Ugrás a tartalomhoz

Talaj- és talajvízvédelem

Dr. Horváth Erzsébet (2011)

5. fejezet - A hulladék tározók kialakítása talaj- és talajvízvédelmi szempontból

5. fejezet - A hulladék tározók kialakítása talaj- és talajvízvédelmi szempontból

Az elhelyezés fogalma, a lerakóhellyel szemben támasztott követelmények

A hulladékok felhasználását, másodnyersanyagként való alkalmazásukat, vagy a különösen környezetterhelő anyagok kevésbé veszélyes anyagokkal való helyettesítését a környezetszabályozás különféle gazdasági megoldásokkal ösztönzi. A hulladékok deponálása, ellenőrzött körülmények között való elhelyezése a hulladékkezelés végső művelete, amely során az adott ökonómiai viszonyok között a tovább nem hasznosítható anyagok a talajon vagy a talajban kerülnek elhelyezésre.

Rendezett lerakásról a települési szilárd és folyékony halmazállapotú hulladékok, iszapok és zagyok esetében akkor beszélhetünk, ha a hulladékokat (1) az adott környezetvédelmi- és közegészségügyi szabályozók betartásával, (2) meghatározott technológia szerint, (3) a talajon és/vagy talajban létesített természetes és/vagy mesterséges üregben helyezzük el. A veszélyes hulladékok rendezett és biztonságos lerakása akkor valósul meg, ha a környezeti kockázatok minimalizálása érdekében a legszigorúbb környezetvédelmi előírások is teljesülnek.

A rendezett lerakás/elhelyezés viszonylag egyszerű és a feldolgozáshoz/ártalmatlanításhoz képest olcsóbb, ebből adódóan elterjedtebb. A hulladék deponálók talajon/talajban, vagy mélyrétegekben kerülnek kialakításra. A hulladéklerakók tervezését környezeti hatásvizsgálatnak kell megelőznie, az előírt környezetszabályozás maradéktalan betartásának/betarthatóságának vizsgálata és ellenőrzése az illetékes hatóság feladata. Szükséges vizsgálni és elemezni továbbá az esetleges védekezési eljárásokat, megoldásokat is.

A hulladékok jellege, fizikai és kémiai jellemzőik

A hulladékokat környezeti hatásaik alapján (1) települési szilárd hulladékokra és iszapokra, (2) települési hulladékkal együtt kezelhető/lerakható termelési hulladékokra, valamint (3) veszélyes hulladékokra oszthatjuk. Az elhelyezést alapvetően a hulladék veszélyessége határozza meg. A vonatkozó rendelkezések szerint a hulladékok az I., II., és III. csoportba sorolhatók. Az I. csoportba tartozók a legveszélyesebb hulladékok, elhelyezésük során a legnagyobb biztonsági előírásokat kell betartani illetve ezek megvalósítására kell törekedni. A III. csoportba tartozók a megfelelő természetes és műszaki védelemmel ellátott települési hulladéklerakókban is elhelyezhetők.

A veszélyes hulladékok esetében figyelembe kell venni továbbá (1) a hulladék toxicitását, (2) halmazállapotát, (3) mennyiségét, (4) fizikai-kémiai tulajdonságaikat, úgy mint viszkozitás, sűrűség, oldhatóság, gyulladáspont, sav/bázis tulajdonságok, (5) a kémiai összetételt és (6) a csomagolás módját. Az „A” tűzveszélyességi osztályba sorolt, az egymással vagy önmagukban is reakcióképes, a gyorsan bomló illetve a biológiailag lebomló szerves anyagokat tartalmazó veszélyes hulladékok, a fertőző, továbbá a vizes és folyékony szerves közegű veszélyes hulladékok deponálása nem megengedett.

A lerakóhely elhelyezkedése, a lerakás körülményei

A lerakóhelyet több szempont figyelembevételével illetve optimalizálásával célszerű kijelölni/kialakítani. Ezek közül a legfontosabbak:

  • a terület nagysága, befogadóképessége, bővítési lehetőségei; (legalább 25 éves időtartamot figyelembe véve)

  • a gyűjtőhelyekről való megközelíthetőség;

  • potenciális szennyezési forrásként való viselkedés miatt a természetes vizekhez és a közművekhez való közelség, különös tekintettel az ivóvízre és az energiahálózatra;

  • a környezetbe való illeszthetőség lehetőségei;

  • a lerakás előtti válogatás, komposztálás, beágyazás (fixálás), szárítás kialakításának lehetőségei;

  • a tárolás biztonságát javító speciális csomagolás lehetősége, egy későbbi időpontban való továbbfelhasználás/ártalmatlanítás érdekében.

Környezetvédelmi követelmények

A lerakóhely kiválasztása során alapvetően a hatályos jogszabályok szerint kell eljárni. A hely kiválasztásakor a környezeti hatástanulmánynak az alábbi szempontokat kell figyelembe venni:

  • a terület ökológiai adottságait,

  • a levegő, a víz, a talaj/föld/termőföld, az ásványvagyon, a természet- és a tájvédelmi követelmények, előírások;

  • az erdők rendeltetésszerű használatának követelményei,

  • közegészségügyi előírások,

  • területfejlesztési szempontok, valamint az önkormányzatok településrendezési terveiben foglalt rendelkezések.

Az EU szabályozást a COM (97) 0105 Final-Syn 97/005 számú előírás foglalja össze és három lerakóhely típust kérdéskörével és a lerakóhelyek három típusát különbözteti meg. Ezek (1) veszélyes hulladékok, (2) nem veszélyes (települési) hulladékok, valamint (3) inert hulladékok (építési törmelék stb.) lerakóhelyei. Az irányelv a települési hulladékok tekintetében 2010-ig célszámokat fogalmaz meg országos viszonylatban, a lerakóhelyekre kerülő, biológiai úton bontható települési hulladékok összes mennyiségére vonatkozóan. A célkitűzés arra irányul, hogy a deponálásra kerülő hulladék mennyisége csökkenjen a szelektív gyűjtés, az égetés, a komposztálás, a biogáz-előállítás és egyéb hulladékhasznosítási technológiák arányának növelésével.

A hulladéklerakók tervezési szempontjai

Települési szilárd hulladéklerakó kialakítására alkalmatlanok az (1) ivó-, gyógy-, és ásványvíz bázisok védőterületei, (2) a felszíni vizektől 200 m-es távolságban lévő területek, (3) árvízveszélyes és árvízvédelmi töltésen belüli területek, (4) kiemelten védett természeti értékek (barlangok, nemzeti parkok) és védőterületeik, (5) kiemelten védett levegőtisztaság védelmi kategóriába sorolt területek, (6) repülőterek és védőterületeik.

A magas talajvízállású területeken (pl. nádasok, belvizes illetve belvíz veszélyes területek), jó vízelvezető képződményekben kialakított kavics- és homokbányákban illetve üregeikben, repedezett kőzetekben lévő felhagyott bányagödrökben (pl. mészkő és dolomitbányák), a vízbázisok védőterületein, valamint felszíni szennyezésekre érzékeny talajú területeken települési szilárd hulladékot csak műszaki védelemmel ellátott lerakókban lehet elhelyezni.

A műszaki védelemmel rendelkező lerakók kötelezően az alábbi technológiai építményekkel rendelkeznek:

  • a lerakóhely medence kialakítású, aljzat- és oldalfal szigeteléssel rendelkezik;

  • a csapadék- és a szivárgó víz gyűjtő, ellenőrző és kezelő berendezéssel rendelkezik;

  • az üzemeltetés biztonságát kerítés, védőerő sáv, kommunikációs kapcsolat, számítógépes nyilvántartás, helyszíni ellenőrző laboratórium, baleset és kármegelőzési/kárelhárítási terv szolgálja;

  • a lerakó területén lévő közlekedési és szervíz utak, közművek, szociális helyiségek és karbantartó/javító műhely kiszolgálják az alaptevékenységet;

  • a potenciális lezáráshoz szigetelési és vízelvezetési rendszer áll rendelkezésre;

  • a beérkező hulladék mennyisége (pl. tömegre) kontrollált;

  • a folyamatos ellenőrzést biztosító monitoring rendszer biztosítja.

A terület kiválasztása

A lerakó helyének megválasztásakor a hulladék jellegét (kommunális vagy veszélyes), valamint a legalább 25 éves távlatban elhelyezendő mennyiségét szükséges definiálni. Ez a két paraméter már meghatározza a kiválasztandó terület nagyságát és a vele szemben támasztott geológiai, földtani és hidrológiai elvárásokat. Kommunális lerakók esetében a talajvíz mélysége, áramlási iránya, talaj összetétele (morfológia), valamint a talajfizikai jellemzők a legfontosabbak, különös tekintettel a vízáteresztő-képességi tényező (k érték) alakulására.

A veszélyes hulladéklerakók kialakítására alkalmas területek kiválasztásához már lényegesen több információ szükséges, ezek közül a legfontosabbak:

  • geomorfológiai viszonyok: talaj megcsúszás illetve az eróziós veszély elkerülése, valamint a tároló kialakítása és üzemeltetése szempontjából előnyösebb közel sík vagy enyhe lejtésű terület;

  • az elhelyezésre alkalmas területen a talaj/kőzettest térbeli kiterjedése, vertikális, horizontális homogenitása; kedvező, ha a talaj/kőzettest homogén és kiterjedése lehetővé teszi a kívánt méretű és a megfelelő szivárgási tényezőjű hulladéktároló kialakítását;

  • kőzettani és ásványi összetétel: a tároló kőzetanyaga és az elhelyezett hulladékok között nem jöhetnek létre olyan kölcsönhatások, amelyek szivárgást idéznek elő; a nagy agyagásvány tartalmú, kötött talajok adszorpciós és vízzáró tulajdonsága, valamint a szemcseméret/tömörödöttség a hulladék migrációját megfékezi;

  • hidrológiai és hidrogeológiai tulajdonságok: kedvező, ha a csapadékvíz nem mossa be a mélyebb rétegekbe a szennyezést, ha a talajvíz mélyen helyezkedik el, ha az esetleges szivárgás nem veszélyeztet ivóvizeket vagy élővizeket, valamint ha megoldható a csapadékvíz felszíni elvezetése;

  • modellszámításokkal, geoinformatikai eszközökkel célszerű meghatározni a szennyező anyagok várható mozgását a talajban, becsülni kell a lerakóhely hatását a környezetre, az alternatív műszaki megoldások környezeti hatásait modell szinten kell összehasonlítani; fel kell tárni az esetleges környezet-egészségügyi hatásokat.

A hulladéklerakókban végbemenő folyamatok

A lerakót a szivárgó víz és a keletkező gázfázisú anaerob bomlástermékek (depóniagáz) hagyják el.

A szilárd halmazállapotú települési hulladékot tartalmazó lerakókban igen összetett fizikai, kémiai és biológiai folyamatok mennek végbe, amelyek hatással vannak a tervezésre és az üzemeltetésre is. (16-19. ábrák) (5.1. ábra,5.2. ábra,5.3. ábra,5.4. ábra)

5.1. ábra - A hulladéktestben lezajló folyamatok

A hulladéktestben lezajló folyamatok


5.2. ábra - A hulladéklerakó csurgalékvizét elvezető rendszer kialakítása

A hulladéklerakó csurgalékvizét elvezető rendszer kialakítása


5.3. ábra - Egy települési hulladéklerakó elvi felépítése

Egy települési hulladéklerakó elvi felépítése


5.4. ábra - A hulladéklerakó felső, záró szigetelése

A hulladéklerakó felső, záró szigetelése


A lerakóban időben egymást követő, nagyjából öt elkülöníthető leépülési fázis megy végbe: (1) a lerakást követően a hulladék szerves alkotói a még jelenlévő oxigénnel széndioxiddá és vízzé alakulnak, (2) az első anaerob fázisban az erjesztő és acetáló baktériumok aktivitása megnő, folyékony zsírsavak, széndioxid és hidrogén keletkezik, a keletkező savak vízoldhatóvá teszik a nehézfémeket, (3) a további anaerob folyamatban megnő a metánképző baktériumok aktivitása, (4) a metánképződés stabilizálódik és a folyékony zsírsavak aránya nő, (5) csak a nehezen leépülő szerves anyagok maradnak vissza, nitrogén és oxigén diffundál az atmoszférából a depóniatestbe.

Bár a bomlás kezdeti szakasza aerob, később már az anaerob folyamatok dominálnak, melyhez 50–60%-os nedvességtartalomra van szükség.

A képződött csurgalékvíz mennyiségét több tényező is befolyásolja. Ezek közül a depónia kialakítása, a lerakás során elérhető tömörség, a lerakott hulladék jellege (szilárd hulladék és szennyvíziszap aránya), a csapadék- és párolgási viszonyok a legfontosabbak. A depóniatesten átszivárgó csapadék, csurgalék vagy szivárgó víz oldja a depónia anyagát és különböző bomlástermékekben feldúsul. A szivárgó víz szennyezettsége napi és időbeni (a hulladéktest kora!) ingadozásokat is mutat. Szerves szennyezők tekintetében a 10000 mg/l KOI érték sem ritka, a szervetlen szennyezők mennyisége (ammónia, kloridok, vas és mangánvegyületek stb.) is lényegesen meghaladja az átlagos városi szennyvizekét.

A biogáz vagy depóniagáz a szerves anyagok bomlásakor keletkezik, zömében anaerob körülmények között. A települési szilárd hulladéklerakó lényegében egy természetes, nagytérfogatú bioreaktor, amelyben az anaerob folyamatok dominálnak. A kommunális lerakóhelyeken keletkező biogáz minősége a hulladékok összetett jellege miatt természetszerűen eltér az egyéb hulladékok anaerob erjesztése során keletkező biogázokétól, ezért a depóniagáz elnevezés helytállóbb.

Általában a depóniagáz 40–60% metánt, 40–60% szén-dioxidot, 0,1–2% szénmonoxidot és nitrogént, valamint ppm (mg/l) nagyságrendben kén-hidrogént, illékony zsírsavakat, merkaptánokat és indolt, tartalmaz. Természetesen, a gázban vízgőz is jelen van.

A depóniagáz égés és robbanásveszélyes (metán!), bűzös (kén-hidrogén, merkaptánok!), valamint aknákban, zárt terekben balesetveszélyes (kiszorítja az oxigént!).

A kén-vegyületek jelenléte korróziót okoz, így a depóniagáz csak tisztítást követően hasznosítható.

A depóniagáz képződési folyamata egy sajátos lebomlási görbét ad, melynek időbeni lefutása nem ritkán a lerakóhely lezárása után 25–30 évig is eltart. Az elméletileg képződő mennyiség a szerves hulladékrész bomlásából és a tényleges mérések alapján számolható. A két érték között jelentős eltérés lehet. Az elméleti számítások alapján a hulladék összetétel függvényében a mennyiség 40–300 m3/t szemét között alakul, azonban a ténylegesen kinyerhető gázmennyiség ennél lényegesen kevesebb, átlagosan 2–3 m3/t szemét évente. Ezért a depóniagáz felhasználásának/hasznosíthatóságának gazdaságossága már a tervezés fázisában figyelembe veendő.

Míg a települési hulladék lerakók lényegében egy nagytömegű bioreaktorok, a veszélyes hulladéklerakókban (kivéve a szerves monodepóniákat, pl. szennyvíziszap) csak kismértékű térfogatváltozás, tömörödés, minimális gázképződés (az esetleges oldószer stb. maradékokból), illetve az anyag szerkezeti átalakulása, öregedése megy végbe.

A lerakóhelyek víz elleni védelme

Mivel a depóniában végbemenő folyamatok többféle és nagymennyiségű vízoldható vegyületet eredményeznek, a lerakók víz elleni természetes és műszaki védelme rendkívül fontos. Ezek a műszaki megoldások megakadályozzák, hogy csapadékvíz jusson a hulladéktestbe és a szennyezett szivárgó-víz bekerüljön a lerakó alatti talajrétegbe és a talajvízbe. Ennek érdekében (1) a terep megfelelő rendezésével kedvező lefolyási viszonyokat kell kialakítani, (2) a lerakó körüli vizek rá- és elfolyásának megakadályozására csapadékvíz elvezető övárkot kell kialakítani, (3) a lerakó kazettákat megfelelő nagyságúra kell tagolni és a veszélyes hulladéklerakókat fedni kell, (4) a lerakót megfelelő szigeteléssel kell ellátni, (5) a szivárgó vizeket össze kell gyűjteni és kezelni kell, (6) monitoring rendszert kell kiépíteni és üzemeltetni, (7) a lerakóhely lezárását követően rekultiváció és utógondozás szükséges.

A tároló terület tereprendezése során kialakított lejtési viszonyok és a felszíni vízrendezés kizárja annak lehetőségét, hogy a csapadékvíz egy része felszíni vízfolyások formájában bejusson a tárolóba. A külső vízelvezető övárok pedig a távolabbról jövő csapadékvíznek a lerakóhely környezetébe való jutását akadályozza meg. A tárolók mellett kialakított belső vízgyűjtő rendszer gyűjti össze a tárolók felületére és közvetlen környezetbe lehulló csapadékot.

A lerakók szigetelése

A mesterséges vagy természetes szigeteléseknek a szivárgó rendszerben lévő anyagokkal való hosszú idejű kölcsönhatásairól megbízható vizsgálati eredmények még nem állnak rendelkezésre. Ezért nagyon fontos, hogy a lerakót lehetőség szerint csak olyan anyagok terheljék, amelyeket a szigetelő rétegek biztonságosan vissza tudnak tartani. A szigeteléssel szembeni elvárások:

  • biztosítson teljes védelmet a szivárgó vízzel szemben,

  • legyen tartós és flexibilis, viselje el a hőmérsékletváltozásokat,

  • legyen ellenálló a kémiai, biológiai, illetve mechanikai hatásokkal és az időjárás változásokkal szemben,

  • könnyen beépíthető és javítható és olcsó legyen.

A lerakók szigetelésére a természetes agyagásványokat elterjedten alkalmazzák Vízzáró és duzzadó képességük, nagy puffer kapacitásuk, ioncserélő és adszorpciós tulajdonságaik miatt széles körben alkalmazott természetes szigetelőanyagok. Vízáteresztő képességük 10–6–10–8 cm/s érték között változik. Ez azt jelenti, hogy a vízmozgás sebessége az agyagban nem haladja meg a néhány centimétert évenként. Az egyes anyagféleségek eltérő fizikai és kémiai viselkedése az agyagásványok szerkezeti különbségével magyarázható. Ennek függvényében változik az agyag adszorpciós kapacitása és duzzadóképessége. Az agyagok szigetelőanyagként való felhasználásához elsősorban az ásványi összetételt, az ioncserélő kapacitást, a természetes víztartalmat, a plasztikus indexet, a duzzadóképességet, a beépítés után várható vízáteresztő-képességet és térfogatsűrűséget veszik figyelembe. Az agyag alkalmazásának nagy előnye az is, hogy a szigetelőréteg kialakítása a mélyépítésben használatos munkagépekkel megoldható.

Az egyik leggyakrabban használt agyagásvány a bentonit, mely túlnyomó részt montmorillonitot tartalmaz. Nagy duzzadóképessége miatt jól kitölti a pórusokat és repedéseket, vízszivárgás hatására önzáró szigetelőanyagként viselkedik. A bentonitot ma már nemcsak a helyszínen ömlesztve és hengerelve lehet elhelyezni, hanem tekercsben szállított ún. bentonitpaplan szigetelőként, fóliaként is lerakható.

A bitumen, valamint a belőle készült aszfalt-szigetelések vízáteresztő képessége igen kicsi, 10-8–10–9cm/s érték között változik. Emellett azonban számos olyan hátrányuk van, amely csökkenti a szigetelés tartósságát. A hulladék térfogatának változása során a szigetelőrétegen repedések keletkeznek, amelyek nem önzáróak. Továbbá a szerves oldószerek nagy része oldja a bitument, amit az elhelyezhető hulladékoknál figyelembe kell venni.

A betont széles körben alkalmazzák tárolók szigetelőanyagaként. Vízáteresztő képessége 10–2–10–4cm/s között van. Az aránylag nagy áteresztőképesség különféle adalékanyagok bekeverésével és védőbevonatokkal növelik a szigetelés hatékonyságát. Védőbevonatként gyakran alkalmaznak bitument, epoxi- és egyéb műgyantákat. Ez utóbbiak használata a vízzáróság növelésén kívül még avegyszerállóságot is növeli.

A polietilén, PVC, poliészterek és a butil-kaucsuk típusú műanyagok a rendkívül alacsony vízáteresztő képességük miatt kiválóan alkalmasak a lerakók szigetelésére. Kedvező tulajdonságuk az is, hogy a legtöbb vegyszernek ellenállnak. Rendszerint fóliaként kerülnek felhasználásra, minimális vastagságuk 2 mm, lerakásuk során hegesztési varratokkal a helyszínen illeszthetők. A gyors és kezelhető technológia miatt alkalmazásuk egyre elterjedtebb. Ugyanakkor komoly hátrányt jelent az, hogy szakadás, repedés esetén a szigetelés az adott helyen megszűnik. Ezt a szigetelőréteg alatti réteg tömörítésével, másrészt a fóliára helyezett finom kavicsréteg illetve adalékolás segítségével igyekeznek kivédeni. Az esetleges helyi meghibásodás gyors hatékony észlelésére ma már olyan fóliák is hozzáférhetők, amelyek a beépített elektromos érzékelők segítségével kijelzik, ha sérülés történt.

A szigetelőanyagok áteresztőképességének tesztelése igen körültekintő és időigényes munkát kíván. Fontos továbbá a szakítószilárdság, az alakíthatóság, a hegesztési helyek vízzáró-képességének és tartósságának ismerete, az öregedési tulajdonságok, valamint az ellenálló képesség a kémiai hatásokkal szemben.

A szigetelés úgy is kialakítható, ha a talaj porozitását csökkentik. Ez bizonyos vegyszerek helyszíni adagolásával és bedolgozásával elérhető (vízüveges szigetelés, kolloidkémiai eljárások). Előnyük a viszonylagos olcsóságuk.

A szigetelőréteg természetesen több módszer kombinációjával is kialakítható.

A szigetelés biztosítja, hogy a hulladéklerakók működése során a lerakott hulladékon átszivárgó csapadékvíz, valamint a hulladék bomlásából keletkező víz a talajba, illetve talajvízre ne juthasson. Ugyanakkor ennek összegyűjtéséről és eltávolításáról folyamatosan gondoskodni kell. Ezt drénrendszer és csőhálózat kiépítésével lehet biztosítani, amelyet a szigetelőréteg felett, megfelelő lejtéssel helyeznek el és a keletkező szivárgó vizet aknákba, zsompokba gyűjtik össze, kezelik, majd visszajuttatják a depónia tetejére.

A lerakók vízháztartása kétféleképpen ellenőrizhető. A települési és a veszélyes hulladéklerakók esetében megfelelően telepített figyelőkút rendszer alkalmazható. Veszélyes hulladéklerakók esetében ezt a megoldást ki kell egészíteni a szigetelőréteg esetleges meghibásodását jelző rendszerrel.

Megjegyzendő, hogy a figyelőkutak telepítése vízjogi engedély köteles. Ezek elhelyezését és mennyiségét a környezeti hatásvizsgálat és a hatóságok állásfoglalása alapján lehet kialakítani.