Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

11. fejezet -

1956. február. Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal. I. rész

HANÁK Gábor

1956. február

Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal I. rész

1985-től sokórányi kép- és hang interjút rögzítettünk Haraszti Sándor özvegyével, Irénke nénivel; Újhelyi Szilárdné dr. Haraszti Máriával, Losonczy Géza özvegyével és dr. Újhelyi Szilárddal.*

Újhelyi Szilárdné: Teltek a hónapok és arról, hogy a rehabilitáció megindult, mi természetesen nem tudtunk semmit, amíg nyáron (1954) nem kaptunk az édesapámtól az édesanyámhoz írt pár soros cédulát, amiben kért tőle egy öltöny ruhát. Édesanyám beteg volt. Megkaptuk ezt a cédulát és borzasztó boldogok voltunk, mert annyira világos volt, hogy valaminek, most már napokon, vagy nagyon rövid időn belül történni kell, úgyhogy néhány közeli barát – akik nagyon rendesek voltak és jártak hozzánk, hogy na, mikor jön az apu – följöttek és vártak, mert annyira várták másnap is, hogy majd megérkezik az apu. Dehát hiába vártak, mert estig semmi nem történt, és már mi le is mondtunk róla, amikor éjfél körül csöngetés, és az aput hazahozták. Az persze leírhatatlan, nem tudom, nem tudom elmondani, hogy ez mit jelentett, hogy milyen öröm volt, hanem, hogy milyen megrendítő volt, mert olyan állapotban volt még akkor mindig, annyira lesoványodva, alig tudott beszélni, a nyelve alig forgott, pedig akkor már hónapok óta folyt a rehabilitációs tárgyalás, tehát volt kivel beszélni, de miután ő végig magánzárkás volt, elszokott a beszédtől. Egész éjszakán zajlott a beszélgetés közöttünk, aminek az volt a lényege, hogy az aput meg kellett mindenképpen győzni arról, hogy a Rákosi tudott erről. Mert az apu azt gondolta, hogy a Rákosi erről nem tudhatott, ez lehetetlen, hogy erről a gyalázatról tudott volna, és akkor ne tett volna semmit. Minden ékesszólásunkat igénybe kellett vennünk, hogy lebeszéljük erről az elképzeléséről…

…Mi lehet a Gézával és miért nem engedik ki? Én találkoztam a férjemmel kétszer is, és tapasztaltam a leveleiből is, hogy nagyon rossz idegállapotban van. Tehát azt, hogy ő beteg, azt megírta, azt, hogy tüdővérzése volt megírta, azt, hogy milyen idegállapotban van, azt természetesen ő nem írta meg, mert ennek a tudatában nem volt. Nem értettük, hogy miért nem engedik ki. Körülbelül tíz napig tartott, amikor egyszer csak a László Kórházban megkeresett engem egy férfi, aki a belügyből jött, vagy az államvédelmitől és közölte velem, hogy azonnal jöjjek vele, a férjem a Lipótmezőn van. Azonnal elmentem vele és akkor találkoztam „szabadon” a férjemmel, mert neki tényleg nem volt ez szabadság. Ez dátum szerint 1954. július vége. Azután már Mátraházára ment fel, a szanatóriumba, mert hiszen a tébés folyamatát feltétlenül kezelni kellett. Én elég gyakran tudtam oda fölmenni, az elején eltöltöttem egy hetet, tíz napot nála, aztán eljöttem, visszamentem, szóval lehetőleg minél többet voltam vele, hiszen akkor neki az kellett elsősorban. Hát így volt. Az, hogy mit jelentett a lányomnak, hogy megvan az apja: az valami egész fantasztikus volt mind a kettőjüknek…

Az édesapám nagyon hamar belevetette magát a harcba, ő – ezután az átmeneti és igazán joggal naivitásnak minősített fölfogásának a megdöntése után – rájött arra, hogy itt most mindent meg kell tenni, hogy ezek a dolgok soha többé meg ne ismétlődhessenek. A férjem Mátraházán volt, oda is állandóan járkáltam, tehát arra nem emlékszem már, hogy az apu mikortól kezdett az Imre bácsival közelebbi kapcsolatba kerülni. Jól ismerték egymást még Nagy Imre miniszterelnök idejéből, ez biztos. A férjemet megkereste Mátraházán. Kocsit küldött érte – Kékesen pihentek a feleségével együtt –, és átment a férjem oda. Én akkor nem voltam fönn, a férjem egy levélben számolt be erről. Akkor tulajdonképpen sokat beszélgettek, sok mindenről beszélgettek, és biztatta Gézát, hogy természetesen most az a fő dolga, hogy jöjjön minél hamarabb rendbe.

Újhelyi Szilárd: Volt egy levele, amiben nekem is üzent.

Újhelyi Szilárdné: Igen. Neked Géza azt üzente, hogy ne vonulj vissza, mert ezt az Imre bácsival megbeszélték.

1954. XI. 23.

Drága Marikám,

Tegnap, hétfőn délben telefonon felhívott Nagy Imre elvtárs, aki feleségével a Kékesen tartózkodott néhány nap óta. 1 /4 2 és 1 /2 2 között autót küldött értem és náluk voltam kb. 1/2 7-ig. Nem is lehet megmondani, melyikük volt kedvesebb: Ő-e, vagy a felesége.

Beszélgetésünkről magáról nem akarok így levélben hosszasan írni: hosszadalmas is volna, s majd elmondom, ha személyesen találkozunk. Inkább csak néhány dologról röviden. Nagyon melegen érdeklődött Apáról, Rólad, anyagi helyzetünkről. Megígérte, hogy lakásügyben ő is segíteni fog. Szilárd felől kérdezősködött; említette, hogy ő sem ért egyet magától értetődőleg Szilárd jelenlegi helyzetével. Úgy vettem ki szavaiból, szívesen venné, ha Szilárd a Népművelési Minisztériumba menne (a rádióval, ti. Hogy Szilárd odakerüljön, úgy tűnik, ő sem ért mindenben egyet – hangsúlyozta Szilárd szempontjából, ill. érdekében).

Velem kapcsolatban is érdeklődött: hogy vagyok, mit szólok a Magyar Nemzethez és így tovább. Mondtam, hogy a Magyar Nemzet megoldást azért találom jónak, mert a mostani helyzetben az újságírás jelentősége növekvőben van, amellett, hogy a szerkesztő bizottsági megoldás nagyobb mozgási szabadságot fog lehetővé tenni az üzemekben, a vidéken. Ő megemlítette, hogy rendkívül fontos még az is, hogy a Népfront problémáit menetközben is állandóan ki kell dolgozni, s ebben jó lenne, ha segítenék. Egyébként mondtam azt is, hogy nem szeretnék örök időkre az újságírásnál maradni. Ő megkérdezte, hogy tulajdonképpen mihez volna kedvem. Azt válaszoltam, hogy most nagyon tetszik az újságírás, mint főfoglalkozás, egyébre nem is gondolok. – Csak azt akartam ezzel jelezni, hogy nem szeretném magam végleg lekötni az újságírás mellett, hiszen ettől már a Szabad Nép-nél is féltem.

Sok minden egyébről is beszélgettünk, amire most nem akarok kitérni. Nagy elvtársnő is nagyon kedves volt. Nagyon jól esett, hogy elhívtak. Nagy elvtárs említette, hogy valamennyinkre nagy szükség van, az új szakasznak sok állandó, átgondolt és sokoldalú támogatásra van szüksége. Gyógyuljak nyugodtan, ez a legfontosabb, olvasgassak és készüljek az egészséges életre, a munkára. Végül hívott, hogy ha közben is lemegyek Budapestre, keressem meg…

Marikám, Rád bízom, hogy kiknek beszélsz erről a dologról; minden esetre ne sokaknak s az illetők ne nagyon adják tovább. Ne terjedjen híre. Talán Szilárdot értesíthetnéd, ne érje készületlenül a dolog; Nagy elvtárs valószínűleg keresni fogja. Nagyon nagy szeretettel beszélt Róla. Annácska emlékszik-e még rám és a cirkuszra? Azt hiszem nagyon jó volt, hogy elvittük…

Mindnyájatokat szeretettel csókol Géza

Kérlek, hogy Anyukáéknak is említsd meg a Nagy elvtárséknál tett látogatást. Nagy elvtársék beszéltek valami látogatásukról (mintha a kislány születése idején lettek volna nálunk, ezzel kapcsolatban emlékeztek Anyukára is, üdvözlik), amire én nem emlékszem.

*

Újhelyi Szilárdné: A férjem ’55 elején esik át a tüdőműtéten Budakeszin, előtte itt kezelik, belgyógyászati osztályon fekszik. Dr. Levendel László osztályán. Előkészítik a műtétre. A műtétet Ungár professzor végzi kiválóan, de hát természetesen nagyon nagy műtét és eléggé megviseli őt, de remekül gyógyul. Aztán visszamegy rekonvaleszkálni már Mátraházára, és ott folytatják a további terápiát, és egészen annak az évnek – tehát 1955-szeptemberéig marad ott. Amikor már lejön véglegesen szeptemberben, akkor azzal az útilapuval hagyja el a szanatóriumot, hogy egyelőre ne járjon be dolgozni a Magyar Nemzethez, ahova időközben mint főmunkatársat kinevezték, hanem még maradjon otthon egy pár hónapig. Még nem dolgozik, de részt vesz már a közéletben, és így jutunk el ’55 őszéhez, amikor a memorandum aláírására kerül sor. Ezt a memorandumot – nem magának szánom ezt a magyarázatot természetesen – írók, újságírók, művészek írták, ebben fordultak a MDP Központi Vezetőségéhez azért, hogy szüntesse meg a Központi Vezetőség azokat az adminisztratív intézkedéseket, amelyek eddig folytak. Az aláírást követően, illetőleg az elküldést követően, megint volt egy nagy agitáció a pártközpont részéről az aláírók között, hogy vonják vissza az aláírásukat. Ez egy megfélemlítéses légkörben zajlott természetesen, és sikerült is elérni, hogy sokan visszavonták, és aránylag kevesen nem. Ezt követőleg a pártközpont egy aktívát tartott, a nagybudapesti pártbizottságon, ha jól emlékszem, a pártbizottság szervezésében, de nem a pártbizottságon (a Vasas Szakszervezet székházában). Minden rossznak elmondták mindazokat, akik aláírták, akik szervezték, mind frakciósok, és különösen azok, akik megmakacsolták magukat és vissza sem vonták az aláírásukat. Ennek az lett a következménye, hogy valóságos lincshangulat volt azon a bizonyos aktíván.

Újhelyi Szilárd: Akkor mondták fennhangon, hogy Budapest egész autón járó munkásosztály – akkor még kevés volt az autó, és csak a funkcionáriusok jártak kocsival –, és tényleg tele volt gépkocsival az egész nagygyűlésnek a környéke, amelyik a munkásosztály színe elé idézte az írókat.

Hanák Gábor: Ezt úgy is nevezték, hogy „író aktíva”, 1955. december 6-án volt, és ezután…

Újhelyi Szilárdné: Ezután jött a Központi Ellenőrző Bizottság…

Hanák Gábor: De ezután a források szerint Losonczy Géza lakásán gyűltek egybe az ott résztvevők.

Újhelyi Szilárdné: Azt beszélték meg, hogy mi történt ott. Miután én háziasszony voltam, nem tudom elmondani magának pontosan, hogy miről beszéltek. Énszerintem sokkal többet érnénk azzal, hogyha saját erre vonatkozó nagyon kevéske emlékem elmondása helyett most idéznék valamit, ami azt hiszem, sokkal többet mond erről a periódusról. A Központi Ellenőrző Bizottság előtt meg kellett jelennie Losonczy Gézának is. Ez már ’56, február 6-án volt. Az ottani fölszólalásról készített jegyzetét megtaláltam az iratai között.

*

(Beszéd a KEB előtt az irodalmi határozat ügyében. Budapest, 1956. II. 6.)

Mint a KEB elnöke az imént közölte, azért kerültem ide, mert nem vontam [vissza] aláírásomat arról a beadványról, amely írók, művészek, újságírók tiltakozását tartalmazta a kulturális területen alkalmazott helytelen, indokolatlan és káros adminisztratív intézkedések ellen. Ezt a beadványt az aláírók a Központi Vezetőséghez intézték. A Központi Vezetőség anélkül, hogy érdemben válaszolt volna a beadványra, a budapesti aktíván közzétett határozatban élesen elítélte, „pártszerűtlennek”, „frakciósnak” stb. minősítette.

Mielőtt rátérnék arra a kérdésre, hogy miért nem vontam vissza aláírásomat, először szeretnék rátérni arra, hogy miért írtam alá.

1955 súlyos csapásokkal teli év volt a kommunista újságírás számára. A Szabad Népnél, az Állami Lapkiadónál, az Irodalmi újságnál, s egyebütt, olyan indokolatlan adminisztratív intézkedések történtek, amelyeknek következtében nagyon sok újságírót pártbüntetéssel sújtottak, munkahelyükről elmozdítottak, sőt odáig mentek, hogy egyeseket közülük általában az egész sajtóterületről eltávolítottak és a pártból kizártak. Mindezt miért?

Azért, mert ezek az elvtársak a lehető legpártszerűbb keretek között más véleményt merészeltek nyilvánítani bizonyos politikai kérdésekben, mint egyes alsóbb és felsőbb pártszervek. Az Állami Lapkiadónál dolgozott elvtársak például a Hruscsov elvtárs által Belgrádban tavaly nyáron elmondott beszéde után sürgették Magyarország és Jugoszlávia megszakadt jogviszonyának gyorsabb ütemű helyreállítását, s ennek érdekében azoknak a bel- és külpolitikai természetű akadályoknak (Rajk-ügy stb.) elhárítását, amelyek a jó viszony helyreállításának útjában állottak. A Központi Vezetőség novemberi határozatai, amelyeket a párt szervezeteiben ismertettek, ezt az álláspontot messzemenően igazolták. Ez azonban nem változtat azon, hogy négy újságírót, Vásárhelyi, Fazekas, Gimes, Radó elvtársakat súlyosan megbüntették, egyeseket közülük kizártak, s valamennyiüket munkahelyükről elmozdították.

Számot vetve ezzel, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy amennyiben ez a helyzet továbbra is fennáll, s a K.V. nem változtat rajta, még további számos kommunista újságíró válik áldozatává ennek a teljesen helytelen és káros adminisztratív hajszának, s felgyógyulásom után, ha elkezdhetem munkámat azon a helyen, ahova kiszabadulásom után a Politikai Bizottság jónak látott helyezni, a „Magyar Nemzet” szerkesztőbizottságában, magam is abba a helyzetbe kerülhetek, hogy véleményemet sem szóban, sem írásban (és ez a lényeges) nem nyilváníthatom, ha az hajszálra nem egyezik bizonyos alsóbb és felsőbb szervek álláspontjával. A helyett tehát, hogy a párt öntudatos és gondolkodó tagjaként cselekedhetnék, beszélhetnék és írhatnék, arra lennék kárhoztatva, hogy idézgetéssel, másolással, fejbólintással töltsem időmet. Mivel pedig véleményem számos általános politikai – s ezen belül kultúrpolitikai kérdésben más, mint azoké, akik ma a sajtót irányítják, nem lett volna módomban ezt kifejezésre juttatni és képviselni. Ezért is meggyőződéses híve vagyok annak, hogy az indokolatlan és helytelen adminisztratív intézkedéseket haladéktalanul meg kell szüntetni, biztosítani kell a demokratizmust a pártéletben is, a szerkesztőségekben, s véget kell vetni a párt öncsonkításának a sajtó és a kultúra területén.

Megemlítem még, hogy azoknak az elvtársaknak jelentős része, akiket adminisztratív intézkedéssel eltávolítottak a sajtó területéről, munkatársam volt a Szabad Népnél a felszabadulás után azokban az években, amíg ott dolgoztam. E periódusban, s később is közvetlen tanúja voltam annak, hogy ezek az elvtársak hogyan váltak az újságírás elemeihez sem értő fiatalemberekből országosan ismert újságírókká. Tagjai voltak annak a gárdának, amellyel a párt a felszabadulás utáni években a sajtó- és tájékoztatás területén megvívta a harcot a hatalomért. Pártunknak – szemben a többi koalíciós párttal, így a Szociáldemokrata Párttal is, amelynek volt lehetőségük legális pártéletre a felszabadulás előtt – nem voltak újságíró káderei. Úgyszólván a semmiből kellett a kommunista legális újságírást megteremteni. S megteremtettük. S most egy gyökerében helytelen, adminisztratív intézkedésekre alapozott politika következtében szétverjük azt, amit építettünk. Én, mint ezeknek az elvtársaknak volt munkatársa, ezt nem nézhettem tétlenül. Az újságírás olyan terület, amely mindig adott, s adni fog kádereket az irodalomnak, az államigazgatásnak, a pártapparátusnak, a politikai életnek. Bizonyos fluktuáció ezen a területen elkerülhetetlen. De ez egy dolog és más dolog az, amikor kiirtják a kádereket az újságírás frontjáról.

Megtehettem volna azt is, hogy megvárom felgyógyulásom időpontját s a szerkesztőségben, taggyűlésen vagy egyebütt szóvá teszem ezt a káros jelenséget és tiltakozom ellene. De mivel ez más vélemény lett volna, amit hivatalosan képviseltek és a gyakorlatban folytattak, lett volna-e eredménye. A jelenlegi megfélemlített légkörben, amikor a kommunista véleménye kimondása pártbüntetéssel és állásvesztéssel jár, reálisan csak azt várhattam volna, hogy miután tiltakozásomat elmondom; a párttagság az alapszervezetben hallgat, s előbb-utóbb nekem is lehetetlenné teszik a véleménynyilvánítást.

Ezért hát, amikor tudomást szereztem arról, hogy írók, művészek, újságírók beadvánnyal kívánnak fordulni a K. V.-hez, amelyben tiltakoznak az indokolatlan adminisztratív intézkedések ellen, s kérik ennek a helytelen és káros politikának a megváltoztatását, örömmel csatlakoztam hozzájuk.

Összeegyeztethető volt-e ez a lépés pártunk Szervezeti Szabályzatával? Alapjában és lényegében igen. A Sz. Sz. tartalmaz egy olyan pontot, amelynek értelmében minden párttagnak jogában áll kérdéssel, beadvánnyal fordulni a felsőbb szervekhez, fel egészen a K. V.-ig és a Kongresszusig. Az aláírók ezzel a jogukkal éltek.

Felhozzák azonban, hogy ez a joga a párttagnak, csak mint egyénnek van meg. Nem teheti azonban meg ugyanezt többedmagával, akkor sem, ha ugyanazon pártszervezet tagjairól van szó; különösképpen nem azonban akkor, ha különböző pártszervezetek tagjairól van szó. E szerint a vélemény szerint tehát az aláírók súlyos pártszerűtlenség bűnébe estek, amikor – lévén különböző pártszervezetek tagjai – együttesen írtak beadványt. Ezért a K.V. számos tagja azoknak a megbízás alapján folytatott beszélgetések során, amelyeket úgyszólván kivétel nélkül minden aláíróval folytattak, arról igyekeztek meggyőzni őket, hogy vonják vissza aláírásukat, mert az pártszerűtlen, frakciós, stb., s a morális nyomás minden eszközét igénybe vették, hogy meghátrálásra késztessék őket. Ennek ellenére az 58 aláíró javarésze csak a budapesti aktíva és az ott közölt K. V.-határozat teremtette megfélemlítési légkörben vonta vissza – súlyos lelkiismereti válságok közepette – aláírását, 8-an** pedig – közöttük én – egyáltalán nem vonták vissza.

Ami engem illet, az, hogy ez a közös fellépés nem egészen pártszerű, világos volt előttem az aláírás pillanatában is. Megnéztem párttagsági könyvemet, amely lenyomtatva tartalmazza a III. kongresszus által elfogadott Sz. Sz.-ot, s azt csakugyan nem lehet másként értelmezni, minthogy a párttagnak egyénként van joga kérdéssel, beadvánnyal fordulni a K. V.-hez. Ezek szerint tehát igaz volna az a vád, hogy [a] fellépés pártszerűtlen; s ha ez így van, jobb lett volna a beadványt alá sem írni, de ha már az aláírás egyszer megtörtént, legjobb lett volna figyelmeztetés után minél gyorsabban visszavonni.

De a dolog nem így áll.

A Szervezeti Szabályzat a maga egészében a Párt alkotmánya. A Szervezeti Szabályzat tartalmaz pontot arról, hogy a kritika minden párttag kötelessége; ha ez a párttagok kötelessége, akkor nyilvánvaló, hogy a kritika elfojtása és megtorlása bűn, amelyet tűrni nem lehet, mert ellentétes a Szervezeti Szabályzattal. De akkor például milyen alapon büntették meg. – hogy saját munkahelyemnél maradjak – Gimes, Vásárhelyi, Radó, Fazekas elvtársakat, akik bírálták a párt politikájának lassúságát a jugoszláv kérdés rendezésében? Milyen alapon teszik lehetetlenné a párton belüli demokráciát, amelynek alapvető alkotó eleme az, hogy a párttag – minden párttag – teljesen szabadon nyilatkozhassék minden gazdasági, társadalmi, kulturális, bel- és külpolitikai és személyi kérdésről? Miért nem vonták felelősségre a kritika elfojtóit, azokat, akik felrúgják a párton belüli demokráciát? Odáig juttatták a dolgokat, hogy az egyéni fellépés teljes eredménytelenségre lett volna kárhoztatva – 1955 egész története sajtó- és kulturális területen ezt bizonyítja – s belekényszerítettek bennünket egy formailag nem egészen pártszerű fellépésbe, mert következetesen és kíméletlenül üldözték a kritikát, s puszta papírossá tették a párton belüli demokráciát. Ezért azt, hogy bennünket azért, mert aláírásunkat nem vontuk vissza, KEB elé állítanak, mivel – úgymond – pártszerűtlenek és frakciósok voltunk, ürügynél egyébnek tekinteni nem tudom. Az Ellenőrző Bizottság vonja felelősségre – funkcióra és személyre való tekintet nélkül – azokat, akik papiros-frázissá teszik az Sz. Sz.[-t], a pártdemokrácia felrúgásával, a kritika elfojtásával és üldözésével. Ha maga is részt vesz, a Sz. Sz. egészének megtartásáért vívott küzdelemben, s ha sikerült kivívni és megszilárdítani a pártdemokráciát, s akkor lépnének fel emberek nem egészen pártszerűen oly módon például, mint most mi, – akkor igazságosan és jogosan vonhatná őket felelősségre. Meggyőződésem, hogy az 58 közül egyetlen egy sem lenne, aki pártszerűtlenül lépne fel, ha a Sz. Sz.-nak a maga egészében érvényt szereznének. Mi értelme is lenne? Ha én mint egyén, mint párttag, teljesen szabadon nyilváníthatom véleményemet, ha tudom, hogy kérdésemre, beadványomra az igazságnak megfelelő, érdemi választ kapok, akkor mi szükség volna arra, hogy másokkal közösen lépjek fel? Lám, ha végiggondoljuk ezt az ügyet, hova jutunk: a pártszerű, a lényegében és alapjában pártszerű pártszerűtlen formában kénytelen megnyilvánulni. A normális abnormális módon; hiszen nem normális, súlyos betegségben szenved egész pártéletünk.

Aki, mint a marxisták és a forradalmárok megszokták, hogy magatartásokat, fellépéseket, akciókat tartalmuk, s ne frázisok alapján ítéljenek meg, mihelyt meg fogják ismerni a memorandum-kérdésben az igazságot – s meg fogja ismerni az egész nép, el fog következni az idő – ezt fogják mondani, ezeknek az elvtársaknak igazuk van, helyesen tették, hogy keményen és bátran kitartottak álláspontjuk mellett.

Ezzel részben már válaszoltam arra a másik kérdésre is, hogy miért nem vontam vissza aláírásomat. Még egyszer félreérthetetlenül hangsúlyozni akarom: élesen és határozottan tiltakozom a K. V. irodalompolitikai határozatának azon megállapítása ellen, hogy a memorandum „pártellenes platform”, hogy „frakciózás”, hogy „támadás a párt- és állami vezetés ellen”. Nem, ezt a minősítést semmiképpen sem fogadhatom el, s meg kell állapítanom, hogy a K. V. határozata valótlanságokat tartalmaz, s félrevezeti a munkásosztályt, a népet.

Nézzük meg ezt a kérdést kissé közelebbről, konkrétebben. Előre akarom bocsátani, hogy mint újságíró, a határozatnak főként az újságírók és az újságírás szempontjából lényeges részeire szeretnék kitérni; irodalomra csak annyiban, amennyiben nélkülözhetetlenül szükséges. „Ez a memorandum támadás a párt- és állami vezetés ellen” – állapítja meg a határozat. Ez rendkívül súlyos megállapítás. Vajon milyen indokokkal támasztja alá a határozat ezt az igen súlyos megállapítást. Lássuk a következő mondatot: „Kétségbevonja a Központi Vezetőségnek azt a jogát, hogy saját központi lapja szerkesztőségéből eltávolíthasson jobboldali opportunistákat, hogy megakadályozza az irodalmi folyóiratokban párt- és népellenes írások nyilvánosságra hozását, hogy leválthassa a párt politikája ellen dolgozó szerkesztőket stb.”

Ami az első megállapítást illeti, nem felel meg a valóságnak az a megállapítás, hogy az aláírók kétségbe vonnák a Szabad Népnek azt a jogát, hogy olyan munkatársakat foglalkoztasson, amilyeneket óhajt. Nem igaz. Azon az előzetes megbeszélésen, amelyet a KEB jelenlegi plenáris ülése előtt folytattam, megmondottam ezt Asztalos elvtársnak és Bechné elvtársnőnek, a KEB megbízottainak. Nem arról van szó – mondtam – mintha kétségbe vonnánk a K. V. jogát arra vonatkozólag, hogy a Szabad Nép szerkesztőségéből el is bocsátottak munkatársakat, hanem arról, hogy nem helyeseltem ezeket az elbocsátásokat. Nem az elbocsátás jogát vontuk kétségbe, hanem helyességét és indokoltságát. Kértem, hogy nézzük meg a beadvány szövegét, mert én nem tartottam magamnál másolatot. Hárman néztük az eredeti szöveget, s megállapítottuk, hogy nekem van igazam, jól emlékeztem.

Így volt, Asztalos elvtárs?

Asztalos e. – bólint.

De ha ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan kerülhet bele egy olyan nagyon fontos pártokmányba, mint amilyen egy központi vezetőségi határozat, akárcsak a legcsekélyebb valótlanság is? Mikor keletkezett pártunkban, amely legfőbb erejének az igazságnak és az igazságosságnak kellene lennie, az a szokás, hogy valótlant lehet mondani az egész nép szemébe? Vagy azok, akik ezt a határozatot sugallták a K. V.-nek, amelynek elég jelentős része irodalmi és kulturális ügyekben nem nagyon járatos, úgy gondolták, hogy mivel azoknak, akikre a határozat megbélyegző minősítése vonatkozik, nem lesz módjukban úgysem magukat megvédeni az ország és a nemzetközi közvélemény előtt, mert sem a sajtó, sem a rádió rendelkezésükre nem áll, tehát bátran lehet valótlant állítani? De ez visszaélés a proletárdiktatúrával, amely nem enged ugyan sem politikai, sem szólásszabadságot az ellenforradalmároknak, a restaurátoroknak, de nem használható fel arra, hogy monopóliumot biztosítson a valótlanságnak, a rágalomnak.

…hogy megakadályozza az irodalmi folyóiratokban, párt- és népellenes írások nyilvánosságra hozását.” Ez a megállapítás éppen olyan valótlan, mint az előbbi, s a munkásosztály és a nép megtévesztését szolgálja.

A határozatra általában jellemző, hogy általánosságokban mozog, kerüli a konkrét tényeket. Ilyen ez az idézett megállapítás is. Így nehéz vitatkozni. Milyen konkrét írásokra – versekre, elbeszélésekre, regényekre, drámákra stb. – gondol a határozat.

Engedjék meg, hogy emlékezetükbe idézzem Benjámin László Haraszti Sándor elvtárshoz intézett versét, amely ugyan nem jelent meg nyomtatásban, de nagyon széles körökben ismert. Azért hivatkozom erre a versre, mert tudomásom szerint a legnagyobb felháborodást ez váltotta ki azoknak körében, akiknek nézeteit a szóban forgó K. V.-határozat tükrözi, s bizonnyal elsősorban erre a versre illik rá a párt- és népellenes írások megbélyegző minősítése. Mivel az elvtársak valószínűleg valamennyien ismerik, fölöslegesnek tartom felolvasni.

Az, „Így vagyunk” című vers annak a fájdalomnak és felháborodásnak ad kifejezést, amely kommunistákat és a becsületes embereket elfogja, ha arra gondolnak, hogy éveken át ártatlan emberek százait végezték ki, kínozták meg és börtönözték be s amiatt, hogy ma sem történtek olyan intézkedések, amelyek megnyugtató biztosítékot nyújtanának arra, hogy ezek a rettenetes idők mindörökre a múltéi. Ez a vers a szó igazi értelmében vett pártos, kommunista költészet remeke.

De hát mióta tilos kommunistáknak és a népnek meggyászolni halottaikat? Mióta tilos felháborodni azon, hogy kínozták és ölték a kommunistákat, a becsületes embereket? Miért „párt- és népellenes” az, ha elsiratjuk a halottainkat, s miért nem párt- és népellenes üldözni a kommunistákat és a becsületes embereket. S a megtörtént szörnyű események után, amelyek még hivatalosan alig-alig vannak feltárva a nyilvánosság előtt, ki hű fia a pártnak és a népnek. Az-e, aki minden erejével arra törekszik, hogy a felelősöket funkcióra és személyre való tekintet nélkül felelősségre vonják, hogy olyan intézkedéseket hozzanak, olyan légkört teremtsenek, amelyben minden becsületes dolgozó ember – az ország népességének 99% -a – nyugodtan, „békésen” élhessen, vagy az, aki mindent elkövet, hogy a bajokat ne tárják fel, a felelősségre vonás egy meglehetősen alacsony fokon megálljon, hogy az országban a valóságban ne szilárduljon meg a törvényesség, a rend? A párt politikáját nem szabhatja azokhoz, akik személy szerint elsőrendűen érdekeltek abban, hogy a kommunista-üldözések periódusát ne tárják fel a nyilvánosság előtt, s hogy a történtek elbírálásából kikapcsolják a népet és a párttagságot. A magyar népi demokrácia fejlődésének, a szocializmus előrehaladásának, a Magyar Dolgozók Pártja hitelének és tekintélyének alapvető érdekei köve[te]lik ezt.

Világosan kitűnik tehát, hogy a második megállapítás, a második érv, amelyet a határozat felhoz amellett, hogy a memorandum „támadás a párt- és az állami vezetés ellen”, éppen olyan valótlan és rágalmazó, mint az első. A harmadikra, hogy ti. az aláírók kétségbevonják a K. V.-nek azt a jogát, hogy „leváltathassa a párt politikája ellen dolgozó szerkesztőket”, ugyanaz vonatkozik, amint a Szabad Néppel kapcsolatban már elmondottam. Valótlan. Nem vonja kétségbe ezt a jogot; kétségbevonja az intézkedés helyességét és az indo[ko]ltságát.

Az igazság tehát az, hogy a memorandum nem támadás általában a párt- és állami vezetés ellen, hanem a párt- és állami vezetés bürokratikus – adminisztratív módszerei ellen. Ez két dolog, s amikor a határozat ezt a kettőt azonosítja, nem tehetek mást, mint azt, hogy rosszindulatú rágalomnak, s a munkásosztály, a nép megtévesztésére irányuló kísérletnek kell tartanom ezeket a megállapításokat.

De ha ez így van – márpedig kétségtelenül így van – miért vagyok én itt, s miért vannak itt társaim? Nem vontam vissza aláírásomat mindezeken kívül azért sem, mert a felsorolt jogos panaszok közül úgyszólván – vagy talán nem is úgyszólván –egyetlen egyet sem orvosoltak. A memorandum beadása óta három hónap telt el. Ha őszinték és igazak lettek volna azok az érvelések, hogy a K.V. csak a pártszerűség hiányát, a fellépés formáját kritizálja, s ezért kéri az aláírókat, hogy vonják vissza, akkor az elmúlt 3 hónap alatt a panaszok túlnyomó részét már orvosolni lehetett volna. Hiszen számos aláíró – hagyván magát megtéveszteni ilyen érvelésektől – visszavonta aláírását a beadványról, de a beadvány teljes tartalmát egyéni levél formájában fenntartotta. Még csak választ sem kaptak. Ebből kitűnik, hogy azok, akik ilyen rábeszélésekre vállalkoztak, valójában nem annyira a formát, hanem a beadvány tartalmát kifogásolják, miután valójában fenn akarják tartani a kultúra irányításának bürokratikus – adminisztratív módszerét.

S végül még egy okot megemlítek, amiért fenntartottam és ma is fönntartom aláírásomat.

Mióta a börtönből kijöttem, sajátságos kettősséggel találkozom igen gyakran. Mind több és több párttag morális-politikai arculatát jellemzi ez a kettősség; pártszerű megnyilvánulásokon – taggyűléseken stb. nagy hangon és gátlás nélkül tudják a „hivatalos” mondanivalót. Beszélgetésekben azután kiderül, hogy az illető semmi közösséget nem vállal azokkal a nézetekkel, amiket a közéletben – szóban vagy írásban – hirdet. Íme, tisztelt Ellenőrző Bizottság, ilyen mélyre züllött a párt, annak a helytelen politikának következtében, amelyet folytatunk. Párttagságunk túlnyomó többsége felszabadulás utáni; olyan időszakban jött, amikor kommunistának lenni inkább előnyt jelentett már, mint hátrányt. Nem tanulta meg, hogy a szocializmus ügyéért úgy is lehet cselekedni, hogy az az egyéni érdekekkel ellentétes. A mai helyzetben különösen jellemző az, hogy a meghunyászkodást, a megalkuvást, a gyávaságot nem nevezik nevén, mint a felszabadulás előtt, amikor a párt elsősorban ezek ellen a visszahúzó tényezők ellen lépett fel, s úgy nevelte bátorságra tagjait, hogy a gyávaságot mint kommunistához nem méltó tulajdonságot jelölte meg, amelyet le kell küzdeni, s amely a legnagyobb akadály a forradalmár útjában, aki a népnek akar szolgálni. Ma a gyávaság a legtiszteletreméltóbb köntösbe öltözhet, magára öltheti a párthűség, a fémjelzett pártszerűség stb. magasztos köntösét. A tartalom pedig ugyanaz. Lábra kap nálunk a rothadt morál – ki hitte volna valaha is közülünk, elvtársak, a felszabadulás előtt –, amelyet a római költő így jellemzett: bene vixit, qui bene latuit. (Az élt jól, aki jól lapult.) Előrehaladásunk egyik legfőbb akadályának tartom ezt az erkölcsöt: úgy hiszem, azzal küzdhetek legjobban ellene, ha magam nem lépek erre az útra. Mivel a memorandum véleményem szerint a legalapvetőbb kérdést vetette fel: a kommunista-üldözés jelenleg bürokratikus – adminisztratív módszerekkel történő folyamatának meggátlását, s mivel ennek a kulturális életre, de a kulturális életen messze túlmenően, egész társadalmi és politikai életünkre kiható jelentősége van, még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy a K. V. határozatnak a memorandumra vonatkozó részével nem értek egyet, „pártellenes”, „frakciós” stb. megállapításai ellen élesen tiltakozom, a memorandumot, s rajta aláírásomat változatlanul nem vagyok hajlandó megtagadni, fenntartom.

* Az interjú az OSZK Történeti Interjúk Tára – Soros Gyűjteményében készült.

** Déry Tibor, Zelk Zoltán, Aczél Tamás, Benjámin László, Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Szervánszky Endre, Vásárhelyi Miklós