Ugrás a tartalomhoz

História 1999-056

Glatz Ferenc , Grynaeus András , Bíró Mária , Tóth Endre , Müller Róbert , Mócsy András , Szõke Béla Miklós , Zsoldos Attila , Pálffy Géza , Párizs Ágnes , Czére Béla , Szerelmey Miklós , Párizs Ágnes , Párizs Ágnes , Szekrényessy Attila , Horváth Szabolcs , Láng István , Párizs Ágnes , Dózsa Katalin, F. , Frisnyák Zsuzsa , Sipos Péter , Salánki János , Bíró Péter , Padisák Judit , Istvánovics Vera , Frisnyák Zsuzsa , Tóth Sándor , Szendrõdy Gyõzõ , Kovács Éva

História

9. fejezet -

Vérbulcsú földjén

ZSOLDOS Attila

Vérbulcsú földjén

A Balaton-felvidék az Árpád-korban

„Az Árpád-kor birtokstruktúráját a szórtság jellemzi” – szakkönyvekben és ismeretterjesztő munkákban gyakran olvashatjuk e sommás megállapítást. Az első pillantásra némiképp homályos értelműnek tetsző mondat arra a jelenségre utal, hogy részint egy-egy személy, család vagy intézmény birtokai az ország különböző részein, egymástól akár jelentősebb távolságra feküdtek, részint pedig egy-egy település határán több birtokos osztozott. A „szórtság” jelensége az ország néhány más tája mellett, a Balaton-felvidéken mutatkozik meg különösen szemléletes módon.

Vérbulcsú maradéka

A magyar krónikáshagyomány a hon-foglaló vezérek között tesz említést Vérbulcsúról, akinek személyét a honfoglalás korába helyezi – igaz, nem a vezérek között – Anonymus is. Ez azonban nyilvánvaló tévedés, hiszen a gyászos emlékű augsburgi csata (955) után kivégzett Vérbulcsú már csak időrendi okok miatt sem lehetett a honfoglalás tevékeny részese. Az azonban, hogy Bulcsú – a „vér embere”, ahogy Anonymus jellemzi a vezért – valóságos történeti szereplő volt, aligha lehet kétséges. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a 10. század közepe táján arról ír, hogy Bulcsú a karchai méltóság betöltőjeként „Turkia harmadik fejedelme”. Ekkor tehát Bulcsú minden bizonnyal egyike volt a magyar törzsfőknek: ilyen értelemben tesz róla említést egy 942-re vonatkozó arab forrásunk, s az egyik nyugati kútfőben Bulcsú címeként szereplő „király” (rex) minősítés is leginkább ebben a jelentésben értelmezhető.

A magyar krónikák úgy tudják, hogy Bulcsú a „Balaton körül” foglalt magának szállásterületet, s ezt a hagyományt képviseli a 13. század utolsó negyedében dolgozó Kézai Simon mester is, aki némileg pontosítva az előbbi hírt, a „Zalában, a Balaton tó körül” megfogalmazással él. Zala említése azt sugallja, hogy Bulcsú szállásterületéhez a Balaton-felvidék is beletartozhatott, hiszen ez a vidék a mai Felső- és Alsóörstől kezdődő, s nyugat felé fokozatosan szélesülő sávban egészen az 1950. évi közigazgatási változásokig a történeti Zala megye része volt. Zala megyei helység volt tehát Tihany csakúgy, mint Tapolca vagy az 1009-ben még Marcalfő néven említett mai Sümeg. Bizonyos, hogy a magát Bulcsútól származtató magyar nemzetség, melyet forrásaink hol Ládnak, hol Vérbulcsúnak neveznek, a Balaton-felvidéken volt birtokos a 13– 14. században: hiszen a mára már elpusztult Lád település például a Badacsonytomajjal szomszédos Tördemic határában feküdt a középkorban. Mire azonban a nemzetség tagjai a 13. században felbukkannak forrásainkban, a feltehető egykori gazdagságnak csak a töredékével rendelkeztek; a rokonság a szerény jómódban élő birtokosok közé tartozott. A vagyon és a hatalom elvesztésének pontos körülményei nem ismertek, gyanítható azonban, hogy a királyi hatalommal való szembekerülés következményeit viselve süllyedt a nemzetség a jelentéktelenségbe. Ésszerűnek tűnő feltételezés szerint ugyanis, hogy a 10. század első felében bizonyos mértékig háttérbe szorult Árpádok az augsburgi csatavesztés kínálta alkalmat megragadva terjesztették ki tényleges uralmukat a Nyugat-Dunántúl addig önálló politikát folytató hatalmi központjaira, ami aligha történhetett meg harcok nélkül.

Birtokosok

Az államalapítás körüli harcokban elbukók javait országszerte a győztes királyi hatalom vette birtokba, s nyilván nem volt ez másként a Balaton-felvidéken sem. A birtokok egy részét az uralkodó saját használatára tartotta meg, a többit pedig eladományozta részint egyházaknak, részint világi híveinek.

A Balaton-felvidéken szépszámmal találunk királyi birtokokat. Többségük a király és az udvartartása ellátását szolgáló, ún. udvari birtokszervezethez tartozott, s a mindenkori királynét megillető birtokokat szintén ezekből hasították ki. A Kál-völgy falvaiban élő királyi népek között feltűnnek a „kenyéradók, akiket közönségesen udvarnokoknak mondanak”, de udvarnokokat emlegetnek a mai Balatonfüred, Gyulakeszi, Alsóörs, Szepezd, Balatonszőlős, Badacsonytomaj, Káptalantóti és Vászoly vidékén is. Az udvarnokok saját ispánságba szervezve éltek, forrásaink többször is emlegetik ennek vezetőjét, a „Zala megyei udvarnokok ispánjá"-t. A királyi népek más csoportjait gyümölcskertész (Ábrahám), szőlőműves (Arács), tárnok (Lovas), szakács (Alsóörs) vagy éppen pohárnok (Balatonszőlős) szolgálatra osztották be. Királynéi népekről tudunk Balatonfüredről és Balatonszőlősről, s királynéi tárnokok éltek Lovason és Alsóörsön. A Kál-völgy királynéi szőlőműveseit, akik a jelentős földrajzi távolság ellenére a Somogy megyei Segesden lévő királynéi udvarház alá tartoztak, 1276-ban adományozta el Izabella királyné – IV. László felesége – a belháborúk során feldúlt veszprémi káptalannak.

A királyi birtokok másik nagyobb csoportját az egyes királyi várak alá rendelt várszervezeti földek alkották. A zalai várispánság birtokainak többsége ugyan nem a Balaton-felvidéken volt, de azért itt is éltek várnépek, Pécselen, Paloznakon, Hegymagason és Szigligeten. Lovas határának egy része a Nyitra megyei Szolgagyőr várnépeinek kezén volt, Tagyonban pedig veszprémi várnépek éltek, akiket IV. Béla udvarnoki szolgálatra rendelt, s végül III. András adományozott el a bakonybéli apátságnak.

A királyi alapítású egyházak birtoka-inak egy tekintélyes hányada eredetileg szintén az uralkodói birtokszervezetek valamelyikéhez tartozhatott, s az alapításkor vagy utóbb került egyházi kézre. A Balaton-felvidék területén kiváltképp két egyház, a veszprémi püspökség, illetve a káptalan és a tihanyi apátság birtokolt földeket. A veszprémi püspökség már 1009-ben megkapta Sümeget, s utóbb Ábrahámban, Arácson, Aszófőn, Csopakon, Dörgicsén, a Kál-völgyben, Gyulakeszin, Alsóörsön, Szepezden, Balatonszőlősön, Tapolcán, Balatonudvariban és Vászolyban van tudomásunk a veszprémi egyház birtoklásáról. Az 1055-ben, I. András király által alapított tihanyi apátságnak Arácson, Aszófőn, Dörgicsén, Balatonfüreden, a mai Révfülöpön, Kövesden, Örményesen, Balatonszőlősön, Balatonudvariban és Vászolyban voltak földjei. Kisebb-nagyobb birtoktestekkel azonban rendelkezett a pannonhalmi (Kisapáti, Hegymagas), a zirci (Balatonszőlős), a bakonybéli (Balatonhenye, Alsóörs, Kővágóörs) és a somogyvári apátság (Szepezd), valamint a győri (Káptalan-tóti) és a fehérvári káptalan (Balatonszőlős) is.

A világi birtokosok közül a legjelentősebb birtokállománnyal a Balaton somogyi partján is birtokos Atyusz nemzetség rendelkezett. E rokonság eredete ismeretlen, mindazonáltal előkelő és nagy múltú lehetett, hiszen már a 12. század elején monostort alapítottak Almádon (a mai Hegyesd közelében). Az apátság mára már elpusztult, de emlékét őrzi a nevében a szomszédos Monostorapáti, amely egyike volt az Atyuszok által a monostornak adott birtokoknak. A nemzetség birtokai az egész Balaton-felvidéket behálózták Györöktől egész Kövesdig. Birtokoltak a ma is Zalába eső Válluson, ill. Halápon, Szigligeten, Monostorapátiban, a Kál-völgyben, Révfülöpön, Zánkán, Vászolyban, Balatonudvariban, Balatonszőlősön, Kövesden, s meglehet, hogy a nemzetség egyik tagjáról kapta a nevét Salföld. Badacsony környékén a feltehetően besenyő eredetű Tomaj nemzetségnek voltak birtokai, Gyulakesziben, Zánkán és Szepezden a Könyves Kálmán király dél-itáliai normann feleségének kíséretében az országba érkező őstől eredő Rátótoknak voltak javai, akik a mai Gyulakeszi határában építették fel Csobánc nevű várukat. A Zala más vidékein, és főleg a távoli Zemplén megyében birtokos Bogátradvány nemzetség Halápon és Dörgicsén rendelkezett földekkel. Ismeretlen eredetű helyi nemeseket emlegetnek forrásaink Arács, Aracsa, Balatonederics, Tördemic, Tapolca, Kővágóörs, Monoszló és Felsőörs vidékén.

A Nivegy-völgy példája

Amint az a fenti vázlatos áttekintésből is látható alig volt olyan település a Balaton-felvidéken, amelynek határán ne két-három vagy akár több birtokos osztozott volna. A jelenséget egyetlen településcsoport példáján vesszük szemügyre.

A már említett Atyusz nemzetség birtokai között tűnik fel Nivegy. Ennek egy részét az egyik Atyusz a veszprémi káptalannak adományozta, egy további darabját pedig a rokonság egy másik tagja utóbb eladta. Az eladott föld szomszédaiként 1252-ben királyi szőlőműveseket, kutyapecéreket és udvarnokokat, valamint a veszprémi püspökség népeit említik. Egy 1269. évi adatból aztán kiderül, hogy a Nivegy név valójában nem egy települést, hanem hetet jelöl, s ezek együttes területe alkotta az 1272-ben és 1353-ban emlegetett Nivegy-völgyet. A hét falu közé tartozott a ma is meglévő (Balaton-)Csicsó, Szentantalfa, Szentjakabfa és Tagyon, valamint a Szentjakabfa határába beolvadt Herend, míg a fennmaradó két település alkalmasint a Csicsó, ill. Szentjakabfa határában kereshető egykori Szentbereckkel, ill. Szentbalázzsal azonosítható. Herenden,

Tagyon és Szentjakabfán királyi udvarnokok éltek, akiket földjeikkel együtt a 14. század elején a veszprémi püspökség kapott meg, Tagyonban az Atyusz nemzetség mellett veszprémi várnépek is birtokoltak, Szentantalfán pedig nemeseket emlegetnek. Szentbereck a veszprémi püspökség birtokaként tűnik fel a 14. század közepén, Szentbalázs birtokosát viszont nem ismerjük, ám egyháza szerepel a pápai adószedők jegyzékében. Csicsón élhettek azok a királyi kutyapecérek, akiket 1252-ben „Nivegy” szomszédaiként említenek, ugyanis 1278-ban IV. László agarászai itteni lakatlan földjét eladományozta vadászai ispánjának, a néhány évvel korábban megnemesített Himnek (Heym), akinek egyik unokája, Himfi Benedek komoly karriert futott be I. Lajos király szolgálatában. Az eladományozott föld mindössze 65 holdnyi volt, azaz meglehetősen szerény nagyságú: a 13. század közepén éppen négyszer ekkora, 2 ekealjnyi földet tartottak elegendőnek arra, hogy jövedelmének élvezője, ha nem is páncélos lovagként, de jól felszerelt lovas harcosként jelenjék meg a király seregében. A 65 hold azonban, s ez az igazán figyelemreméltó, nem kevesebb, mint 18 helyen terült el a falu határában, 1–17 holdas darabokban. Az eset még csak kivételesnek sem mondható, hiszen 1309-ben a veszprémi káptalan egyik ábrahámi jobbágyának 5 hold földet három 1 és egy 2 holdas darabban adott át művelésre, s a példák száma bőségesen szaporítható lenne. Valójában egy-egy falu határa nem egy-szerűen csak megoszlott a helyi földes-urak között, hanem ráadásul az ugyan-azon birtokost illető földek is a legnagyobb kuszaságban terültek el a határban.

A Balaton-felvidék egyike az ország azon vidékeinek, amelyek viszonylag korán betelepültek. A településhálózat ilyenformán gyorsan megszilárdult, s mivel minden földnek volt gazdája, nem lehetett hatalmas, lakatlan területeket adományozni.

A Balaton-felvidék tekinthető a Kárpát-medence legrégibb szőlővidékének is: gyakorlatilag minden település határában folyt szőlőművelés. Miután a szőlő értékes birtoknak számított, ez megmagyarázza, hogy aki csak tehette, akár kicsiny s az ország más vidékein jelentéktelen nagyságúnak tűnő birtokdarabokat is, adományul kért a királytól, s boldog volt, ha megkapta.