Ugrás a tartalomhoz

História 1991-056

Glatz Ferenc , Gergely Jenõ , Balogh Margit , Rosdy Pál , Csohány János , Benda Kálmán , Balogh Júlia , Szigeti Jenõ , Katz, Jakob , Ólmosi Zoltán , Balogh Margit , Varga György, T. , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Havas László , Held József , Stark Tamás , Glatz Ferenc , Fodor István , Vörös Károly , Lakner Judit , Dózsa Katalin, F. , Maróti Egon , Vass Henrik , Kovács Éva , Sándor Pál , Borus József , Péter Katalin

História

4. fejezet -

A katolikus társadalmi tanítás. A II. vatikáni zsinat után

ROSDY Pál

A katolikus társadalmi tanítás

A II. vatikáni zsinat után

A magyar közönség széles körben – az ismert politikai okok miatt – nem ismerkedhetett meg az 1962–1965 között tartott II. vatikáni zsinat állásfoglalásaival. Ezért kértük fel Rosdy Pált az utóbbi két és fél évtized társadalmi tanításainak összefoglalására. (A szerk.)

A száz évvel ezelőtt, 1891. május 15-én megjelent Rerum novarum kezdetű enciklikától, XIII. Leó pápa (1878–1903) nagy tanító körlevelétől számítjuk a katolikus egyház társadalmi tanítását, mely távolról sem zárt tanrendszer. Nem is lehet az. Nyomon követhetők benne a katolikus tanítás egészéből eredő alapelvek mint kiindulópontok, ugyanakkor világosan kirajzolódnak a változó társadalmi fejlődés által felvetett új problémák megoldását célzó új mozzanatok.

Száz év – hét enciklika

E tanítás fejlődésének mérföldkövei kétségtelenül az elmúlt száz év pápáinak szociális enciklikái. Negyven évvel a Rerum novarum után, 1931-ben jelent meg XI. Pius pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikája. A 70. évfordulóra látott napvilágot XXIII. János pápa Mater et Magistra enciklikája (1961). VI. Pál pápa Populorum progressio körlevele 1967-ben lepte meg a világot. II. János Pál pápa több szociális körlevelet adott ki: 1981-ben a Laborem excercens kezdetűt, 1987-ben a Sollicitudo rei socialis-t, idén (1991) pedig a Centesimus annus-t. Szoros értelemben tehát hét társadalmi kérdésekkel foglalkozó pápai enciklika jelent meg e száz év alatt, mindenesetre gyorsuló egymásutánban. Ebben a gyorsuló ütemben nemcsak az egyes pápák személyes érdeklődése jut kifejezésre, hanem sokkal inkább a társadalmi-gazdasági fejlődés gyorsuló változásai világunkban.

A tanítás megismeréséhez nagyon fontos forrás a II. vatikáni zsinat (1962–1965) Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója, mely az egyház és a mai világ viszonyát tárgyalja. Továbbá mindenképpen említeni kell két püspöki kar világszerte feltűnést keltett dokumentumát, ún. pásztorlevelét: az Egyesült Államok katolikus püspöki kara 1986-ban Gazdasági igazságosság mindenkinek címmel, az osztrák püspöki kar 1989-ben adott ki – az osztrák társadalmi és gazdasági viszonyokra alkalmazott – szociális pásztorlevelet.

„A fejlődés a béke új neve”

Milyen fejlődést mutat a katolikus társadalmi tanítás a II. vatikáni zsinat után? Azért indokolt ez a kérdésfelvetés, mert – ha a hazai tájakon ezt nem is lehet igazán érzékelni – az 1962–1965 között lefolyt II. vatikáni zsinat (a katolikus egyház történetének 21. egyetemes zsinata) óriási szemléleti változásokat indított el a katolikus keresztény gondolkodásban és tevékenységben egyaránt. Ennek leglényegesebb vonásai:

1. A történeti látásmód térhódítása. A Biblia maga is történetileg létrejött, különböző műfajokban írt hittani tanítás, a keresztény hagyomány leírt része. A belőle levont hittételek is adott korban, történeti körülmények között nyertek megfogalmazást. értelmezésük tehát csak úgy hiteles, ha az egyház ezeket a történeti körülményeket figyelembe veszi és mai hithirdetésében is tudomásul veszi a mai ember adottságait.

2. Ebből következik, hogy a zsinati szellem fontos vonása az egyes országok, régiók helyi egyházainak viszonylagos autonómiája, például a társadalmi kérdésekben, a helyi viszonyok, kulturális körülmények terén. Ez a „sokféleségben megvalósuló egység” egyébként a keresztény egységtörekvések szempontjából is döntő. Enélkül nem képzelhető el az annyira óhajtott egység.

3. A zsinat elismerte a „földi dolgok jogos autonómiáját”, vagyis azt, hogy az emberi „közösségeknek is megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésről lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell”. A 42. pontban ezt olvassuk: „Az egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez.”

1967. VI. Pál pápa Populorum progressio enciklikájának szállóigévé lett mondata: „A fejlődés a béke új neve”. A gazdasági fellendülésben lévő Európában az volt a közfelfogás, hogy a fejlődésnek, így a harmadik világ fejlődésének is csupán gazdasági rugói vannak. A pápa ezzel szemben arra mutatott rá, hogy a fejlődés nem kizárólag gazdasági kérdés, hanem szociális és szellemi fejlődés kérdése is. A világméretű szolidaritás követelményét állította a középpontba. (Eladósodás, igazságos nemzetközi gazdasági rend.)

1971. VI. Pál pápa Octogesima adveniens apostoli levelének nyilván azért is nem adott enciklika-rangot, mert a zsinati autonómia-elvnek megfelelően nem kívánt általános érvényű tanítást adni, inkább olyan irányelveket, amelyeket a különböző és egymástól eltérő társadalmi-gazdasági viszonyokra kell alkalmazni.

1981. II. János Pál, aki a keresztény etika professzora volt korábban a lublini katolikus egyetemen, Laborem exercens enciklikájában az ökonomizmus szemléletével szemben azt hangsúlyozta, hogy „az emberi munka abba a veszélybe kerül, hogy a gazdasági kényszerek függvényévé fokozódik le”. A munka új kultúrájának képét vázolta fel. „Az emberi személynek elsőbbsége van a dologgal szemben, a munkának a tőkével szemben” – hangoztatta. A gazdasági élet több szerinte, mint tárgyi folyamat.

1987. A Sollicitudo rei socialis enciklikában II. János Pál a fejlődésben való lemaradás okát az ipari országok gazdasági és politikai struktúráiban és mechanizmusaiban látja. Ebben a vonatkozásban először használta „a bűn struktúrái” kifejezést, vagyis azt, hogy vannak bűnös társadalmi struktúrák. Ezek mélyén, gyökerében személyes erkölcsi bűnök húzódnak meg (kapzsiság, hatalomvágy stb.).

Személyiség – szolidaritás

A katolikus egyház – Johannes Schasching osztrák jezsuita szociológus, római professzor szerint – szívós és nagyon következetes munkával fogalmazta meg a maga társadalmi tanításában a gazdasági és társadalmi rend következő négy alapelvét: 1. Személyiségi elv. Minden gazdasági és társadalmi rendszernek azzal kell magát igazolnia, hogy szolgálni tudja minden ember méltóságát és kibontakozását. 2. A szolidaritás elve. Ez jogot és egyben kötelezettséget jelent a felelősségben való osztozásra a társadalmi élet minden szintjén. 3. A szubszidiaritás elve. Eszerint amit az egyes ember önmaga megvalósíthat, azt egy közösség nem veheti el tőle. Amit pedig egy kisebb közösség képes önmagában megvalósítani, azt nem ragadhatja magához egy nagyobb csoport, vagy éppen az állam. 4. A közjó elve. A társadalmi pluralitás önmagában nem szavatolja mindenki javát. Az egyes társadalmi alakulatoknak ahhoz, hogy megvalósíthassák céljukat, szükségük van támasznyújtó segítségre, az állam koordináló tekintélyére.

Ezen alapelveken kívül számos olyan elvet lehet még levezetni e katolikus tanításból, mint például a tulajdonhoz, a munkához való jog, a közös felelősségvállaláshoz és döntéshez való jog stb.

Egyház és marxizmus

Az enciklikák száz év óta változó súllyal, de félreérthetetlen elítélő módon foglalkoztak a marxi szocializmus, később a „reálisan létező szocialista rendszerek” bírálatával. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy milyen motívumok alapján történt ez a bírálat. Nem egyszer érezhette úgy a tárgyilagos olvasó, hogy a kapitalizmus értékelése inkább az elvek alapján történt, míg a szocializmus elítélése a gyakorlat ellentmondásai alapján volt kézenfekvő, jóllehet tömegek egyetértésével találkozott az a szemlélet, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági rendszerek hosszú távon nyilvánvalóan életképtelenek, mert nem emberszabásúak.

Az 1991. május 1-jén kelt Centesimus annus enciklika – az 1989. évi fordulat után immár – világosabbá tette ezt az értékelést. Az enciklika legfontosabb mondanivalója a következő mondatokban olvasható: „A marxista út zátonyra futott, de a világon továbbra is fennállnak a kirekesztésnek és kizsákmányolásnak a formái – különösen a harmadik világban –, valamint az emberi elidegenedés jelenségei, főként az iparosodott országokban, amelyekkel szemben az egyház nyomatékosan felemeli a szavát.” Majd később így folytatja a pápa: „Fennáll annak a veszélye, hogy egy radikális kapitalista ideológia terjed el, mely elutasítja még csak a megfontolását is a szociális problémáknak, mivel azt hiszi, hogy mindenféle kísérlet ezek megvitatására már eleve kudarcra van ítélve, megoldásukat valamiféle vak hitben átengedi a piaci erők szabad kibontakozásának.” Lényegében ez az enciklika azt a kérdést teszi fel, hogy vajon a szocializmus csődje a kapitalizmus győzelmét jelenti-e? Erre az enciklika tanítása szerint úgy lehet válaszolni, hogy attól függ, mit értünk kapitalizmuson. Ha olyan gazdasági rendet értünk rajta, mely helyesen értelmezett és szociálisan kötött magántulajdonon nyugszik, és elismeri az egyének és gazdasági csoportok gazdasági kezdeményezését, a piac és nyereség jogos funkcióját, és egyáltalán a közjó szolgálatában elkötelezett, akkor a válasz a pápa szerint biztosan „pozitív”.

De ha kapitalizmuson olyan rendszert értünk, amelyben a tőke uralkodik az emberen, és a munkát áruvá alacsonyítja, amelyben a gazdaság elveti a közjó szolgálatát, akkor a válasz a pápa szerint határozott „nem”.

*

A katolikus társadalmi tanítás – mint már említettem – szükségszerűen dinamikus jellegű, nem valami statikus öntet. Új problémák új megoldások kísérlete elé állítják a jövőben is.

Wolfgang Schmitz osztrák közgazdász, az osztrák Nemzeti Bank volt elnöke, egykori néppárti pénzügyminiszter, mindenesetre már néhány nappal a Centesimus annus megjelenése után élesen felvetette azt a kritikát, hogy a katolikus társadalmi tanítás nem nélkülözheti a „szaktudás, szakismeretek” alapelvét. Ez a kritika azt az alapkérdést veti fel, hogy a gazdasági élet törvényszerűségei vajon mennyire teszik lehetővé a külső, szociális szempontú beavatkozást? Vajon az öntörvényű és hatékony gazdasági rendszer szociális szempontok szerinti korlátozása helyett nem az-e a feladatunk, hogy kiépítsük a sokat emlegetett és több európai országban több-kevesebb sikerrel alkalmazott „szociális hálót”? Főleg pedig arról van szó, hogy a társadalmi kérdések kezelése múlhatatlanul szükségessé teszi a szociológiai, gazdasági tájékozódást. Nyilván ezért nyilvánította II. János Pál pápa az idei esztendőt „az egyház társadalmi tanítása évének”.