Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

12. fejezet -

Nemzetközi enyhülés és egyházpolitika. Kádár János látogatása VI. Pál pápánál, 1977

A KÁDÁR-RENDSZER TÖRTÉNETÉBŐL

T. VARGA György

Nemzetközi enyhülés és egyházpolitika

Kádár János látogatása VI. Pál pápánál, 1977

A Vatikán keleti politikájában, vagyis a „szocialista közösség” országaihoz való viszonyában évtizedes mozdulatlanság s többéves bizonytalan, óvatos diplomáciai tapogatózás után 1962 végétől megélénkülő mozgás észlelhető: határozott próbálkozásokat tesznek valamiféle kapcsolat kiépítésére a Szovjetunióval. 1962 decemberében Fanfani olasz miniszterelnök – F. R. Kozlovval, az SZKP KB titkárával folytatott beszélgetésekor – nyomatékosan kérte a szovjet kormányt, hogy egyezzen bele a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolat felvételébe. Fanfani azt is közölte, hogy noha az USA is törekszik ilyen kapcsolat kiépítésére, XXIII. János pápa szerint kívánatosabb lenne, ha diplomáciai kapcsolat először a Szovjetunióval létesülne. Néhány nappal később La Pira, Firenze katolikus polgármestere ugyanezzel a kéréssel fordult a Szovjetunió római nagykövetéhez. Újabb néhány nap elteltével Hruscsov fogadta N. Cousins amerikai társadalmi személyiséget, aki a Szentszék megbízásából és Kennedy elnök hozzájárulásával szintén tisztázni kívánta a Szovjetunió és a Vatikán közötti kapcsolat felvételének lehetőségeit. Miután ugyanez a kérdés szerepelt az SZKP és az OKP közötti megbeszélések napirendjén is, az SZKP KB bizalmas formában egyeztette ezt a kérdést a túlnyomóan katolikus lakosságú országok kommunista pártjainak vezetőivel, vagyis Kádár Jánossal, a lengyel Wladyslaw Gomulkával, a csehszlovák Antonín Novotnyval és a francia Maurice Thorezzel. Ez ügyben V. I. Usztyinov 1962. december 22-én felkereste Kádár Jánost, aki 1963. január 10-én a szovjet nagykövet útján a következő választ küldte a szovjet vezetőknek: „Megítélésünk szerint nagy és pozitív jelentősége volna, ha diplomáciai kapcsolat létesülne államunk és a Vatikán között. A továbbiakban nyilván e kérdés felmerülne a Vatikán és más szocialista ország viszonylatában is, amit szintén támogatni lehetne. Az ilyen viszony bizonyos lehetőségeket az egyház számára is adna, de a szocialista rendszer jobban ki tudná aknázni saját előnyére. Magyarország esetében ezt bizonyosnak tartjuk.”

Megállapodás a Vatikánnal 1964

A magyar–vatikáni kapcsolatok újrafelvételére 1963 májusában került sor. Az ekkor megkezdett tárgyalássorozat eredményeként 1964. szeptember 15-én Budapesten megállapodást kötött Magyarország és a Vatikán. A Külügy-minisztériumban aláírt okmány néhány gyakorlati megállapodást tartalmazott (a Szentszékre tartozó egyházi tisztségek betöltésének módja, a katolikus papok hűségesküje, a Pápai Magyar Egyházi Intézet helyzete), míg az okmányhoz csatolt jegyzőkönyv 16 pontban rögzítette a tárgyalássorozat folyamán érintett témaköröket. A megállapodásról kiadott közlemény szerint: „A két fél kifejezte azt a készségét, hogy a jövőben is folytasson véleménycseréket azzal a szándékkal hogy lehetőség szerint más kérdésekben is megegyezésre jussanak.”

Ez volt a Szentszék és a szocialista közösség egy tagállama között az első nemzetközi jogi érvényű megállapodás, amely a Vatikán részéről a szocialista Magyarország de facto elismerését is jelentette.

A megállapodást követően VI. Pál pápa (1963–1978) Hamvas Endrét kalocsai érsekké nevezte ki, és sor került öt új püspök felszentelésére is. A kinevezésekhez a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa megadta az előzetes hozzájárulást

A Pápai Magyar Egyházi Intézetnek 1965 februárjától ismét voltak magyar papi ösztöndíjas növendékei. A II. vatikáni zsinaton (1962–1965) részt vevő magyar zsinati atyák 1965. november 4-én meglátogatták az Intézetet.

1968-ban a magyar kormány meghosszabbította az egyházak számára 1948-ban, illetve 1950-ben biztosított államsegélyt. 1969-ben 11 újabb főpásztor kinevezésére került sor. Az 1970 nyarán megkezdett magyar–vatikáni tárgyalások eredményeként a vatikáni Egyházi Közügyek Tanácsa 1971. július 15-én megszüntette az 1957. július 16-i, a papok képviselői tisztség vállalását és politikai szereplését tiltó dekrétum hatályát.

A Mindszenty-kérdés „megoldása”

Az 1970 őszén megindult tárgyalások nyomán „megoldást nyert” a Mindszenty-kérdés is. 1971-ben a magyar kormány engedélyezte a bíboros külföldre távozását (1971. szeptember 28-án hagyta el hazánk területét). A magyar püspöki kar azzal a kéréssel fordult a pápához, hogy mentse fel Mindszentyt esztergomi érseki tiszte alól. A püspöki kar valamennyi tagja által aláírt levél indoklása szerint „…Mindszenty József lemondása vagy elmozdítása az esztergomi székről annyi év után nemcsak az állam részéről kívánt, hanem a hívek részéről is. S ha ez megtörténne, abból a magyar egyházra semmi kár sem származnék, sőt a magyar egyház helyzete jó nagy lépéssel előbbre kerülne, még akkor is, ha ily lépéssel az egyház helyzete körüli minden probléma nem nyerne megoldást.”

Az ez ügyben megindult magyar–vatikáni tárgyalások nyomán VI. Pál 1973. december 8-án kelt levelében felszólította Mindszentyt a lemondásra. A magyar egyházfő elzárkózott a kérés teljesítése elől, ezért a pápa december 18-i (és 1974. február 5-én nyilvánosságra hozott) döntése az esztergomi érseki széket egyházjogilag üresnek nyilvánította. VI. Pál pápa 1974. február 2-án Lékai Lászlót esztergomi apostoli kormányzóvá nevezte ki, majd – Mindszenty bíboros 1975. május 6-án bekövetkezett halálát követően – 1976. február 10-én esztergomi prímás-érsekké, május 24-én bíborossá kreálta. Miután az 1976-ig sorra került főpásztori kinevezésekkel Magyarországon az összes főpapi szék betöltést nyert, Lékai László kinevezésével – több mint negyedszázad múltán – ismét teljessé lett a magyar katolikus hierarchia.

Ilyen előzmények után tett Kádár János hivatalos látogatást – Giulio Andreotti miniszterelnök meghívására – 1977. július 7–9-én Olaszországban és találkozott – vatikáni meghívásra – VI. Pál pápával.

Az első szocialista főtitkár

Július 9-én a pápa – Kádár Jánossal folytatott négyszemközti megbeszélés után – az alább közölt beszédet mondotta:

„A látogatás, amelyet Ön ma itt tesz, kétségtelenül egyedülálló jelentőségű és különleges fontosságú esemény: ez majdnem a végállomását jelzi egy lassú, de félbe nem szakadt folyamatnak, amely az utóbbi 14 év folyamán, lépésről-lépésre haladt, közel hozva egymáshoz a Szentszéket és a Magyar Népköztársaságot, az eltávolodás és a feszültségek hosszantartó időszaka után, melynek visszhangja még nem halt el teljesen.

Ez a találkozás alkalmat nyújt Számunkra komoly elmélkedésekre: ezek szükségesek annak, aki a Szentszék részéről összefogta és előbbre vitte ezen közeledés kezdeményezését – amelyet már Tisztelt Elődünk, XXIII. János tett, földi létének vége felé –, szemben azzal, aki azon felelősségénél fogva, amelyet az államrend ráruház, hasonló kezdeményezésével, a magyar kormány részéről, a legfőbb és legtekintélyesebb kezdeményező volt.

Magát a kezdeményezést és annak eredményeit valóban sokan kísérik figyelemmel, éber és nem ritkán kritikus, vagy legalábbis megdöbbent szemekkel, s ezekre a történelem ítélete vár, lelkiismeretük ítéletén túl.

Ahogy hozzászokott az egymást követő váltakozó eseményekhez, amelyek jelzik kétezer éves történetének folyamatát, a Katolikus Egyház – és vele a Szentszék – nem riad vissza a merész döntésektől sem: ebben nem a pillanatnyi előny és népszerűség megfontolása vezérli, hanem az örökkévalóság felé irányuló vallási küldetésének alapvető követelményei, úgy ahogy saját elhivatottsága az ember, az Isten fia és képmása szolgálatára, jogainak méltó életre irányuló törvényes törekvéséinek szolgálatára, békében, igazságban, testvériségben, mely nem ismer határokat.

Hisszük, hogy a tapasztalat megerősíti a megkezdett út érvényességét: a párbeszéd útját a dolgokról, figyelemmel az Egyház és a hivők jogainak és törvényes érdekeinek védelmére, de ezzel együtt nyitottan az Állam aggodalmainak és tevékenységének megértésére azokon a területeken, melyek a sajátjai, s készen arra, hogy elősegítse, igazi vallási béke légkörében, a társadalmi élet minden alkotóelemének egységét és törvényes együttműködését a nemzeti közösség egyre nagyobb hasznára.

Ez azt jelenti, hogy a Szentszék és a magyarországi Egyház őszintén készek arra, hogy tovább haladjanak ezen az úton, világossággal és őszinteséggel, kellőképpen méltányolva mindazt, amit az Állam tett, hogy a maga részéről lehetővé tegye, kölcsönös megállapodások révén az eddig elért eredményeket, és azzal a hő óhajjal, hogy tovább lehet haladni haladóbb célok felé.

Tudjuk, hogy hasonló szándék az Ön részéről is ismételten kifejezésre jutott. Ez arra bátorít Bennünket, hogy bízzunk abban, hogy az Ön látogatása, azon kívül, hogy egy már megtett út fontos szakaszának megkoszorúzása, bizonyos értelemben újabb haladás előjele és ígérete a kölcsönös kapcsolatok, a kölcsönös megértés és egy pozitív együttműködés útján, a nemes ügyek szolgálatában, melyek nemcsak a magyar népet, de más népeket is és az egész emberiséget érintik, különösen a béke védelmében, és azért, hogy előmozdítsák a nemzetek társadalmi, gazdasági, kulturális és erkölcsi fejlődését.

A Szentszék tudja és méltányolja, hogy mennyit tehet ebben a tekintetben Magyarország, melynek történelme és sajátos földrajzi fekvése, Európa szívében, majdnem természetesen a béke szeretetére és óhajtására késztetnek. A magyar Kormány a maga részéről ki akarta fejezni a Szentszék azon készségével kapcsolatos megbecsülését, hogy hozzájáruljon egy olyan kötelezettséghez, mely közös szükségesség mindenki érdekében.

Nem felejthetjük el többek között, hogy éppen Budapestről érkezett először a Szentszékhez 1969-ben, az európai biztonság és együttműködés kezdeményezésének érdekében tett felhívás, amely azután a Helsinki Konferenciában öltött testet, amelyen a Szentszék nagy megtiszteltetéssel vett részt, annak a tudatában, hogy így járuljon hozzá egy magas szintű erkölcsi és politikai alap megszilárdításához az Öreg Kontinens népei közötti jobb együttélésért. Kifejezzük óhajunkat, hogy a Konferencia záróokmánya, amelyen rajta van az európai államok élete legfőbb felelőseinek aláírása, minden részében és az összes aláíró ország részéről, teljesen és hűen megvalósuljon azért, hogy Európa népei legelevenebb várakozásaikban és bizalmukban ne csalódjanak.

Ezzel a hő óhajjal kívánjuk kifejezni Önnek, Hitvesének és az ország tiszteletre méltó személyiségeinek, akik Önt elkísérik, üdvözletünket és jókívánságunkat.

Ezek után különösen szeretetteljes gondolattal kívánunk fordulni a magyar néphez, amely Nekünk annyira kedves és mindig jelen van gondolatainkban és imánkban. Szálljon rá a Magasságos áldása!”

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1977. június 14-i ülésén készült jegyzőkönyvben az eseményről a következőket olvashatjuk:

„A Vatikánban VI. Pállal folytatott, több mint egyórás, közvetlen hangú négyszemközti beszélgetésen Kádár elvtárs elmondotta, hogy két dolgot szeretne megköszönni a pápának:

– azt, hogy személy szerint is sokat tett a béke és a nemzetközi enyhülési folyamat megszilárdításáért. A katolikus egyház bölcsen felismerte az idők szavát;

– azt a türelmet és rugalmasságot, amellyel megbízottai tárgyalásaikat folytatták a magyar féllel, s elősegítették a magyar állam és a katolikus egyház viszonyának rendezését.

A megbeszélés során méltatta a pápa bölcs döntését, amellyel megoldotta az esztergomi prímási szék betöltését és Lékai László kinevezését.

Lékai érsek még rövid ideje viseli hivatalát, de máris megállapítható, hogy jól indult és megfelelően működik együtt a magyar állam vezető szerveivel. Kádár elvtárs elmondotta, hogy néhány nappal korábban beszélgetett vatikáni látogatásáról Lékai bíborossal, aki megkérte, hogy adja át üdvözletét a pápának.

Ami a magyar félt illeti, sohasem zárkózott el az egyház reális igényeinek figyelembevételétől, ugyanakkor kérjük az egyház vezetőitől az állam érdekeinek megértését. Feltétlenül ebben a szellemben kell előre haladni a további kérdések megoldásában, mert a helyzet igen kielégítő ugyan, de még nem ideális.

Válaszában a pápa kiemelten hangsúlyozta, hogy Kádár János azért szívesen látott vendég a Vatikánban, mert jelenlétével betetőzi egy hosszú, pozitív munka időszakának jó eredményeit. Ez reményt nyújt arra, hogy a magyar állam és a Vatikán jövőbeni kapcsolatai is ebben a jó szellemben fejlődnek tovább.

Kifejtette, mennyire örül a magyar állam és az egyház rendezett viszonyának. Az egyház sohasem kért és nem is fog olyasmit kérni, ami problémákat okozhatna a magyar kormányzatnak, mert őszinte szándéka, hogy ténylegesen előmozdítsa a szociális előrehaladást. Nem vonja kétségbe azokat az eredményeket, amelyeket ezen a téren Magyarországon elértek.

Viszonozta Lékai bíboros üzenetét és kérte annak tolmácsolását, hogy mindenben támogatni fogja őt, annak érdekében, hogy minél eredményesebben vezethesse a magyar katolikus egyházat.

A pápa a diplomáciai kapcsolatok kérdését csak indirekt formában említette: megkérdezte, kielégítő-e a Vatikánnal kialakult kapcsolataink jelenlegi rendszere, Casaroli, Poggi érsek és Miklós Imre államtitkár tárgyalási kapcsolata. Miklós Imrét korrekt tárgyalóként említette. Kádár elvtárs a jelenlegi kapcsolatrendszert kielégítőnek, a jövőben is fenntartandónak minősítette. Ezzel a pápa egyetértett.

A pápa két kérdést említett egészen futólagosan, amelyet véleménye szerint rendezni kellene, történetesen a templomi hitoktatás ügyét és a Magyarországon működő szerzetesrendek kérdését. Arra kérte a magyar felet, hogy tűzze napirendre ezeket a kérdéseket és tegye lehetővé Poggi érsek és Miklós Imre államtitkár találkozásait. Kádár elvtárs megígérte, hogy figyelmet fordítunk az említett kérdéseknek, megvizsgáljuk, lehet-e, s mit tenni azokban.

A pápa zárószavaiban teljes mértékben magáévá tette Kádár elvtárs megállapításait, hogy kölcsönös a felelősség azért, hogy az emberiség ne élje át egy mindent leromboló új háború rémségeit. Aláhúzta, hogy az egyház politikája nem változik a nemzetközi kérdések tekintetében, a Vatikán képviselői konstruktív szándékkal vesznek majd részt a belgrádi találkozón.”