Ugrás a tartalomhoz

História 1990-056

Glatz Ferenc , Sipos Péter , Stemlerné Balog Ilona , Demeter Zsuzsanna , Pál Csaba , Soldos László , Romsics Ignác , Vígh Károly , Nagy Zsuzsa, L. , Szûcs László , Dömötörfi Tibor , Vargyai Gyula , Dombrády Loránd , Vida István , Haraszti Éva , Romsics Ignác , Horváth Zsolt , Hajdu Tibor , Vida István , Gyõriványi Sándor , Kosáry Domokos , Egyed Ákos , Petõ Iván , Barcza József , Kapitánffy István , Engel Pál , Fejtõ Ferenc , Glatz Ferenc , Borhi László , Deák István

História

29. fejezet -

Agybeteg volt-e Wilson és Roosevelt?

TISZTELT SZERKESZTŐSEG!

BORHI László

Agybeteg volt-e Wilson és Roosevelt?

Újabban felbukkant közírásunkban az az állítás, mely szerint Magyarország sorsa Trianonban és Párizsban két agybeteg amerikai elnök, Woodrow Wilson és Franklin Delano Roosevelt kezében volt. Magyarország tragédiáit a két elnök betegségével magyarázni, s arra korlátozni természetesen merő tévedés. Még akkor is az, ha a két elnök valóban beteg volt, s egy-egy tárgyalásnál illetve döntésnél a sok releváns tényező mellett esetleg ez is némi szerepet kapott.

A 20. századi átrendeződésnek sok oka volt, amelyet egy összetett egyetemes történeti folyamat eredményezett. Az első világháború már közel 3 éve tartott, amikor az USA az antant hatalmak oldalán mint „associated” (társ) – tehát nem szövetséges! – ország belépett a háborúba. Hozzájárulása az antant győzelméhez inkább gazdaságilag volt jelentős, semmint katonailag, hiszen pénzügyi és gazdasági összeomlástól mentette meg Angliát és Franciaországot. A győzelem érdekében hozott emberáldozata az előbb említett két országéhoz képest csekély volt. A háborúért tett áldozatokat azonban emberveszteségben, és nem dollárban mérik, ezért az USA nem ülhetett úgy a tárgyalóasztalhoz mint a „nagy győztes”, csupán a három egyenlő egyikeként. Anglia és Franciaország nem tekintette az USA-t náluknál erősebb, döntő befolyással bíró hatalomnak. Nem is volt az. A tekintélyt parancsoló gazdasági növekedés és a hatalmas méretű mobilizálás ellenére az USA presztízse még közel sem volt akkora, mint napjainkban. Még egy lényeges tényező: Wilsont a belpolitikai erők nem támogatták egyértelműen. Az ellenzéki republikánus párt befolyásos politikusai, a közvélemény egy része izolacionista alapon támadták az elnök internacionalista politikáját, elfogadhatatlannak tartották az USA részvételét Európa ügyeiben. Wilson makacssága, durva politikai baklövései elidegenítették azokat, akik bizonyos fenntartásokkal bár, de támogatták volna Amerika részvételét a Népszövetségben, és biztosíthatták volna a szerződéstervezet megszavazását a Kongresszusban.

Sokan még párizsi útját is ellenezték. Az elnök gyakorlatilag belpolitikai háttér nélkül utazott el a konferenciára. Mozgásterét tehát nemzetközi és belpolitikai tényezők is behatárolták. Mindezeket Lloyd George és Clemenceau – akik szívesebben vették volna Wilson távolmaradását – maximálisan kiaknázták a viták folyamán. Nem áll az a tétel, hogy az angol miniszterelnök a legtöbb kérdésben Wilson mellett állt. Az angol–amerikai kapcsolatokat az évszázados semlegességi vita mérgezte. A 14 pontból a második a tengeri hajózás háború alatti nemzetközi jogi kérdéseivel és a semlegesség problémájával foglalkozott. Ezekben a kérdésekben az USA és Anglia mindig ellentétes álláspontra helyezkedett, és ez most is alapvető bonyodalmakat okozott.

Közép-Európa kérdéseiben a két politikus már sokban hasonló álláspontot képviselt. Egyikük sem kívánta az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolását. Amíg azonban Wilson nem ismerte el a Londonban és Bukarestben között titkos egyezményeket, amelyek jelentős területeket ígértek Romániának illetve Olaszországnak, addig Lloyd George e szerződés részbeni teljesítését kívánta. Wilson Magyarországgal kapcsolatban rendkívül kedvező elképzeléseket támogatott. A tanácsadója és barátja vezetése alatt álló ún. Inquiry Bizottság a birodalom föderalizálására tervet dolgozott ki 1918 májusában. E szerint a Monarchia területén létrehozandó hat szövetségi állam közül a 16 milliós Magyarország lett volna a legnagyobb. Az „agybeteg” Wilsonnak racionális elképzelései voltak Közép- és Kelet-Európát illetően. Ezeket a nagyhatalmi erő- és érdekviszonyokban 1918 tavaszán bekövetkezett változások tették irreálissá. (Miután Ausztria–Magyarországot nem sikerült leválasztani Németországról, a Szövetséges Hatalmak a hátország gyengítése céljából támogatni kezdték a függetlenségi mozgalmakat.) Míg Lloyd George egyértelműen támogatni kezdte a nemzeti függetlenségi mozgalmak elszakadási törekvéseit (elismerte a Csehszlovák és Délszláv Bizottságot), addig Wilson ezzel kapcsolatos politikájában majdnem a háború végéig egy bizonyos kettősség volt kitapintható. Az előbbi bizottságot 1918 szeptemberében, az utóbbit decemberében ismerte el csupán. Romániának Erdélyre vonatkozó igényeit a háború végéig határozottan visszautasította, egy független Erdély létrehozásának volt a híve, amely a tervezett föderáció tagjaként létezett volna.

A párizsi békekonferencián Wilson valóban komoly engedményeket tett. Tudomásul kellett vennie, hogy Clemenceau az általa hirdetett önrendelkezési elveket Franciaország nagyhatalmi politikájának rendeli alá. A legyőzött államok népeinek nem volt lehetőségük dönteni hovatartozásuk ügyében, a népszavazásra vonatkozó kérelmeket visszautasították.

Wilson Párizsban valóban nem tudta a békediktátumot racionális keretek közé szorítani, de nem azért, mert agybeteg volt, hanem mert 1. a kontinens legerősebb hatalmát képviselő Clemenceau ezt nem engedte, 2. a nemzetközi és belpolitikai pozíciói gyengék voltak. Wilson nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy az amerikai nép többsége ellenzi az USA európai beavatkozását. Wilson annyiban hibáztatható, hogy nem volt képes külpolitikai elképzeléseihez belpolitikai támogatást szerezni. Azt, hogy elmebeteg lett volna, még legnagyobb politikai és személyes ellenfelei, például Theodore Roosevelt vagy William Borah sem állították. Fizikai állapota a konferencián valóban rosszabbodott, ennek azonban nem volt kimutatható hatása döntéseire.

Az Egyesült Államokban létezett egy olyan történetírói iskola, amely a háború utáni rendezés tragédiáját Roosevelt „elmebajával” magyarázta. Ha Roosevelt valóban elmebeteg lett volna, ez az állítás akkor sem állná meg a helyét. Nem veszi figyelembe, hogy egy-egy történeti jelenség számtalan tényező eredménye, egy bonyolult történeti problémát nem lehet egyismeretlenes egyenletként megoldani. A fent említett iskola követői Roosevelt személyes ellenfelei közül kerültek ki, s ma már annyi figyelmet sem kapnak, mint az ötvenes évek elején, amikor a legnépszerűbbek voltak.

A legsúlyosabb hiba mégis az a tétel, amely szerint Jaltán valamilyenfajta macchiavelliánus egyezkedés történt, amikor is a nagyhatalmak titkos megállapodást kötöttek volna Európa felosztásáról. Jalta egy történelmi folyamat fontos, de korántsem mindent eldöntő állomása volt.

Roosevelt cselekvési tere ugyanúgy korlátozott volt, mint annak idején Wilsoné. A legfontosabb korlát maga a Szovjetunió volt. Hatalmas katonai erejének kelet-európai jelenléte már szinte önmagában fait accompli-t teremtett.

Egy amerikai elnök mozgásterét az amerikai politikai intézményrendszer, a politikai hagyományok és a közvélemény erősebben korlátozza, mint talán a világ bármely más vezetőjét. Roosevelt megpróbálta a külügyek intézését a saját kezébe venni, a külügyminiszter kikapcsolásával. A katonai vezetés azonban döntő hatást gyakorolt a külpolitikára, amennyiben megakadályozta, hogy egy-egy katonai döntésnél politikai tényezőket is figyelembe vegyenek. A hadsereg és a haditengerészet vezetői stratégiai okoknál fogva végig kitartottak a franciaországi partraszállás mellett, nem voltak hajlandóak elkötelezni az amerikai fegyveres erőket a stratégiailag képtelenségnek minősített balkáni partraszállás mellett, vagy döntő erőket biztosítani az olasz hadjárathoz. Churchill elképzeléseit egy, a mediterrán térségben végrehajtott támadásról Amerikában általában úgy értékelték, mint a vén, dörzsölt angol politikus machinációját, hogy amerikai segítséggel perpetuálja a brit világbirodalmat. Sokan még 1945-ben is úgy értékelték, hogy a brit imperializmus veszedelmesebb, mint a szovjet expanzionizmus.

1943-ra a Szovjetunió amerikai megítélése sokat változott. A háború megnyerése érdekében hozott hatalmas szovjet véráldozat többekben elfeledtette a sztálini rendszer borzalmas mivoltát, és az 1939. évi Molotov–Ribbentrop-paktumot. Úgy hitték, hogy a Szovjetunió átalakulóban van, a kommunizmus eszméinek részbeni feladásával vissza kíván térni a civilizált nemzetek sorában. Wendell Willkie indianai szenátor, a republikánus párt prominens képviselője Szovjetunióban tett látogatása után egy bestsellerré vált könyvben hirdette ezt a nézetet és a Szovjetunióval történő együttműködés szükségességét. Mindez nem jelentette azt, hogy az USA-ban feladták volna a kommunizmus iránt érzett viszolygást és rettegést – de most saját apró, de annál aktívabb kommunista pártjuk tevékenységében látták az általuk gyűlölt ideológiai továbbélését. Mindehhez járult még az az érzés, hogy az USA – a második front halogatása miatt – nem veszi ki kellőképpen a részét a háború megnyeréséből. A történelem mintha ismétlődne: Roosevelt nem érezhette magát nyeregben Sztálinnal szemben – az USA az első világháborúhoz hasonlóan megint nem vállalt akkora szerepet a győzelemből, amely a szövetséges szemében az egyenrangú győztes szintjére emelte volna. Erős volt az az érzés, hogy mintegy kompenzációként áldozataiért, hogy újból ne érhesse nyugat felől egy invázió, a Szovjetunió „legitim” igényeit ki kell elégíteni, nevezetesen határai mentén jogosan követel baráti kormányokat. Ez természetesen soha sem jelentette azt, hogy támogatták volna ezen országok „szovjetizálását”. Roosevelt, csakúgy mint Wilson, igyekezett az idealista elképzeléseket – például a kis nemzetek önrendelkezésének megvalósítását – az európai politika realitásaival összeegyeztetni. Nem áll az a tétel, miszerint Nagy-Britannia és az USA kölcsönösen támogatták volna egymás célkitűzéseit. Hiba a mai ún. „special relationship” feltételeit egy történeti időszakba visszavetíteni. Roosevelt és Churchill személyes kapcsolata kétségkívül kiváló volt, és pontosan ez a személyes jó viszony mentette meg az angol–amerikai koalíciót a felbomlástól, ami a stratégiai viták miatt gyakran fenyegette. Nem szüntette meg ezzel szemben a komoly nézeteltéréseket. Roosevelt jobban bízott Sztálinban, mint Churchill. Magára hagyta Churchillt Kelet-Európa sorsának eldöntésében, mivel Amerikában azt kizárólag a két ország érdekeltségének tekintették. Roosevelt több kérdésben Sztálint támogatta Churchillel szemben, a Sztálin által oly rettegett angol–amerikai blokk csak 1946 után kezdett kikristályosodni. Bár Roosevelt nyilvánosan nem ítélte el az 1944-ben létrejött ún. „százalékos” megállapodást, nem is támadta azt. Amerikában képtelenség lett volna olyan politikát „eladni”, amely aktívabb részvételt igényelt volna Kelet-Európában. Ehhez hiányoztak a megfelelő politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatok. Egyedül a lengyel kérdés volt kivétel. Lengyelország sorsa belpolitikai kérdéssé vált. Két, a kongresszusi választások szempontjából kulcsfontosságú államban – Illinois-ban és Michiganben – a lengyel származású lakosság szavazata döntő jelentőséggel bírt. Vandenberg szenátor, a Szenátus külügyi bizottságának nagyhatalmú vezetője, azért vált izolacionistából Lengyelország érdekeinek fő bajnokává, mert újraválasztása Michiganben ezt megkövetelte. Lengyelország amúgy is az áldozat szimbóluma volt a közvélemény szemében, a háború megvívásának egyik fő célkitűzése volt az ország szuverenitásának helyreállítása.

Mégis, Amerika ezért az országért sem tudott sokat tenni. A szovjet csapatok Jalta idején már birtokon belül voltak. Roosevelt már csak egy gyenge kompromisszumra volt képes. Ebben a fent vázoltakon kívül közrejátszottak személyes gyengéi is. Valójában sem Lengyelország, sem a többi kelet-európai kisállam sorsáért sem érzett személyes felelősséget. Amit ezekért az országokért tett, azt személyes karrierje építésének érdekében tette. A térségről alig tudott valamit, elsődleges célja Nyugat-Európa biztosítása volt. Túlbecsülte saját politikai képességeit, a személyes diplomácia lehetőségeit. Nem vette észre, hogy Sztálin vagy Molotov nem mérhető össze egy hazai demokrata párti politikussal, bármilyen korrupt is legyen az. Úgy érezte, hogy Sztálin hajlandó a kompromisszumra az Európában történő integrálódás és az USA gazdasági segítsége érdekében.

Ebben az elképzelésben támogatta tanácsadója, Hopkins is. Egyes adatok szerint halálát megelőzően már kezdett rádöbbenni elképzeléseinek hibás voltára. Jaltai tárgyalásai folyamán kétségkívül akadályozta betegsége, amely fáradékonnyá tette. Könnyebben hajlott a kompromisszumra, nem tudott lépést tartani az amerikaiak által „iron pants”-nek (vasnadrág) nevezett Molotovval vagy Sztálinnal. Rooseveltről azonban sem Lord Moran, Churchill orvosa, sem más megfigyelő nem állította, hogy ne lenne szellemi képességeinek teljes birtokában. Országa érdekeivel ellentétes politikát azonban nem folytathatott. Ígéretet tett az amerikai hadsereg hazaszállítására. Az amerikai nép újra békét akart, egyelőre a legtöbben a szovjetekkel együttműködve. Nem tudni, hogy optimális esetben milyen – a létrejöttnél jobb – kompromisszum születhetett volna.

Egy biztos: Roosevelt nem folytathatott volna gyökeresen más politikát.

Az Egyesült Államok tehát nem „hagyta cserben” Kelet-Európát. Az amerikai nép többsége alig érzett sorsközösséget ezzel a térséggel, s Roosevelt politikája lényegében ezt a tényt tükrözte. Az Egyesült Államok nem volt képes a Szovjetunióval szembeszállni, politikusai sokáig nem ismerték fel Sztálin valódi szándékait. Hozzá kell tenni, hogy a magyar külpolitika sem volt képes hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország sorsa a bekövetkezettnél kedvezőbben alakuljon. A „cserbenhagyás” elmélete sajátosan magyarcentrikus, nézőpontja végzetesen leegyszerűsíti, és torz képben tünteti fel a 20. század történeti folyamatait. Az ehhez történő ragaszkodás újjászülető külpolitikánk számára is téves utat mutat.