat ellenére tolerálta Brüning politikáját, hogy elkerüje a még rosszabbat, a nácik győzelmét, semmijót nem várt Brüning utódjától, Papen kancellártól. Kétségei 1932. július 20-án, az ún. „poroszveréskor" beigazolódtak, amikor Papen a 48. cikkre hivatkozva leváltottnak nyilvánította a porosz kormányt és a berlini rendőrfőnököt, és államcsínnyel igyekezett fel-

számolni a szociáldemokrata vezetésű Poroszország túlsúlyos befolyását a birodalomban. Németországban polgárháborúra emlékeztető összetűzések zajlottak. Papen arra törekedett – amit már Brüning is megkísérelt –, hogy a nemzetiszocialista mozgalom dinamikáját politikájajavára hasznája fel. A nácik iránta ideiglenesen tanúsított toleranciáját az SA betiltásának feloldásával és az NSDAP-nek sikert ígérő új Reichstag-választások kitűzésével vásárolta meg.

A lausanne-i konferencia (1932) nyomán elkönyvelhette ajóvátételi fizetések tejes eltörlését. Németország a Young-terv összegéből csak 23 milliárd aranymárkát fizetett ki. Papen intézkedései kedveztek a munkaadóknak, éles szakszervezet-ellenes irányvonala viszont gyorsan rontotta a társadalmi légkört.

A náci párt az 1932. júliusi parlamenti választásokon (13,7 millió szavazat) a legerősebb parlamenti frakció lett, s Hitler látszólagos legalitáskurzusával Hindenburgtól a kancellári posztot követelte, amit a birodalmi elnök augusztusban és novemberben elutasított. Papen a parlament tejes kikapcsolását, s az államhatalmi eszközökre támaszkodó kormányzást tervezte, nem zárva ki a náciellenes katonai intézkedéseket sem. Papen és a tervét elutasító Kurt von Schleicher Reichswehr-miniszter vitájában Hin- denburg visszariadt a polgárháborúval fenyegető politikától, s 1932. december 2-án Schleicher tábornokot nevezte ki birodalmi kancellárnak.

A weimari köztársaság utolsó kancellárja a kiutat külpolitikailag a fegyverkezési egyenjogúságban, belpolitikailag pedig – a parlamenti megoldás lehetőségében reménykedve – a Centrumtól a szakszervezetekig terjedőfrontban, s az 1932. november 6-i parlamenti választásokon jelentős veszteséget szenvedett nemzetiszocialista párt megosztásában látta. Elképzelései meghiúsulásakor ő is korlátozott időre érvényes diktatórikus tejhatalmat kért a birodalmi elnöktől, hogy távol tartsa Hitlert a kormánytól. Papen azonban – többnyire titkos egyeztető tárgyalásokon – a nemzetiszocialisták és a német nemzetiek Hitler vezette koalíciós kormányát javasolta Hindenburgnak, aki ezúttal sem vállalta az erőszakos náciellenes intézkedéseket. Tanácsadói azzal érveltek, hogy Hitler kinevezésével leszerelhetik a tömegek tiltakozó mozgalmát és a „nemzeti dinamikát" a náci vezető megfelelő „körülbástyázásával" a konzervatív érdekek szolgálatába állíthatják. 1932-1933 fordulóján befolyásos gazdasági és katonai körök is Hitler kinevezését sürgették.

1933. január 30-án Hindenburg kancellárrá nevezte ki Adolf Hitlert, aki elérte a Reichstag feloszlatását, megkezdte ajogállam felszámolását és egypárti Führer-állama megteremtését.

A nemzetiszocialista diktatúra (1933-1945)

Az NSDAP felemelkedése

Az 1920 februárjában megalakult Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Na- tionalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) Hitler befolyására népi értelmű tömegagitációba kezdett. A belső programvitákat elkerülendő a párt a „Führer-párt” megoldást választotta. Ez azt jelentette, hogy Hitler – akinek a hadsereg volt politikai iskolája, s az 1921.júliusi rendkívüli taggyűlésen elnök lett-, az új alapszabály értelmében a pártot az elnökség többségi határozatától függetlenül vezette, és agitációs módszereivel a párt létszáma nőtt. 1925-ben újjászervezte a pártot; az 1926. februári vezetőségi ülésen megszilárdította pozícióját; s ezután ő határozta meg a párt törekvéseit.

Politikai pályafutását kezdettől két tapasztalat határozta meg: az első'világháború és a ve-

reségsokkja, illetve az, hogy a német sors hangsúlyozása, éles vádjai és követelései visszhangra találtak a pártrendezvények látogatóinál, tehát a tömegek mobilizálhatók ilyen politikai célra. Mindezek alapján már 1920-1921-ben kialakította politikai stratégiáját: a német világhatalmi pozíció elérésére először a belső egységet és az egész nép lélektani és anyagi hadrafoghatóságát kell megteremteni, majd „az egész fajt zártan ráállítani a külpolitikai célokra".

A weimari köztársaság külső megszilárdulása idején az NSDAP nem ért el feltűnő sikereket, 1928 végén mintegy százezer tagot számlált (2,6 százalék, 12 mandátum), de lassan valamennyi népies (völkisch) vetélytársát kiszorította, s tagjaikat átvette. A szervezeti struktúra, a követési hajlandóság és vezetési stílusa kiiktatta a program- és stratégiavitákat. Amikor 1930-ban a nagy gazdasági- és állami válság megkezdődött és pusztító hatása érvényesült, az NSDAP megkísérelte a nacionalista-antidemokrata erőket saját táborába vonni; a pártnak 1933 januárban 850 000 tagja volt.

Szociális összetételét illetően a párt egyre inkább néppártnak felelt meg; választói és tagjai túlnyomórészt a régi, önálló, valamint az új, önállótlan középrétegből, jelentős felsőbb rétegekből és elsősorban a protestáns munkásságból verbuválódtak. A felső- és középrétegek bennük látták a marxista veszélytől való menekülést. Egzisztenciafélelem és identitásválság miatt sok kereskedő, iparos, paraszt, tisztviselő és alkalmazott gyülekezett gazdasági és szociális tiltakozásból a horogkereszt alatt. Ifjú, dinamikus mozgalomnak tüntette fel magát, amely már leküzdötte a szociális ellentéteket, a jövőre nézve megbecsült nemzeti értékeket hordoz, és minden energiáját a csődöt mondott rendszer felszámolására fordítja. Az általános parlamentellenes hangulat terjedésében növekvő sóvárgás alakult ki az „erős ember" iránt. Az NSDAP-t a válság éleződése és választási sikerei nyomán az ipari és a katonai körök is egyre inkább támogatták.

A nemzetiszocialista ideológia középpontjában a fajelmélet állt. „Uralkodó fajnak" a germán népek biológiai magját alkotó északi etnikumot tartotta; különböző népcsoportokat, elsősorban a zsidóságot pedig „alsóbbrendűnek" tekintett. Gobineau és Chamberlain fajelmélete a náciknál militáns antiszemitizmusban testesült meg. A létért folyó harc szociáldarwinista tanai értelmében a német népnek el kell foglalnia megillető helyét (monopolhelyzet és „élettér").

Az NSDAP kilátásai a pusztító gazdasági válsággal párhuzamosan nőttek. Az 1930. szeptember 14-i parlamenti választás eredménye tejesen új perspektívát nyitott a párt számára. Ugyanis nem jött létre parlamenti többség, s a szociáldemokratákat sem Brüning, sem Hindenburg nem kívánta újra bevonni a kormányalakításba. Az SPD ésszerűen szükséges tolerálását szívesen felváltották volna a koalícióra hajlandó jobboldal kormányrészvételével. Így a náciknak hirtelen központi jelentőségük lett a politikai erőjátékban.

A köztársaság hatalmi struktúráiba való behatolással az NSDAP igyekezett olyan pozícióba jutni, hogy erőpotenciáját – az állami hatalom birtokosaival egyetértésben, vagy azok tolerálásával – alkalmazza belső ellenségével szemben. A birodalom politikájának befolyásolására három lehetősége nyílt:

  1. koalíciós kormányrészvétel Brüning alatt,

  2. birodalmi elnöki törekvések1932 tavaszán,

  3. a birodalmi elnököt meggyőzni egyjobboldali irányultságú szakmai kabinet kinevezéséről.

Hindenburg kétségbe vonta a nácik más erőkkel való együttműködésének őszinteségét. Így ezt a barikádot saját erőből nem tudták volna lerombolni. Ezért alapvető fele-

lősség terheli a Schleicher és Papen körüli konzervatív-nemzeti köröket, valamint Hin- denburg személyes és hivatali környezetét, akik a tényleges veszély könnyelmű alábe- csülésével azt szuggerálták az agg elnöknek, hogy jobboldali koalícióban, egyedüli kiútként, megzabolázhatják a nácizmust.

A diktatúra kiépítése (1933-1934)

Rövidesen kiderült, hogy pusztán önámítás a polgári-konzervatív körök Hitler „körülbástyázására”szőtt terve. Az NSDAP a „nemzeti koncentrációs" kormányban ugyan először csak a kancellári és belügyminiszteri tárcát ragadta magához; Goebbels és Göring csak március-áprilisban került az újonnan felállított : Propaganda- és a Légügyi Minisztérium élére. De Blomberg véderőminiszter szimpatizált a nácikkal, s Göring megbízatásával a porosz rendőrséget is megkaparintották, amelynek vezető posztjait azonnal nácikkal töltöttékbe.

A Reichstag égése ürügyként szolgált a kommunista párt betiltására és vezetői tömeges letartóztatására. „A nép és az állam védelmére”február 28-án kiadott rendelet gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a weimari alkotmány alapjogait, állandósította a kivételes állapotot, amely a náci rendszerben végig érvényben maradt.

Politikai ellenfeleiket a nácik bírósági ítélet nélkül vették „védőőrizetbe”. Az 1933. március 5-i Reichstag-választásokon az NSDAP csak koalíciós partnerével, a német nemzetiekkel együtt értel enyhe többséget (43,9 + 8 = 51,9 százalék), s parlamenti úton is kormányozhatott volna, ám korlátlan uralomra tört.

  1. március elején egységesítették (gleichschaltolták) a tartományokat. A leváltott tartományi kormányok helyébe megbízottakat neveztek ki, rendszerint az NSDAP területi egységének (Gau) vezetőjét. A birodalmi elnökáprilis 7-i második törvénye pedig 11 birodalmi helytartót nevezett ki a tartományok élére.

A Reichstagban 1933. március 24-én elfogadott felhatalmazási törvénnyel Hitler a kormányt ruházta fel törvényhozói tejhatalommal. A tartományi kormányokat nemzetiszocialista birodalmi helytartók alá rendelte. Így a Reichswehr kivételével minden államhatalmi eszközt közvetlenül az ellenőrzése alá vont.

Hatalma kiépítésének második szakaszában betiltotta a pártokat (1933. július 14.), s kikapcsolta polgári-konzervatív koalíciós partnereit és riválisait is. A „pártok újjáalakulása elleni törvény" az NSDAP-t Németország egyedüli politikai pártjának nyilvánította.

  1. június 30-án az SA és a Reichswehr rivalizálásában a hadsereg mellett döntött: Röhmöt, az SA főnökét és 200 további SA-vezetőt lemészároltatott. Kihasználva a „Röhm-ügyet", kettős csapást mért az SA vezetésére és a konzervatív ellenzékre: lefékezte az SA „forradalmárait", maga mellé állította a Reichswehrt s így keresztezte konzervatív partnereinek terveit. Ajúlius 3-i kabinetülésen elfogadott, „A felség- és hazaárulási támadások leverésére" visszamenőleges hatályú törvény egy mondattal elintézte a gyilkosságsorozatot.

1934 augusztusában Hitler már kezében tartott minden államhatalmi eszközt és az egész náci pártapparátust. Komolyabb politikai ellenfeleit letartóztatta, kivégeztette vagy emigrációba küldte. A német nép nagy többsége nyílt ellenállás nélkül fogadta az államhatalom tejes birtokbavételét és a kezdődő náci bűntetteket. Módszereiket sokan elítélték, de a terror megfélemlítette őket. Mások abban reménykedtek, hogy a „nemzeti felemelkedés" ilyesfajta „kinövései" után majd nyugodtabb idők következnek.

: Hitler „vezér és birodalmi kancellár" elnevezéssel egy személyben államfő, kormányfő, a Wehrmacht főparancsnoka és az állampártvezére lett. A köztisztviselők és a katonák nem az alkotmányra, hanem rá esküdtek fel. Ügyelt azonban arra, hogy diktatúrájának alkalmanként népszavazásos külsőt kölcsönözzön.

A nemzetiszocialista állam

Az államapparátus összefonódott a párttal; ebben a kapcsolatban az utóbbi ellenőrzött. A funkciók perszonáluniójával, valamint a kormány törvényhozói és végrehajtó hatalmának egyesítésével azonban nemjavultaz állami feladatok ellátása. A nemzetiszocialista államot a birodalmi reszortok koordinálatlan egymásmellettisége, az állami hivatalok és a pártszervezetek párhuzamossága és rivalizálása, valamint a párton belüli hatalmi harcokjellemezték. Mindez ugyan csökkentette a kormányzati munka és a közigazgatás hatékonyságát, ám megszilárdította a hatalom csúcsán álló Hitler hatalmi pozícióját.

A Wehrmacht is elveszítette relatív önállóságát. Megszűnt a hadügyminisztérium; helyébe a Wehrmacht főparancsnoksága (OKW) lépett. A három fegyvernem koordinálása Hitler kezébe került. A nemzetiszocialista uralom leghatékonyabb eszköze a párt elitcsapatává fejlesztett SS lett, amely a biztonsági szolgálattal (SD) nemcsak politikai ellenfeleit, hanem az NSDAP saját párttagjait is felügyelte. Az SD fogta át a tartományok politikai rendőrségét (Gestapo), amelyet kivontak a bírósági ejárás kötelezettsége alól. 1936- ban Himmler lett az SS birodalmi vezetője és a német rendőrség főnöke. A rendőrség és az SS, a Gestapo és az SD felső vezetése perszonálunióban egyesült.

Az állam és a párt egységesítését a szellemi és a társadalmi élet „nemzetiszocialista szabályozása” támasztotta alá. A szigorú cenzúra elnyomott minden szellemi irányzatot, amely nem illett a náci ideológiába. Ezzel Németországot nagymértékben elszigetelte a külvilágtól. Az állampolgári szabadságát elveszített népnek a „nemzeti szabadság" és a „nemzeti nagyság" politikai eszméjét hirdették. A nemzetiszocialista ideológia leghatékonyabban a tömegkommunikációt és az oktatásügyet hatotta át. Az irodalmat, a zenét és a képzőművészetet is a náci ideológia szolgálatába állították. A tudományban is szűkült a szabad, kritikai szemlélet. Az ugyancsak szorongatott keresztény egyházak ellenálltak az egységesítésnek, de ambivalensek voltak a nemzetiszocialista állammal szemben.

Rövidesen megkezdődött a náci fajelmélet gátlástalan érvényesítése: törvényekkel szorították ki a társadalmi életből a zsidókat, akik állandó atrocitásoknak voltak kitéve; emiatt a második világháború kitöréséig a félmillió német zsidó közül 225 ezer kivándorolt.

A faji ellentétek mesterséges szításával szemben a valós társadalmi ellentétek tompítására törekedtek, mert ezeket a nemzetet leromboló „zsidó-bolsevik világ-összeesküvésnek" tulajdonították. A társadalmi feszültségektől mentes „népközösséget" hirdették. Az olasz fasiszta korporációk mintájára a társadalmat, a munkaadókat és a munkavállalókat a Német Munkafront szakmai szervezeteiben egyesítették, ahol azonban nem egyenjogúság, hanem szintén a Führer-elv érvényesült. A munkavállalók elveszítették korábbi szabad szervezkedési- és sztrájkjogukat. Ezt a gazdasági helyzet javulásával és a tömegek gondosan megszervezett szabadidős elfoglaltságával ellensúlyozták.

A gazdaság elmozdult a válság mélypontjáról, s fokozatos élénkülés kezdődött. Az 1933 tavaszán meghirdetett munkahely-teremtési programot Hitler kormánya a Papen-, illetve a Schleicher-kabinettől vette át. 1933 tavaszán megkezdődött az autópályák építése és az autóipar támogatása, majd rövidesen – egyre nyíltabban – a háborús felkészülést szolgáló hadiipari termelés Az összeget a birodalom rövid távú eladósodásából fedezték. A magántulajdont – a zsidókét és a nácik más ellenfeleikét kivéve – nem

bolygatták, de a magángazdaságot fokozatosan a kormány befolyása alá helyezték. Az ipari termelés minden részletét államilag szabályozták, miközben a nagyvállalkozóknak jelentős pozíciót biztosítottak a gazdaság irányításában.

A nemzetiszocialista külpolitika (1933-1939)

A Hitler-kormányzat külpolitikai tevékenysége a weimari kormányok revíziós törekvéseihez kapcsolódott, céjaiban és módszereiben azonban messzire eltávolodott attól. Arra törekedett, hogy lépésenkénti revízióval megszerezze Közép-és Délkelet-Európát, majd a Szovjetunió meghódítása után Franciaországot legyőzve, vagy a gyengébb partner szerepébe kényszerítve az európai kontinentális impéri- . um élére kerüljön. Távolabbi célként Európa élén az Egyesült Államokkal valószembenállást is ter vezte.

Az antiszemitizmus, az antibolsevizmus és az élettérelmélet világnézeti hajtóerőire építve Hitler a Szovjetuniót a Német Birodalom hatalompolitikai és ideológiai ellenségének kiáltotta ki. A Szovjetunió elleni hódító terveiben központi helyet szánt a Nagy-Britanniával kötött szövetségnek, mert úgy vélte, hogy a szigetország birodalmi helyzetét veszélyeztető szárnyhatalmak – az Egyesült Államok és a Szovjetunió -jelenléte miatt Anglia feladja majd hagyományos egyensúly-politikáját ésjóváhagyja a kölcsönös befolyási övezetekre vonatkozó német javaslatot.

A felfegyverzés leplezése érdekében az első években tett nyilatkozatai és külpolitikai kezdeményezései (közöttük az 1934. január 26-i német-lengyel megnemtámadási egyezmény) a tárgyalási hajlandóság és a mérsékelt revíziós törekvések benyomását keltették. Ám a francia-szovjet közeledés (1935 tavaszán) jelére, a német-angol flottaszerződéssel (1935. június 18.) a tarsolyában az expanzió útjára lépett. Első lépésként katonailag megszállta a Rajna-vidék demilitarizált övezetét (1936. március 7.) és egyoldalúan érvénytelenítette a locarnói szerződésekből származó kötelezettségeket. Külpolitikai sikereihez hozzájárultak a brit és a szovjet Európa-politika ellentétei. Ráadásul Nagy-Britannia a Földközi-tenger térségében feszült viszonyban állt Olaszországgal, Kelet-Ázsiában pedig Japánnal.

Mivel Nagy-Britanniával nemjutott a remélt egyetértésre, Hitler a Berlin-Róma-ten- gelyt (1936. november 1.) és a Japánnal kötött antikomintern paktumot (1936. november 25.) választotta. A spanyol polgárháború (1936-1939) kitörése után a nemzetiszocialista Németország a fasiszta Olaszországgal együtt katonailag támogatta Franco tábornokot. A német beavatkozás ideológiailag és hatalompolitikailag a Szovjetunió ellen irányult. A polgárháború befejezése után Spanyolországot is beléptették az antikomintern paktumba.

A német külpolitikában egyre meghatározóbbá vált a bolsevizmusellenesség az „élet- tér”-hódítás és érvényrejutottak a német fajelmélet ideológiai motívumai. 1937. november 5-én céját a Közép- és Kelet-Európa irányában való terjeszkedésben határozta meg, s 1938-ban kilátásba helyezte Ausztria és Csehszlovákia lerohanását.

A gazdaság, a Wehrmacht és a külügyminisztérium apparátusaiban végrehajtott személycserékkel 1937-1938 fordulóján Hitler megteremtette az erőszakos közép- és kelet-európai területi változtatások belső feltételeit. A Harmadik Birodalom első külpolitikai csapása Ausztria ellen irányult, amellyel kétoldalú egyezményt kötött. Az 1938. március 12-én bevonuló német csapatok szívélyes lakossági fogadtatása láttán azonban a diktátor megváltoztatta korábbi uniós tervét, s Ausztria teljes körű anschlussa mellett döntött. A főleg Göring sürgetésére végrehajtott, s a kifelé irányuló propagandában a nemzeti önrendelkezési jog és népi elv megvalósításának feltüntetett akció mögött valójában

hatalompolitikai, stratégiai és hadigazdasági célok húzódtak meg. Csehszlovákia déli szárnya védtelenül kiszolgáltatottá vált a következő német expanzió számára; az ansch- luss véglegesen megnyitotta a délkeletre vezető kaput. Bécs hagyományos fogyasztói és pénzügyi közvetítő szerepével erősítette „Délkelet-Európa nagy gazdasági térségének" gazdasági előkészítését, amelyet a „Nagynémet gazdasági térség" kiegészítésének szántak.

Rövidesen bebizonyosodott, hogy Nagy-Britannia nem bocsátkozik harcba, s Hitler Olaszországgal és Japánnal együtt meghatározza a világ eseményeit. Úgy tűnt, hogy az EgyesültÁllamokfigyelme Japán előrenyomulása miatt Európából Kelet-Ázsiába helyeződött át.

Hitler e világpolitikai megfontolásokból már 1938. március végén elhatározta Csehszlovákia szétzúzását, amelyhez Csehszlovákia nemzetiségi problémáját és az egyes népcsoportok önrendelkezésijogának követelését használta fel. A Szudétanémet Párt vezetője, Konrad Henlein megállapodott Hitlerrel, hogy olyan maximális programot állít össze, amelyet a cseh kormány nem teljesíthet. A Szudétanémet Párt április 24-i karlsbadi programja e stratégia jegyében a szudétanémetek önigazgatását, a cseh államalkotó néppel való teljes egyenjogúságát követelte, amely Berlin sugallatának megfelelően csak átmeneti szakaszt jelentett volna a csehszlovák állam tejes felbomlása irányában. A cseh kormány fokozatosan engedett Heinleinnek, aki taktikai zsákutcába került, s nem maradt más választása, mint megszakítani a tárgyalásokat s várni az újabb alkalomra.

Mivel a Szudéta-vidéken újabb nyugtalanságok történtek, a Közép-Európa ügyei iránt mindaddig inkább tartózkodóan viselkedő brit kormány közvetítőt küldött Prágába. Szeptember 15-én még Chamberlain miniszterelnök is hajlandó volt Németországba repülni, hogy Hitlernekfelajánja a szudétanémet területek Németországhoz csatolását és ennek szükségességéről a francia kormányt is meggyőzze. Csehszlovákiának nem maradt más választása, mint meghajolni az ultimatívjavaslat előtt.

Hitlert meglepte az angolok erőszakmentességre épülő kompromisszumkészsége, amely appeasement-politika néven került be a történelembe. A gazdasági válságtól és túlzott mérvű kötelezettségektől szenvedő Nagy-Britannia nemzeti érdekei miatt a közép-európai béke középtávú megőrzésére kényszerült. Hitler azonban az angol magatartást a gyengeség jelének tartotta és növelte követeléseit. Hazárdjátékában majdnem túllőtt a célon, mert Franciaország és Csehszlovákia mozgósított, s Nagy-Britannia támogatást ígért katonai konfliktus esetén, a Szovjetunióhoz hasonlóan. Hitler hét hadosztályt mozgósított, de nem adott támadási parancsot Csehszlovákia ellen.

Európa a háborús feszültség napjait élte. Amikor Chamberlain új kezdeményezést tett és a Szudéta-vidék kiürítési tervének átdolgozását javasolta, Mussolini közvetítésével 1938. szeptember 29-30-án, a béke megőrzésének utolsó pillanatában megtartották a müncheni konferenciát. A csehszlovák kormány részvétele nélkül és a Szovjetunió kizárásával Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier megállapodott arról, hogy a Szudéta-vidék 50 százalék feletti arányban németek lakta területeit Csehszlovákia 1938. október 1-10. között kiüríti. Vele egyidejűleg pedig német csapatok vonulnak be a területre. A német részről kidolgozott és Mussolini által beterjesztett javaslat a háborút elkerülni igyekvő német körök tervére épült. Csehszlovákia a kikényszerített amputációval nemcsak gazdaságilag és stratégiailag fontos területeket veszített el, hanem Szlovákia és Kárpát-Uk- rajna ezt követő autonómianyilatkozatával megkezdődött belső felbomlása, amelyet Berlinből céltudatosan irányítottak és amely belátható időn belül előrevetítette a cseh csonka állam megszűnését.

Európa és a világ békéjét ezzel még egyszer megmentették, s az 1938. szeptember 30-án aláírt német-brit megnemtámadási és konzultációs nyilatkozat megerősítette Chamberlaint abban a szilárd hitében, hogy Hitler végül is beleegyezik az „általános és európai megállapodásba", s kielégíthető a „gazdasági és gyarmati megbékítés" ajánlatával. Ribbentrop és Nonnet francia külügyminiszter tárgyalásán azonban világossá vált, hogy Hitler kitartott szovjetellenes és a kelet-európai „élettér" megteremtésére irányuló tervei mellett. A német külügyminiszter kemény álláspontja nyomán az 1938. december

  1. i német-francia megnemtámadási nyilatkozattal a franciák szabad kezet biztosítottak a németeknek Kelet-Európában.

Az új katonapolitikai helyzettel drámaian romlott Lengyelország sorsa. A Litvániához tartozó Memel-vidék 1939. március 23-i német megszállása után az ország biztonsági érdekei ismét veszélybe kerültek, ezért minden Berlinből érkező ajánlatot élesen elutasított. Hitler és Ribbentrop ugyanis 1938 októberétől 1939 márciusáig azon fáradoztak, hogy megbizonyosodjanak Lengyelország gazdasági erőforrásairól, s az államot az antikomintern paktumba való belépéssel csatlósként bevonják a szovjetellenes frontba, ezzel előkészítsék a terepet a keleti irányú felvonuláshoz, és egyidejűleg a keleti határon biztosítsák hátukat a nyugati hatalmak elleni „előretolt" háború esetére. Beck lengyel külügyminiszter azonban 1939. március elején végérvényesen kijelentette, hogy kormánya határozottan elutasítja a Harmadik Birodalom szoros csatlósi követelését a keletre irányuló „élettér-háborúban" és elszánta magát a Moszkva és Berlin közötti függetlenségi politikára. A lengyel kormány március 26-án kategorikusan elutasította az 1920 óta a népszövetségi ellenőrzés alá tartozó Danzignémet értelmű rendezését is. Németország Danzig visszatérését követelte a Német Birodalomba és területen kívüli autó- és vasúti kapcsolatot Kelet-Poroszországba, továbbá szoros Szovjetunió elleni partnerséget. Cserében felajánlotta a lengyel korridor elismerését és a lengyel érdekek garantálását Ukrajnában. Döntésével Lengyelország a birodalom potenciális ellenfeleinek táborába került, jóllehet a német kormány kifelé még mindig megértőnek mutatkozott. Mozgásterére döntőnek bizonyult az angol kormány álláspontja, amely 1939. március 31-én Franciaországgal együtt Lengyelországnak nyilvános függetlenségi garanciát nyújtott, amelyet – Albánia olasz megtámadása miatt – április 13-án Romániára és Görögországra is kiterjesztettek. A locarnói szerződés óta az angolok nem vállalkoztak ilyen szoros kapcsolatra az európai kontinensen, jóllehet konkrét operatív tervvel még nem rendelkeztek a szükség esetén Lengyelországnak nyújtandó segítségről.

A központi problémát Hitler számára 1939 májusától már nem Danzig jelentette. A német-lengyel konfliktusban sokkal inkább „az élettér keleti kiterjesztéséről és az élelem biztosításáról, továbbá a baltikumi probléma megoldásáról" volt szó, vagyis az „élettérprobléma" első lépcsőfokáról.

A Varsónak nyújtott angol garancianyilatkozat után Hitler ismét politikai cselekvési terének bővítésére törekedett, hogy szétzilája a kirajzolódó hatalmi konstellációt. Erre Lengyelország gyors leverésével és a Szovjetuniónak az ellenséges koalícióból való kikapcsolásával látott lehetőséget. A német agressziós politika az eddig periférián lévő Szovjetuniót fokozatosan bekapcsolta a politikaijátékba, sőt a brit politikának is számolnia kellett azzal, hogy Kelet- és Délkelet-Európa Hitler-ellenes konszolidációja csak Sztálinnal egyetértésben történhet. Ezért 1939 márciusától egyfajta versengés bontakozott ki a Szovjetunió támogatásáért; ezta nyugati hatalmak kezdték, sjúniusban aSzovjetuniónakagaranciapo- litikában való részvételt ajánlották fel. Sztálin azonban vonakodott elfogadni, hogy ő legyen Nagy-Britannia és Franciaország előőrse Németország ellen. A nyugati nagyhatalmakat továbbra is a régi forradalmi bizalmatlansággal kezelte. A másik oldalon Lengyelország és Románia kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy a Szovjetunió védje meg a német támadástól; túl sok területi követelés és megoldatlan konfliktus lógott még a levegőben, s fennállt a veszély, hogy a megmentő gyorsan megszállóvá válhat. Ezért Lengyelország elzárkózott a szovjet átvonulási jog megadásától. Attól tartottak, hogy a szovjetek felhasznáják az alkalmat, hogy visszaszerezzék a lengyelek által az 1921-es rigai békében annektált mintegy 200 km széles fehérorosz és ukrán sávot.

A szovjet diplomácia óvatosan cselekedett, s megkísérelte a németeket meggyőzni arról, hogy az ideológiai véleményeltérésnek nem kell feltétlenül kihatnia a gyakorlati politikára. Végül az 1922. áprilisi rapallói német-szovjet szerződésre való szovjet hivatkozást követően néhány héten belül beindultak a dolgok, jóllehet Hitler 1939. május 22-én nagy ceremónia közepette Olaszországgal „acélpaktumot”kötött. A katonai szövetség azonban nevével ellentétben kevésbé volt ütőképes; Mussolini közölte Hitlerrel, hogy gazdasági és fegyverzeti megfontolásokból 1943 előtt nem számolhat Olaszországgal. Miután meghiúsult Japán katonai belépése a katonai szövetségbe, Hitler stratégiája bizonytalan lábakon állt.

Az 1939. augusztus 19-én Moszkvával megkötött kereskedelmi és hitel-megállapodásnak az volt a funkciója, hogy a német „hadigazdaságnak" a Szovjetunió 1941. június 22-i megtámadásáig a háborúhoz szükséges nyersanyagokat (foszfátot, azbesztet, krómot, mangánércet, ásványolajat és nyersgyapotot) juttasson, az ipari javak és a modern hadieszközök német szállítása fejében. Egyidejűleg a Szovjetunió biztosította az összeköttetést a Távol-Keletről Németországba irányuló szállítmányok (például a kínai szója) számára, így a brit távolsági blokád – az első világháborúval ellentétben – 1941-ig folyamatosan kjátszható volt.

Az 1939. augusztus 23-án tíz évre kötött német-szovjet megnemtámadási szerződés és a titkos kiegészítő jegyzőkönyv rendelkezett Lengyelország „negyedik felosztásáról" és a kétoldali érdekszférák elhatárolásáról a Keleti- és a Fekete-tenger között (Finnország, a balti államok és Besszarábia a szovjet befolyási zónába került). Megállapodásukat Lengyelország szétzúzása után szeptember 28-án határ- és barátsági szerződéssel egészítették ki.

Hitler megkezdte „mindent vagy semmit" harcát. Reményei szerint Lengyelország meghódítása és a szovjet semlegesség Németországot olyan helyzetbe hozza, hogy elkerülheti a háborút a nyugati hatalmakkal. A szeptember 3-i brit és francia hadüzenet azonban lerombolta vízióját. Többfrontos háború fenyegetett, és a német nép nem lelkesen, hanem idegenkedő lojalitással fogadta szeptember 1-jén reggel a rádió hírét Lengyelország megtámadásáról.

Németország a második világháborúban (1939-1945)

Németország a háború kezdetén több mint 3 millió embert mozgósított (102 hadosztályt állított fel) és intenzív fegyverkezése nyomán hadserege modernebb fel- szereltségű volt akkori ellenfeleinél. A háború első éveiben tökéletesen működött a légierő és a földi csapatok taktikai együttműködése. A páncélosokat a ; korabeli gyakorlattól eltérően, nem csupán a gyalogság kísérőfegyvereként, hanem önálló, nagyszabású akciókra is alkalmazták. A kezdeti német katonai sikereket a modern fegyverzettel és elsősorban a motorizáció és a páncélosok jobb operatív felhasználásával értékel.

A német Wehrmacht gyengeségé csak a háború elhúzódásával jelentkeztek: a taktikai és operatív vezetés nem rendelkezett stratégiai koncepcióval, mivel nem létezett olyan ve-

zérkar, amely a Wehrmacht részeit valamennyi hadszíntéren összehangoja. Hiányzott stratégiai bombázóflottája is. A haditengerészeten kívül senki sem fogadta el azt a nézetet, hogy egy tengeri hatalom elleni háború mindig tengeri háborútjelent. Hitler Anglia elleni háborújában ugyanazt a hibát követte el, mint Napóleon, aki azt hitte, hogy az európai kontinens megszerzésével javíthatja pozícióit a tengeri hatalom Anglia ellen. Hitler azért is határozta el a Szovjetunió megtámadását, hogy az orosz katonai erő kikapcsolásával biztosítsa hátát Anglia későbbi megtámadása esetére.

A Szovjetunió 1941. június 22-i megtámadásával Németország kétfrontos háborúba keveredett, amit Hitler a német-szovjet megnemtámadási egyezménnyel – 1914-re emlékezve – igyekezett elkerülni. Jóllehet valamennyi jelentősebb hadtörténész azt állította, hogy a Szovjetunió nem győzhető le katonailag egy hadjáratban, Hitler gyorsan előrenyomuló páncélosaira építve mégisaVörös Hadsereg néhány héten belüli kikapcsolásával számolt. A szovjet hadsereg gyors bekerítését, s ezáltal a mélységi területek felé való kitérésük megakadályozását tervezte; céja azonban meghiúsult, mert haderejét több akcióval szétforgácsolta.

Az 1942. évi offenzívánál ismét hibázott, mivel erőit két, egymástól távoli cél egyidejű elérésére (Sztálingrád ésa kaukázusi olajvidék) irányította, így egyiket sem érte el. 1942 novembere után a németek kilátástalan küzdelmet folytattak a létszámban és fegyverzetben túlerőben lévő szövetségesek ellen. Ráadásul a rugalmas harcmodor helyett nagy áldozatokat követelt a minden talpalatnyi terület védelmének elhibázott taktikája. 1944 júniusában az angolszászok normandiai partraszállása és a Vörös Hadsereg egyidejű offenzívája megroppantotta a német Wehrmacht harci erejét, de az értelmetlen küzdelem tovább folyt.

A német nép a második világháború kezdetét – az 1914. évi hazafias lelkesedéstől eltérően – rezignált engedelmességgel fogadta. Az 1939-1940. évi kezdeti sikerek a háború mielőbbi befejezésének reményét keltették. A Szovjetunió megtámadása után a beláthatatlan idejű háborúval számoltak. A sztálingrádi vereség után a többség kételkedni kezdett a háború sikeres befejezésében, a szövetségesek partraszállása után pedig a legtöbb német számára világos lett, hogy a háború elveszett. A náci vezetés a háború végéig keményen kézben tartotta a népet, amely meghozta mindazt a tejesítményt és áldozatot, amelyet a kormány és a párt elvárt tőle.

Svédország, Svájc, Törökország, Spanyolország és Portugália kivételével Európa valamennyi szárazföldi területe a Szovjetunió részeivel együtt több évre Németország és szövetségesei uralma alá került. A Német Birodalomhoz csatolták az első világháború után elveszített területeit és Lengyelország mindazon részeit, amelyet az 1939-es szovjet-német paktum német érdekszférába sorolt. A többi megszállt területen a katonai közigazgatás mellett az SS és a náci párt is működött, s a német uralom megszilárdítására erőtejesen támogatták a fasiszta csoportokat. A megszállt területek nyersanyagforrásai és termelési kapacitása a német hadiipart szolgálta. A német ipar és mezőgazdaság munkaerő-szükségletére több mint egymillió munkást kényszerítettek Németországba, elsősorban Kelet- és Délkelet-Európából. A Waffen-SS 200 ezer külföldi és 300 ezer népi német önkéntest toborzott a megszállt területeken.

A Németország által ellenőrzött területeken Hitler és Himmler a háborút a zsidóság fizikai megsemmisítésére használta. 1941 nyarán Heydrich vezetésével a keleti front mögött megkezdődtek a tömeggyilkosságok, majd 1942-1943 telétől megsemmisítő táborokat állítottak fel, ahol a háború végéig több mint 5 millió zsidót pusztítottak el.

1944 nyarán Németországnak volt még egy esélye, hogy saját erőből szabadujon meg Hitler és a náci párt zsarnokságától. Az első ellenállási sejteket Hitler hatalomraju- tása után a betiltott kommunista, szociáldemokrata és szakszervezeti tagok alkották. Az ellenállási mozgalom azonban gyenge volt, mert különböző irányzatokra és csoportokra oszlott és sohasem működött egységes akcióterv szerint. Később ellenállási sejtek alakultak az államapparátusban, a vezérkarban, a katonai elhárításnál ésa külügyminisztériumban. E csoportok az 1938. évi Szudéta-válság idején hiába fáradoztak a nyugati hatalmak és az országon belüli ellenállás közös akcióján, mertadiktátor megbuktatása akkor meghiúsult a nyugati hatalmak megbékítési politikáján. A konzervatív érzelműek ellenállását Carl Goerdeler vezette, aki a jogtalansággal szemben a porosz-német jogállami hagyományt állította. Tőlük eltérően a Moltke vezette „kreisaui kör" keresztény, szocialista és liberális eszmét valló hívei nem a korábbi, Hitler előtti állam- és demokratikus rendszert igyekeztek visszaállítani, hanem üzemi és szomszédsági bázison alapuló, pártok nélküli jogállamot terveztek. Mivel az 1944. július 20-i sikertelen merénylet után néhány óra alatt a puccskísérlet is összeomlott, meghiúsult Németország öntisztulási kísérlete, s Hitler a 7 millió német áldozatot követelő értelmetlen harcot az ország tejes megszállásáig folytathatta.