Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

8. fejezet -

A szabad egyházak indulása

SZIGETI Jenő

A szabadegyházak indulása

Az elmúlt két évszázad protestáns vallásos ébredésének nyomán született újprotestáns vallásközösségek, szabadegyházak Magyarországot is magukon viselik történelmi indulásuk jellemző jegyeit. II. József türelmi rendelete (1781) mélyreható változásokat indított meg a magyarországi protestantizmusban. A papi vezetést hangsúlyozó hierarchikus irányzat, valamint a vezetési igényeiről lemondani nem akaró világi elem küzdelme arra az útra vitte az egyházat, hogy jogi garanciákat keressen és találjon léte biztosítására. Az egyes ember személyes hitéről a hangsúly egyre jobban az egyházközösség a gyülekezet társadalmi szerepére, befolyására került. A folyamatot jól követhetjük a múlt század eleje óta a presbitériumok összetételének alakulásában, a papválasztási botrányok és a helyi gyülekezetek életének számos apró elemében.

Dobos János (1804–1887) nagyhírű református lelkipásztor szerint „a nép közelről nézi a vitát, figyel, de kizárólag egyikhez vagy másikhoz fordulni nem fog, mert neki okos vallás kell (kiemelés tőlünk – a szerk.), az ügyet mindenesetre nem a rendszerzők, hanem a nép egészséges széke maga dönti el.” A nép pedig döntött. Az 1848–49. évi szabadságharcot követő csalódásban megerősödött a szekularizáció, a vallásos közömbösség. Az egyik protestáns folyóirat az 1850-es években így panaszkodik: „Templomaink sok helyen a szó legvalódibb értelmében üresek. A hideg falaknak szól az Ige s nemcsak a láthatatlan, hanem még a látható egyház is az örvényhez közeleg. Éneklő családot, ahol a biblia és a jó öreg Szikszai éltetnék a keblet, alig találni.” A korabeli híradások megdöbbentő közömbösségről, érdektelenségről adnak hírt.

A szekularizációnak ez a fajtája nem a dogmák, a vallásos tanítások, hanem a keresztyén életgyakorlat, a morális magatartás meggyengülése, elerőtlenedése volt. Ezen a háttéren természetesen az induló szabadegyházi mozgalmak elsősorban egy morális megújulást, társadalmilag „hasznosabb hitet” hirdettek és valósítottak meg. Aki valamelyik hívő közösségnek tagja lett, az testvérekre talált, akik készek voltak segíteni nemcsak szép szavakkal, hanem kézzelfoghatóan is. Természetesen ezekhez a kis zárt közösségekhez való tartozásnak viszont nem annyira dogmatikai, mint inkább morális feltétele volt. A rendelkezésünkre álló múlt századi másodlagos dokumentumok azt igazolják, hogy ez az etikus vonás nagyon erős volt végig a szabadegyházi közösségben. Lényegében ezeknek a közösségeknek embrionális teológiájuk volt. A puritán biblicitás alapján néhány sarkalatos keresztyén tanítást hangsúlyoztak, állítottak új fénybe, amely eltért a hivatalos egyház múlt századi gyakorlatától, és ugyanakkor egy szigorúan ellenőrzött, jellegzetesen, puritán gyökerű életformát valósítottak meg.

A „hasznos vallás”

Ez a gyakorlat jól megfelel a népi vallásosság természetének Amíg a tételes vallás fogalmi rendszerbe szervezi mindazt, amit az Ige a kinyilatkoztatáson kereresztül közöl, addig a népi vallás nem fogalmi rendszerekben gondolkodik, „hanem felső tekintély által hitelesített igazságegyüttesben, melyet a nép, egyéni módon, szubjektíve értelmez”. Ezért R. Manselli szerint a népi vallásosságban az érzelmi és a célirányos, azaz a hasznos elemek kerülnek előtérbe, a tételes vallások logikai eleme helyett. Ezért a nép számára a vallásnak az a haszna, hogy a gyakorlati életben igazítson el. A vallás és az élet – ugyanaz, és ezért azokban a kis protestáns felekezetekben, szabadegyházakban, amelyek népi gyökerűek, a morális törekvések mindig fontosabb szerepet játszottak, mint a logikai, dogmatikai elemek.

A vallásosságnak ez a modellje élt – ugyan módosult körülmények között – egészen a második világháborúig. A szabadegyházaknak ez az erőteljes morális attitűdje magyarázza többek közt azt is, hogy a Tanácsköztársaság bukása után miért kapcsolódtak sokan azok közül a szabadegyházakhoz, akik az első világháború csalódása után morális értékeket kerestek és véltek találni a kommunista eszmékben.

A szabadegyházi közösségek az utóbbi negyedszázadban felértékelődtek, és ezzel párhuzamosan társadalmi helyzetük is változott. Ugyanakkor ez a megváltozott helyzet arra inspirálta, késztette a kisegyházakat, hogy alapvető tanításaikat kodifikálják. A különböző szabadegyházi közösségek hitvallásai és szervezeti szabályai tanúsítják ezt a folyamatot.

A protestáns kisegyházak, szabadegyházak életstílusukkal, életformát teremtő közösségeikkel hatnak a társadalomra és nem tanításaikkal. Ezért megismerésük érdekében elsősorban életmódjukat, az életről alkotott felfogásukat kell megismerni. Ezt a jellegzetes, puritán gyökerű életformát egy jellegzetes történeti konstellációban élik meg ezek a vallásos kisközösségek. Társadalmunkban elfoglalt helyük megértése szempontjából döntő egyrészt az állam és az egyház, valamint a történeti egyházak és a szabadegyházak kapcsolatának vizsgálata.

Történelmi és megtűrt egyházak

A magyarországi kisebb protestáns egyházak (szabadegyházak) a puritán kegyesség örökösei, amellyel együtt jár egy jellegzetes vallásszabadsági eszme: az állam és az egyház szétválasztása. Ez a vallásszabadsági modell először az Egyesült Államokban valósult meg a történelemben, de hazánkban is hamar jelentkezett. A jakobinus alkotmánytervezet kialakítása közben Hajnóczy József ismertette először ezt az elvet. A reformkori országgyűléseken, az 1848–49. évi szabadságharc idején is sokszor megfogalmazódtak ezek az elvek, sőt Eötvös József is érvényesíteni szerette volna a „szabad állam, szabad egyház” elvet a maga egyházpolitikai törekvéseiben.

A különböző szabadegyházi közösségek a múlt század közepén – 1849 után – jelennek meg Magyarországon. Vallásszabadságuk, közjogi helyzetük a következőképpen alakult:

Az 1849–1867 közötti neoabszolutizmus jellemzője a jognélküliség. Szabadegyházi közösségeknek nem a joga, hanem a léte kérdéses. Mind a történelmi egyházaknak, mind az egyes állami hatóságoknak az a törekvése, hogy a szabadegyházi közösségeket ne úgy tüntesse fel, mint vallásos szervezeteket, hanem mint kommunisztikus mozgalmakat, amelyek nemcsak az egyházak belső rendjét, hanem a társadalom alapvető rendjét is veszélyeztetik. Ennek csak annyi volt az alapja, hogy a szabadegyházi közösségek tagjai nagyrészt kétkezi munkásemberek voltak, akik nem a klerikális, hierarchikus rend szerint szervezett egyházakban akarták élni hitéletüket, és gyülekezeti közösségükön belül megvalósították az egyenlőséget. Főként az egyházak által erőszakolt, karhatalmi közreműködéssel végrehajtott gyermekkeresztségek, valamint a történelmi egyházak rendje szerint követelt házasságkötések és a temetések körül éleződött ki a helyzet.

1868–1895. A kiegyezés (1867) után a többi polgári jog követeléssel együtt előtérbe került a vallásszabadság kérdése is. A parlamentáris csatákban egyre többször esett szó a kisebb protestáns, szabadegyházi közösségek vallásszabadságáról, amellyel a liberális gondolkodást vallók egy új vallásszabadsági törvény megalkotása mellett érveltek. A parlamenti csatározásoknak egyetlen kézzel fogható eredménye az lett, hogy Eötvös József 1868. augusztus 28-án rendeletben tette lehetővé azt, hogy a szabadegyházi közösségek tagjainak gyerekeiről, halottairól és házasságkötéseiről ne régi egyházuk intézkedjék, ne ott jegyezzék anyakönyvbe – hiszen ekkor még polgári anyakönyvezés Magyarországon nem volt –, hanem a helyi hatóságok készítsék el ezt a hivatalos jegyzéket. Ez több helyen – ahol a helyi hatóság képviselői liberális szelleműek voltak – megoldotta a kérdést, de sok helyen tiltakozást váltott ki. Azt is tudjuk, hogy több történelmi protestáns egyház is tiltakozott ez ellen a rendelkezés ellen.

Tanácsköztársaság: szabadság

1895–1919. 1895-ben hosszú küzdelem után sikerült az ún. vallásszabadsági törvényt elfogadtatni az országgyűléssel. A törvény biztosította ugyan a vallásszabadságot, de egyrészt jogi különbségeket tett a bevett – vagyis az eddigi történelmi vallásfelekezetek – és a törvény alapján később elismert vallások között, másrészt – és ezt a törvényt követő évtizedek igazolták – létrehozott egy harmadik kategóriát, az el nem ismert közösségek vagy másként a megtűrtek kategóriáját. Ebbe a kategóriába tartozott az 1905-ben elismert Baptista Egyház kivételével a többi szabadegyházi közösség is.

A legtöbb szabadegyházi közösség, vagyis a megtűrt egyházak jogai korlátozottak voltak, istentiszteleteikhez rendőrhatósági engedélyre volt szükség és ügyeik nem a Vallás- és Közoktatásügyi, hanem a Belügyminisztérium hatáskörébe tartoztak. De a baptisták jogi helyzetét sem lehet vallásszabadságnak tekinteni, hiszen az egész ország területén csak egy egyházközösség alakulását engedték meg, a helyi gyülekezetek lényegében kiszolgáltatottak voltak a szolgabíróknak, az államigazgatás helyi szerveinek.

Ezen a joggyakorlaton csak a Tanácsköztársaság változtatott. 1919. április 17-én kiadott rendeletében többek között kijelentette: a vallást minden ember magánügyének tekinti, és vallása szabad gyakorlatát mindenki számára biztosítja. „A Tanácsköztársaság a forradalmi rend ellenségének tekinti mindazokat, akik vallása szabad gyakorlatában bárkit is megakadályoznak, vagy megzavarnak.”

Horthy-rendszer: betiltás

1920–1944. A Horthy-korszakban lényegében az 1845: XLIII. törvénycikk alapján a korábbi helyzet folytatódott olyan formában, hogy az állam politikai mozgalmakként, egyesületekként kezelte a szabadegyházi közösségeket. Ezért a csendőrség és a Belügyminisztérium ellenőrzési körébe utalták az úgynevezett „szekták” működését. Az istentiszteleteket rendőri felügyelet alá vonták, engedélyadáshoz kötötték, s be nem jelentett istentiszteletekért büntetéseket szabtak ki. Ugyanakkor 18 éven aluliak nem látogathatták ezeket az istentiszteleteket.

A második világháború elején, 1939. december 2-án a szabadegyházi közösségek mindennemű működését, istentiszteleteit belügyminiszteri rendelet tiltotta meg. A második világháború előtt nemcsak azért üldözték és tekintették másod-, harmadrendű állampolgároknak a kisegyházak tagjait, mert ezt az államhatalommal összefonódó ún. történelmi egyházak így igényelték, hanem azért is, mert tagjainak többsége a kizsákmányolt, elnyomott osztályokból került ki. Üldözött helyzetük része volt társadalmi helyzetüknek.

Egyenrangúság, 1947

1945–1948. 1944–45-ben a felszabadított országrészeken hamarosan megindult az egyházi élet. A Vörös Hadsereg engedélyezte a templomok megnyitását. Ez a szabadegyházi gyülekezetekre is vonatkozott. Az új magyar állam hatálytalanította az 1938: XVII. törvénycikket, amelynek alapján 1939 decemberében betiltották a szabadegyházi közösségeket. A felszabadulás utáni első években az antifasiszta, nemzeti összefogás politikai programja érvényesült. Ebben az időszakban szabadon működhettek a szabadegyházi közösségek, de a kormány még nem tűzte ki célul az állam és az egyház szétválasztását.

A kisegyházak az 1940-es évektől kezdve közös összefogással próbálták vallásuk szabad gyakorlatát elősegíteni és biztosítani. Ennek a törekvésnek az eredménye az 1944 őszén létrejött Szabadegyházak Szövetsége.

A szövetségnek kezdettől fogva az volt a programja, hogy hangot adjon a polgári vallásszabadság elvének, amelynek lényege az állam és az egyház szétválasztása. A Szabadegyházak Szövetsége már 1945 márciusában emlékiratot intézett az ideiglenes magyar nemzetgyűléshez. Az emlékirat fő gondolata: „új vallásügyi törvényt kérünk”. A kért, új vallástörvény az állam és az egyház radikális szétválasztását célozta.

Az emlékiratban a többi közt a következőket olvassuk: „Amikor mi, magyar szabadegyházak megszólalunk, … tesszük ezt lelkiismeretünk indításából és annak a becsületes és következetes hazafiúi magatartásnak a jogán, amellyel mi – biblikus és antifasiszta meggyőződésünk kifejezésre juttatása folytán – az elmúlt rendszer mostoha bánásmódját idéztük fel a fejünkre. Az egykor elnyomott egyházak képviselői szólnak tehát az egykor elnyomott pártok hatalmon lévő képviselőihez, abban a hitben és reményben, hogy végre elmúltak azok az idők, amikor ember és ember, egyház és egyház között áthidalhatatlan korlátok emelkedtek.” A javaslat lényege a következő volt: „mindenkinek legyen meg a joga, hogy teljesen szabadon gyakoroljon bárminő vallást, vagy ne gyakoroljon semminő vallást, vagyis ateista legyen. Teljesen megengedhetetlen, hogy a polgárok között jogi különbségek legyenek a szerint, hogy milyen vallásúak. Feltétlenül meg kell szüntetni azt, hogy hivatalos okiratokban a polgárok ilyen vagy olyan hitvallásáról akár említés is történjék.”

A vallásszabadság gondolatának ébrentartására szervezte a Szabadegyházak Szövetsége a demonstratív jellegű vallásszabadsági napokat. A szövetség célkitűzései maradéktalanul egybeestek az egyre jobban kibontakozódó demokratizáló folyamattal. A Szabadegyházak Tanácsa jogelődjének vezetői már 1947 áprilisában sajtónyilatkozatban kijelentették: „Mi a magunk részéről azt az egyedül evangéliuminak nevezhető álláspontot fogadhatjuk el, hogy a törvénnyel kényszerített iskolai vallásoktatást teljesen meg kell szüntetni”. Ehhez az első pillanatra különösnek tűnő nyilatkozathoz csak annyit, hogy a kötelező hitoktatás a felnőtt keresztséget valló szabadegyházi közösségek számára azt jelentette, hogy egy idegen, régen elhagyott vallás hittanát kényszerítették a szabadegyházakhoz tartozó hívő szülők gyermekeire.

Az állam és az egyház szétválasztásához az első fontos lépés az 1947: XXXIII. törvénycikk, mely a bevett és az elismert vallásfelekezetek között, az elismert vallásfelekezetek hátrányára fennálló különbségek megszüntetéséről rendelkezett. A törvénycikk előkészítése során dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor tárgyalásokat folytatott az illetékes kormányszervekkel. Ezek az intézkedések történelmünk során először tették egyenrangúvá a hazánkban lévő egyházakat és vallásfelekezeteket, megszüntették a kisegyházakra nézve diszkriminációs rendelkezéseket. Az új magyar állam biztosította a kisegyházak működésének összes feltételét és felszabadította őket a múltbeli megalázott helyzetükből.

*

A fordulat éve után változott a helyzet, hiszen egy diktatórikus rendszer nem képes eltűrni egy demokratikus szabályok között élő egyházat. Ezért a szabadegyházak életében egy új, kihívásokkal teli negyven esztendős időszak következett. Ennek vizsgálata új feladat lehet.