Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

17. fejezet -

A soknépû Római Birodalom

FIGYELŐ

HAVAS László

A soknépű Római Birodalom

Megtalálhatják helyüket az etnikai-vallási kisebbségek a birodalomban?

Mi tart össze egy birodalmat, vagy miért kell felbomlania egy birodalomnak? A História 1990/4. illetve 1991/2–3. sz. témájához szól hozzá az alábbi közlemény.

Megannyi ókori birodalom sem bizonyult sem olyan szilárdnak, sem olyan tartósnak, mint Róma. Asszíria például hatalma csúcsán omlott össze látványosan, mégpedig úgy, hogy a külső támadás valójában csak a kegyelemdöfést adta meg az önnön erejét felemésztő birodalomnak (Kr.e. 605). A makedón Nagy Sándor által létrehozott hatalom is azonnal részeire hullott alkotója halála után, s az utódállamok kohéziója is meglehetősen tiszavirág-életűnek bizonyult (Kr. e. 323).

Ezek felmérése után magától értetődően azt a kérdést kell feltennünk: miért mutat a Római Birodalom sok szempontból egészen más arculatot, mint a világtörténelem megannyi más, sok népből jól-rosszul összefércelt nagykiterjedésű állama? Miért vezet egészen más irányba az első tekintetre oly sok hasonlóságot mutató görög városállamok fejlődése, amelyek egyikének sem sikerült sohasem kiépítenie tartósan nem hogy egy világbirodalmi, de még egy nagyobb hatalmi rendszert sem?

A nyitott Róma

A probléma megoldásához a kulcs a római városállam nyitottságában lehet, szemben a görög poliszok meglehetősen önmagába zárt világával.

Az a Róma, amely Itália közepén nemcsak fontos útvonalak csomópontjában jött létre, hanem három kultúra, civilizáció: a latin, az etruszk és a szabin találkozásában is feküdt, és szinte kezdettől fogva ki volt téve a görög műveltség és szellem hatásának is, sohasem maradhatott pusztán mezőgazdasági vagy állattenyésztő település. Mindenkor lételemének bizonyult a kereskedelem is, úgyhogy kezdettől fogva rendkívüli nyitottság jellemezte. A felszabadítottak itt szinte azonnal beilleszkedhettek a polgári közösség testébe, mert a libertusokkal kapcsolatban szinte alig merültek fel jogi korlátozások, leszármazottaik pedig valóban teljes jogi egyenlőséget élveztek. Róma terjeszkedése során is egész másnak mutatkozott, mint a görög poliszok legtöbbje. A meghódítottakat nem vetette teljes függésbe, hanem szövetséget, ún. foedust kötött velük, amely szavatolta a szövetségesek önkormányzatát. Ez utóbbiak elnyerték a Rómával való kereskedelem, a római polgárokkal való házasságkötés jogát, sőt az urbsba költözve, ott teljes mértékben élvezték a politikai jogokat, a tisztségviselés jogát is beleértve.

A hódító Rónia tehát bizonyos mértékig nem leigázott különféle városokat, népeket és kultúrákat, hanem mintegy asszimilálta, magába olvasztotta őket. Ezt nem a kifejezés ma általában használatos durva értelemében tette, hanem szinte spontánul, mintegy természetes módon. Nem saját műveltségét kényszerítette rá egyértelműen másokra, hanem épp ellenkezőleg, az idegen civilizációk értékeit is a sajátjává, a kialakuló világhatalom alkotóelemeivé tette.

Vallási türelem

Rómának ezt a kulturális olvasztótégely jellegét és szerepét jól érzékelteti egy vallási szokás és eljárás: az evocatio deorum, vagyis az istenek elszólítása. Ez abból állt, hogy a rómaiak azzal kezdték egy-egy város ostromát, hogy felszólították az adott települést védő isteneket, hagyják el az oltalmazott népet, s költözzenek Rómába, ahol számukra kultuszhelyeket, templomokat kínáltak fel. Amikor Róma túljutott Itália határain, akkor is megőrizte azt az eljárását, hogy az imperium Romanum új tagjait nem fosztotta meg durva módon kulturális értékeitől, így vallási hagyományaitól, isteneitől sem, hanem meghagyta számukra ezt a jogot, sőt igyekezett ezeket a tradicionális értékeket a sajátjává tenni az ún. interpretatio Romanaval. Ez abból állt, hogy Róma a maga saját, már megszokott istenneveivel átvette az új népek – azok számára régi, a maga számára új – isteneit. A Galliát meghódító Caesar lefordítja latinra a kelták isteneit, s ilyen módon a kelta lakosság úgy érezheti, hogy vallását az új birodalom keretei között továbbra is szabadon gyakorolhatja. Nem véletlen, hogy Pannoniában különösen népszerűvé válik egy ősi itáliai természeti istenség: Silvanus tisztelete. Az itteni eraviscus törzs egyik helyi istenét jelölték ugyanis ezzel a római, latin elnevezéssel. A Kr. e. 1. évszázadban Hispaniában szervezkedő római popularis politikus, Sertorius azzal önt önbizalmat az őt támogató keltiber lakosságba, hogy ütközetei előtt eléjük varázsolja gondosan őrzött szarvasünőjét, amely az őslakosság egyik népszerű istennőjét kívánta megjeleníteni, mintegy tanúsítva, hogy ez az istennő támogatja a római hadvezér és a bennszülöttek közös vállalkozását. Igaz ugyan, hogy Róma kezdetben többször is kitiltotta a Chaldaeusokat, vagyis a keleti csillagjósokat, de azért hamarosan a keleti istenek is megtalálták az utat a birodalom szívébe, ahogy azt például Ízisz és Mithras rohamos térhódítása bizonyítja. Igazából csak a zsidóság sajátos egyistenhite tudta megőrizni elszigeteltségét ettől az interpretatio Romanatól, ami magyarázza a rómaiak idegenkedését irányukban, s azt, hogy hivatalos rendeletre többször is el kellett a zsidóknak a fővárost hagyniuk. Nem áll viszont ugyanez már a zsidó vallással rokon kereszténységre, amely végül is a birodalom államvallásává lépett elő, mintegy maga is hozzájárulva a birodalom egységének ilyen módon is történő kifejezéséhez.

Róma és „alattvalói”

A hódító Rómának ez a politikai-kulturális nyitottsága egyértelműen azzal a következménnyel járt, hogy a meghódítottak általában csak igen rövid ideig érezték magukat leigázottaknak, nagyon hamar kialakult bennük a Rómához való tartozás érzése és meggyőződése. Igaz, a történészek egy része gyakran utal ebben az összefüggésben az urbs ellen irányuló ellenállási mozgalmakra, lázadásokra, azonban ezek valójában szinte mind a római hódítás idejére vagy a közvetlenül ahhoz kapcsolódó évekre esnek. A későbbi megmozdulásoknak már általában nem etnikai színezete, hanem egyéb társadalmi aspektusa van. Ez alól szinte egyetlen kivétel akad, a maga identitásához következetesen ragaszkodó zsidóság, amelynek ezért kell a Kr. u. 1–2. században nagy harcait megvívnia Rómával.

Egyébként azonban a Róma által meghódított népek feltűnően gyorsan belenyugodtak helyzetükbe, elfogadva annak vezető szerepét. Jól példázza ezt a következő eset. Amikor a II. pun háború (Kr. e. 218–201) kezdetén Hannibál megtámadta Itáliát, ezt részben azon elképzelés jegyében tette, hogy a nemrég alávetett helyi törzsek, városok majd örömmel fogadják őt, mint felszabadítójukat. Ebbő1 a reményből azonban nagyon kevés vált valóra, mert az itáliaiak többsége kitartott Róma mellett, s vele szemben inkább Karthágó uralma hullott szét, amely sokkal kevésbé bizonyult szervesnek.

Igazából ilyen körülmények között tudjuk megérteni az ún. romanizáció páratlanul gyors ütemét és sikerét, vagyis azt, hogy előbb a sok nyelvet beszélő Itália latinosodott el, majd pedig a görög nyelvű keleti területektől eltekintve, hasonló folyamat ment végbe a provinciákban is. Kétségtelen, hogy hozzájárultak ehhez az itt létesített községek, városok, az un. coloniák, vagyis a rómaiak, itáliaiak betelepítése, mégis a nagyszerű római iskolarendszeren kívül a romanizáció eredményessége azon múlott, hogy az imperium népei a magukénak érezték a birodalmat, mert az lehetővé tette mind hagyományaik megőrzését, mind pedig egy olyan magas színvonalú civilizációt biztosított számukra, amelybe saját kultúrájuk ősei elemei is szervesen beépültek Mindez számukra annál természetesebbnek bizonyult, mert Róma a provinciákban is egy olyan városi önkormányzati mechanizmus működését szavatolta, amely az emberekben azt az érzést és meggyőződést keltette: az állam az övék, a birodalom az ő jólétüket és nagyságukat szolgálja.

Kr. u. 212-ben, az un. constitutio Antoniniana alapján, formálisan, jogi szempontból is létrejött a birodalom egységes polgárjogi teste, amelynek kiváltságaihoz és megőrzéséhez az imperium polgárai még az elkövetkezendő viharos időkben is szilárdan ragaszkodni fognak: a Római Birodalmat tehát nem az alattvalók tépték darabokra, hanem a kívülről rájuk törő barbárok.

Kereszténység és birodalom

Nagyon lényeges és fontos a kereszténység és a Római Birodalom eszméjének összefüggése is, amely kérdés azonban túlmutat a zsidóság etnikai jellegű elkülönültségén és szembenállásán, mivel a kereszténység viszonylag hamar túljutott a zsidósággal való összekapcsolódáson. Mivel a kereszténység azt vallotta a megváltás jegyében, hogy az evilági élet csak egy zarándokút, amely a túlvilág felé vezet, ezért felfogásában az ember nem mint polgár volt a fontos, hanem mint a hit letéteményese. Ebből levonható volt egy olyan következtetés is, amely egy a Római Birodalommal szemben ellenséges álláspontot támogatott, ahogy erre az ún. jánosi hagyomány a legnyilvánvalóbb bizonyíték. Az Újszövetségnek ez a dokumentuma (a János jelenései) már a jeruzsálemi templom lerombolása után született, és azonosult a zsidók ama részének felfogásával, akik Titus idején elítélték a földi világ princepsét, fejedelmét, és egy apokaliptikus vízió keretében mondtak ítéletet a Római Birodalomról, meghirdetve bukását, melyet Krisztus uralmának kell majd felváltania.

A korai zsidó-kereszténység sem utasította el azonban teljes egészében a római államiságot. Már a farizeus eredetű és a római polgárságot elnyerő Szent Pál megfogalmazta az imperium Romanummal való politikai megbékélés, kiegyezés gondolatát, s a kereszténység a későbbiekben be is épült a római államba, hirdetve azt a gondolatot, hogy az imperium Romanum valójában a kereszténység, mintegy Isten államának a letéteményese. Ez a meggyőződés a kereszténységet kiváltságos vallásként kezelő Constantinus idején születik meg, az ekkor tapasztalható lelkesedésben (Kr. u. 396). Tudatosítják, hogy Isten fia akkor született meg, amikor Augustus uralkodott, és Róma csúcsponton volt, így a pax Romana mintegy a keresztény misszió számára teremt kedvező feltételeket. A caesareai Euszebiosz számára például a római uralkodó nem más, mint a Szentháromság evilági küldötte, s nem tudta a történelmet Róma nélkül Hieronyntus (Szent Jeromos) sem elképzelni, aki így tette fel a kérdést: „Ha Róma elpusztul, mi marad akkor épen?”

*

Mindez úgy volt lehetséges, hogy sok más birodalommal ellentétben az imperium Romanum sohasem volt igazán a népek börtöne, hanem fejlődése egy bizonyos szakaszában szinte mintegy népek és etnikumok feletti integráns szenezetté tudott válni, amelynek különböző etnikai eredetű polgárai egy nagyjából egységes, az összetartozásukat valló tudatot tették a magukévá. Ebből a szempontból tehát a Római Birodalomnak nem igen voltak elszakadásra vágyó kisebbségei. A Kr. u. 5. század barbárok okozta megrázkódtatásaira volt szükség ahhoz, hogy a kereszténység a maga üdvözüléstanával túl tudjon lépni az imperium Romanum keretein, részben már Augustinus (Szent Ágoston), részben pedig Orosius révén. Ez utóbbi már annak is helyt adott, hogy a Római Birodalom összeomlása lehetőséget teremt arra, hogy a barbárok is hívőkké, keresztényekké legyenek. A kereszténység így végül is túl tud lépni a római birodalmi eszmén, bár ezt úgy teszi, hogy azért tovább viszi a klasszikus kulturális örökséget is, beépítve azt az egyes utódállamok rendjébe.