Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

10. fejezet -

Ránki György és a társadalmi progresszió

ERÉNYI Tibor

Ránki György és a társadalmi progresszió

Mit adott Ránki György a magyar történetírásnak és ezen belül a progresszív irányzatok, soraikban a munkásmozgalom-történet művelőinek?

A századforduló magyar (és nemzetközi) gazdaságtörténetét feltáró – sok szempontból úttörő – munkái számunkra igen nagy jelentőségűek. Az akkor lezajlott gazdasági-ipari fejlődés tüzetes bemutatása, a termelőerők fejlődésének nyomon követése korunk megértéséhez aligha nélkülözhető. Ránki már vagy negyedszázada rámutatott, hogy a tőkés fejlődés világot átformáló kibontakozása – történeti szempontból – maradandó értéket jelent, jóllehet ez a fejlődés válságokkal, belső konfliktusokkal volt terhes. A munkásosztály és konkrétan a magyar munkásosztály kialakulásának, helyzetének, rétegződésének feltárásában kimagasló munkát végzett. Túllépett azon – a marxi nézetekkel egyébként sem összeegyeztethető – sematikus, de igen elterjedt felfogáson, amely csak az életviszonyok állandó, folyamatos romlását, a nyomor szintjét konstatálta. Bemutatta az ipari munkás helyzetének reális alakulását, a szakképzett munkásság jó részének „művességét”, a kispolgári szintet elérő, vagy azt esetenként meg is haladó – jelentős részben politikai, szakszervezeti aktivitásra visszavezethető – életszínvonalát. Feltárta Magyarország legújabb kori fejlődésének fontosabb jellemvonásait és kifejtette, hogy mind az ország félgyarmati (vagy éppen gyarmati) helyzetéről, félfeudális (vagy éppen feudális) jellegéről szóló megállapítások tarthatatlanok. Rámutatott arra, hogy a dualizmus időszakában a magyar gazdaság nagyszabású és sok szempontból eredményes modernizációja (ennek első hulláma) zajlott le. Ezen események és a további modernizációk menete, a magyar és a nemzetközi fejlődésből adódó sajátosságai – hangoztatta – a nyolcvanas évek ellentmondásos reformperiódusa szempontjából is megszívlelendők.

Jelentett-e mindez valamilyen „felmentést” a századforduló kapitalizmusa számára? Semmi esetre sem. Ránki kiemelte a tőkések mohóságát, a kizsákmányolást, annak minden következményével együtt. Ugyanakkor – számos elmarasztaló ítélet ellenében – elismerte a liberalizmus nagy alkotásait, méltatta a vállalkozói szellemet, de nem hiányzik munkáiból az ország fejlődő gazdasága, valamint merev, mindinkább anakronisztikus politikai rendszere között feszülő ellentétek bemutatása sem. Utalt azokra a gazdasági–társadalmi tényezőkre, amelyek megakadályozták az ország általános fejlődését minden bizonnyal előrelendítő, a további haladást megkönnyítő polgári demokratikus struktúra kialakulását. Ebből a nézőpontból mérlegelve a kérdéseket, józanul (bár nem kritikátlanul) ítélte meg a magyar szociáldemokrácia korabeli politikáját, egyetértőleg regisztrálta, hogy az MSZDP erőteljesen küzdött a „demokratizált Magyarország”-ért.

Ami a két világháború közötti Magyarországot illeti, Ránki – és ez már vagy másfél évtizeddel ezelőtt még bizonyos merészséget igényelt – itt is szembefordult a szimplifikálással. Észrevette a rendkívül súlyos körülmények – a háborúvesztés, Trianon – viszonyai közepette létrejövő állami önállóság jellemző vonásait (Magyarországon és általában az utódállamokban iparpótló autarkiára való törekvés), ugyanakkor látta a régi dunai birodalom széthullásának negatív következményeit (önálló, de egymásra acsarkodó kisállamok létrejötte, a nemzetiségi elnyomás továbbélése, a gazdasági élet nem egy szektorának visszafejlődése stb.). Méltányolta – persze nem valami jóakaratra, hanem szükségszerű fejlődésre visszavezetve – a korszak imponáló gazdasági teljesítményét: azt, hogy az ország ekkortájt vált agrár jellegűből agráripari jellegűvé. Ennek kapcsán beszélt a magyar gazdaság modernizálásának második hullámáról. (A harmadik – mint hangsúlyozta – 1945 után kezdődött és sok konfliktuson át a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján döntő szakaszába érkezett.) A két világháború közötti időszakkal kapcsolatosan, de más periódusokra is tekintve, izgatta „a kényszerpálya és a mozgástér” problémája s ez éppen politikus alkatát bizonyítja.

A fentiekből is kitűnik, Ránki György gyakran beleütközött a fasizmus kérdésébe, amellyel sokat foglalkozott. Az antifasizmust személyes élmények is táplálták, hisz az embertelenség őt magát is majdhogynem elpusztította. A higgadt tudományos elemzés azonban erről a témáról írt munkáit is jellemzi. Rámutatott arra, hogy – sok szempontból – éppen a tőkés fejlődés torzulásai (s nem maga ez a fejlődés) vezettek a fasizmushoz, amelynek számos megnyilvánulási formáját hozta létre a történelem. A két világháború közötti magyar politikai rendszert autoritárius, ellenforradalmi államhatalomként írja le. Részben ezzel a témakörrel kapcsolatos a második világháború történetéről készült nagy munkája. Nem volt hadtörténész, inkább a gazdaság és társadalom kérdései érdekelték. A második világháború kimenetelét nem vélte eleve eldöntöttnek. Abból indult ki, hogy az „eseményeknek tétje volt”. Soha sem volt rá jellemző az a történeti irodalomban és publicisztikában nem ritkán megnyilvánuló törekvés, amely az ellenfél nevetségessé tételében, tudományos elemzésre való „alkalmatlanságában” jut kifejezésre. „Minden történeti személyiséget és jelenséget a történetírónak komolyan kell venni” – hangsúlyozta nem egyszer – és eszerint járt is el.

Ideológiai kérdéseknél – ez bizonyos szempontból életművének jellemző vonása – nem időzött hosszasabban. Elsődlegesen a gyakorlat, a tényleges eredmény érdekelte. A szocialista pártok, mozgalmak tevékenységét értékelve is inkább a gyakorlatból, semmint az elméletből indult ki. 1917 novemberének, a szovjet állam létrejöttének kimagasló jelentőséget tulajdonított; jóllehet az ezzel kapcsolatos, egykor szinte kötelező közhelyek hangoztatását többnyire elkerülte. A jelenkori kapitalizmus megújuló képességével kapcsolatos témakörök erősen érdekelték. Az volt a véleménye, hogy nem hunyhatunk szemet a valóság fölött. Nem helyes az, hangoztatta többször is, hogy valamit tudomásul veszünk ugyan, de nem beszélünk róla.

Szemben állott a sztálinizmussal – s általában mindenfajta totalitarianizmussal. Nem volt sem baloldali, sem jobboldali radikális, s nem kedvelte a különböző előjelű mítoszokat sem. Mi az, amit igenelt? A hazai és a nemzetközi adottságokkal számoló társadalmi progressziót. Méltányolta (történeti személyiségekre vonatkoztatva is) nemcsak a liberalizmust – és az ezt óhatatlanul korlátozó szociáldemokrata párt- és szakszervezeti mozgalmat –, de a nagy intellektuális erővel fellépő polgári radikalizmust is. Az említett témakörbe vágó kutatásokat lehetőségeihez mérten támogatta. Meglátta a lehetőségeket a különböző népi-agrárius mozgalmakban. Éles szemmel észrevette mindenütt az elcsúszásokat. Az volt a véleménye, hogy semmiféle gazdasági hatékonyság sem igazán működőképes társadalmi érzékenység nélkül. Mint ahogyan nem osztotta soha a különböző jellegű zsarnokságokba vetett illúziókat sem.

Stílusa egyszerű volt, nem törekedett ékesszólásra, ehhez nem is volt érzéke. Úgy vélte, a stílus nem a téma feltupírozására való. Szabatos fogalmazás, értekező hangnemben – a történeti esszé nem volt az ő igazi műfaja. Az volt a felfogása, hogy a történeti jelenségekben, személyiségekben elsősorban azt kell látni, hogy mi újat adtak, nem pedig – főleg nem ahistorikusan – azt, hogy mi az, ami hiányzott belőlük, amit – különböző okok miatt – elmulasztottak. De kritikus elme lévén, nem elégedett meg lekerekített megfogalmazásokkal. Úgy vélte, a negatív jelenségek elhallgatása sohasem hozhat senkinek sem politikai eredményt. Ahogyan Molnár Erikről szóló, 1971-ben megjelent munkájában írta: „… nem a valóságot kell a tételekhez igazítani, hanem a valóságot tanulmányozva kell az elméletet továbbfejleszteni”. Ez a felfogása és szókimondásra való hajlamossága némelykor azt a látszatot keltette, hogy nem eléggé „politikus alkat”. Csak a tudományosan alátámasztott politikát tartotta jónak és – Lukács György megállapításait magáévá téve – nem ismerte el a taktika dominanciáját semmiféle elmélet fölött.

Ránki – életműve is bizonyosság erre a szemléletre – urbánus volt, de ezen túlmenően nagyobb összefüggésekben gondolkodott, nem jellemezték előítéletek. (Példa erre – többek között – a főváros történetéről, vagy a két világháború közötti Magyarországról írt nem egy munkája.) Félreértené őt azonban az, aki szerint csak gazdaságban, politikában vagy akár társadalomtörténetben gondolkodott. A progresszió fogalmáról is filozófusi jelleggel, filozofikus kétségekkel vélekedett. „Az emberi lényeg önmegvalósításában, a humanizmusban – nem elvontan, de társadalmi értelemben – lehet tán mégis a progressziót, a történelem értelmét keresni.”

Nem kelthetjük azt a látszatot, hogy szemlélete és módszere hibátlan volt. Volt rá eset, hogy elhamarkodottan vagy túlságosan szenvedélyesen ítélt, s alkalmanként tévedett. Ha erre felhívták a figyelmét, nem vonult vissza sértődötten. Meg volt győződve igazáról, de ha meggyőző érveket hallott, változtatott a véleményén. Nem tetszelgett a nagy tudós pózában, nem volt szerepjátszó.

Ránki György munkássága hozzájárult a reális, elfogultságoktól mentes hazai történetszemlélet kialakulásához. Nem volt híve a nemzeti kisebbrendűségi érzés szításának, de különböző legendáknak sem. Bonyolult és fájdalmas dolgokról tárgyilagosan beszélt. Egyik 1984-ben megtartott, egyesült államokbeli előadását a vitáról beszámoló recenzens így összegezte: „Ránki György azt a kérdést vetette fel: »vonakodó szövetséges« vagy »utolsó csatlós«? Sokszínű elemzése azokat a követelményeket tárta fel, amelyek végül is oda vezettek, hogy bár Magyarország volt az első, amely Hitler szövetségesei közül fegyverszünetet kért, ez mégis csak akkor jött létre (1945. január), amikor Hitler egykori többi szövetségese már a győztesek oldalán állt. Ebben az összefüggésben fejtette ki Magyarország jelentőségét a német érdekek alakulásában, utalt Magyarország Németországhoz való közvetlen közelségére és megemlítette azt is, hogy a tárgyalások idején – ellentétben Romániával – Magyarország nem kapott buzdító területi ígéreteket.”

1984-ből idéztünk, s Ránki György 1988 februárjában meghalt. A forradalmi jellegű változások kezdetét már nem érhette meg. Aligha kockáztathatjuk meg annak részletekbe menő feltételezését, hogy mit írt és mit csinált volna, ha még adatik neki idő. Mégis, néhány következtetésre talán van lehetőségünk. Ránkitól távol állott az utópizmus, s a dogmatizmus minden formáját tudománytalannak tekintette. A marxizmust nagy és sokoldalúan felhasználható szemléletnek és módszernek vélte, de távolról sem tartozott az „egykönyvű” emberek közé. A nyugati történetírást annak legjobb eredményeiben tisztelte és eredményeit felhasználta. Azok közé a reformerek közé tartozott, akik elutasítják – mert a nemzetre nézve tragikusnak látják – a szélsőséges törekvéseket. „Kényszerpálya” – nos igen. Ránki jól tudta, hogy lehetőségeink korlátozottak. Nem volt híve a kalandorkodásnak. Tisztelte – hogy a magyaroknál maradjunk – Deákot, Eötvöst, Jászit, Bibót. Folyamatos, konstruktív, szakszerű munkával kívánta szolgálni a jövőt. Ha valamit szakmailag gyűlölt – az a dilettantizmus volt.

*

Ránki György sokoldalú életműve további historiográfiai megvilágítást, tudományos elemzést igényel. Abban a szellemben, amelyben ő maga is foglalkozott szerteágazó, nemcsak történetileg, de politikailag is fontos témával. Művei minden bizonnyal még számos új kiadást érnek meg. Az elő- vagy utószavak felhívják majd a figyelmet „korlátaira”, s arra a korszakra, amelyben élt. Az igazság egy részét még sajnos neki is el kellett hallgatni ahhoz, hogy más részét kimondhassa.

1989 februárja. Ránki György régen, nagyon régen halt meg. Mindazok számára, akik ismerték, azonban aligha lehet kétséges, hogy napjainkban is szenvedélyesen dolgozna és küzdene a társadalmi progresszió ügyének szolgálatában.