Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

18. fejezet -

Hányan éltek Magyarországon a középkorban?

HELD József (USA)

Hányan éltek Magyarországon a középkorban?

A mezőgazdaság történetével foglalkozó úttörő munkája során Wenzel Gusztáv már a múlt század végén megállapította, hogy a 15. századi Magyarországon körülbelül 280 ezer porta létezett. Szabó István, a mi korunk kitűnő történésze, csak 250 ezer portát talált az ország területén. Szabó szerint valószínű, hogy portánként két családdal lehet számolni: ha ehhez hozzáadjuk azt a 18 ezer falusi bírót, akik nem fizettek adót, és így nem kerültek rá az adólistákra, akkor 518 ezer parasztcsaláddal kell számolnunk Magyarországon a 15. században. Továbbmenve, Szabó úgy vélte, hogy a korabeli parasztcsalád átlagban 5 személyből állott, és így a magyarság összlétszáma körülbelül 3,2–3,6 millió személyből állhatott. Ha ezt elfogadjuk, akkor Magyarország komoly népességszaporodást mutat akkor, amikor Nyugat-Európát is pestisjárvány és a feudális háborúk ugyancsak megtizedelték. Ha Szabó véleményét meglehetősen óvatosan kell is értékelnünk, az viszont valószínű, hogy Magyarország lakosságának demográfiai helyzete különbözött a nyugat-európaiakétól.

Molnár Erik más népességbecsléssel dolgozott. Véleménye szerint az átlag parasztcsalád kisebb volt, és így a népességszám körülbelül 3,4 millió lehetett, amiből a parasztság talán 2 milliót tett ki. Mályusz Elemér viszont úgy vélte, hogy a parasztporták száma csak 215 ezer volt, és ez körülbelül 2,15 millió személyt jelentett. Ha ehhez hozzávesszük Erdély, Horvátország valamint Szlavónia lakosságát, akkor a történelmi Magyarországon a 15. század végén körülbelül 2 725 ezer ember élt.

A vitát az idézi elő, hogy a fennmaradt forrásanyag nem ad világos választ a demográfusok számára. Nemcsak az adólisták, amelyek a legtöbb becslés alapját teszik ki, nem teljesek, hanem még azt sem tudjuk pontosan, hogy kit vettek fel és kit hagytak le az adózók listájáról. Azt sem tudjuk, hogy hányan éltek a szabad királyi városokban, sem azt, hogy a gyorsan szaporodó és fejlődő mezővárosok lakossága hány lelket számlált. Ugyancsak nem ismerjük a hatalmas ár- és mocsaras területek lakóinak számát.

Nem marad más hátra tehát, mint a becslés, s ez egyáltalán nem lehet biztos alapja a demográfiai kutatásoknak. Itt még azt is meg kell állapítanunk, hogy kevés kutató vette figyelembe a nagycsalád létezését, s azt, hogy ennek milyen jelentősége lehetett a porták lakosságának felbecslésekor.

A lakosság területi elhelyezkedése

Ugyanilyen, nehézségekkel nézünk szembe, ha a lakosság területi elhelyezkedését vizsgáljuk. A történelmi Magyarország területe ekkor körülbelül 330 ezer négyzetkilométert tett ki. Ha a század végén a lakosság száma valamivel 3 millió fölött mozgott, akkor ez négyzetkilométerenként 9 ember sűrűséggel járt. Persze ilyen egyforma elhelyezkedés csak a statisztikai könyvekben létezik. Csánki Dezső, majd utána Fekete-Nagy Antal kutatásai szerint a legsűrűbb lakossággal a Tiszától keletre és a déli határok mentén találkozunk. Különösen a Nagyalföld déli vidékei voltak sűrűn lakottak. De a településhálózat tanulmányozása nem támasztja alá ezt az állítást. A Dunántúl úthálózatának kutatása viszont azt sejteti, hogy a lakosság sűrűsége ott meglehetősen nagy volt a 15. század folyamán.

Mivel az ország nagy területeit takarta erdőség, s a mocsaras és árterületek nagysága is meglehetős volt, s mivel a gabonatermések alacsony átlaghozama nem láthatta el élelemmel az egyre növekvő számú lakosságot, arra gondolhatnánk, hogy ezek a tényezők erősen hozzájárulhattak a 15. századi parasztlázadásokhoz. Arra is gondolhatnánk, hogy a túlnépesedésnek is volt ebben komoly szerepe. Ennek azonban több tény mond ellent. Először is nem ismerjük az egyes vidékek népsűrűségét. Másodszor vannak bizonyítékok arra nézve, hogy egyes vidékeken a lakosság elhagyta falvait, vagy esetleg kihalt a járványok következtében. A század végén már körülbelül 8,5 százalékos volt a pusztásodás a történelmi Magyarország területén. Ez azt jelentette, hogy 21 ezer településből talán kétezer állt üresen. De ez a szám nem foglalja magában azokat, akik egyénileg hagyták el falujukat, akkor, amikor a falu továbbra is lakottnak minősült. Az egyes jobbágytelkek üresedése vidékenként 6–60 százalék között mozgott!

Pusztásodás

Acsády Ignác, aki elsőként tanulmányozta ezt a problémát a múlt század végén, úgy vélte, hogy a pusztásodást nem egy demográfiai katasztrófa okozta, például a pestis, hanem inkább az, hogy a parasztok beköltöztek az egyre sokasodó számú mezővárosba. Ezt a jelenséget Európa-szerte megfigyelhetjük. Nyugaton azonban valóban a pestis és a feudális háborúkban keresendő az ok. De a pestis korántsem volt olyan pusztító hatású Magyarországon, mint a nyugati országokban. Nem voltak itt akkora nagyvárosok, ahol a betegség állandó talajra találhatott volna. Viszont a mezővárosok számának állandó emelkedése arra mutat, hogy a parasztok egyre nagyobb számban költöztek ezekbe. Ugyancsak érdekes az a megfigyelés, amelyet Fernand Braudel tett, s amely szerint Európa átlaghőmérséklete a 15. század folyamán egy fokkal csökkent, amely nagy hatással volt a földművelésre. Ha az így volt, akkor magyarázatot kapunk legalább részben a pusztásodás egy jelentékeny részére. Ugyanis a kevésbé termékeny földeket ekkor valószínűleg feladták, és ez magyarázatot adhat arra a jelenségre nézve is, hogy egyre kisebb jobbágytelkeket találunk országszerte, ugyanis a nagyobbakat felosztották a parasztok maguk között. Az viszont egyáltalán nem áll, hogy ez a jelenség, vagyis a kisebb jobbágytelkek, a lakosság elszegényedését igazolná.

Jómódú parasztok

Okiratok tömkelege bizonyítja, hogy ebben a században a parasztság nagy része meglehetősen jómódú volt. Kétségtelen persze, hogy léteztek szegényebb rétegek is az ország területén. A zsellérek valószínűleg akkor sem álltak túlságosan jól. De ha valakit zsellérnek neveztek, ez nem jelentette egyben azt is, hogy szegénynek kellett lennie. Hiszen a zsellér elnevezés nemcsak földtelen parasztot jelentett, hanem például idetartozott a falusi kovács, az ács- és asztalosmesterek is. Ugyancsak zselléreknek nevezték azokat a szőlőtulajdonosokat, akiknek újonnan telepített szőleit nem foglalták bele az adólajstromokba.

A pusztásodásnak tehát többféle oka volt. Például Mánya falut Tolna megyében azért hagyták el lakosai, mert házaikat az árvizek időnként lakhatatlanná tették. Gyál falu azért vált lakatlanná, mert földjei kimerültek. Néha a földesúr zaklatása miatt költöztek el a parasztok más vidékre.

A parasztok rétegződése is meglehetősen előrehaladott állapotban volt már ekkor. A zsellérek számára nem volt lehetetlen a földszerzés, hiszen föld volt elég, csak ember nem, aki megművelje. Valószínű, hogy a hospes- (vagyis vendég-) falvak nagy részében találhatnánk ilyen zselléreket, ha megfelelő adatokkal rendelkezhetnénk. Ha egy jobbágy eszével vagy más tehetségével kivált társai közül, a falusi bírák sorába emelkedhetett. A presztízs mellett ez kétségtelenül anyagi előnyökkel is járt, például nem kellett fizetnie a censust. Másokat a földesúr belső szolgálatra rendelt, és ha megállták helyüket, serviensekké, sőt esetleg kisnemessé is válhattak. Ha a mezővárosok valamelyikébe költöztek, akkor kétségtelenül magasabb státusba emelkedtek. Nem volt ritka a parasztsorból kiemelkedett pap sem.

A „török vész”

Így a parasztság ebben az évszázadban egyáltalán nem volt mozdulatlan társadalmi réteg. Állandóan mozgásban volt, és valószínű, hogy a török hódítás nélkül a nyugat-európai parasztság útját követte volna. Sajnos, nem így történt.

* Erről vö. Held József cikkét előző számunkban.

ACSÁDY IGNÁC (Nagykároly, 1845 – Bp. 1906.) Történetíró, az MTA levelező tagja. A témához kapcsolódó műve: Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában Bp. 1896.

MOLNÁR ERIK (Újvidék, 1894 – Bp. 1966.) Történész, közgazdász, politikus, az MTA rendes tagja. A témához kapcsoló műve: A magyar társadalom az őskortól az Árpádkorig Bp. 1945.; A magyar társadalom története az Árpád-kortól Mohácsig Bp. 1949.

SZABÓ ISTVÁN (Debrecen, 1898 – Bp. 1969) agrártörténész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja. A témához kapcsolódó műve: Magyarország népessége az 1330. és 1526. évek között Bp. 1963.; A falurendszer kialakulása Magyarországon Bp. 1966.

WENZEL GUSZTÁV (Lukau, 1812 – Bp. 1891.) jogász, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja. A témához kapcsolódó műve: Magyarország városai és városjogai Bp. 1877.; Magyarország mezőgazdaságának története Bp. 1887.