Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

21. fejezet -

Õstörténet és történeti tudat

ŐSTÖRTÉNET

FODOR István

Őstörténet és történeti tudat

A széles közvéleményt tájékoztatni kívánó cikkek, könyvek és nyilatkozatok újra „felfedezik” a hun–magyar rokonságot, Habsburg ármánynak vélik nyelvünk finnugor rokonságát, unos-untalan hangoztatják őstörténeti ismereteink megbízhatatlanságát, s a szomszédságunkban élő múlt századi nacionalista őskutatókkal ringbe szállva hevesen folyik a „ki volt itt korábban?” vetélkedő.

Pedig az őstörténetünkről, népünk származásáról való tudásunk igen fontos része történeti tudatunknak. Korántsem mindegy tehát, hogy a szaktudomány eredményein nyugvó ismereteket vagy merengő álmodozások ötleteit terjesztjük. Ez utóbbiak pedig túlontúl gyakran kapnak nyilvánosságot, s az irántuk nyilvánvaló érdeklődés is számottevő. Igaz, általában megélénkült a népünk őstörténete iránti érdeklődés, de egyedül ezzel aligha magyarázható, hogy jelentősen megnőtt a „csodabogarak”, a megszokottól eltérő elméletek iránti figyelem. Talán nem fölösleges, ha erre felfigyelünk, s megkíséreljük ennek okait, gyökereit is feltárni, továbbá azon is eltöprengünk, hogy milyen tennivalóik vannak e téren a hivatásos őstörténészeknek, a pedagógusoknak és népnevelőknek.

Sumér–magyar rokonság?

Előbb azonban lássuk, mi is jellemzi álláspontunkat. Mindenekelőtt úgy vélekednek, hogy a „céhbeli” kutatók alapvetően hibás ösvényen nyomoznak őseink történelme után, mivel nyelvünk finnugor rokonságát vallják. Műkedvelő nyelvészeink – szakismeret hiányában – aztán a hályogkovács biztonságával (de nem annak ügyességével!) nyúlnak a kérdéshez, s a magyar nyelvet bátran rokonítják a sumérral, egyiptomival, göröggel, latinnal, s ki tudná e „holtbiztos” összevetéseket mind számba venni. Odaillő magyarázatuk is van arra, hogy miért nem fogadják el a „hivatásosak” ragyogó elméleteiket. Természetesen azért, mert féltékenyen őrzik a „hivatásosok” a tudományos tekintélyüket.

A bizonytalankodó őstörténészekkel ellentétben ők magabiztos kézzel rajzolják fel ősmúltunkat, méghozzá ezerszer fényesebbet, mint amazok. Hiszen szerintük nem holmi nevesincs nép volt a miénk, hanem az ő kezük alkotta a mezopotámiai civilizációt, az egyiptomi piramisokat, a görög és római kultúrát! S itt, azt hiszem, elérkeztünk a műkedvelő őstörténészek szándékához. Többségükben nem mételyt akarnak ők hinteni, ellenkezőleg: jóval dicsőbbnek akarják láttatni eleinket, mint azt a korábbi kutatás vélte.

A tévutakat járó amatőr őstörténész nem azzal okoz kárt, hogy önmaga szórakoztatására dolgozatokat írogat, hanem e „művek” hatása okoz kárt több-kevesebb ember történeti tudatában. S ha valaki eléggé „rámenős”, viszonylag könnyen szerezhet ezeknek az írásoknak nyilvánosságot. A kiadók és szerkesztők nem látnak benne különösebb veszélyt. (Nem tudom, hányan ülnének be közülük például egy műkedvelő fogorvos székébe.)

De lássuk, mivel magyarázható e tévtanok népszerűsége, s mit tehet, mivel segíthet a jelen helyzetben a szaktudomány, az oktatás és az ismeretterjesztés?

Unalmas oktatás – érdekes dilettánsok

A magyar őstörténet kutatása hosszú ideig nem tartozott a tudományirányításunk által különösen támogatott témák közé. A felszabadulás után kibontakozó, majd megizmosodó magyar marxista történettudomány vezető-irányító egyéniségei úgy vélték, hogy a szocialista nemzettudat kialakítása szempontjából elsősorban a korábban elhanyagolt új- és főként legújabb kori történelem, valamint a munkásmozgalom történetének kutatására és bemutatására van szükség. Jellemző, hogy az ötvenes években – amikor a szovjet régészettudomány eredményei a kutatók számára a korábbinál sokkal jobban hozzáférhetővé váltak – a magyar őstörténet régészeti szempontú vizsgálatával csak egyetlen régészünk foglalkozott, László Gyula, ő is csak „önszorgalomból”, magára hagyatva. Iszonyú adósságainkra ezen a területen – miközben közelebbi s távolabbi szomszédaink példás szorgalommal búvárolták ősi múltjukat – csak akkor döbbentek rá a szakterület felelős vezetői, amikor a magyar történelem új, sok kötetes szintézisének megírása napirendre került. A kutatás lendülete a hatvanas években, majd főként a hetvenes évek elején fokozódott, de napjainkban újólag lankadni látszik.

Nyilvánvaló, hogy a magyar őstörténet oktatása magán viseli a kutatás hiányosságának minden nyomát. Egyetemeinken és főiskoláinkon az őstörténet kutatása távolról sem kielégítő, zömmel más korszakkal foglalkozó, szükségszerűen nem eléggé tájékozott oktató adja elő jól-rosszul ennek a kornak a történetét. Így aztán a felsőoktatási intézményeinkből az őstörténet területén jobbára szinte teljesen tájékozatlan közép- és általános iskolai tanárok kerülnek ki, akik a legfogékonyabb korban levő tanítványaiknak semmivel sem tudnak többet mondani a többnyire szárazon megírt, általánosságokat és túlhaladott ismereteket tartalmazó tankönyveknél. (Igaz, az újabb tankönyvek színvonala lényegesen magasabb.) Nem csodálnivaló tehát, hogy a tanulók nem tesznek szert többé-kevésbé szilárd őstörténeti ismeretekre, sem most, sem későbben nem lesznek képesek az ismeretterjesztő irodalom feltűnő, gyakran egymásnak ellentmondó vélemények és elméletek súlyát hozzávetőlegesen sem megítélni. Ráadásul a tanulók a színtelenül oktatott történelmet kedvetlenül tanulják, s sok esetben ellenszenvessé válik számukra. Bizonyára részben ezért fogadják későbben érdeklődéssel a dilettáns őstörténészek munkáit is, akik fennen hirdetik, hogy a bennük amúgy is rossz emléket idéző „hivatalos állásponttal” szemben a derítőbb igazságot nyomozzák. (Ennek a viszonynak a kialakításában alighanem jelentős szerepe van történettudományunk és történeti publicisztikánk „deheroizáló” korszakának is.)

A tudományos kutatásnál és oktatásnál jóval intenzívebbnek vélem a különböző keretek közt folyó tudományos ismeretterjesztő tevékenységet, amelynek színvonala is többnyire megfelelő. Kevés viszont a szép, élvezetes stílusban írni tudó, ugyanakkor színvonalas ismereteket tolmácsoló szakember, s ugyanakkor itt is kiütközik kutatásbeli elmaradásunk.

Azt hiszem, a fentiek mellett semmiképp nem lenne helyes elhallgatnunk az őstörténeti téveszmék terjedésének okai közül a néhány szomszédos országban hivatalos rangra emelt nacionalista őstörténeti mítosz hatását sem. Ezek az elméletek nálunk eléggé közismertek, elég csak röviden utalnom lényegükre.

Dáko-román elmélet

A román történetírásban uralkodó dák kontinuitáselmélet szerint a mai román nép a romanizált dákok utóda, s így Erdély a román népalakulás bölcsője. A népvándorlás viharait Erdély hegyei közt csodálatos módon átvészelő ősrománok (akikről egyébként egyetlen írott forrás sem tesz említést!) a politikai uralmuk alatt lévő szlávokkal Erdélyben és az Alföld keleti részén a 9. században államalakulatokat hoztak létre, amelyek élén Ménmarót, Glad és Gelou állott. (E neveket – mint az közismert – a román történészek a magyar Anonymus regényes gesztájából kölcsönözték, valós történeti szereppel felruházva az 1200 körül költött alakokat.) A honfoglaló magyarok csak a só megszerzéséért vonultak be Erdélybe, utána ki is vonultak onnét. Az említett román fejedelemségek további virágzását tehát nem akadályozták, amelyekben egyébként a hatalom öröklődött. Gelou utóda Gyula lett, Gladé pedig Ajtony (Ahtum). Ménmarót bihari központú tartománya jórészt Gyulára szállt. A magyarok a 11–13. században fokozatosan veszik birtokukba Erdélyt, s megyeszervezetüket a korábbi románszláv előzmények átvétele útján építik ki. Az erdélyi honfoglalás kori régészeti leleteket – amelyek száma valóban nem nagy – a honfoglaló harcok emlékeinek, vagy a nép zömétől „elkalandozott” közösségek hagyatékának tartják. A magyar államszervezés idejéből származó erdélyi földvárakat az imént említett román „hercegek” székhelyeinek vélik a román kutatók, s ezért azok építését jó száz esztendővel „visszakeltezik” a 9. századra.

Nagymorva Birodalom

A szlovák történetírás pedig azt a történetileg szintén igazolhatatlan feltevést hangoztatja, hogy a mai szlovák nép a Nagymorva „Birodalom” (helyesen: fejedelemség) örököse, a nagymorvák utóda. A dicső múlt megalkotásának lázában néhány szlovák kollégánk a morva fejedelemség határát nem a Garamnál vonja meg, amint ezt a cseh krónikás igazolja, hanem a „birodalom” keretei közé utalja Kelet-Szlovákiát, a Duna–Tisza közét Szolnokig, s a Dunántúl északkeleti részét is, a Dunántúl többi részén pedig szintén szláv fejedelemséget tételeznek fel. A morva fejedelemség kiterjedését igazolandó a 9. századra keltezik vissza a magyar államszervezés korában épült zempléni földvárat, s Feldebrőt is, amely kétségkívül a 11. században épült. A mai Szlovákia területén előkerült keleti, nomád rítusú avar temetők „avar–szláv”, „szláv–avar” vagy egyszerűen „szláv” jelzőt kapnak. (Szinte komikus, hogy például a pilismaróti avar temető avarként szerepel a szakirodalomban, de a jelenlegi határ másik oldalán levő párkányit már „avar–szláv”-nak tartják szlovák kollégáink, mintha már az avarok is tiszteletben tartották volna a trianoni határokat, s a túloldalon buzgón igyekeztek volna elszlávosodni.) „Dél-Szlovákiát” a magyarok e feltevés szerint csak 950-ben szállták meg.

Nincs itt terünk ennek az elméletnek sem a részletekbe menő bírálatára, talán elegendő Györffy Györgynek Ján Dekan könyvéről írott bírálatára hagyatkoznom, szó szerint idézve a koncepció lényegére vonatkozó szavait: „…olyanféle viszony van a szlovákok és a nagymorvák között, mint a 12. századtól Erdélybe beköltözött románok és az ókori dákok, illetve az őket megsemmisítő római legionisták között, avagy a 895-ben beköltözött magyarok és Attila hunjai, illetve az avarok között”. Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy a román kutatással ellentétben szlovákiai kollégáink közül többen nem osztják a fenti véleményt, s az írott, valamint a régészeti források objektív, tudományos értékelésén alapuló állásponton vannak.

Oroszok Kárpátalján?

Szovjet-Kárpátalja (Kárpát-Ukrajna) helytörténészei közül többen régóta hangoztatják, hogy a kijevi keleti szláv állam jelentős nagyságú területet birtokolt a Kárpátokon belül. E nézet helyet kapott az ismeretterjesztő munkákban is. Ezek egyikének szerzője, I. H. Sluha így értékeli a honfoglalás utáni viszonyokat a Kárpát-medence északkeleti részén: „A társadalmi és kulturális fejlődés magasabb fokán álló szlávok jó hatással voltak a magyar törzsek további fejlődésére. A magyarok fokozatosan áttértek a földművelésre és a kötött állattenyésztésre, megindult osztálytársadalmuk kialakulása. A szláv hatás meggyorsította a magyar állam megalakulását és a kereszténység felvételét. A magyar feudális állam az óorosz állam legtávolabbi földjeivel – a Kárpáti Russzal – volt határos. Ez a határ a Tokaji-hegyektől a Tiszáig, onnan pedig a lápig húzódott, és ezután a Szamos és a Kraszna felé kanyarodott. A 12. század nyolcvanas éveinek végén Magyarország elfoglalta a Kárpátontúlt, és a Kárpátokig tolta ki a határát.” (A boldogság felé. Kárpátontúl vázlatos története. Uzsgorod, 1975. 13–14. old.).

Ezzel szemben a Szovjetunió történetét összefoglaló nagy történeti szintézisben a Kijevi Oroszország, illetve később Halics határa a Kárpátok gerincén húzódik, amit egyébként minden számba jöhető forrás megerősít. Kétségkívül erre utal, hogy a Kárpátok neve a magyar oklevélben „Orosz Havasok” (Ruthenorum Alpes), az orosz őskrónika viszont „Magyar Hegyek”-nek (gori Ugorszkija) nevezi. E feltevés nem adja annak sem magyarázatát, hogy miért éppen az állítólagos orosz területen találjuk a legszebb leletanyagban bővelkedő 10. századi magyar temetőket Rakamaztól Szolváig, s hogyan került egy szintén rangos, határvédő magyar közösség a Kárpátok vonalán kívülre, akiknek temetője Przemyślben került elő. Nem térek itt most ki az idézet kezdő mondataira, amelyek a honfoglalás kori szlávok „kultúrfölényének” idejétmúlt gondolatát elevenítik fel.

Bolgárok a Kárpát-medencében?

Újabban a bolgár történettudományban is felmerül az a nézet, hogy a Kárpát-medence keleti felének nagy része még Sámuel cár uralkodása alatt, 996 körül is Bulgáriához tartozott. Ezt azonban sem a történeti, sem a régészeti források nem erősítik meg. Való igaz, hogy az avar birodalom bukása után, a 9. század első felében Krum, majd Omurtag országához csatolta a Szerémséget, az Alföld déli részét és Dél-Erdélyt, ez azonban akkor is elsősorban katonai megszállást jelentett, bolgár lakosság régészeti nyomait csak Dél-Erdélyben, a só- és aranylelőhelyek környékén tudjuk egyértelműen kimutatni. A honfoglaló magyarság azonban éppen a bolgárok elleni harcokban foglalta el új hazáját, s nem férhet hozzá kétség, hogy nyomban véget vetett a Kárpát-medencén belüli bolgár uralomnak.

És a magyarok?

Talán nem minden tanulság nélküli, ha térképre vetítjük, milyen uralmi körzetekre oszlott a Kárpát-medence a fenti elképzelések szerint. Megjegyzem: nem is a legvérmesebb változatokat vittem térképre, hanem az összefoglaló jellegű munkák adatait. Így is láthatjuk azonban, hogy a honfoglaló magyarság számára alig marad hely újonnan szerzett hazájában, ahol szerényen meghúzódhatott, s ahonnan sikeres kalandozó hadjáratokat vezetett Európa majd minden részébe. A honfoglalás utáni évtizedekben e hadjáratok eredményeként sarcolta s adóztatta Itáliát, Nyugat-Európa számos tartományát és Bizáncot, érthetetlen hát, hogy miért éppen a tőle karnyújtásnyira lévő, a Kárpát-medence legértékesebb területeit kézben tartó fejedelmecskékkel nem boldogult.

Nyilvánvaló, hogy e történeti konstrukciók nem vehetők komolyan. Hatásuk azonban – főleg ami a román és szlovák elképzelést illeti – az erős hazai és külföldi tudományos és publicisztikai propaganda következtében igen jelentős. Ezért a közép-európai nemzeti kérdésben egyébként elfogulatlan külföldi kutatók is lassan magától értetődő igazságként kezelik ezeket az elméleteket. Emellett ez a mozzanat a szóban forgó kérdés szempontjából sem elhanyagolható. Az ősi kontinuitást igazoló légből kapott, és a hivatalos propaganda minden eszközével terjesztett elméletek nyilvánvalóan mind itthon, mind külföldön nem egy amatőr magyar őstörténészben hívták életre a még régebbi és még dicsőbb ősök keresésének vágyát. S így jutottak el a sumérokig, sőt néhányan az ősemberig. A nacionalista őstörténeti mítoszok tehát újakat szültek.

E jelenség kialakulását nem kis mértékben elősegíthette az a rosszul értelmezett tapintat is, amellyel a hivatalos magyar történettudomány ezeket az elméleteket kezelte az elmúlt három évtizedben. Pedig megalkotóik egyáltalán nem tisztelték a mi – nemzeti múltunk iránti – érzékenységünket (nagyobb baj persze, hogy még a forrásokat sem), ami talán a fentebb idézett gondolatokból is egyértelműen kiviláglik. Nem lehetünk tétlen, bárgyú szemlélők, hiszen itt a mi múltunkról is szó van. A források ismeretén és tiszteletén alapuló véleményünket akkor is határozottan meg kell mondanunk barátainknak, ha az esetleg közülük jelenleg nem is mindig és mindenkinek kellemes. (ők ezt velünk nap nap után megteszik.) Természetesen nem támadó, érzelmeket korbácsoló hangnemben, hanem megalapozott tudományos kritikával.

*

Az okok vizsgálatától tehát szükségszerűen eljutottunk a tennivalókig. A kutatás, oktatás és ismeretterjesztés területén tett egyidejű erőfeszítések járulhatnak hozzá ahhoz, hogy népünk történeti tudatában észlelhető „őstörténeti zavarok” ritkábban jelentkezzenek. A téveszmékben vakon hívőket ugyan aligha lehet valaha is meggyőzni, de a közvélemény őstörténeti s egyúttal történeti műveltségének a mainál magasabb színvonalán hatásuk kevésbé rontja majd népünk remélhetően egészségesebb történeti tudatát.