Ugrás a tartalomhoz

História 1995-02

Sipos Péter , Ravasz István , Deák József , Kun József , Kertész István , Fülöp Mihály , Stark Tamás , Krebsz György , Del Medico Imre , Imersvili Vanó

História

3. fejezet -

Hadmûveletek, 1944–1945

RAVASZ István

Hadműveletek, 1944–1945

A Kárpát-medence „értéke”

A térség megtartása Németország számára alapvetően fontos volt, hiszen biztosítania kellett a túlélés érdekében az ún. Alpesi Erőd hadműveleti előterét, s éppen a magyar határon sikerült kiépíteni a legkülső védőövként is funkcionáló ún. Birodalmi Védőállást. A román olaj elvesztését követően a magyarországi szénhidrogén-mezők birtoklása a német haderő számára létfontosságúvá vált. Emellett a térség elvesztése a Harmadik Birodalom további szövetségeseinek kiugrását vonta (volna) maga után, ami teljes politikai elszigetelődést és nagy katonai veszteségeket okozhatott volna.

Hitler sokáig nem adta fel a reményt, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon a háborúba való belépésre készteti a török vezetést egykori szövetségese oldalán. Az ehhez szükséges balkáni német katonai jelenlét (egyik) alapfeltétele a Kárpát-medence, de legalább a Dunántúl megtartása volt. A Kárpát-medencére később azért is szükség volt, hogy a jelentős német balkáni haderő visszavonulási útját biztosítsa.

Felértékelődött a Kárpát-medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad időt hagyniuk a németeknek, hogy kiépítsék az Alpesi Erődöt. Látták továbbá a magyar olaj fontosságát a német haderő és ipar számára, ezért igyekezniük kellett azt mihamarabb elérni.

Az sem volt lényegtelen, hogy a Kárpát-medencében mennyi német erőt sikerül lekötni. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini támadási irányt, maga is jelentősnek nevezte a magyarországi hadszínteret. 1944 októberében úgy fogalmazott, hogy „igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz […] ehhez előzőleg szét kell vernünk a magyar területen lévő ellenséget, Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

Magyarország hadszíntér

Magyarország 1944 tavaszáig a béke szigetének számított. Igaz, április 3-án az angolszász légierő megkezdte az ország területének nagyarányú bombázását, de az ellenséges haderők még nem foglaltak el országrészeket. A Honvéd Vezérkar Főnöke, Vörös János vezérezredes bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban (német segítséggel) a szovjet haderő előrenyomulása hosszabb ideig feltartóztatható. A változást Románia augusztus 23-i átállása hozta: a szovjet haderő napok alatt a Kárpátokon belül állt.

A németek komolyan vették Magyarország védelmét. Szeptember 22-én Heinz Guderian vezérezredes (a Wehrmacht szárazföldi csapatainak főparancsnoksága megbízott vezérkari főnöke) erődvonal rendszer kiépítését rendelte el. Ez három fő védővonalból állt. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli peremén húzódott, a Margit-vonal Buda és a Balaton, illetve a Balaton és a Dráva között. Az Attila-vonal a főváros pesti oldalát vette körül.

Már korábban elkezdték az Északkeleti-Kárpátok galíciai előterében a német Eugen- és a magyar Hunyadi-állás, a hegységben húzódó magyar határon a Szent László-állás, s attól kissé „beljebb” az Árpád-vonal létesítését. A nyugati végeken, a domborzat függvényében hol magyar, hol osztrák oldalon épült ki a már említett Birodalmi Védőállás.

A magyar haderő utolsó önálló hadművelete az 1944. szeptemberi erdélyi támadás megindítása volt, 5-én Kolozsvár és 13-án Arad térségében. Ezt követően a magyar csapatok harca összefonódott a németekével.

Szemben álló haderők

A hadosztályok, dandárok (elvi) létszáma és fegyverzete nem volt azonos a szemben álló feleknél. Az akkor érvényben volt állománytáblák alapján a német (és bizonyos vonatkozásban a magyar) seregtestek nagyobb elvi harcértéket képviseltek az azonos kategóriájú szovjet seregtesteknél. Többek között ennek ismeretében érthető meg, hogy adott frontszélességen általában miért volt nagyobb a szovjet hadosztályok vagy dandárok száma, s hogy (akkori viszonylatban) jobban feltöltött német hadtestek hogyan tudhatták hadseregek, hadosztályok, hadtestek arcvonalát áttörni. (Jó példa erre a IV. SS páncélos hadtest több esetben kiharcolt áttörése 1945 januárjában a Dunántúlon.)

A német parancsnokságok (főként 1944. október 15. után) kifejezetten törekedtek a magyar seregtestek széttagolására. Szétaprózva, német alakulatok kötelékében vetették őket harcba. Igyekeztek kivenni a magyar magasabb parancsnokságok kezéből alárendeltjeik hadműveleti vezetését, mint például Budapesten az ostrom idején. Gyakran helyezték a magyar vezetési stábokat hátsóbb szakaszokra, hogy a később oda hátráló erők számára védőállásokat építsenek ki, vagy új csapattestek felállításán és kiképzésén munkálkodjanak. Így bízták a Duna-vonalat a 2., a Margit-vonalat a 3. magyar hadsereg parancsnokságára, s így került ki a 2. hadsereg parancsnoksága a Birodalomba a Duna-vonal átadása után mint Póthadsereg Parancsnokság.

A szovjet vezetési szervek szintén hadműveleti alárendeltségükbe vonták a szövetséges parancsnokságokat (pl. román), de nem törekedtek az azokhoz tartozó csapattestek részenkénti beolvasztására szovjet kötelékekbe. Nem egyszer tettek így azonos szintű parancsnokságok vonatkozásában is (mint például a 40. szovjet és a 4. román hadsereg esetében).

A Wehrmacht és a Waffen-SS nem egyszer – a gyalogság számához képest – több harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett, mint a Vörös Hadsereg. A németek így általában gyorsabban harcolták ki az áttörést, ám a hadműveleti mélységbe kijutva támadásuk a gyalogság hiánya miatt ki is fulladt. Ennek jó példái a IV. SS páncéloshadtest Budapest felmentésére indított hadműveletei.

A szovjet áttörések általában lassabban bontakoztak ki. Viszont éppen jelentős gyalogsági állományuk segítségével az egyszer már kiharcolt áttörést képesek voltak a hadműveleti mélységben kiszélesíteni, gyakorlatilag visszafordíthatatlanul biztosítva annak eredményeit. Ezt példázza a 3. Ukrán Front és a 46. szovjet hadsereg 1945. március 16-án a Dunántúlon indított offenzívája.

1944. október 6-án a 2. Ukrán Front 770,6 katonájára jutott 1 harckocsi, ugyanez a szám 1945. március 6-án a 6. SS páncéloshadsereg esetében 491,5 volt.

A németek relatív fölénye a harckocsik számában gyakran meghatározta, mire használták a magyar csapatokat. Előszeretettel alkalmaztak magyar alakulatokat páncélosaikat kísérő gyalogságként, hiszen jobbára abban szenvedtek hiányt. Ily módon az általuk többé-kevésbé megbízhatatlannak tekintett magyar csapattesteket szétaprózhatták és megfigyelhették. A szovjet tábornokok támadásuk súlypontját, legalábbis az áttörés kiharcolásának szakaszában, a páncélosokkal kevésbé rendelkező magyar arcvonalszakaszokra helyezték. Ez esetenként látványos és gyors sikert eredményezett a magyarokkal szemben. (Így pl. 1944. október 6-án, majd 29-én a Tiszántúlon, illetve a Duna–Tisza közén a 3. magyar hadsereg védősávjában.)

Új hadsereg körvonalai

A honvédcsapatok száma gyorsan fogyott. Az 1944 szeptemberében még 1,2 milliós magyar hadsereg novemberre félmilliósra olvadt le. (Ez nem azt jelenti, hogy 700 ezren estek volna el.) A Beregi Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter és egy személyben vezérkari főnök vezette nyilas hadvezetés látta ezt, de alapvetően nem a Honvédség erősítésére törekedett.

A nyilas vezetés nyolc hadosztályból álló új hadsereget tervezett felállítani. Ehhez vették számításba az október 12-én alakult „Szent László-hadosztály”-t. Felállításukra Németországba küldték a Póthadsereg Parancsnokságot. Négy hadosztályt a Waffen-SS kötelékében szerveztek (volna) meg. Német ruházatban, magyar karjelzéssel, német fegyverzettel, magyar legénységgel és tisztikarral. Megalakult a XVII. SS-hadtestparancsnokság és a 25. SS páncélgránátos hadosztály, a „Hunyadi”. Előbbi parancsnoka Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes és SS Obergruppenführer, az utóbbié Grassy József altábornagy és SS-Gruppenführer lett. Hozzákezdtek a 26. SS-hadosztály, a Hungária felállításához is. A „Gömbös” és a „Görgei”, továbbá a négy hungarista hadosztály, a „Kossuth”, „Petőfi”, „Klapka” és „Táncsics” megszervezéséhez idő hiányában már nem fogtak hozzá. Léteztek a nyilas pártszolgálaton belül kifejezetten frontszolgálatot ellátó harccsoportok. Jelenleg nyolc ilyen, ún. rohamcsoportról van tudomásunk, amelyek Budapesten kerültek bevetésre. Összlétszámuk nem haladta meg az 500 főt.(!!)

1944. március 19. után Magyarország átkerült azon országok közé, amelyekben az ún. Kontrollherrschaft (ellenőrző hatalom) érvényesült. Ezen országok formailag önállóak voltak, de a német haderő és rendészeti szervek jelenléte és tevékenysége erősen korlátozta még meglévő államiságukat. E csoportban említhetjük meg például Dániát, Quisling Norvégiáját vagy Pétain marsall francia Vichyi Köztársaságát.

Szálasi országlása kezdetétől (október 15.) Magyarország a német bábállamok csoportjába került. A német irányítás már direkt módon érvényesült, az ide sorolható országok államisága csak papíron létezett. E bábállamok csoportjába tartoztak például a Szovjetuniótól német fennhatóság alatt ismét önállósult balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia), Horvátország, Szlovákia vagy a bukott olasz diktátor Salói Szociális Köztársasága. Ide voltak sorolhatók az ún. Nagy-Ázsiai Térségben Japán által létrehozott államok is.