Ugrás a tartalomhoz

Természeti erőforrás és környezetgazdálkodás 5., Környezetgazdálkodás Alapjai

Dr. Tenk Antal (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

5.6 Környezetterhelés, környezetszennyezés, környezetkárosítás

5.6 Környezetterhelés, környezetszennyezés, környezetkárosítás

A környezetre nézve mindenfajta tevékenység bizonyos mértékű terhelést jelent, ami az egészen egyszerűtől (például egy traktorkerék talajtömörítő hatása) a nagyon bonyolultig (például a CO2 által okozott üvegház-hatás) terjedhet. Maga a kiterjedése is lehet helyi (lokális) és nagy területeket érintő (globális). A terhelés minősített esete a környezetszennyezés, ami a környezeti tényezők (talaj, víz, levegő) károsodását vonhatja maga után.

Ahogy arról már korábban szó volt, a környezet az élő szervezeteket körülvevő fizikai, kémiai és biológiai körülmények összessége, ami térbeli kiterjedését tekintve megegyezik az élővilág életterével, az ún. bioszférával. Ökológiai értelemben a környezet olyan tényező, vagy tényezőcsoport, amelyre az élőlények (vagy csoportjaik) tűrőképességük határain belül kimutathatóan, mérhetően reagálnak.

A talaj, a víz és a levegő fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaiban bekövetkező olyan jellegű változásokat, amelyek az ember és más élőlények egészségét, fennmaradását, illetve tevékenységét kedvezőtlenül befolyásolják, környezetszennyezésnek nevezik. Ez gyakran nem fizikai, hanem pszichológiai, vagy esztétikai károsodást (sérülést) eredményez.

A szennyezőanyag származási (kibocsátási) helye a szennyező forrás, maga a folyamat a szennyezés, eredménye (következménye) pedig a szennyeződés.

Szennyező forrás lehet maga a természet, vagy az ember, illetve az általa végzett tevékenységek. Ez utóbbiak lehetnek: ipari tevékenységek, mezőgazdasági termelés, közlekedés és település. A szennyezés folyamata (tartama) lehet állandó (folyamatos), vagy időszakos.

Többféle szennyezés egyidejű jelenléte esetén a hatások összetevődhetnek, egymás hatását erősíthetik. Ezt a jelenséget nevezik szinergizmusnak.

Az olyan beavatkozásokat, amelyekkel a szennyezést megelőzik, vagy a szennyező hatás következményét mérséklik, illetve a szennyező anyagok mennyiségét elfogadható szintre csökkentik, szennyezés-szabályozásnak nevezik. A szabályozásnak két alapvető módja az input-, illetve output szennyezés-szabályozás. Az input szabályozás preventív jellegű (megelőző), az output viszont eseménykövető (a szennyezés megjelenése utáni) tevékenységet jelent.

A környezet szennyezése, illetve leromlása (degradációja) gyakran visszavezethető a fennmaradást biztosító emberi tevékenységre, igen gyakran azonban arra, hogy rövid távon akar jelentős haszonhoz jutni.

A környezetre gyakorolt hatás mértéke egy adott területen a lakosság számától (népsűrűségtől), az egy főre eső erőforrás használatától és az egységnyi erőforrás által okozott szennyezés mértékétől függ. A túlnépesedés a lakosság számbeli növekedésének és/vagy az egy főre jutó túlzott fogyasztás következményeként állhat elő. Alacsony technikai/technológiai szint, valamint az erőforrás-kihasználás rossz hatékonysága ugyancsak növelheti a szennyezés mértékét.

Gazdag és technológiailag fejlett országokban (USA, Japán, Németország) ún. fogyasztási túlnépesedés alakult ki, ahol a viszonylag kis számú lakosság – a nagyobb arányú termelés következtében – nagyobb mértékben használja a természeti erőforrásokat, ami még magasabb színvonalú környezetgazdálkodás esetén is nagyobb mértékű környezetszennyezéshez vezet. (Az USA-ban – ahol a Föld lakosságának csupán 4,8 %-a él – állítják elő a Föld termékeinek 21 %-át és használják az előállított energia és ásványi erőforrások 1/3-át és okozzák a Föld szennyezésének ugyancsak 1/3-át, a CO2-emissziójának 18 %-át!)

Az emberi tevékenység hatására bekövetkezett társadalmi, tudományos-technikai és termelési fejlődés az egész emberiség jövőjét befolyásoló gondok kialakulását eredményezte. Sántha (1993) szerint ezek a globális problémák a következők:

  • a háborúk kedvezőtlen hatása;

  • a Föld túlnépesedése;

  • az állandósuló élelmiszerhiány;

  • az anyag- és energiaválság;

  • a környezet gyors ütemű leromlása.[3]

A népesség növekedésével a termőtalajok mennyisége folyamatosan csökken, ugyanakkor a helytelen földhasználat és a különféle szennyezések következtében a minősége is romlik.

A fejlett ipari országok pazarló módon bánnak a rendelkezésükre álló erőforrásokkal, nem utolsó sorban a természeti erőforrásaikkal. Azzal, hogy a folytonos gazdasági növekedést erőltetik, egy idő után lokális, majd regionális és végül globális problémákat okoznak.

Az utóbbi időben egyre erőteljesebb igény mutatkozik egy ún. fenntartható társadalom modelljének megalkotására. Az ilyen társadalom – amellett, hogy a másodlagos energiaforrásokat (hulladékok, melléktermékek) igyekszik minél jobban hasznosítani – nagy súlyt helyez a meglevő anyag- és energiaforrások védelmére is. (4. ábra)

5-4. ábra: A fenntartható társadalom modellje

Az ökológiai és ökonómiai hatékonysága miatt célszerűbb az ún. input szennyezés-szabályozás megvalósítása, amivel a folyamat elején (a tevékenység kezdetétől) igyekeznek mérsékelni a környezetre károsan ható szennyező anyagoknak a környezetbejutását, ezáltal a környezet túlzott terhelését. Ugyanakkor a fenntartható gazdasági fejlődés a fogyasztás racionalizálását is igényli.

Az ún. mezőgazdasági társadalmakban a környezetre gyakorolt hatás egyre intenzívebbé vált. Az erdőirtás tömegessé válásával, az ősgyepek feltörésével megszüntették, vagy átváltoztatták a korábbi ökológiai viszonyokat és ezáltal az ottani élőközösségek (biotop) számára új életfeltételeket teremtettek. Ez igen gyakran a korábbi életközösség teljes pusztulásához vezetett. A folyamat a mezőgazdasági technológiák fejlődésével napjainkban is tart. A helytelen földhasználat, a fokozott vegyszerhasználat, a szerves trágya műtrágyával való felváltása a talaj szennyezését és pusztulását, a víz és levegő szennyezését eredményezi.

A Földön ismert mezőgazdasági termelési rendszerek a vegyszerfelhasználás szempontjából lényegében három alaprendszerbe sorolhatók:

  • naturális rendszerek;

  • ipari rendszerek;

  • környezetkímélő rendszerek.

A naturális rendszer vegyszert gyakorlatilag nem használ és bár a termésátlagok jóval alacsonyabbak, ugyanakkor környezetkímélő.

Az ipari rendszerek nagyon sok (60% feletti) ipari eredetű anyagot (vegyszert, műtrágyát, üzemanyagot) használnak a termeléshez. A magas fajlagos hozamok miatt alacsony a lakosságeltartó képesség, így a magas hatékonyság ellenére is több társadalmi (környezeti) hátránnyal rendelkeznek.

A környezetkímélő rendszert éppen az ipari rendszerek hátrányai miatt alakították ki. Ennek lényege a „fenntartható mezőgazdálkodás”(sustainableagriculture), illetve az erre alapozott, az egész társadalomra kiterjesztett „fenntartható fejlődés” (sustainabledevelopment).

Azok a mezőgazdasági-élelmiszeripari rendszerek felelnek meg a fenntarthatósági kritériumoknak, amelyek

  • gazdaságosak;

  • kielégítik a társadalom korszerű táplálkozással kapcsolatos igényeit;

  • megőrzik a környezet minőségét és a mezőgazdasági termelés alapját képező természeti erőforrásokat;

  • biztosítják a mezőgazdaságban dolgozók és a vidéki társadalom egészének az életminőségét.

A mezőgazdasági termelés (primer- és szekunder biomassza produkció) különféle termelési technológiák sorozatán keresztül valósul meg. A termelési technológiák mindegyike közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban van a természeti környezettel, így azok kölcsönhatásban állnak egymással. E kölcsönkapcsolatok folytán károsító hatást fejtenek ki a természeti erőforrásokra, mint a természeti környezet elemeire.

Az ésszerű (szakszerű) növénytermelés kritikus változásokat nem okozhat a természeti erőforrások állapotában. A negatív irányú (káros) hatások valamiféle túlméretezés, vagy helytelen használat (túlöntözés, nem megfelelő vegyszerhasználat stb.) hatására következnek be.

A tartósan fedetlen talajok deflációja a levegő porszennyezéséhez, a helytelen nitrogénműtrágya használat a talajvizek nitrátosodásához, a klórozott szénhidrogének túlzott használata pedig a talajokban szermaradvány-felhalmozódáshoz és a talajmikrobák pusztulásához vezethet.

Az állattenyésztési termelési technológiák folyamatából nemcsak hasznos produktumok (tej, hús, tojás stb.)-, hanem gyakran káros melléktermékek (hígtrágya, elhullott állati tetemek stb.) kerülnek ki. Ezek szakszerűtlen beavatkozás esetén környezet-, sőt egészségkárosítók is lehetnek.

A hígtrágya nemcsak nagy mennyisége, hanem vízszennyező hatása és fertőző jellege miatt is káros a környezetre. A privatizáció következtében létrejövő kisgazdaságok szétszórt állattartó telepei nyomán, a szakszerűtlen és költségtakarékos trágyakezelés következtében a szennyezés (környezetkárosítás) veszélye tovább növekedett. Különösen az élővizek és a talajvíz tisztasága került az eddiginél is nagyobb veszélybe.

A társadalom és ezen belül a gazdaság, a természetbe történő egyre intenzívebb beavatkozása által sok esetben visszafordíthatatlan (irreverzibilis) folyamatokat idézett elő, a természet eredeti állapotát jelentősen megváltoztatta. A beavatkozás negatív jelenségeinek hatásait a természeti környezet elsődleges károsodásának lehet nevezni. Az elsődleges környezeti kár fogalomkörébe tartozik a víz minőségének romlása, egy ökoszisztéma élővilágának jelentős pusztulása, vagy egy szép táj képének a megváltozása.

Az elsődleges környezeti károk közül azokat tekintjük közgazdasági értelemben gazdasági károknak, amelyek közvetlen vagy közvetett úton gazdasági értelemben is értékcsökkenést, elmaradt hasznokat eredményeznek. Közgazdasági értelemben jelentkező károk keletkezhetnek:

  • anyagi termelésben,

  • álló alapokban (termelői és infrastrukturális),

  • természet-biztosította, közgazdaságilag értékelhető termelési tényezőkben (pl. vízkészletben),

  • életkörülményekben (egészségben, életszínvonalban),

  • társadalmi (plusz) költségek formájában.

A környezeti kár közgazdasági fogalma (tartalma) még nem egyértelműen tisztázott. E fogalmak tisztázása megköveteli, hogy a költség (elhárítási – megelőzési) és a kár fogalma egzakt módon különválasztható legyen.



[3] /11/ Sántha, A.: Környezetgazdálkodás, Általános rész, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.