Ugrás a tartalomhoz

História 1995-03

Glatz Ferenc , Hatházi Gábor , Hatházi Gábor , Hatházi Gábor , Hatházi Gábor , Székely György , Hegyi Klára , Szász Zoltán , Egyed Ákos , Vadkerty Katalin , Lányi András , Herbai István , Gecsényi Lajos , Keglovich Rita

História

8. fejezet -

Panama és kormány, 1912

SZÁSZ Zoltán

Panama és kormány, 1912

„Lukács László miniszterelnök Európa legnagyobb panamistája” – mindössze ennyit őrzött meg szokásos egyoldalúságával a történelmi emlékezet az 1913. tavaszi Désy–Lukács-perből. A becsület grállovagjai eltaposták a korrupt kormányfőt – gondolhatta a figyelmetlen kortárs. A tét: a kormányfőt megbuktatni, elhomályosította a nem kevésbé fontos hátteret: a késő dualista rendszer működési mechanizmusát.

A vádak

Désy Zoltán, a jó nevű erdélyi függetlenségi politikus 1912. szeptember 19-én az egyetemisták Sas körének vacsoráján „Európa legnagyobb panamistájának” nevezte Lukács László miniszterelnököt, mert „sikkasztott pénzt” fordított a választásokra; „közpénzekből 4 millió K-t elvettek, elloptak” – mondotta, szavait aztán a sajtó is felkapta. Lukács – bár a király eleinte ellenezte – vádat emeltetett rágalmazás címén a budapesti büntetőtörvényszéknél. Azon az alapon, hogy Lukács magának hasznot nem szerzett, tehát ő nem korrupt, a bíróság el is ítélte Désyt 1 havi fogházra és 400 K pénzbüntetésre. Áprilisban a királyi tábla elrendelte a bizonyítási eljárást: vizsgálják meg részleteiben is Désy vádjait. Az újabb per – még mindig „a nyilvános rágalmazással és becsületsértéssel vádolt Désy Zoltán bűnügye” – feltárta a részleteket, máig is tanulságos bepillantást nyújtott a színfalak mögötti játszmákba.

De hát mi is volt az ügy politikai, ténybeli háttere?

1912. május 23-án, a „vérvörös csütörtökön”, amikor a korszak legnagyobb tömegtüntetése zajlott az éppen házelnökké választott Tisza István ellen, Désy bejelentette Tiszának, hogy interpellálni akar Lukács miniszterelnök ellen, mert az tisztességtelen úton szerzett pénzt a Munkapárt számára az 1910. évi választásokhoz. Tisza elutasította, mondván, ha rég tudja, miért nem szólt előbb, például 22-én, amikor interpellációs nap volt. Désy a későbbi napokon sem ment el felszólalni, hiszen a bombának, amit robbantani akart, a nagy krízis-napon lett volna értelme: az ellenzék és a szocialisták által gyűlölt Tisza ellen akkor mozdult meg a főváros népe, a kormány számára beláthatatlan következményei lettek volna, ha e pillanatban „kiderül”, hogy az országot vezető párosból a miniszterelnök „sikkasztó”, csalárd úton segítette hatalomra a Munkapártot. Később Désy azért hallgatott, mert elvbarátai lebeszélték; ugyanis tapogatózások folytak az ellenzék és a kormánypárt megegyezésére. Ha sikerül a kompromisszum, akkor Lukács nem panamista többé, hanem újból „tisztelt képviselőtárs” lesz – írta ironikusan egy kortárs.

Csakhogy megegyezés nem született. Amikor szeptember 17-én megnyílt a parlament őszi szezonja, a tiltakozó ellenzék onnan kiszorult, egyszerűen nem engedték be sokukat a házba. Ezzel az ügy is új fordulatot vett: másodnap mondotta el Sas köri beszédét Désy („most mondom, mert nincs kibékülés Tiszáékkal, nem sikerült, nincs remény”), s ezt követte februárban a per, melyben az első menetet – láttuk – Lukács nyerte. Csakhogy az egész ellenzék összefogott. Még az ítélet napján Andrássy, Apponyi, Zichy Aladár Désy mellé állt, követelte, hogy „ültesse őket is Lukács a vádlottak padjára”. Ennek nyomán kényszerült a tábla elrendelni a bizonyítási eljárást.

Az 1913. május 28-án kezdődött második per – a politikai nagyságok jelenlétében – feltárta a kormány pártkasszájának feltöltési módozatait.

Bank és pártkassza

1890-ben alakult nem túl nagy pénzintézet volt a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt., mely rendszeres állami támogatást kapott iparcikkek kiviteléhez, déligyümölcs importjához, de mindenekelőtt a só forgalmazásához, melyben (a kincstár mellett) monopoljogokkal rendelkezett. Hitelbe kapta az államtól a sót, még külföldre is szállította, s főleg ezen gazdagodva emelte fel alaptőkéjét 1905-ben 10, 1910-ben már 40 millió K-ra. Csakhogy 1905-től veszélybe kerültek kiváltságai. A Szabadelvű Párt megbukott, s mert a bank kitartott Tisza mellett, kegyvesztett lett a Fejérváry-kabinetnél, utána még inkább a koalíciós kormánynál. Utóbbi a sószerződés egy részét 1906-ban fel is mondta, s az egész egyezményt meg akarta szüntetni. (II. Endre-kori állapot – mondta rá Wekerle.) A vészjósló felmondó levelet egy pénzügyi államtitkár írta alá: Désy Zoltán. Nem csoda tehát, hogy Elek Pál bank-vezérigazgató azt hangoztatta: a gazdasági viszonyok elzüllöttek a koalíció uralma alatt, s minden banknak, kereskedőnek és iparosnak érdeke lesz Tiszáék győzelme.

1910-ben Tisza Munkapártja nehéz választásokra számított. Lukács volt a pénzügyminiszter, akitől a választásokhoz a párt és kormány „pénzt követelt”. S itt került előtérbe a Magyar Bank.

A minisztertanács 1910. május 8-án egy nagy átfogó 10 éves szerződést határozott el a bankkal; a korábbi 5 mill. Koronás kamatmentes sóhitelt 25 millióra emelte. Az üzlet fejében a bank mintegy 4,8 millió Koronát – több mint egy évi tiszta jövedelmét – pénzügyminisztériumi tisztviselőkön keresztül átutalta a kormány választási kasszájába. Igaz, e célra nem először áldozott. Egyszer már régebben 25 ezer K-t kellett befizetni a párt kasszába, s akkor Elek Pál azt mondta: „csak az vígasztal, hogy a Hitelbanknak még többet kell fizetnie” – vallotta az egyik tanú. Ezúttal a Magyar Bank sokat kapott az államtól, de sokat is kellett érte fizetnie. Túl gyors gazdagodása (1912-ben már nagy külföldi kölcsönt közvetít a fővárosnak, alaptőkéje eléri a 60 mill. K-t) ellenségévé tette a konkurenciát, túl egyoldalú politikai kötődése pedig az ellenzéket. Hogy pénzéből Lukácsék valamicskét az ellenzéki pártoknak is adtak, arról a perben a vádlók természetesen nem akartak hallani...

A per és az eredmény

Látványos öt nap volt. Károlyitól Tiszáig mindenki eljött a perre. A kapu előtt tömeg tolongott, belépőjegyet 100 fő kapott. „Célom és akaratom volt ide kerülni a vádlottak padjára – mondotta Désy –‚ mert a képviselőházban megakadályoztak abban, hogy vádjaimat bizonyítsam!” Vázsonyi Vilmos, Désy védője 3,5 órás beszédében vádolta a munkapárti rendszert. Banktisztviselőktől Tisza és Zichy grófokig tanúk seregét hallgatták meg.

Persze Lukácsnak is igaza volt; végül is nem saját céljaira vette fel a pénzeket. De még inkább Désynek, mert kiderült, hogy valahol mégiscsak „az állam pénzét” csurgatták bele a pártkasszába, hiszen állami szubvenció nélkül aligha fizet ilyen gavallérosan egy kapzsi bank az akkoriban még távolról sem mindenható kormánypártnak. A bíróság kimondotta: az is panama, ha valaki nem magának, hanem „érdekkörének” szerez törvénytelenül pénzt. A június 3-i ítélet rövid volt: Désyt a nyilvános rágalmazás vétségének vádja alól fölmentették. Másnap Lukács beadta lemondását. A bomba tehát ha késve is, de robbant. Hatása nem sok örömet okozott az ellenzéknek. A rugalmas, diplomatikus, de „panamista” Lukács helyett az ország megkapta miniszterelnöknek Tisza Istvánt, akinek egyéni becsületessége azonban az ellenzékkel szembeni ismert keménységével párosult. Andrássy pedig rezignáltan írta egy röpiratban: „a mai rendszer megalakulásához olyan tények járultak hozzá, amelyeket a bíróság panamának tart, de ennek semmi hatása nincs a rezsimre.”