Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

19. fejezet -

“A magyarokat meg kell büntetni.” Hadifoglyok, deportálás 1945-ben

STARK Tamás

„A magyarokat meg kell büntetni”

A História előző számában közölte V. P. Galickij szovjet történész cikkét a magyar hadifoglyok helyzetéről. Galickij munkájával egy időben egészen más forrásokra építve, Stark Tamás fiatal kutató hasonló eredményekre jutott. (A szerk.)

Mindig is közismert tény volt, hogy a Vörös Hadsereg a „felszabadítás” során magyar állampolgárokat – civileket és katonákat egyaránt – elfogott és a Szovjetunióba hurcolt. Az egyéni történetek, egyedi esetek sorát mindenki ismerte, de a valóság teljessége, a százezreket érintő tömeges deportálás története teljesen elsikkadt. A tragikus események lényegét a „hadifogság” szóval próbálták elrejteni.

De valójában ki is tekinthető hadifogolynak? Winston Churchill markáns, gyakorlatias válasza a következő: „Hadifogoly az, aki megpróbálja megölni az ellenfelét, de amikor ez nem sikerül, kegyelemért könyörög.” Csakhogy a magyar „hadifoglyok” túlnyomó részét nem harci körülmények között fogták el. Sőt, a magyar területeken a szovjet csapatok speciális alakulatai a lakosság tömeges deportálását hajtották végre.

Sem a szovjet kormány, sem a fegyveres erők parancsnoksága soha nem adott ki teljes körű és megbízható adatot arról, hogy a világháború folyamán vagy azt követően az európai és az ázsiai hadszíntéren hány személy került a Vörös Hadsereg, illetve az NKVD fogságába. Az érintett országok becslései arra utalnak, hogy a szovjet fogságba esettek száma meghaladja az 5 millió főt. A foglyok többsége – 3 millió személy – német állampolgár volt. Hogy ez a szám a valóságnak nagyságrendileg megfelel, közvetett módon szovjet adatok is megerősítik. A Szovjetunióban kiadott közismert Világtörténet-sorozat 1984. évi, utolsó kötetében tényként említik meg a szerzők, hogy „1953 januárjáig a Szovjetunióból [a lengyel menekülteket is beleértve – S. T.] 4 millió külföldit repatriáltak”. A Magyarországon kényszerleszállt amerikai pilótáktól a francia gyarmati katonákig szinte minden nép képviselve volt a háborút követő években Sztálin birodalmában.

Bizonytalan forrásadottságok

Talán sohasem fogjuk pontosan megtudni a fogságba esett, elhurcolt magyar állampolgárok számát. A rendelkezésre álló hazai források bizonytalanságban hagynak: az egykori feljegyzésekben a valódi hadifoglyok és a polgári internáltak kategóriája gyakran egybemosódik. A legátfogóbb kimutatást a Honvédelmi Minisztérium béke-előkészítő osztálya készítette a Párizsban tárgyaló magyar delegáció számára 1946 szeptemberében. E dokumentum szerint 1944 októberéig, ameddig a honvédség központi nyilvántartása működött, 130 ezer eltűntet regisztráltak. „Ebben az időben tehát mintegy 100 ezer főt vehetünk hadifogolynak” – írták a minisztériumi szakértők. (Az eltűntek 30 ezer fős, kisebbik része minden bizonnyal a hősi halottak számát növelte.) A később elszenvedett veszteségekre a honvéd alakulatok létszámából következtetnek a katonai szakértők. A magyar hadsereg együttes létszáma a pót-, béke- és kiképző alakulatokat is figyelembe véve 1944 októberében mintegy 1 100 ezer fő volt. 1945. február 1-jén már csak 580 ezer személy volt nyilvántartásban. A hiányzó, illetve lemorzsolódó 520 ezer katona fele került valószínűleg a harcmezőről vagy otthonából szovjet fogságba.

Pontosabb adatok állnak rendelkezésre az 1945 tavaszán Németországba visszavonult, közel 600 ezer besorozott személy sorsáról. A legkülönbözőbb alakulatokból álló tömegből „mintegy 300 ezer ember került angolszász, és mintegy 260–280 ezer fő szovjet-orosz fogságba” – állították a Honvédelmi Minisztérium szakértői 1946-ban. E gondolatmenet szerint tehát valamivel több mint 600 ezer magyar állampolgárnak jutott osztályrészül a szovjet táborélet.

Ezt a számot veszi át a hadifogoly- és deportáltkérdést a világ közvéleménye elé táró Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről. Az 1950-ben megjelent kiadványt az emigrációban szerveződött Magyar Harcosok Bajtársi Közössége finanszírozta, és az ENSZ is hitelesnek fogadta el. A többi emigrációs munka már a Fehér könyvet alapul véve használja a 600 ezres számot.

Akármennyire logikus is a fenti teória, néhány eleme mégis kiegészítésre szorul. Nyilvánvaló, hogy az 1944 októbere előtt, illetve 1945 tavasza után Németország területén fogságba esett 100 ezer, illetve 260–280 ezer fő valódi hadifogságba került. (Bár a német területekről elszállított alakulatok nagy része fegyveres erőnek nem számíthatott, mivel felszerelésüket a németek már a fogságba esés előtt jóval leszerelték.) A Magyarország területén 1944 októbere és 1945 áprilisa között fogságba esettek fenti létszámának meghatározása azonban túlzottan is feltételezésekre épít. Nem szólva arról, hogy csak részben veszi figyelembe a civil elhurcoltak tömegeit.

Öt–hétszázezer fő

Szerencsére rendelkezésünkre áll a Központi Statisztikai Hivatal 1945 nyarán készült felmérése, mely az ország településeinek közérdekű viszonyait mutatja be. E jelentés alapján átfogóbb képet kaphatunk a magyar területeken lezajlott hadifogolyszedés és deportálás méreteiről.

E felmérés szerint a Magyarországról elhurcolt, az ún. „zsidótörvények” hatálya alá nem eső állampolgárok száma a főváros vonatkozó adatai nélkül 179 608. Mivel a felmérés külön foglalkozik a menekültek és a háborús népességmozgás egyéb összetevőinek számszerű meghatározásával, ez az adat a magyarországi gyűjtőtáborokba, illetve a Szovjetunióba hurcoltakra vonatkozhat. A Központi Statisztikai Hivatalnak 1945 nyarán már nem volt lehetősége a budapesti összeírásra. A fővárosban lezajlott deportálások mértékére a Vörös Hadsereg 1945. február 13-án kiadott győzelmi jelentéséből következtethetünk. Ez kimondja, hogy a Budapestért vívott csatában 110 ezer hadifoglyot ejtettek a szovjet csapatok. Ha hadifoglyon valódi, harcképtelenné vált, önmagát megadó katonát értünk, akkor úgy véljük, hogy ez felnagyított szám, amely mögött Malinovszkij, önigazoló, tábornoki „csínyje” rejlik. Ő ugyanis Sztálinnak a német–magyar erők nagyságával magyarázta Budapest bevételének elhúzódását. Lehet, hogy az adatok bizonyítása céljából kellett civilekkel kiegészíteni a csekély számú igazi hadifogoly sorát.

Hasonlóan nagy számra utalnak azok az adatok is, melyek az országban lévő gyűjtőtáborokról maradtak fenn. 1945 márciusában mintegy tíz, 20 ezer főnél több személyt fogva tartó tábor volt a mai Magyarország területén (Baja, Mezőtúr, Sopronkőhida, Kecskemét, Jászberény, Debrecen, Szeged, Gyula, Gödöllő, Cegléd). Csak a ceglédi gyűjtőtáborban 130 ezer embert tartottak fogva. A székesfehérvári hadifogolytábor létszáma 10 és 50 ezer között mozgott. Sopronkőhidán 35 ezer főt őriztek.

Tömegesen hurcolták el a korábban visszacsatolt részek magyarságát is. Kárpátaljáról például minden 18 és 50 év közötti magyar férfit deportáltak.

A szovjet csapatok tehát 1944 októberétől összességében mintegy 350 ezer személyt fogtak le és hurcoltak el. Figyelembe véve a Honvédelmi Minisztérium béke előkészítő osztályának adatait, melyek szerint 1944 októberéig közel 100 ezer, 1945 márciusától pedig Németországban további 260–280 ezer személy került a Vörös Hadsereg kezére, ezek szerint a szovjet fogságba esettek és elhurcoltak teljes létszáma meghaladja a 700 ezer főt. Az emigrációs irodalomban megjelent művek a kérdéskör kapcsán általában a 600 ezres számot említik meg, de előfordul 800 ezres végeredmény is. Végleges adatot talán csak a szovjet levéltárak megnyitása után kaphatunk majd. (Valami ott is elindult, mert a Vojennoisztoricseszkij Zsurnal 1990. szeptemberi száma foglalkozik a hadifogolyüggyel. E terjedelmes tanulmány szerint 513 767 magyar katona esett a Vörös Hadsereg fogságába. Kérdés, vajon a szovjet történészek mit értenek most a „hadifogságba esés” fogalmán. Valószínű, hogy ez a szám most is számos civilt rejt magában.)

Munkaerő-beszerzés

Mindezek után automatikusan merül fel a kérdés: miért, milyen célok érdekében történt mindez?

Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió 20 milliónál magasabb háborús vesztesége miatt kimerült munkaerőbázisát kívánta külföldi kényszermunkásokkal felfrissíteni. De szerepe volt a bosszúnak, illetve a kollektív felelősségre vonás elvének is. Molotov 1943. június 7-i levelében többek között ezt írja A. J. C. Carr moszkvai brit nagykövetnek: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott… a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb-kisebb mértékben a magyar népnek is.” Néhány hónappal később, 1943. december 14-én Molotov Benešnek már röviden csak ennyit mond: „A magyarokat meg kell büntetni.” Ezzel a szellemmel lehetne magyarázni azt az abszurd tényt, hogy fogolyszedéskor a 13 éves gyerektől kezdve a 80 éves aggastyánig, sokszor nemre való tekintet nélkül fogtak el mindenkit, aki az útjukba került. Tervszerűen gyűjtötték a német nevűeket és német nemzetiségűeket. Zielbauer György számításai szerint az elhurcolt magyarországi németek száma 44 013 fő volt.

Kérdés – melyre a választ a kutatásoknak kell megadniuk – vajon a kárpátaljai deportálásokat nem a terület „pacifikálása” végett hajtották-e végre, vagyis azért, hogy a magyarok elszállításával a nemzetiségi egyensúly az ukránok javára billenjen?

Konkrét politikai célból deportálták a magyar közélet és tisztikar számos kiválóságát, mint Bethlen Istvánt, Lajos Ivánt, Kovács Bélát, Bakay Szilárdot és Újszászy Istvánt.

A félelemmel teli, de a nyilas propaganda ellenére is nagyrészt gyanútlan civilek összeszedése nem volt könnyű feladat. Legtöbbször – halálbüntetés terhe mellett – három napos közmunkára szólították fel a települések lakóit. A Vörös Hadsereg által 1944. december 22-én kiadott, 0060-as számú és az Ideiglenes Kormány által 1945. január 5-én megerősített parancs elvben csak a német származásúak igénybevételét írta elő, de a gyakorlatban ezt mindenkivel szemben érvényesítették. Fogságba kerültek a magukat megadó, de még a tudatosan átállt katonák is.

A foglyok útja a magyarországi gyűjtőtáborokból a romániai átmenőtáborokba vezetett (Brassó, Temesvár, Foksány, Máramarossziget). Itt már megkezdődött a tömeges elhalálozás. Az életben maradottak útja, néhány hét vagy hónap után, a szovjet táborok felé vezetett tovább. Sokan hadifogolytáborokba, mások internálótáborokba kerültek.

Ígéretek és hallgatás

Bár az Ideiglenes Kormány kezdetben passzív volt, 1945 márciusától számos jegyzékben kérte a Szövetséges (tkp. szovjet) Ellenőrző Bizottságot, hogy járjon el az elfogott polgári személyek kiszabadítása érdekében.

Nagy Ferenc kormánya az elhurcoltak hazaszállításának előmozdítását elsődleges feladatának tartotta. Nem a magyar félen múlott, hogy erőfeszítések csak sovány eredményeket hoztak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Vorosilov, sőt maga Sztálin is többször hivatalos formában megígérte a foglyok szabadon bocsátását, de a reményt keltő nyilatkozatok eredménye mindegyre elmaradt.

A magyar delegációnak 1946-ban Párizsban nem sikerült elérnie, hogy a békeszerződésbe vétessék fel a hadifoglyok hazaszállításának végső határideje is. A tisztázatlan kérdések megoldását a vonatkozó cikkely egy később megkötendő hadifogoly-egyezmény hatáskörébe utalta. Az ígéretek ellenére a Szovjetunió ezt az egyezményt sohasem kötötte meg Magyarországgal. A nyugati hatalmak már 1946-ban szabadon engedték hadifoglyaikat. A 300 ezer főből 100 ezren emigrációban maradtak. De a Szovjetunióba deportáltak ügye iránt Nyugaton nem mutattak érdeklődést.

Az angol–amerikai politikusok közvetlenül a háború után nem akartak hivatalosan tudomást szerezni a szovjet koncentrációs táborokról, mert akkor be kellett volna ismerniük, hogy a biztos pusztulásba küldték azt a mintegy 2,5 millió fogságba esett, illetve a németekhez átállt személyt (pl. a vlaszovistákat), akiket átadtak a Szovjetuniónak 1945ben.

Hazatérés…

A visszatértek száma éppoly bizonytalan, mint a fogságba esetteké, mivel az 1946 júliusáig kiszabadultakról nem vezettek egységes listát. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság csak 1946 nyarán járult hozzá egy kormányszintű országos hadifogoly-gondozó hálózat kiépítéséhez.

Az 1946 júliusáig hazatértek számáról a legellentmondásosabb adatok láttak napvilágot a korabeli sajtóban és hivatalos jelentésekben. A becslések mértéke nullától a 250 ezerig terjed. E számok között azonban nincs akkora ellentmondás, mint ahogy azt gondolnánk. A Szovjetunióból valóban csak szórványosan érkeztek haza foglyok, viszont a magyarországi gyűjtőtáborokból a szovjet hatóságok 1945 nyarán több tízezer, nagyrészt munkaképtelen, beteg foglyot engedtek szabadon.

1946 júliusától rendelkezünk pontos adatokkal, 1946. december 31-ig 16 322, 1947-ben 101 845, 1948-ban 84 310 deportált térhetett vissza. A hazaszállítás költségeit, az ún. sínpénzt a magyar államnak kellett kifizetnie a Szovjetunió és Románia számára.

Kétszázötven–háromszázezer elpusztult

1948 őszén a „hadifogolykérdés” lekerült a napirendről, sőt tiltott téma lett, mondván: a még kint lévők megérdemelt büntetésüket töltő háborús bűnösök. 1956-ig szórványosan még többezer deportált tért vissza, de nem a szabadságba, mert többségüket a Kazincbarcikán, Tiszalökön vagy máshol működő internálótáborokba zárták.

Ha az 1945-ben és 1946-ban hazaszállítottak, illetve itthon szabadon bocsátottak együttes létszámát a becslések felső határához közel, azaz 200 ezerben adjuk meg, akkor a visszatért egykori katonák és civilek összlétszáma 400 ezer lehet. Mivel a szovjet fogságba esettek összesített létszámát 700 ezer fölé tettük, a Szovjetunióból soha vissza nem tértek száma, optimista becslések figyelembevétele esetén is, mintegy 250–300 ezer főre rúg.

* Lásd V. P. Galickij tanulmányát a História 1991/4. számában. (A szerk.)