Ugrás a tartalomhoz

História 1993-03

Diószegi István , Dombrády Loránd , Nemeskürty István , Ránki György , Kosáry Domokos , Nagy Ádám , Pölöskei Ferenc , Muszatov, V. , Somogyi Éva , Szakály Ferenc , Fazekas Csaba

História

4. fejezet -

Magyar nõk a Gulágon

STARK Tamás

Magyar nők a Gulágon

A hadifogság a háború természetes következménye. A szovjet fogoly-politika azonban messze túllépte a hadifogság európai értelemben vett kereteit. Ez a sajátos magatartás a gyakorlatban a civil lakosság százezerszámra történő elhurcolását jelentette.

Kétségtelen, a szovjet vezetés csak külföldről deportált foglyokkal tudta enyhíteni a háború következtében fellépő súlyos munkaerőhiányt. Ugyanakkor irracionális szempontok is befolyásolták a szovjet fellépést. Bár a Szovjetunió elvben elítélte a kollektív felelősségre vonást, a tömeges elhurcolásokat elrendelő intézkedések a bosszú szellemében születtek.

A megtorlás elsősorban a kárpátaljai magyarok és a magyarországi németek ellen irányult, de válogatás nélkül vitték el a zsidó munkaszolgálatosokat, az Auschwitzból érkezőket, valamint a nőket és gyerekeket is.

A szovjet fogságba került magyar állampolgárok száma orosz levéltári forrásokat is figyelembe véve közel 700 ezerre tehető. A valódi hadifoglyok csak kevesebb mint 500 ezer fővel részesedtek ebből a számból. A visszatértek részarányából arra következtethetünk, hogy a mintegy 200 ezer civil 5–6 százaléka nő volt. A nők viszonylag nagy számára utal az a tény is, hogy a debreceni hadifogoly-átvevő táborban gyerekszobát is berendeztek a kint, valamint az útközben született csecsemők számára.

Az elhurcoltak a Szovjetunió különböző rendű-rangú hadifogoly munkatáboraiba kerültek. Itt került sor a politikai szelektálásra, melynek során a foglyok egy részét bíróság elé állították. A halálos, illetve a 20 évre szóló ítéleteket az 1926-ban kiadott Dzserzsinszkij-féle büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján hozták. Így jutott sok ezer magyar a Szovjetunió elleni kémkedés, diverzió, agitáció stb. vádjával a Gulag birodalmába.

A táboréletet túlélő hadifoglyok túlnyomó része 1949-ig visszatért, de a Gulag még életben lévő lakói csak Sztálin halála után kerülhettek haza. Bár elbocsájtásukkor szóban rehabilitálták őket, itthon mégis büntetett előéletűnek számítottak. A de facto helyzetet mintegy törvényesítette az 1958-ban megkötött szovjet–magyar jogsegélyegyezmény. Ezután csak az számított büntetlennek, akit személyes kérvény elbírálása után a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága igazolt. A rehabilitációs bizonyítványok általában megérkeztek, de a szovjet táborvilágban meghalt mintegy 200 ezernyi magyar számára már késő volt a megbánás.

Részlet a Nők a Gulágon című dokumentumfilmből

Nők a Gulágon címmel nyert díjat az idei filmfesztiválon Sára Sándor (rendező, operatőr), Csoóri Sándor és Hanák Gábor (dramaturg) dokumentumfilmje. A História részére a szövegkönyvből Burucs Kornélia készített válogatást. (A szerk.)

Klári: Többször... cserélt gazdát a község, mivel ilyen... rengeteg csendőrség lakta... vidék volt. És hát azt mondták, hogy azért, mert a csendőrök, szóval besegítenek, hogy a csendőr miatt cserélődik a... front... És akkor végül a románok mégis bejöttek december... pontosan nem tudom, december 23-a körül... És... hát akkor azok szedték össze, akiket elvittek. Munkára szedték össze az embereket... De a... vagonokra ez volt kiírva, hogy „jóvátétel”...

Mária: Nagyon sokan indultak a faluból külföldre... Aztán, amikor nagyon nehéz volt, én is arra gondoltam, hogy megpróbálom, hátha sikerül. Van egy... volt egy unokanővérem Svájcban, annak a levelit magamhoz vettem... Hát sikerült is majdnem a határig eljutnom, de ott jött a határőrség ellenőrizni. Mivel hogy nem volt határsáv-engedélyem, így bekísértek a határőrségre, s amikor a határőrségre kísértek, ott átnézték a holmimat, és a táskámban megtalálták a külföldi címet. És akkor már rögtön le is tartóztattak. Azt mondták, hogy én biztos összekötő-kém vagyok. Mondtam nekik, hogy én nem is tudom, mit jelent az a szó, hogy kém. És aztán ők magyarázták meg, hogy besúgó... ütöttek, rugdostak... (sír), hogy „te szemét hazaáruló, miért lettél te kém?! Ki az összekötőd? Kivel vagy összeköttetésben?” Mondtam nekik, hogy én nem vagyok kém, én nem ismerek senkit sem, értsék meg! Akkor még egyet odaütöttek... Aztán leestem... És a végén azt mondták, „ha nem vallasz, te szemét, mész az oroszokhoz jóvátételbe!”

Hát ott, ott engedelmeskedni kellett, mert aki nem engedelmeskedett, vagy ellentmondott, vagy hasonló, akkor karcerba tették. Már olyanok voltunk, mind a birkák. Mindegy volt, hogy mit kellett csinálni, vagy hova kellett menni, vagy nehezet kellett emelnie, vagy éjszaka fölkeltettek munkába – ott már nem számított semmi se... Ott már, ott már az ember olyan volt tényleg. hogy... nem is tudott talán önállóan gondolkodni sem.

Zsófia: Sokat nem törődtünk ott egymással, mert a lényeg ott az volt, hogy eltellett egy nap, és élünk. Hogy jóllaktunk-e? – az már csak óhaj volt.

Erika: Ha valaki meghalt, akkor próbáltuk... még aznap nem jelenteni, vagy mi, vagy felültettük, hogy ő beteg, nem tud fölállni, hogy még a napi kenyér adagját megkapjuk. […]

Borbála: A lágeren kívül körülbelül 16 órát töltöttünk... A napi 12 órát mindenképpen le kellett dolgoznunk, ha esett, ha fújt... Reggelenként, amikor munkába indultunk...

Magdolna: Úgy számoltak, hogy ötösével álltunk be, és akkor becsukták a kaput. Majdan a kintit kinyitották, és ott már ugye a géppisztolyos őrök álltak. És aki kiengedett bennünket, közölte, hogy... átadom a nép ellenségét. Az tisztelegve mondta: a nép ellenségét átvettem.

Közölték, még mielőtt elindultunk, hogy egy lépés jobbra, egy lépés balra, vagy kilépés a sorból: szökésnek számít és azonnal lövünk. Ezt, ha lehetett, meg is tették. [...]

Klári: Kazahsztánba megérkeztünk... És hát... nem volt sehol egy barakk, semmi. Abba a homoksivatagba ki lettünk rakva. Egyetlenegy bunkerszerű valami volt, egy szál szögesdróttal körülvéve. Betereltek minket ebbe a bunkerba. Kétszázötvenen voltunk összesen. És akkor elosztottak bennünket. Kellett menni vályogot vetni. Kimértek egy területet, azt körülhúzták egy szögesdróttal, és ezen a területen akkor ástuk a földet, és abból csináltuk a vályogot. Hordták oda a vizet autóval. És mikor volt már annyi vályog, hogy lehetett belőle fölépíteni egy kisebb házat, akkor aztán megint nekiállítottak és mi csináltuk a házat. Úgyhogy mindenki minden volt: vályogvető volt, kőműves volt. Nem kellett hozzá nagyobb tudás, csinálni kellett. És mikor már volt egy barakk, akkor abba beköltöztettek bennünket. És akkor vetettük tovább a vályogot. Akkor megint építettünk egy barakkot. És ott már kényelmesebben elhelyezték a népet. És tovább csináltuk a vályogot, és építettük a barakkokat. És amikor már annyi barakk volt, akkor jöttek újabb emberek. Akkor építettünk konyhát étkezdével, már mindent, fürdőhelyiséget. De akkorára már nagyon sokan, több ezren voltunk már.

A várost is építettük, a Balhást. Mindenféle brigád volt, volt kőművesbrigád, volt asztalosbrigád, szóval mindenféle szakmából brigádokat alakítottak ki. Egy napon nagy várost építettünk, és akkor utána építettük hozzá a gyárat.

Kimérték az árokásást vízvezetéknek, hogy a Balhás-tótól a lágerig – körülbelül a Balhás-tó olyan 30 kilométerre lehetett hozzánk –‚ attól a tótól a vizet oda vezetni. […]

Mária: Jött az angarai hídnak az építése. Miután mi, mint nők, könnyebbek voltunk, bennünket húztak föl a pillérekre...

i>Magdolna: Úgy publikálták, hogy ezt a komszomolisták építették. Ez így mind nem igaz. Ezt a mi két kis kezünkkel, a verítékünkkel... jól-rosszul, de megépítettük a hidat is, a vízierőművet.

Mária: Így lett meg az angarai... híd...

Irén: Azt mondták, hogy ha jól dolgozunk, ha készen lesz a vízierőmű, akkor hazaengednek bennünket. Hát persze én elhittem, és hát szorgalmasan dolgoztam. Amikor az erőmű elkészült, négy év után, akkor 120 nőt, meg engem is közöttük, elvittek egy napra kirándulni oda a faluba, megmutatni a vízierőművet. […]

Irén: Üldöztem ezeket az orosz nőket, hol egyiktől, hol másiktól kérdeztem meg még, hogy mi mit jelent? Már bújtak előlem, mert féltek tőlem. És akkor beosztottam, volt vagy tíz darab, akkor egyik nap ettől, másnap attól, hogy ne unják már úgy meg. És akkor azért így aztán megtanultam elég jól olvasni. Minden este olvastam... Este, amíg csak el nem aludtunk, 10 óráig, 11 óráig. Rengeteget olvastam a Puskintól, Tolsztojtól... meg a Gorkijt.. meg Lermontovtól.

Sára: Nagyon sokat olvastam. Aztán sokat beszélgettem. Nekem életemben nem volt... sok alkalmam arra, hogy azokkal az emberekkel, akik tanultak, mint én is, meg dolgoztak, mint én is, hogy nem tudom, napi egy órát elbeszélgessek.

Például én Bulgakovnak majdnem minden nyomtatásban, sőt olyan, olyan könyvét is, ami nem is jelent meg nyomtatásban. Szóval én tudtam arról, hogy neki van egy Mester és Margarita című könyve, amit nem tudott kiadni.

Kiválogatták nekem a baráti körömet... Úgyhogy nálunk annyi orvosprofesszor volt az orvosper után, hogy még a szanitéc is legalábbis egyetemi tanársegéd volt. Ugye? De ott voltak nálunk Vorkután a Gorkij, öö abból a klinikából majdnem mindenki a kisebb bűnösök közül, akik a Gorkij, ahol a Gorkij meghalt. Mert a Gorkij halála után letartóztatták az egész klinikát. És vagy igaz, vagy nem, de mindenesetre „Se non e vero e bon trovato”, azt mondja az olasz, ha nem is igaz, akkor is jó, jól hangzik, vagy jól kigondolták, jól talál, talál a történet, hogy egy cipész aki bevitt javított cipőket pont abban az időben, amikor a letartóztatások folytak, a cipőkkel együtt az inast is elküldték Vorkutára.

Edit: Köllött egy nagy mm... téglalap alakú gödröt ásni. Ástuk mi, ástuk, mert a fene se tudta, hogy mire való? Na most... (szünet) a gödör be lett fedve deszkákkal. Akkor jött egy pasas, aki a... deszkákra így párhuzamosan, tisztes távolságba lyukakat vágott. A lyuktól jobbra, balra... egy ilyen nagy cipőtalpformát csináltak oda, mindegyik lyuk mellé jobbról, balról. Na, végül is csináltak egy ilyen fapalánkot a két lyuk közé. És ez lett a klozet. Bájos hely volt. Az ember letolta a nadrágját, a gimnasztyorka, ez a katonazubbony fölötte, jobbra-balra a lyuktól, azokba a bizonyos talp nyomokba... behelyezte a lábát, és akkor ott elintézte az elintézni valóit. De mögötte is egy ugyan... hát, mint a föcskék az eresz alatt, uram, hát ez gyönyörű volt. Na most, hát én először nagyon szégyelltem magam. Dehát hát valahol ezt el kellett intézni. Nem?... Hát aztán... én csak hallgattam ott, és... Eleinte. Valami gyönyörű volt... Hát ez volt a klozet-klub. Ott olyan finomakat meséltek egymásnak. Aztán, ha valahol egy jó téma előjött, akkor a palánknak a túlsó fele... feléről is beleszóltak. Úgyhogy nagy röhögések voltak.

Minden lyuk fölött bizonyos idő múlva... (szünet) mint egy gótikus cseppkő, úgy tornyosult fölfelé a „lényeg” összefagyva. Na, amikor már egészen odáig ért... és akkor már nem lehetett ráülni.

Mária: Ahhoz mindig egy létrát támasztottak, és a végén 10–12 latrina volt egymás mellett, és mint a tyúkok, ültünk ott a létra tetején... (nevet) És nevettünk önmagunkon.

A kakihegyek: az egyik... sárga volt, mert sárgarépán dolgoztak... a másik céklavörös volt, mert céklán dolgoztak. A harmadik fehér volt, mert azok a marharépán dolgoztak. (nevet)

Edit: Na és akkor azt elkezdtük csákányozni. Hát ugye először ezt a... (nyög) cseppkövet döntöttük le... Akik kint voltak, azok ilyen nagy vödröket engedtek le... mm... spárgán, kötélen, mondjuk úgy. És a lecsákányozott „anyagot” fölhúzták és elvitték. Le – föl – el.

Egy-egy ilyen uborníjnak a kipucolása, az kvázi, majdnem egy hónapig eltartott... Hát csuda büdösek voltunk, pedig, pedig hát mondom, mínusz... 28–30, 30 fölötti fagyba dolgoztunk. Na, akkor kitaláltuk, hogy... elmentünk a... mit tudom én, melyik nacsálnyikhoz, olyan büdösen, ahogy csak lehetett. És akkor mmm... mondta, hogy na dehát mi van lányok? És mondtuk, hogy mi klozetpucolók vagyunk. De olyan büdösek vagyunk, hogy a saját szagunktól nem tudunk aludni. És akkor kaptunk még két... másik ruhát... amibe otthon átöltözhettünk. Na, ettől függetlenül büdösek voltunk. De nagyon finom hely volt. Te, én ott olyan előkelő emberekkel találkoztam, minta Mara Jarkisch, aki egy koloratúr szoprán volt ugye Berlinből... vagy az Elisabeth Weikert, a... híres hegedűművésznő... hogy másoknak a nevét ne mondjam és ne kompromittáljam.

A végén annyira hozzászoktunk, tudod, ehhez a fagyott szarhoz, hogy... (nevet) délbe föl se jöttünk. Hanem, akik ott föl, fönn lejsztoltak... azok leküldték nekünk miszkibe – miszki, tudod, amibe ettünk – az ebédünket. Leültünk egy kupac szarra, ami olyan jó fagyott volt, jó kemény volt, betörültük az ebédünket, kiabáltunk, hogy még kérünk! Te, úgy meghíztunk, mire kipucoltuk, hogy nem is igaz... Ezért mondom neked, hogy a németeknek igaza van... Der Mensch ist ein gewohnheit tirsch...

Mária: Szabad ember Szibériában nincs... – vagy ült, vagy ülni fog, vagy ül éppen. Szóval... ez a három meghatározó variációja van az életnek. De szabad ember Szibériában nincs. Mindezek dacára állítom Magának, hogy kultúra szempontjából egyike a legkultúráltabb résznek, mert a cárok óta oda viszik ki az akadémikusoktól kezdve mindenkit.

Sára: A kis nemzetek közül majdnem minden intelligenciát elhoztak. Mert az volt az összetartó erő. Tanár, tanítót, lelkészt, mindenkit elhoztak. […]

Irén: Ha közel volt a férfiláger, hát mi nem csináltuk, de voltak olyanok, akik összeszerelmeskedtek, itt-ott elbújtak valahol... és született gyerek. És akkor azokat, akiknek így gyereke született, azokat elvitték egy másik lágerba.

Anna: Ott született meg a Gergely... Tajsetba a gyerekotthonba... És... ott voltam, már egy éves volt a Gergely, mikor hazajöttünk. Elmúlt egy éves, mert októberben született, hát decemberben jöttünk haza...

Ilona: Gyermeket vártam. És meg is szültem a gyerekemet. Először úgy nézett ki, hogy halva született, de a végén mégiscsak megmaradt. Igaz, hogy sárgasága volt, de... egészséges gyerek volt...

Szerencsére rengeteg tejem volt, körülbelül a két és fél, három liter naponta. Úgyhogy nemcsak a saját gyerekemet etettem, hanem a... még egy gyereket vállaltam hivatalosan. És ezért hivatalosan mint dada voltam elkönyvelve. Összesen két dada volt a lágerba, pedig volt vagy 500 gyerek. És ezért nem kellett dolgoznom, a saját gyerekemet gondozhattam egész nap. Hát persze, mire az ember két gyereket, és még jutott egy harmadikra is, és mire ezt véghezvitte, addigra már nem sok szabadideje maradt. Javított kosztot kaptam, olyan értelembe, hogy a pótlékot megkaptam a saját gyerekem után és a másik gyerek után. És ugye nem kellett nehéz munkán dolgozni, mert ők úgy tekintették, az oroszok, hogy mi foglyok vagyunk, de a gyerekek, azok... szabadok. Szóval ők nem voltak foglyok, a gyerekek, azok szabad orosz állampolgárok voltak, csak az anyák voltak foglyok. Voltak itt még kintről hozott gyermekek is. És itt aztán, mikor már egyéves volt a gyerek, akkor már nem szoptattam, akkor mint gyerekgondozónő dolgoztam. És volt egy nagyon rendes orvosnő, aki nagyon megbecsülte a munkánkat. Azt mondta, ha magyar, akkor az csak becsületes tehet. Úgyhogy teljességgel ránk bízták a gyerekeket. Tudták, hogy se nem esszük el előlük az élelmet, se nem lopjuk el tőlük. Akkor mint á... mint gyerekgondozónő dolgoztam. Sajnos, nagyon sok gyerek meghalt – mert kórházi részlegbe voltam. Amikor meghaltak a gyerekek, egy öregasszony mosta le a.. gyermekeket ugye, és öltöztette föl... Az megbetegedett, és akkor nem volt aki a kis hullákat ugye lemossa, és akkor én egy darabig ezt vállaltam. Mert azt mondta azaz orvosnő, hogy nemcsak addig kell a gyerekeket ápolni, ameddig élnek, hanem megadni nekik a végtisztességet... Úgyhogy akkor körülbelül egy olyan 25 gyereket, halott gyereket lemostam. Még jó, hogy valaki figyelmeztetett, hogy azért egy kicsit vigyázzak, mert lehet hullamérgezést is kapni. Mert én ugye, hát ilyenről nekem fogalmam se volt... Akkor a gyerek két éves volt, akkor elvitték Irkutszkba egy gyerekotthonba. Ott egy szemorvosnő nagyon megszerette a gyereket és örökbe fogadta. Hozzá ké... hozzám jöttek többször, hogy adjam a gyereket örökbe, írjam alá, hogy örökbe adom. De én megmondtam, a gyerek nem kincstári, az az enyém, azt én magammal fogom vinni, hogy ha kiszabadulok, és nem adom a gyereket senkinek... De ennek ellenére ez a szemorvosnő magához fogadta, és rendes volt. Mert mikor vissza kellett neki adnia, eljött a lágerig, és állítólag elájult, mikor megmondták, hogy a gyereket elveszik tőle, és velem nem is tudott beszélni. De a gyereknek a kis holmiját, ami volt, még a szalagot is a hajába, azt mindent odaadott...

Sára: Sztálinnak a halála. Ami egy nagyon nagy megkönnyebbülést okozott a tábor politikai részlegében. De a suttogó propaganda nagyon gyorsan mindenkivel közölte, különösen a külföldiekkel, hogy egy arcvonással ne áruljuk el azt, hogy ez bennünket felderít, vagy pedig, hogy azt gondoljuk, hogy ettől nekünk jó lesz.

Magda: Meghalt Sztálin... Kimegyünk az udvarra, kinn, ahogy kinézünk, mintha ez ez valamilyen erő... honnan került oda, nem tudjuk, a kerítés... kidőlt, az egyik oldala a kerítésnek, de anélkül, hogy bárki ezt... hogy hozzáért volna. És valahogy ez ez... bennünket ez, nekünk egy oly erőt adott, egy olyan löketet adott, hogy... hogy hát, ha ez kidől, akkor végeredménybe ki is lehetne itt menni...

Klára: Egy-két hónap múlva kezdték emlegetni, hogy a... szanálni fogják a politikai foglyokat, hogy sokan majd hazamehetnek. Hát én persze nem gondoltam rá. Mi, szóval én azt gondoltam, hogy az oroszokról van szó inkább.

Mária: A politikai tisztjeinket, azokat össze-vissza dobálták, egyik lágerból a másikba. Tehát, hogy ne ismerjék az embereket, ne tudják, hogy ki volt besúgó? Szóval teljesen újra kellett nekik kezdeni az egészet. Ez. És mondom, a hangnem, hát az olyan udvarias volt, hogy az embernek néha kiakadt a lélegzete, hogy így is lehet beszélni? Velünk? A legutolsó aljas csőcselékkel?

Erika: Nem zárják be a barakkokat, mehettünk éjjel a vécére. Majd aztán elkezdtek virágot ültetni a barakk elé, levették a rácsot... Mert, amikor volt idő, hogy valakinek küldtek virágmagot, és kértük, hogy engedjék meg, hogy a barakk előtt virág legyen... Azt mondták, hogy maguknak nem jár virág. És egyszer csak újságot is kaptunk – persze csak szovjet újságot. Egy kultúrsarkot, vörös sarkot létesítettek, könyvek jelentek meg. Hát persze, ismert könyvek... Majd lemezjátszót hoztak, néhány hangle... néhány lemezt hozzá. Tehát mi olyan szabadon éreztük magunkat ezek után. Milyen elég ennyit adni az embernek, és már boldog volt. Na, és egyszer olvasom az újságot, amiben az áll, hogy Adenauer Moszkvában tárgyalt. […]

Amália: Mindég megijedtünk, ha névolvasás volt, és mindig el kellett menni. Ettől mindig féltünk, mindig megijedtünk, mert mindig az új: hová megyünk megint, hová visznek? Jobb lesz? Rosszabb lesz? Megint útnak indulni, hát ez olyan nehéz volt mindég. Megint elválni a rabtársaktól. Akkor megkérdeztem, miért kell nekünk visszamenni a lágerba? És ő akkor azt mondta: mert a külföldiek hazamehetnek... haza fogtok menni.

Mária: Először a németeket vitték el... aztán cseheket, románokat. Magyarokat hagyták utoljára...

Margit: Jelentkezni kellett... Vagy négyen vagy öten ültek ottan ilyen katona tisztek, és ott ült középen a nacsalnyik láger. Azt kérdezi, hogy Margaríta Kárli? Mondom: Igen. Azt mondja... akkor csomagoljak össze, mert elmegyek haza... Germániába. Hova? Azt mondja, Germánia. Mondom, ne mondja – mondom –‚ nem is oda való vagyok. Azt mondja: Hanem hova? Mondom: Magyarország, Budapestre. Azt mondja, akkor odamegyek... Gondoltam magamba: mint egy jó hülyére ráhagyják... Egyedül voltam, utánam jött a nacsalnyik kivicsier, ez ilyen kultúros parancsnok... akik ott a barakkba voltak lányok, azoknak mondja, hogy nézzétek jól meg, mert szerencséje van, ő hazamegy... Mondom, mégiscsak igaz lenne? De még mindig nem hittem el... Azt mondja az egyik, hogy én mikor megyek haza? Kérdezi, hogy ka-kaja tü náció? Milyen nemzetiségű vagy? mondja, hogy orosz... Ó, te maradj... üljél csak. Mondta a másik, hogy ő lett vagy litván, mit tudom én. Szigyi, szigyi...

Irén: Mondták a lányok ott bent, hogy menjünk a főnökhöz, három német nő, meg én... menjünk a főnökhöz, engednek bennünket haza. Hát nem akartuk elhinni...

Margit: Fölszálltunk egy teherkocsira, és az kivitt minket a magadáni kikötőbe... Amikor Magadánba a kikötőbe megállt a kocsi... én föl, odanéztem, ott láttam a... Brément – de én még akkor nem tudtam, hogy az a Brémen... csak egy nagy tengerjáró hajó, személyhajót láttam... Akkor már tudtam, hogy tényleg hazavisznek... (szünet) Beszálltunk a hajóba. Másodosztályú kajütökbe voltunk. Kaptunk pénzt... Tudja, annyi pénzt kaptam fizetést..., hogy amíg a hajóval Vladivosztokba értünk, addigra az egész pénzem elfogyott. Ennyit kerestem 9 év alatt... És akkor jöttünk Szibérián végig. […]

Bori: Mielőtt elindultunk, kaptunk 40 rubelt fejenként... És a lágeri kantinba, a „ruhaszalonba” – annak csúfoltuk – az Arankával mindjárt vettünk egy kosztümöt, hogy becsületesen nézzünk ki a hazafelé vezető úton. Kosztümöt? Hát hogy kell elképzelni a kosztümöt? Egy szürke anyag volt, mint a munkásruha... csak egy kis kabát meg egy szoknya volt hozzá. Hát persze aztán az orosz csizma, az rajtunk maradt, abba is jöttünk haza...

Klári: Én annyira féltem a hazajöveteltől, hogy... nem tudtam semmit az itthonról. Szóval senkiről se, semmiről nem tudtam. Én féltem attól, hogy hahazajövök, akkor itthon megint ki tudja, hogy mi vár rám? Nincsenek szüleim, egyedül vagyok, akkor mit fogok csinálni? s azért, amiért ott kint voltam... talán azért még, még itthol is elítélnek? Mégis, ha visszagondoltam arra, hogy mennyi sokszor honvágyam volt, és most mehetek haza, és most mégis így kell félni. Hát akkor... valahogy olyan kettős érzés fogott el: most örüljek vagy ne örüljek?

Edit: Elindítottak bennünket. Te... még senki nem hitt benne. (szünet) Szóval tudod... ha az ember nagyon sokáig, nagyon-nagyon, szívből, igazán, a lelkéből, a mindenéből akar valamit... Te, ha öt év után bekövetkezik akkor leborulok és áldom az Istent. De ez túl sokára jött... Nem tudom, hogy a többiekből, a többiekbe benne volt-e? De én nem tudtam, hogy hogy jövök haza? Azt tudtam, hogy az anyu megvan, mert az utolsó félévbe kaptam tőle egy levelet. Sőt, egy csomagot is szegénykémtől. Tehát az anyu él. De, hogy... miféle államba jövök haza? Milyen országba jövök haza? […]

Rezső: Pár nap múlva jött a bevagonírozásunk. És akkor összeeresztettek. És akkor volt az az ominózus jelenet, hogy a gyerek... ugye mikor mondta, hogy ez a te papád, akkor: páposka, páposka, páposka, és fölemelhettem. Akkor azt éreztem, hogy eddig érdemes volt mindent megtenni. Hát láttam, ő is elérzékenyedik. De... nem akart visszamenni az édesanyjához... Nem akart visszamenni. A többiek is mondták... Kértem a lágerparancsnokot, hogy pár napig lehessen velem. Hát ott álltunk két napig, akkor velem lehetett... De be kellett öltöznöm, mert azt mondta, te nye ruszki, te fasizt vagy... nem is tudsz jól oroszul. És ilyeneket mondott. Kiigazította mindnyájunknak az orosz beszédét.

Egy vöröscsillagos sapkát rámtettek, és akkor odavolt, akkor már szeretett a gyerek. […]

Edit: A nagy Szovjetunióból mi szabad emberekként jöttünk Csapig... Na persze, hát a vonaton voltak orosz katonatisztek, akiknek voltak ott a paksamétáik a... mi papírjainkkal... Te, most képzeld el, hogy hogy megérkezik az ember Magyarországra... Istenem, hát hét éven keresztül ezért éltem, hogy hazajöjjek.

Zsófia: Megérkeztünk a határra... Ott átvettek bennünket a magyarok, mivel hát a vagonból is át kellett szállni... Az oroszok szépen elköszöntek tőlünk...

Anna: A magyarok még csúnyábban fogadtak bennünket, mint akkor az oroszok ahogy átadtak...

Mária: Jöttek a... ezek a... az ávósok kutyákkal, fegyverrel. És akkor az oroszok azt mondták nekik, hogy mi nem rabokat hoztunk, hanem szabad embereket... hogy addig nem adja ki a... a... létszámot, vagyis hát az embereit, amíg... amíg a kutyákat meg a fegyveres katonákat el nem küldik... Akkor aztán a... kutyák meg a fegyveres katonák elmentek... csak egy pár kísérő jött, de fegyver nélkül.

Edit: Hát ez a valami, valami gyalázatos dolog volt. Küldtek oda ilyen, hogy mondják... ilyen robomobilok, tudod, amibe a a... börtöntöltelékeket szállítják. Hát én is kikukucskáltam az ablakon. Te, ott... emberek így álltak sorba... (sír, szünet) ugyan már, hagyjátok abba, én most sírni fogok... (zokog) Hej!... Na... (szünet, sír) így értem haza a kis hazámba...

Magdi: Átvett a magyar állam bennünket, aa... az, ami kint történt, arról beszélni nem beszélhettünk... ez államtitok. […]

Sára: Nagyon sokáig... még kenyérgondjaim voltak. Mert öö... féltek attól, hogy miért vittek el? És féltek attól, hogy miért hoztak haza? Mind a kettő félelemre volt ok. Általába’ itt az emberek sok minden miatt féltek... És... én pedig nem féltem már semmitől sem. És akkor a... hát különböző dolgokat csináltam. És az emberek nagyon jók és nagyon rendesek. Általába’ hinni köll abba, hogy az emberek jók... És a... Rádióban... a gyermekosztályon népmeséket fordítottam.

Amália: Sehol nem tudtam elhelyezkedni, mindenki félt... Ja, meg ne mondjam, ja, le ne írjam, hogy hol voltam. Ja... mindenki félt tőlem. És nagyon sokan voltak baráti körökbe is ismerősök, akik bizony örültek, ha nem zaklattam őket ugye. Meg is értem, nem is haragszom senkire sem... Na és akkor végre nagy protekcióval... el tudtam helyezkedni az állami gazdaságba... egy... nyári munkára, közönséges munkásnak... Nem vettek vissza a bankomba, sehová se...

Mária: Elmentem... gyárba dolgozni... Felvettek. És amikor megtudták, hogy Szovjetunióból jöttem... akkor jött a csoportvezető, és hivatott a párttitkár... azt mondja, asszonyom, azt mondja, magát szemeltük ki annak, hogy itt a... üzembe... nézze aztat, hogy ki hogy dolgozik, mit beszél... milyenek a... hangulat, milyen a hangulat itt a munkások között... Én azt mondtam, nézze uram, én igaz, hogy Szovjetunióba voltam, de azt is tudnia kell, hogy ártatlanul. Én sem a múltba, sem a jelenbe, sem a jövőbe nem leszek áruló...

És akkor jöttek mindig, és... meó... Én rólam víz szakadt le, csurgott rólam a víz. És kérdezték, hogy Mária, hát miért félsz ennyire?... Nem mertem elmondani, hogy hol voltam... és hogy énnekem mennyire kell vigyázni... És a Jóisten velem volt, mert egyszer se volt hibám, én annyira odafigyeltem... annyira pontosan csináltam a munkámat, hogy mindig selejt nélkül... jött vissza, és mondták, hogy tökéletes, amit dolgozok... De mégis utána... két hét múlva elbocsájtottak.

A rendőrség, az meg állandóan figyelt bennünket. Naponta mondták a szomszédok, hogy: Mária, megint itt volt a rendőrség, érdeklődött utánatok...

Irén: Beiratkoztam, miután már haza jöttem, az ápolónőképzőbe, ilyen csecsemő- és gyermekápolónő képzőbe. És 5-ös tanuló voltam... De egy hónapom lett volna vissza a vizsgáig, amikor kidobtak. Azt mondták, nem vagyok megbízható... mivel a fogságban voltam. És ugye a csecsemőket politikára nevelném, meg meg eltenném őket láb alól... Azt’ így kitettek. Nagyon elkeseredtem, idegösszeroppanást kaptam akkor, mert nagyon bántott. Mert én úgy gondoltam, hogy hát jó tanuló voltam... és hogy elvégzek egy ilyen nővéri... ilyen... oktatónővéri tanfolyamot. Kirúgtak. Akkor el akartam menni valahova hivatalba dolgozni, de azt mondták, hogy én csak fizikai munkát csinálhatok. És, hogy nem potyára vittek el. Még ’83-ban is azt mondta egy... illető. Hiába mutogattam a rehabilitáló papíromat, azt mondta, nem semmiért vitték el, Irénke...

35 év 70 nap munkaviszonnyal mentem nyugdíjba, 1960 forint nyugdíjat számoltak el. Hát még a könnyeim is kijöttek... Mert én nem sokat, de úgy gondoltam, hogy 25 000 forintot megérdemeltem volna...