Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

23. fejezet -

A halál megállapítása. A tetszhalott

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

LAKNER Judit

A halál megállapítása

A tetszhalott*

A halál bürokratizálódásának kezdete az abszolutizmus korára (1849–1861), kiteljesedése a 19. század második felére esett. Ekkor a halál a vallási parancsokat érvényesítő egyházi irányítás helyett az egyházak fölött álló állami közigazgatás szabályozó illetékessége alá kerül. Közegészségügyi törvények és rendeletek alakítják ki a „halál” legáltalánosabb kereteit, amelyek kötelező érvényű korlátai között zajlik a liturgia.

Elevenen eltemetve

Az abszolút uralkodókat, és a lassan kiépülő modern közegészségügyi bürokráciát legelőször a tetszhalál veszélye foglalkoztatta. Mária Terézia (1740–1780) és I. Ferenc egyaránt kiadtak rendeleteket (1769, 1799, 1803), amelyben alattvalóikat a tetszhalottak felélesztésére szólították fel. Rendelkezéseik eleinte süket fülekre találtak, több okból is. Először is azért, mert az orvostudomány még nem dolgozott ki világos definíciót a halál beálltáról. Másrészt a keresztény és a zsidó hagyományok kifejezetten tilalmazták a „halott bolygatását”, hiszen a halálban Isten akaratát tisztelték.

A halál egy pillanat, átlépés az árnyékvilágba, a „Hadész”-ba, a „Pokol”-ba vagy a „Mennyország”-ba, a „Semmi”-be. Síremléken megjelenő szimbolikus képe a kapu, amelyet barokk kompozíciókban angyalkák tárnak fel. Az átlépéshez liturgikus teendők kapcsolódtak. A zsidóknak úgy kell a haldokló mellett a „Shema” imát mondani, hogy az áldás a halál pillanatára essen. Népszokás volt a haldokló fejére rostát borítani, hogy megtisztulva szálljon ki belőle a lélek. A halál beálltával vette kezdetét a gyász és kezdődtek meg az ezzel járó rituális teendők.

A meghalást általában a lélegzés megszűntéhez kötötték, és nem igen különböztették meg az ájulástól. Ha nem remeg a pehelytoll, ha nem homályosul el a tükör – kilehelte a lelkét. A haldoklót legtöbbször nem látta orvos, atyafiai pedig sokszor az első ájulásra koporsóba szögezték.

A „halott” élesztgetése Isten akaratával való szembeszegülés lett volna, így aztán nem is próbáltak vízbe fúlt vagy egyéb módon halottnak tűnő embereknek segítséget nyújtani. Minthogy ezeket az ájultakat halottnak tekintették, tisztátalanok voltak a zsidó-keresztény tradíció szerint, amelyekkel csak a halottakra érvényes rituális megkötöttségekkel lehetett elbánni, vagyis a temetésre felkészíteni. A temetéssel pedig nem vártak sokáig. A zsidó vallás kifejezetten a halott mielőbbi elföldelését írja elő, és a keresztények is gyorsan temettek, csak előkelőiket ravatalozták fel a templomban.

Nem csoda, hogy előfordult, hogy elevenen temettek el holtnak vélt betegeket, vízbefúltakat, balesetet szenvedetteket, akik esetleg könnyezve végighallgatták saját gyászbeszédüket, ha szerencséjükre időben magukhoz tértek, mert ha nem, akkor hiába dörömböltek a föld alatt.

Fantázia keveredett a valósággal, rémtörténetek keringtek koporsóban forgolódó tetszhalottakról, gyermeküket kriptában megszülő anyákról, koporsót és sírkövet feltörő hulla-izompacsirtákról. A 19. századi későromantika kedvenc figurája lesz a tetszhalott, aki E. A. Poe rémtörténeteiben nyikorogva felnyitja az ódon várkastély kripta vasajtaját. Mielőtt azonban a tetszhalál a gótikus regényekben rémisztgette volna az olvasót, valóságos veszéllyel fenyegetett, és ennek megfelelően orvosok és közéleti személyiségek tárgyaltak róla a bontakozó egészségügyi publicisztika rigorózusabb fórumain.

A halál kritériumai

A 18. és a 19. századi orvostudomány fontos kérdésévé vált a halál fogalmának definíciója és kritériumainak megállapítása. Az első magyar nyelvű szakirodalom a témában Flór Ferenc „A tetszhalottak felélesztéséről szóló tanítás” című műve, amelyet 1835-ben adtak ki. Dr. Flór Ferencet, a magyar egészségügy úttörőjét, mint írja, „a történhető idő előtti gondatlan eltemettetés által sírba idézett embertársaink szörnyű állapotja” késztetett a halál bizonyítékainak feltárására. „Vannak példák” – írja –, „mikor a valódi haláltól semmiképpen sem különböző tetszhalál több napokig, sőt hetekig eltartott, és a beteg csak sírjában vagy a boncoló kés alatt ébred fel.” Flór doktor felsorolja az addig ismert és használatos halál szimptómákat, a „hibázó szívverést”, az „elfojtott lehelést”, a „lankadt inakat és izmokat”, a „villany és galvanizmus próbát”, majd kijelenti, hogy egyik sem jelenti a halál kétségbevonhatatlan bizonyítékát. Van, hogy a szív gyengébb mozgását az orvos tenyerével nem érzékeli, előfordulhat, hogy a száj elé tartott finom toll nem jön mozgásba, és a tükör nem homályosodik el, és a páciens mégis é1. Megállapítja, hogy az egyetlen valódi bizonyíték a poshadás. Itt sem árt az óvatosság, mert az „úgynevezett halotti szag sok hagymázas betegségben is jelen van”. Alapos megfigyelés mellett kellő idejű várakozás, a poshadás biztos jeleinek a feltűnése, a tetszhalál egyetlen hathatós ellenszere – foglalja össze érvelését.

Flór korábbi orvosi téziseket népszerűsített magyar nyelven. A temetéssel való várakozás orvosi szakvéleményekre támaszkodó gondolata már az abszolút uralkodók rendeleteiben megjelenik. Először 1756-ban mondta ki rendelet, hogy „egyetlen embert sem szabad kétszer 24 óra leforgása előtt eltemetni”, még akkor sem, ha pestisben halt meg. A tetszhaláltól még a fertőzésveszélynél is jobban féltek. 1771-ben újabb dekrétum figyelmeztet a határidő betartására. Mária Terézia 1775-ben kiadott „Generale normativum in re sanitatis” kezdetű nyílt parancsa újfent elrendeli a 48 óra kivárását. Ez a rendelet már a fertőzésveszéllyel is számol, úgyhogy a járványos betegségben elhunytakat kivonja a rendelet hatálya alól.

Ravatalozás

E rendeletek nyomán a 19. századra elterjed és általánossá válik a halottak felravatalozása. Az előkelőket és a notabilitásokat templomokban vagy közintézményekben, a többieket otthonukban ravatalozták fel.

A várakozási idő országonként különböző volt. Franciaországban 36 óra, Hollandiában 5 nap, New Yorkban pedig 8 nap. Ez alatt az idő alatt az újságok híradása szerint több halott „feltámadt”. A tetszhalál elleni küzdelemben a várakozási idővel párhuzamosan jelent meg a felélesztés korabeli orvosi eszközeivel felszerelt halotti kamra gondolata. Mária Terézia 1771-ben rendeli el Magyarországon először ilyen halottas kamra felállítását. Elrendeli, hogy a templomokban tágas halottőrző kamrát kell berendezni a nem otthonukban felravatalozott halottak számára, amelynek legyen ablaka, és télen fűthető legyen. Rendelete sohasem valósult meg.

Széchenyi 1841-ben ugyancsak halottasház felállítására tesz javaslatot. A ravatalon való 48 órás várakozás éber felügyelet, orvosi ellenőrzés, és mentési kísérlet nélkül nem nyújtott kellő biztosítékot a tetszhalál ellen. Széchenyi drámai sorokban ecseteli a tetszhalottak tragédiáját. A szerencsétlenül járt Bay József táblabíró esetével kezdi: „…fölnyitják a sírbolt ajtaját, a kettős halált halt boldogtalannak a teteme az ajtóüreg egyik szögletében, összezsugorodva hever. Tetszhalottan temették el! Semmit sem teszünk, pedig egykor elkövetkezik a mi óránk, s egyikére azoknak, akik ezt olvassák, valószínűleg, sőt, merjük mondani, kétségtelenül, Bay József szörnyű sorsa vár… Még vagyonos családban is előfordul az elevenen való eltemetés, hát mi nem történhetik a szegényeknél.” Német városokat állít a nemzet elé követendő példaként: „Weimarban 1792-ben, s azóta Berlin, Mainz, Boroszló és más húsz német városban készítettek pompás épületet, hol nemcsak ágyak, de minden segédeszközök megvannak, miknek a tetszhalál esetében a tudomány hasznát veheti, s hol a holttestek csengettyűvonalakkal s mesterséges ébresztőműszerekkel vannak érintkezésbe, úgy hogy a legcsekélyebb idegrángás sem marad észrevétlenül.”

Halottasház csengettyűvel

Ezek a halottasházak egyesítik a későbbi mentőállomás és a ravatalozó funkcióit, azzal a korabeli vélelemmel összhangban, hogy tulajdonképpen halottakról van szó, akikkel halottként kell bánni, esetleges feltámadásukra számítva. Máshol húzták még meg az élet és a halál határát.

Az 1846-os kanonika vizitáció jegyzőkönyvében olvasható, hogy a budai temetőben halottasházat kellene emelni, és hogy a temetőben ne csak őr lakjon, de legyenek ott orvosok is a feléledők ellátására.

Budán létesítettek is fűtött, húzós csengettyűvel ellátott halottasházat, de ez nem működhetett valami hatékonyan. „Mi Európa civilizált városaiban tényleg, Budán is, noha csak névre, létezik” – írta Pest-Budáról szóló könyvében Palugyai Imre 1852-ben.

Flór Ferenc könyvében szintén halottaknak titulálja a tetszhalottakat. A feltámasztásukra létesítendő halottasházba mentőszekrény felállítását javasolja, amelybe a következő dolgok elhelyezését tartaná helyesnek: „betakargatásra szolgáló hét rőf flaneli darab, törölgetésre és szárítgatásra szolgáló másik négy darab, egy lágyabb és egy keményebb kefe dörzsölésre, néhány nagyobb és kisebb vaskanál, egy hajlékony hosszú levegőcső, s egy másik vékonyabb, másfél font kámforos égett bor, mintegy nyolc obonnyi fűszeres ecet, négy obony levendula és rozmaring, s egy obony kénégeny. Ezenkívül hugany, salátrom, illatos fűszer, bodza, szikfűvirág, borsmenta, méhfű és kappanórvirág voltak az ébresztőszerek. „A halottak ne csukassanak hideg, nedves helyre, azoknak kezeik és lábaik öszve ne köttessenek, deszkára, koporsóra ne fektessenek, hanem ébresztőszerek használata után illő felvigyázat adassék nekik, míg a halált a poshadás nem árulja el.” Egy ilyen mentőszekrény csodákra képes, írja Flór. Az Amszterdami Felélesztő Társaság 25 év alatt 990 tetszhalottat támasztott fel, a londoni pedig öt év alatt, 1774–1779-ig 2319-et.

A tetszhalál hathatós megelőzésére szolgáló három intézmény, a mentőállomás, a halottkémlés és a ravatalozó csak a 19. század második felében különül el egymástól.

Noha e három intézmény kiépülése lassan minimálisra szorította a tetszhalál veszélyét, az elevenen való eltemettetéstől való rettegés nem hagyott alább. Ez a fóbia foglalkoztatta a bécsi Wiener Kranken Institut igazgató orvosát, aki 1860-ban egy tökéletesített halotti kamra gondolatával állt elő. A hullákat ki kell venni a koporsóból – javasolta, „és hullaágyra” kell fektetni. Az ágyon lenvászon lepedő, meleg takaró és párna legyen. Az ágyak között spanyolfal felállítását javasolta a finomlelkű orvos, nehogy a feléledők megrémüljenek hullaszomszédjuktól, azonkívül, ugyancsak a feléledők iránti tapintatból, javasolja, hogy az ablakok ne a temetőre nézzenek. Legyen kis patika is kéznél.

Az elkésett elképzelés a hatvanas években már mindenképpen morbidnak hatott. Létesültek ugyan halottasházak, de már kifejezetten csak ravatalozási célzattal. Pesten elsőnek a váczi töltés melletti zsidó temetőben kezdték meg egy halottasház építését. 1810-ben, minthogy a zsidók zsúfoltan laktak, ide ravatalozták fel halottaikat. A fent említett hézagosan működő budai halottasház után Budapesten csak az 1789-es szabályrendelet nyomán, 1880-ban létesítettek halottasházat a Kerepesi temetőben. A rendelet szerint az idegenben elhunytakat, a vízbefúltakat, a járványos betegségben elhunytakat és a rossz lakáskörülményekkel rendelkezőket kellett itt felravatalozní. Mint a felsorolt esetekből is kiderül, a halottasházaknak a 19. század második felében már csekély köze volt a tetszhalálhoz. A tetszhalottak felélesztése, vagyis az életmentés már a mentőállomásokra tartozott, a halál beálltát pedig, a 48 óra kivárása mellett, képzett halottkémek állapították meg.

A halottszemle

A halottszemlét is számos királyi és helytartótanácsi rendelet írta elő már a 18. század végén, de orvosok és szakemberek híján ezt sokáig még a városokban sem lehetett megvalósítani.

Magyarországon az 1826-os „Utasítás a Magyar Országi Szabad Királyi Városokba elrendelt Halottkémek számokra” szabályozza először a halottkémlést. Eszerint a halottkémlés elsőrendű célja, hogy a „város bátorságba tétessék, ne talán valaki tetszhalálban lévén, vagy holtnak képét viselvén, iszonyuképp elevenen temessék el.” A halottkém feladata ezenkívül az erőszakos halál felderítése, a halálokok feljegyzése, a járványok jelzése.

A valóban hatékony, korszerű egészségügyi szabályozás a halál terén az 1876-os átfogó egészségügyi törvényig váratott magára. A törvény és nyomában a rendelet előírja, hogy a hatóságilag kirendelt halottkém igazolása előtt senkit sem szabad eltemetni. A halottkémek halottvizsgálati bizonyítványt állítanak ki, amelyben feltüntetik a halál okát, bekövetkeztének idejét és az orvos nevét, ha látta orvos. Az eltemetés ideje továbbra is a halál beálltát követő 48 óra, amelyet a nyári melegben 36 órára lehetett csökkenteni, tetszhalál gyanúja esetén viszont 60 órára is ki lehetett tolni. Kiépült a halottkémlés intézményes hálózata, minden község köteles volt megfelelő számú halottkémről gondoskodni. A jó erkölcsű, írni-olvasni tudó jelentkezőket a körorvos képezte ki. Még 1929-ben is csak a halottkémek 30%-ának volt orvosi végzettsége. A képesített és képesítés nélküli halottkémek számára kézikönyveket adtak ki, amelyekben a halál diagnózisa és az élesztés utódja a 20. század elején sem sokat változott Flór Ferenc óta. Gyakorlatban maradt a toll és titkárpróba, pohár víz a mellkason, szívhallgatás. Újdonság a mesterséges légzés, egyébként továbbra is javasolt a dörzsölés és a melengetés.

A főváros, mint mindenben, a halál bürokratizálódásában is élen járt. A halottkémlés már a törvény meghozatala előtt el volt terjedve. A Sürgöny 1861-ben elégedetten állapítja meg, hogy „a halottvizsgálatra nézvést célszerű változások történtek, amennyiben az eljárás jövőre sebészek helyett orvostudorokra lesz bízva.” A század végére a fővárosban már minden hallottkém orvos, volt.

Szívenszúrás

Koporsóbéli nyugalmát illetően a legtöbb embert megnyugtatott az űrlapokkal felfegyverzett intézményes szakszerűség, de kuriózumképpen néhány családban tartotta magát a szívenszúrás szokása, biztos, ami biztos.

A tetszhalál furcsa módon akkor ragadja el leginkább a képzeletet, mikor a valóságban már vajmi kevés esély volt rá. Romantikus regények és ponyvaregények riogattak iszonyatos földalatti haláltusákkal, amelyeken szívvel-lélekkel rémüldöztek az olvasók, talán azért, mert ha nem is éppen kellemes körülmények között, de mégis csak a feltámadás happy end-jét kínálták. Egyébként se mond le senki szívesen egy évezredek alatt kimunkált rémképről.

* Részlet a szerzőnek a Halál Budapesten a századfordulón c. könyvéből, amely a MTA TTI kiadásában megjelenő Művelődés és társadalomtörténeti tanulmányok c. sorozatban lát napvilágot 1992-ben. (A szerk.)