Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

9. fejezet -

A végzetes szakadás. Az ortodox-neológ szétválás a magyar zsidóságban

KATZ, Jákob (Izrael)

A végzetes szakadás

Az ortodox–neológ szétválás a magyar zsidóságban

A magyar ortodox–neológ hitközség államilag elismert szétválása példa nélkül áll a világ zsidósága történetében. A felvilágosodás kora óta a zsidó társadalom elvesztette egykori egységét. Jó része ugyanis elhanyagolta vagy elhagyta vallási tradícióit, másik része viszont mereven ragaszkodott hozzá. E fordulat különböző szervezeti következményeket vont maga után. Ahol az állam feladta az egyház ellenőrzését, mint Észak-Amerikában, ott a zsidó lakosság különböző csoportjai szabadon szervezkedtek a nekik megfelelő stílusú és rítusú zsinagógák körül, túlnyomórészt az ortodox, a konzervatív és a reform irányzat vonzásában. Ezek versenyeztek és polemizáltak egymással, de nem tagadták meg a zsidó társadalmi szolidaritást. A nyugat-európai államokban a hitközségek csak a hatóságok engedélyével működhettek és ezek egy-egy államigazgatási egységben csak egy szervezetet ismertek el, amelyen belül különböző irányú vallási rítusok élhettek egymás mellett. Egy harmadik változat gyökeresedett meg Franciaországban. Itt Napóleon 1808-ban egy rabbinikus szinódust hívott össze, amitől azt várta, hogy a zsidó vallást hozzáigazítja a polgári élet követelményeihez. Mivel a gyülekezet döntései nem feleltek meg a várakozásainak, központi szervezetként az ún. konzisztóriumot rendelte a francia zsidóság fölé.

Haladók – óhitűek

A magyarországi szerveződés mind a három mintától eltért. Itt az 1870-es évek, azaz az egyenjogúság elérése óta, két országos szervezet képviselte a zsidóságot: az egyik az úgynevezett haladó vagy neológ hitközségeket, a másik az óhitűeket, vagyis az ortodoxokat. Olyan városok is voltak, amelyekben mind a kétféle hitközség működött. Mi volt e különlegesség oka?

Az emancipációt a mérsékelt liberalizmus kora hozta el. Prófétája és később a megvalósítója báró Eötvös József volt. Elsősorban az ő nevéhez fűződik az 1867:XVIII. törvénycikk, amely kimondta a zsidóság emancipációját. Eötvös az egyházak önkormányzatát kívánta megvalósítani. Az volt a terve, hogy minden vallás hívei saját erejükből állítsák fel szervezetüket, „hogy az állammal ne csupán különböző vallású egyének, hanem szervezett egyházi közösségek álljanak szemben”, mondta azokban az időkben, amikor a zsidó szervezet megalapítása ügyében fáradozott.

A reformkor dinamikus fejlődése következtében a magyarországi hitközségek nagy része heterogén elemeket vonzott magához. Sőt, több hitközség csak épp ilyen elemek elhelyezkedése vagy bevándorlása folytán jött létre. A sokfelől jött emberek nehezen „rázódtak” össze. A negyvenes évek végén újabb súlyos konfliktusképző elem bontotta meg a békességet: nevezetesen a vallási ellentétek, az újításokat kedvelő neológok és a hagyományokhoz hű ortodoxok közötti polémia. Sokan úgy gondolták, hogy az Eötvös miniszter által létrehozni szánt szervezet a felgyülemlett problémákat megoldja. Elsősorban a budapesti hitközség elöljárósága vélekedett így, akik között olyan kiváló személyek szerepeltek, mint Wahrmann Mór országgyűlési képviselő, publicista, doktor Hirschler Ignác a híres szemész-specialista. stb.

Nem volt titok, hogy a magyar társadalom elvárta a már egyenjogúvá vált zsidóságtól, hogy integrálódjon a nemzet szellemébe és kultúrájába. Ezt már a fővárosban élő széles zsidó rétegek – de nem csak az ott élők – már véghez is vitték, de ugyanakkor ezt a kulturális folyamatot széles körökben – főleg a Felvidéken – elítélték mint hűtlenséget és a zsidóság elárulását.

„Elitőr”, „Magyar Zsidó”

Ez a nézet röviddel az emancipáció elérése előtt fogalmazódott meg egy rabbigyűlésen 1865-ben Nagymihályban. A résztvevők minden nyelvi vagy más külsőségekben megnyilvánuló alkalmazkodást mint halálos bűnt bélyegeztek meg. Ez a mozgalom két forrásból táplálkozott. A neves, 1839-ben elhunyt pozsonyi Schreiber Mose rabbi tanítványai – némi kis túlzással – ezt mesterük hagyományának tartották. Ezt erősítette meg a Lengyelországból származó hásszid mozgalom híveinek befolyása, akik misztikus életmódjukat csak kizárólagosan – tehát zárt, gettószerű – zsidó környezetben tudták megvalósítani. Ez a hagyományos ortodoxia, amelynek a fő célja, hogy a megszokott életformát csorbítatlanul továbbadja a jövő nemzedékének. Hívei ragaszkodtak a jiddis nyelvű, főleg a talmudista nevelési rendszerhez. A mindenki számára kötelező népiskolát úgy amennyire eltűrték, viszont a jesivák, tehát a talmudista főiskolák helyett vagy mellettük működő rabbiképző szemináriumról hallani sem akartak.

A budapesti vezetés szemében az ortodox irányzat anakronizmusnak tetszett, ami ha tovább él, az emancipáció tulajdonképpeni célját veszélyeztetné. Tehát, amikor őket Eötvös megbízta, hogy az ország zsidóságából 1868 februárjában hívjanak össze egy képviseletet, akkor a hagyományos ortodox köröket egyszerűen kihagyták. Eötvös terve lényegét tekintve abból állt, hogy az egész magyar zsidóság által megválasztott kongresszus dolgozza ki az alapítandó intézményi szervezet alapszabályait. A meghívottak feladata az lett volna, hogy a kongresszus tagjai megválasztásának mikéntjéről döntsenek. A tanácskozások azonban felszínre hozták a jelenlévők közti vallási nézeteltéréseket. A többség az újító tendenciákat támogatta, míg a kisebbség a konzervatív szemléletet vallotta magáénak. Ez utóbbiak közül a Körösladányból való Krausz Zsigmond kétségbe vonta a közös kongresszus jogosultságát. Szerinte az ortodoxok és ellenlábasaik között hiányzik az a közös szellemi alap, amely nélkül lehetetlen a közös tanácskozás és szervezkedés.

Eötvös persze elvetette Krausz nézeteit, a miniszter csak egy zsidó hitről vagy egyházról volt hajlandó tárgyalni. Ezért végül egy közös kongresszus összehívásában és képviselők választásában egyeztek meg. Válaszul Krausz és hívei a propaganda mezejére léptek, és oda kívántak hatni, hogy minél több ortodox személyiséget küldjenek a hitközségek a kongresszusba. Krausz aktív munkatársa Farkas Albert hazafias publicista volt. Első lépésként Hitőr néven egyletet alapítottak. Az elnevezés híven visszaadta az egylet alapgondolatát, nevezetesen azt, hogy a hit veszélyben van és az egylet hivatott azt megmenteni. Az egylet felhívását három híres rabbi is – a pozsonyi Scheiber, a sátoraljaújhelyi Löw és az ungvári Eisenstädter – aláírta, de szövege nem az ő művük volt, ami abból is kitűnik, hogy az egylet céljai között a zsidóság magyarosítása is szerepelt. Ebben csak Farkas Albert hitt, de bizonyára nem az ungvári rabbi, aki két éve a nagymihályi vallási gyűlésen elsőként csatlakozott ahhoz a felhíváshoz, amely kiparancsolta az oktatásból a világi tárgyakat, és a tanítás egyedüli nyelvéül a jiddist tette meg.

A művelt dogmatikus ortodoxok rá voltak szorulva a neves karizmával rendelkező rabbik támogatására, mert csak nekik volt tekintélyük az egyszerű zsidó tömegek körében. Ugyanakkor ezek majdnem kivétel nélkül a hagyományos ortodoxiát képviselték. Tehát amikor a „nyugatos” ortodoxok a tudásukat és tapasztalatukat az egyetemes ortodoxia szolgálatába állították, valószínűnek tűnt, hogy fáradozásuk gyümölcsét nem ők fogják élvezni. Mégis, habozás nélkül az egész ortodoxia nevében felvették a harcot. A fő fegyverük az 1867–1870 között megjelent Magyar Zsidó című hetilap volt, amelyet először Farkas, majd Krausz szerkesztett. A magyar jelző ellenére a lap fele német nyelven jelent meg, hiszen a magyar irodalmi nyelv csak lassan nyert tért ezekben a körökben. Az újság elsősorban Krausz szemléletét népszerűsítette, jelesül azt, hogy az ortodox és neológ zsidóság együtt összeférhetetlen, tehát az ortodoxokat csak hithű küldöttek képviseljék a kongresszusban. Az ellenpárt vezetősége persze szintén aktívan agitált. A küldöttek megválasztása sok korteskedés és botrány között zajlott, amelyet a neológok elbizakodottsága és az ortodoxok makacssága jellemzett.

A szakadás kongresszusa

A kongresszus 1868 decemberében ülésezett. Az elnökség azzal az érveléssel akarta fenntartani az egységet, hogy a közgyűlés csak a hitközségek külső szervezeti formájáról fog dönteni, s vallási kérdéseket nincs hivatva tárgyalni, ezeket minden községben a helybeli viszonyok szerint kell megoldani. A hagyományos ortodoxok viszont azt követelték, hogy a kongresszus kötelezze magát arra, hogy döntéseit a vallási törvényeknek veti alá, mégpedig olyan módon, ahogyan ezek a Sulchan Aruchban („Terített asztal”), azaz az ortodox életet irányító kódexben le vannak fektetve. Ez nem jelentett volna kevesebbet – s ezt ők nem is tagadták –, hogy a kongresszus az ortodox rabbik javára mondjon le az önállóságáról. A közgyűlés ezt visszautasította. Erre 48 képviselő, köztük neves rabbik, akik a Hitőr egyletet alapították, elhagyták a tanácskozást. A visszamaradottak azonban tovább vitatták a többség javaslatait.

A kongresszus végül mint egy „csonkaparlament” hozta létre az országos szervezetet. Eötvös szemében az ortodoxok kivonulásával maga a kongresszus nem vesztette el a jogalkotó képességét. Sietett is a szervezet alapszabályait a király aláírásával szentesíttetni. Abban bízott, hogy a zsidóság ezt – régi szokásai szerint – tiszteletben fogja tartani. Kissé humorosan írta államtitkárának a miniszter: „a zsidók annyiban Salamon bölcsességének örökösei, hogy a fait accompliket mindig elismerik”. Eötvös zsidó kortársai is úgy viselkedtek volna, ahogyan ő elvárta, ha a szervezet tervét királyi rendeletként hozza az ortodoxok tudomására. Ő azonban ezt elmulasztotta és – mint liberális államférfi – letért a hagyományos útról. A kongresszus előkészítésének idején büszkén írta fiának, hogy kilátás van olyan dolgot véghez vinnie, „mely még eddig sehol se sikerült”. Az újdonság abban állt, hogy ő a király hű alattvalóinak a kezükbe adta a önmagukra nézve kötelező törvények megfogalmazását.

A legnagyobb meglepetésre azonban a zsidók ebből azt a következtetést vonták le, a törvény elfogadása szintén csak rajtuk múlik. Vagy legalábbis feltételezték, hogy a hatóságoknak nincs határozott akarata a törvény érvényesítésére. A Hitőr vezetősége a királyi szentesítés ellenére továbbra is igyekezett a kongresszus határozatait a gyakorlati életben meghiúsítani. Az alsóbb szintű hatóságok rendeletet kaptak, hogy a kongresszuson alkotott szabályokat a zsidó hitközségek tudomására hozzák. Az ortodox vezetőség azonban felszólította híveit, hogy végrehajtásukkal szemben gyakoroljanak passzív ellenállást.

A Hitőr vezetősége az országgyűléshez folyamodott, kérve az ortodox zsidóság felmentését a kongresszusi döntések kötelezettségei alól. Az ortodoxia jelszava a lelkiismereti szabadság lett, ezzel nyerték meg a parlament többségének és a liberális közvéleménynek a támogatását. Nem kisebb személyiségek, mint Deák és Jókai szólaltak fel az érdekükben. Végül 1870. március 18-án a képviselőház kimondta, hogy a kongresszus szabályai nem kötelezőek az ortodoxiára. Az ortodoxok tehát látszólag elérték céljukat. Hitközségeik autonómiája sértetlen maradt. A politikában tapasztalt Farkas Albert azonban meggyőzte a Hitőr vezetőségét, hogy nekik is a kongresszus szervezetével párhuzamos országos intézményt kell alapítaniuk, mert csak ez tudja a neológok befolyását ellensúlyozni. A tervet a neves rabbik hozzájárulásával elfogadták és hosszabb procedúra után a parlament szentesítésével megvalósították.

Most egy újabb körülmény, a két szervezet versengése bontotta meg a zsidó társadalom békéjét, ugyanis mindkét szervezet vezetősége abban volt érdekelt, hogy minél több hitközség csatlakozzék hozzá. Sok hitközségben nem tudtak megegyezni a csatlakozás kérdésében. Így többen közülük lemondtak a döntésről, és inkább megmaradtak a kongresszus előtti állapotban, amiért a status quo nevét kapták.

A Hitőr egylet egy bizottságot választott az ortodox szervezkedés felügyeletére. A rabbik az elválás eszméjét szentesítették, és nemcsak a neológ intézményeket kárhoztatták, hanem a status quo függetlenségi törekvéseket is. Úgy vélték, hogy ahol a többség hagyományhű maradt, ott köteles a hitközség az ortodox szervezetbe belépni, viszont ahol a többség neológ volt, ott az ortodox kisebbségnek ki kell válni és független hitközséget alapítani és azt az ortodox szervezethez csatolni. Ezt a programot nagyjából meg is valósították az akkori, valamint a jövendőbeli nemzedékek nem csekély kárára és bánatára. Sok fájdalmat okozott a szétválás ott, ahol családi kötelékek bomlottak fel miatta. Testvérek idegenedtek el egymástól, tervezett házasságokat bontottak fel.

*

Valójában a szétválás következtében a felvilágosodottak elszakadtak a zsidó hagyományt tápláló életmódtól és elvesztették a zsidó kútforrások befolyását, ez pedig szellemi elszegényedést, nem ritkán elidegenedést, sőt öngyűlöletet idézett elő. Az ortodoxok viszont a hagyományhűségüket csak a társadalmi és kulturális elzárkózás által tudták fenntartani. Az egész magyar társadalom lett szegényebb, mert könnyebb lett volna egy kiegyensúlyozott vallási kisebbséggel együtt élni, mint két szélsőséges töredékkel.