Ugrás a tartalomhoz

Vizuális szociológia. Szöveggyűjtemény a fotó társadalomtudományi alkalmazásáról

Lengyel György

Budapesti Corvinus Egyetem

Wessely Anna: Fényképező szociológusok

Wessely Anna: Fényképező szociológusok [28]

Ha meggondoljuk, hogy a fotográfia és a szociológia nagyjából egyidős, és mindkettő azzal az igénnyel lépett fel, hogy előítéletektől és személyes elfogultságoktól mentes képet adjon a tapasztalati valóságról, akár meg is lepődhetünk azon, milyen kevéssé van jelen a szociológia eszköztárában a fényképezés mint kutatási – adatgyűjtési és elemzési – módszer, és a fénykép mint a társadalomismeret közvetítője. Szociológus-fényképészként szinte csak az 1940-ben meghalt Lewis Hine-t tartja számon a szakirodalom, akinek a gyermekmunka kizsákmányolásáról készített felrázó sorozata döntő szerepet játszott e gyakorlat törvényes tilalmának kivívásában.

„Így lakik [a társadalom] másik fele” (Jacob Riis) „Legyenek a gyermekek gyermekek!” (Lewis Hine), „Éhező szülők gyermekei a kórházban” (Tábori Kornél), „Vándormunkás anya” (Dorothea Lange), „Guberálók a szeméttelepen” (Gyagyovszky Emil), „Kilakoltatott munkanélküliek” (Escher Károly), „Földhordók egy brazíliai aranybányában”, „Etiópiai menekülttábor” (Salgado), „Vietnami hajléktalan nő és fia” (a 2007. évi World Press Photo egyik díjazottja) – a vádló, mozgósító képaláírások, fotósorozat-címek – jól jelzik a dokumentáris, nálunk inkább szociofotóként emlegetett fényképezés jellegzetes irányultságát, szándékát. Részvétet ébreszteni, a morális felelősségérzetet és cselekvőkészséget felkelteni a képekkel szembesülő nézőkben, szociális intézkedéseket, szociálpolitikai reformot, esetleg politikai beavatkozást követelni. A képek hol lenyűgözően szépen komponáltak és megvilágítottak, hol beérik a tudósítás hitelességét megerősítő, a XIX. századi naturalista festészetben begyakorolt fogásokkal: a véletlenszerű elrendezésekkel és szokatlan képkivágásokkal, amelyek az ábrázolt világnak a kereten túli folytatódását sugallják, a nézőt pedig arra késztetik, hogy árulkodó jelek után kutatva maga fedezze fel a jelenet értelmét, az elé táruló látvány szervező elvét. Ennek a hagyományos képformának, azaz a festmény XIX. századi funkcióinak zavartalan átvételét épp a médiumváltás tette lehetővé – állapította meg egyik tanulmányában Boris Groys: a fotográfiai kép nemcsak ábrázol, hanem kritikusan vagy kioktatóan állást is foglal, nem fél sem az érzelmességtől, sem az esztétikai izgalmat kínáló hatásoktól. Nem véletlen tehát, hogy a fotókritikai irodalom a műkritikának az avantgárd előtti képletéhez igazodik, melyben az ábrázolt tartalom szavakba öntése a témával kapcsolatos fényképészi állásfoglalás elemzésével párosul. ([bib_319] Groys, 1998)

Ha a tekintetünk nemcsak végigfut egy-egy fényképen, hanem gondos vizsgálat tárgyává tesszük, akkor kiderül, hogy „minden részlete hordoz valamilyen információt, ami hozzájárul a kép állításának egészéhez; a néző dolga pedig az, hogy a szó szoros értelmében lásson meg mindent, ami a képen van és reagáljon rá” – írja Howard S. Becker, az a szociológus, aki a leghatározottabban sürgeti a fényképezés szociológiai használatát. Ez a vizuális szemléltetésen túlmutató használat azért lehetséges, mert minden fotó egy-egy állítás, amely mint ilyen összekapcsolható szociológiai állításokkal. Egy-egy kép állítása ugyanis „nem merül ki abban, amit megmutat, mert hozzá tartozik a részletekből fölépülő hangulata, erkölcsi ítélete és a közvetítésükkel sugallt oksági összefüggések is. A fotó ’helyes’ olvasata mindezt látja, és tudatosan reagál rájuk.” ([bib_314] Becker, 1974)

Ami viszont hiányzik ezekből a képekből, az épp az a társadalmi tudás, amelyre a szociológia törekszik: az emberi interakciók, a szervezeti és intézményes működés oksági összefüggéseinek, mechanizmusainak feltárása. Susan Sontag szükségszerűnek tartotta ezt a hiányt: „A fénykép hatalma abban rejlik, hogy lehetővé teszi olyan pillanatok tüzetes vizsgálatát, melyeket az idő sodra egyébként rögtön elmosna. [...] Ám azoknak az igazságoknak, amelyek beszoríthatók egyetlen, kiszakított pillanatba, akármilyen jelentős és döntő fontosságúak is, igen kevés közük van a megértés igényéhez.” ([bib_321] Sontag, 1999) Sontag érvelését egyik elemzője így rekonstruálja:

  1. A morális tudás megköveteli a cselekvők vélekedéseinek, vágyainak, választásainak és cselekvéseinek a megértését.

  2. Ilyen megértés csak olyan beszámolóból meríthető, amely részletezi mindezen mozzanatok időbeli alakulását.

  3. A fényképek csak azt tudják közölni, milyennek látszottak az emberek és a dolgok egy adott helyen és időben.

  4. A fényképek nem tudnak elbeszélni

  5. A fényképek nem alkalmasak morális tudás közlésére. ([bib_320] Ross, 1982)

Becker nem ennyire szigorú, de maga is elismeri, hogy a dokumentum-igénnyel készült fotók ugyan számos, a szociológust érdeklő részletre felhívhatják a figyelmet, viszont kommunikatív tartalmuk többnyire néhány egyszerű állítás megismétlésére korlátozódik –„Nézzétek, mennyire szenvednek ezek az emberek!”, „Nézzétek, milyen méltósággal viselik a szenvedéseiket ezek az emberek!” –, ami mind igaz lehet, válthat ki megrázó, felkavaró hatást, ám az elemző igényű társadalomvizsgálathoz kevés (intellectually and analytically thin), mivel a nagyszerű fényképek készítői többnyire laikus elméletekre, rendszerint a saját szellemi-művészi köreik közhelyeire támaszkodnak. ([bib_314] Becker, 1974)

Mivel a fotó olyan képi ábrázolásmód, amelynél az ábrázolás tárgya (type) és modellje (token) egybeesik, erős a késztetés arra, hogy a fényképész az előzetes ismeretek alapján elgondolt tipikus, jellegzetes arcokat, gesztusokat, helyzeteket keresse és örökítse meg. Mint a magyar szociofotó teoretikusa, Gró Lajos „A munkásfényképész” c. írásában ki is fejtette: ahhoz, „hogy mondanivalónkat a lencse nyelvén keresztül kifejezhessük, hogy a társadalmi vonatkozásokat felfedjük, a dolgokat szocialista szempontból a legkarakterisztikusabban kell ábrázolni.” ([bib_318] Gró, 1930) Ebben az értelemben minden dokumentáló igényű kép a keresőbe néző ember személyes, jellemző figyelmének, keretbe szorított pillantásának a függvénye, ami „paradox módon ott jut a legnagyobb szerephez, ahol a lefényképezett pillantást a világ realitásának bizonyítására használják” – szögezi le Belting a kép antropológiájáról megfogalmazott elméletében. ([bib_315] Belting, 2003)

Kérdés, mi történik akkor, ha a szociológus fényképez. Rosszabb esetben ő is csak egyre jobb nyaralási képeket készít; jó esetben ki tudja alakítani a szociológiai terepmunka vizuális megfelelőjét, ha a minél különlegesebb, egzotikus látványok vagy „termékeny” pillanatok szerencsés elkapása helyett sorozatokat készít, amelyekben a későbbi képek témáját, látásmódját a korábbiak tanulmányozásából levont feltevések kiegészítésének és ellenőrzésének igénye irányítja, ha tehát az elemző gondolkodás a látható elemek együttjárásait, különböző kombinációit és időbeli változásait szabályozó oksági vagy intencionális összefüggések megragadása felé halad. A módszer lehet extenzív, amikor a fényképező szociológus a kamerával jegyzetel: igyekszik a terepen jószerivel mindent rögzíteni – nem vár addig, amíg „valami érdekes elé kerül”, hanem a sűrű kattintgatással esélyt ad annak, amire nem számított. Vagy próbálkozhat véletlen mintavétellel vagy valamilyen, a terepről kialakított elmélete fényében meghatározott minta vizuális adatainak rögzítésével. Fáradozása csak akkor járhat eredménnyel, ha tüzetes elemzésnek veti alá az elkészült képsorozatokat, melynek során – a Becker által javasolt eljárás szerint – „egyre átfogóbb modelleket állít fel, olyan mintázatokba és sorozatokba rendezi a vizuális anyagot, amelyek az állítások és oksági kijelentések vizuális analogonjának tekinthetők”. ([bib_314] Becker, 1974)

Végül nézzük meg két fotózó szociológus képeit. Algériai terepmunkája során Pierre Bourdieu az extenzív módszert választotta. Önéletrajzában csak futólag említi meg a fényképezést, mint némileg túlfeszített tudásvágyának egyik megnyilvánulását, amelynek termékeit csak a halála után rendezett kiállításokon lehetett először látni:

 

„Állítom, hogy az Algériában töltött évek során bizonyos értelemben végig „a terepen” voltam, szakadatlanul több-kevésbé céltudatos megfigyeléseket folytattam (például az öltözék változatainak több száz leírását gyűjtöttem össze, hogy az európai öltözködés és a hagyományos öltözet [...] összekapcsolásának a legkülönbözőbb változatait kapcsolatba hozzam viselőik társadalmi sajátosságaival), fotóztam, titokban feljegyeztem nyilvános színtereken folyó beszélgetéseket [...], teszteket töltettem ki az iskolákban, vitákat szerveztem a szociális állomásokon.”

 
 --(Bourdieu, 2002)

Jól komponált és érdekes képek tanúskodnak erről a munkáról, amelyeket nem nehéz összefüggésbe hoznunk az algériai társadalom átrétegződéséről írott tanulmányokkal, ([bib_316] Bourdieu, 1973) de nem tudjuk, használta-e Bourdieu e fotókat értelmezendő adatforrásként, s hogy milyen sorokba, milyen modellekbe illesztette őket.

Baudrillard az 1980-as évek közepétől kezdve fotózott – tájakat, csendéleteket, nagyritkán embereket, amelyek 1998 óta egyre több kiállításon voltak láthatók. Számára a fénykép a banalitás megtörésének médiuma, melyben a látható tárgyak nem a szociológiai értelmezés kiindulópontjaként szerepelnek, hanem éppenséggel visszanyerik tőlünk, a gondolatainktól tökéletesen független, érintetlen létüket, másságukat:

 

„Ha valami azt akarja, hogy lefényképezzék, akkor azért, mert értelmét nem akarja elárulni, mert nem engedi, hogy babráljanak vele. Inkább közvetlenül vessék fogságba, a helyszínen tegyenek rajta erőszakot, legkisebb részletéig világítsák meg. Ha valami képpé akar válni, akkor nem azért, hogy fennmaradjon, hanem hogy annál jobban eltűnhessen. És a szubjektum ennek csak akkor jó médiuma, ha belemegy ebbe a játékba, ha kiűzi magából a saját pillantását és a saját ítéletét, s önnön hiányát élvezi.”

 
 --(Baudrillard, 2010)

Irodalom

[bib_313] BAUDRILLARD, J. ‘Denn die Illusion steht nicht im Widerspruch zur Realität.’ In: STIGLER, B. (Hrsg.): Texte zur Theorie der Fotografie.. 2010. Recla. Stuttgart..

[bib_314] BECKER, H.S. Photography and Sociology. Studies in the Anthropology of Visual Communication,  1. 1974. pp. 3-26.

[bib_315] BELTING, H. ‘A médium transzparenciája – a fotografikus kép’, in: Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok.. 2003. 262. old. Kijárat Kiadó. Budapest.

[bib_316] BOURDIEU, P. ‘A társadalmi osztályok vázlatos áttekintése.’ In: A társadalmi struktúra és rétegződés II. ELTE BTK, Szociológiai Tanszék, Budapest (egyetemi jegyzet). 1973. 271–281. old.

[bib_317] BOURDIEU, P. Ein soziologischer Selbstversuch.. 2002. old. 54–55. Suhrkam. Frankfurt/Main.

[bib_318] GRÓ, L. ‘A munkásfényképész’ In A Munka, 14., újranyomva: BÁN A. (szerk.): Fotográfozásról.. 1930. é. n. 224. old. Múzsák Közművelődési Kiadó. Bp..

[bib_319] GROYS, B. ‘Das Versprechen der Photographie’ In. Topologie der Kunst. 1998. old. 118–137.

[bib_320] ROSS, S. ‘What Photographs Can't Do.’ The Journal of Aesthetics and Art Criticism, 41, No. 1. 1982. 5- 17. old.

[bib_321] SONTAG, S. A fényképezésről.. 1999. 143. old. Európ. Budapest.



[28]  A Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia és Szociálpolitikai Intézete által rendezett „Társadalom, gazdaság, történelem” c. konferencián tartott előadás szövege (2011. 03. 04)