Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

28. fejezet -

Huszadik századi történet. Emlékek, 1945–1990

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

SÁNDOR Pál

Huszadik századi történet

Prológus

A történet, amelyet barátomról elbeszélek, a mi, magyar 20. századunkról is szól. Iratokkal, jegyzőkönyvekkel – szakkifejezéssel élve, forrásokkal – bizonyítható valós, igaz történet. Része, nemcsak elmúlt évtizedeink eseményeinek, de napjaink történetének is. Ezért több, még ma is élő személyt érint. Igyekeztünk tapintatosan eljárni, és néhányat közülük említetlenül hagyni. Ha valaki mégis önmagára ismer, ez nem a véletlen műve, hanem a valóságé és az igazságé. Barátom története azokat a történelmi földrengésektől szaggatott korszakváltásokat is érinti, amelyek közepette generációm tagjai éltek, illetve élnek. Barátom iratai – levelek, jegyzőkönyvi másolatok, hivatalos minisztériumi okiratok stb. –, ma is megvannak. Ezek alapján rekonstruálhatom múltját és jelenét.

Ritka barátság is összeköt bennünket. Szokásom, hogy évenként többször is meglátogatom a Dunára nyíló lakásában s ilyenkor mindig újabb adalékokkal szolgál önmagáról. Néhány héttel ezelőtt is, fölkerestem, és órák hosszat beszélgettünk egy kávé mellett a múltról, jelenről és jövőről. Szomorkás, szürke szemeit rám függesztve, bodor füstkarikákat fújva cigarettájából, befejezte saját történetének elbeszélését. Én most is figyelmesen hallgattam, és jegyeztem szavait. Az iratok alapján, meg szóbeli vallomásai nyomán kortörténeti regényt írhatnék. E folyóirat hasábjain beérem néhány jellemző epizód leírásával.

Háborús emlékekről

Tudod öregem – kezdte barátom vallomását – én őszintén hittem a szociális igazságban, a szocializmus eszméjében. Szüleimet deportálták; én munkaszolgálatra vonultam be. Nem voltam még tizenkilenc éves, amikor a második világháború utolsó évében én is megismertem a halálfélelmet. Pedig nekem nem is volt a legrosszabb sorsom amott Kárpátalján. Nem kötöttek ki, téli fagyban nem mászattak föl a fára kukorékolni, elkerültem valamennyi haláltábort is. De ez, csak véletlen volt, mert időben megszöktem, három sorstársammal. Amikor menet közben értesültünk arról, hogy minket is áthajtanak a náci Németországba – a keret nélkül –, s a határon átadnak a nyilasoknak, tudtuk, hogy a biztos halál vár ránk. Ezért négyen úgy döntöttünk, hogy vállaljuk az agyonlövetés kockázatát, és megszökünk.

1944. december 1-jén, egy fagyos téli hajnalon a vaksötétben elhagytuk a századot és három hétig megbújtunk egy csűr mélyén. Ez Alsóregmecen történt, ahol a helység szlovák férfi lakossága nem engedelmeskedett a „nemzetvezető” hadparancsának. Mi a csűrben, a szénarakás mélyén, ők a krumpliveremben bújtak. Csak a sötét éjszakában merészkedtek ki és biztosítottak számunkra – némi alsóruha, szappan, gyufa ellenében – élelmet: tej- vagy bablevest, kenyérrel.

Karácsony másnapját már Sátoraljaújhelyen töltöttük: fölszabadultan. Itt egy Izsák nevű pékmester, a város sebtében összehozott zsidó tanácsának vezetője, akit egyik keresztény segédje nyolc hónapig befalazva tartott egy rejtekhelyen, és élelemmel látott el, mindjárt otthonába fogadott bennünket. Enni adott, főként pedig orosz–magyar nyelvű, hivatalos pecséttel ellátott igazolványokat szerzett a részünkre. Szövege azt igazolta, hogy jogfosztott üldözöttjei voltunk az összeomlott rendszernek, és minden katonai és polgári hatóság biztosítson számunkra szabad hazatérést. Szüleinkről, nagyszüleinkről, rokonságunk tagjairól, barátainkról, ismerőseinkről semmit sem tudtunk. Újhelyről mentünk Pest felé, mindig a rádió híreit hallgatva, az újságok beszámolóit olvasva, meg az emberek tájékoztatásai nyomán. Akkor már kb. ezer kilométer gyalogutat tettünk meg, mert utunk Bustyaházáról Mezőkövesdig, onnan vissza Kassa felé vezetett. A Németországba deportálást ugyanis megakadályozta egy szovjet szőnyegbombázás. Ezért tereltek Kassa felé bennünket.

Amikor 1945. január 28-án hazaértem, néhány óra múlva értesültem, hogy családom életben maradt. Megjegyzem: ez is a puszta véletlenen múlott. Szüleimet is a náci Németország felé hajtották, és amikor az országhatár közelébe jutottak, váratlan szerencse érte őket. Egyik nőrokonunk ugyanis, aki elhurcolt húgát kereste az utakon, vöröskeresztes nővérnek öltözve s maga mellé véve egy csendőrruhába öltözött fiatalembert – aki szintén zsidó volt – húga helyett, akit nem talált meg, rábukkant akkor már beteg, kiéhezett szüleimre. Hazahozatta és elhelyezte őket a Szabolcs utcai kórházban. Tíz éven át jártunk Gizihez – így hívták ezt a bátor asszonyt – virágcsokrokkal a kezünkben –, hogy megköszönjük nemes és korántsem veszélytelen életmentő tettét.

Azok az ötvenes évek és ami utánuk következett

Jól emlékszem, milyen boldog voltam évekig hazaérkezésem után. Hiszen életben maradtunk. Csak hetven éves nagymamámat gyilkolták meg Pesten a nácikat kiszolgáló nyilasok. Holtteste ott nyugszik a Dohány utcai templom sírkertjében – jeltelenül. Legföljebb a nemrégiben fölavatott halotti emlékmű lombjainak egy levélkéje őrzi emlékét.

Beiratkoztam a Bölcsész Karra, ahol többféle tárgyat is hallgattam. 1945 decemberében jelentkeztem a Kommunista Pártba. Párttag lettem, és hittem a szocializmus eszméjében. Huszonhárom éves voltam, amikor tanársegéd lettem az egyik pesti egyetemen, ahol keményen dolgoztam munkatársaimmal együtt. Nem volt kellő tapasztalatom, sem a mozgalomról, sem az életről. Apám, aki csak hat elemit járt, jobban ismerte az életet, mint akár egy érettségizett értelmiségi. Tizenkét éves kora óta dolgozott, jutalékos ügynökként már fiatalon bejárta az egykori Monarchia tájait, bőséges tapasztalatot szerezve az életről, az emberekről. Ő figyelmeztetett mindig, hogy gondolataim az ábrándok világában, nem a földön járnak. Nem hittem neki; letorkoltam. Neki lett igaza. Meg egykori gimnáziumi tanáromnak, Komlós Aladárnak, a Komlós Aladároknak, meg a sopronkőhidai börtönt is megjárt, antifasiszta Markos Györgynek, meg a Markos Györgyöknek, akiknek neveit talán már el is felejtették.

1947 nyarának végén találkoztam Komlós Aladárral a Palace Hotel előtt: elbeszélgettünk a közdolgokról. Egyszer csak azt kérdezi: „Fiam, te hiszel ezeknek?”. Kertelés nélkül rávágtam: igen! Megcsóválta a fejét és szokása szerint, mint egykor a gimnáziumban, amikor valaki rosszul felelt kérdésére, ezt mondta: „Mintha fejbe kólintottak volna” – és szomorkásan távozott.

Valamikor, még a negyvenes évek legvégén, az bizonyos, hogy 49–50 között, Markos György, akkor a Gazdaságföldrajzi Tanszék vezetője egy taggyűlésen azt mondta az elnöklő Rudas Lászlónak, hogy ő „nem ért egyet Sztálin elvtárs nemzetiségi politikájával”. Kijelentése általános döbbenetet keltett. A csönd szinte ordított a teremben. Erre az elnöklő Rudas így válaszolt Markosnak: „Nem az a fontos, hogy Markos elvtárs nem ért egyet Sztálin elvtárssal, hanem az, hogy Sztálin elvtárs nem ért egyet Markos elvtárssal”. A hallgatás görcsös csöndje feloldódott a hallgatóságban és a taggyűlés általános nevetésbe fulladt. Csakhogy ez a Markos György volt az, aki 1956 októberének történelmi napjaiban, amikor a Vörösmarty téri Szikra Kiadó épülete is veszélyben forgott, saját kezűleg kiírta az épület bejárati ajtajára: „Ez az épület az én védelmem alatt áll”. Ezt rajta kívül egyetlen elvbarátja sem merte akkor megtenni.

Amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, majd 1955-ben, midőn Rákosiék ismét magukhoz ragadták a vezetést, derengeni kezdett előttem, hogy itt valami nincs rendjén. Egymás mellé tettem azokat a Szabad Népben olvasható beszédeket, amelyekben Nagy Imre és Rákosi Mátyás az „emberarcú szocializmus”-ról nyilatkoztak és ugyanarról a dologról homlokegyenest ellentétesen beszéltek. Magamban azt mondtam: itt valaki hazudik! Kezdtem meghasonlani önmagammal, de mint annyi tapasztalatlan hívő az én generációm tagjai közül, még ekkor sem volt határozott és egyértelmű véleményem a közélet dolgairól. Legfeljebb kételkedni volt bátorságom. Csak azok, akik őszintén hisznek egy eszmében és ugyanakkor önmagukhoz is hűek, csak azok képesek megérteni, milyen lelki válságot okoz a rádöbbenés, hogy a történeti valóság nem igazolja az eszmét. A hit foglya voltam még, de a ráció hangja folyvást a hit megtagadására szólított fel. Eszmei és lélektani csapdába kerültem, és nem tudtam, mit tegyek.

Elkövetkezett 1956 októbere. Huszonkettedikén kora délután, kis csoportot láttam fölvonulni a Thököly úton a Baross tér felé. A menetelők közt fölismertem Keszi Imrét, az Elyzium szerzőjét, aki nem fogadta el Lukács György „szocialista realizmus” elméletét. Ő csak realizmust ismert az esztétikában. Másnap, 23-án délután, már fölvonult az egyetemi ifjúság, a tanári kar egy része…A többit tudod, hiszen te is ott voltál – mondta barátom. Azután így folytatta történetét. Néhány nap leforgása elegendő indokul szolgált számomra, hogy véglegesen szakítsak a valóságot nem igazoló hitemmel. Megtettem az első lépést: nem léptem vissza a pártba. Így vélekedtem magamban: munkaköröm szakmai és tudományos jellegű. Ha ellátásához párttagság kell, akkor ez az állás nem szakmai, hanem politikai jellegű, és akkor megint gúzsba kötik a gondolatszabadságot és az egyéni politikai meggyőződést, a szabad véleménynyilvánítást. Majd meglátjuk, mi történik. Ha a szakmunka a fontos, nem lesz baj. Ha viszont nem, akkor legfeljebb nekem lesz igazam. Az is valami.

Több mint három évig tartott, amíg alattomosan eltávolítottak állásomból, ráadásul minden hivatalos írásos, vagy szóbeli indoklás nélkül. Mondtam magamban: kibújt a szög a zsákjából. És még egy másik igazság is megvilágosodott előttem. Azt az embert nem tűrik meg maguk között, aki 1956 október–novemberének történelmi napjaiban sok mindent látott és hallott és a legtöbb kolléga akkori és későbbi megnyilatkozásainak szem-és fültanúja volt. Így szólt barátom, és hamiskásan rám kacsintott.

Sem szakmai, sem anyagi tekintetben nem kerültem megfelelő munkahelyre. Erről külön regényt is írhatnék, de most elégedj meg az utalással: tizennégy évi szakmai emigráció következett életemben, s kezdetben több mint ezer forinttal csökkentették a fizetésemet, ami akkor még nagy pénz volt. Olyannyira, hogy ezt a körülményt az éppen soros oktatásügyi miniszterhelyettes, M. J. sem tartotta indokoltnak, és kettőszáz forinttal fölemelte havi béremet. Ötven éves lettem, mire visszakerültem a szakmába. A tizennégy év alatt mindig azzal vigasztaltam magam, hogy amit velem tettek, az kortünet; mások még rosszabbul is jártak.

A rendszerváltás után

Harminc év után rehabilitáltak, amikor már nyugdíjba mentem s rámutatott az egyik, előttünk heverő levélre, amelyben szó szerint ez a szöveg volt olvasható: „ A Rehabilitációs Bizottság javaslatára az 1985. évi I. törvény módosításáról szóló 1990. július 1-i hatállyal a «címzetes egyetemi tanár» címet adományozom Önnek.

Ez alkalmat megragadva jó egészséget és szakmai sikereket kívánok. Budapest, 1990. június 28.”

A rektor aláírása az egyetem pecsétjével, ezen a helyen olvasható.

Csakhogy éppen az elmúlt hónapokban kellett rájönnöm arra is, hogy jelenleg kevesebbet érek nyugdíjas címzetes egyetemi tanárként, mint amennyit a nyugdíjas csendőrök érnek a mai rendszernek. Nekik ugyanis azokat az éveket is beszámítják a nyugdíjukba, amelyeket a Horthy- vagy a Szálasi-rezsim szolgálatában töltöttek. Én viszont azt a különbözetet sem kapom meg, ami egykori oktatói fizetésem és a jóval alacsonyabb munkakörökben eltöltött tizenöt esztendei fizetésem között kiszámítható. Ha erre gondolok, eszembe jutnak elhalt szüleim. Ha élnének, megkérdezném őket, vajon ráismernek-e azokra a csendőrökre, akik egykor a németországi haláltáborok felé hajszolták őket is, és ma nyugdíj-kiegészítéssel jutalmazzák gyilkos tetteiket. Jó csendesen nyugodni egymás mellett a sírhant alatt, és nem keresni erkölcsöt és igazságot a nap alatt: manapság sem!

Keserű szavai elszomorítottak. Kezet fogtunk, és elbúcsúztunk egymástól. Lépteim halkan kopogtak a pesti éj sivár, sötét csendjében.