Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

9. fejezet -

Németország és Közép-Kelet-Európa

TOKODY Gyula

Németország és Közep-Kelet-Európa

Németország történelmi szerepe a közép-európai térségben fontos, bár kétségtelenül nem elsődleges helyet foglal el Ránki György életművében. De Berend T. Ivánnal együtt hatalmas új tényanyaggal gazdagította ismereteinket a 20. századi magyar–német gazdasági, kisebb részben diplomáciai kapcsolatokra vonatkozóan, másrészt abban a széles körű nemzetközi összehasonlításban, amelyet Közép-Kelet-Európa gazdaságtörténetével összefüggésben végzett – ugyancsak Berend T. Ivánnal együtt –, Németország szerepét is megrajzolta.

Ránki és Berend pályafutásuk kezdetétől szembe találták magukat ezzel a szereppel: már a magyar gazdaság dualizmus kori történetéből írt munkáik is bemutatják a császári német birodalom magyarországi befolyását és feltárják gazdasági expanzióját. De ebben az időben, az 1950-es évek második felében és a hatvanas évek során még figyelmük központjában Magyarország Osztrák–Magyar Monarchiában elfoglalt helye állt, s így a német kérdés elsősorban a külföldi tőkebefektetések szerepével összefüggésben merült fel. Igaz, már 1960-ban megjelent a Magyarországot „a fasiszta Németország életterében” vizsgáló munka, amely voltaképpen minden fontosabb adatot feltárt Németország történelmi szerepére vonatkozóan, de csak az 1933–39 közötti évekre is csupán Magyarországra korlátozottan.

Ránki György egy 1968-ban megjelent tanulmánya a kor általános szemléletével ellentétben már tudományos megalapozottsággal bizonyította, hogy az a viszonylagosan jelentős gazdasági fejlődés, amely hazánkban a dualizmus idején végbement, „a külföldi tőke nélkül elképzelhetetlen lett volna”. Ez ugyan elsősorban az osztrák tőkére vonatkozott, de érintette a német expanziót is, amelynek jelentkezése gazdasági és politikai téren egyaránt a századforduló után – a német „világpolitika” kibontakozásának egyik jeleként – mind erőteljesebbé vált.

A külföldi tőke szerepének újszerű megítélése – úgy tűnik – kiindulópontja lett a későbbi, főleg Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődésének összehasonlító vizsgálata során tetten érhető modernizációs történetszemléletnek, amely elveti a nagyhatalmi expanzió egyoldalú, lényegében az agresszív terjeszkedési törekvésekre leszűkítő megítélését, s rámutat arra, hogy a fejletlenebb országok nem feltétlenül játszottak bábszerepet, hanem aktív küzdelmet folytattak felzárkózásukért. Olyan dinamikus gazdasági–társadalmi folyamatról van szó, amelynek során az európai kapitalizmus legfejlettebb országainak fokozódó piac- és nyersanyagszükséglete találkozott a fejletlenebb országok arra irányuló törekvésével, hogy „kilepjenek elmaradottságukból, képesek legyenek válaszolni a Nyugat-Európából származó kapitalista kihívásra” – írja Ránki György Gazdaság és külpolitika című munkájában.

Ebből az álláspontból következően új megvilágításba helyeződött a 19. és 20. századi Németország történelmi szerepe is: „a gazdaságilag erős Németország egyszerre volt a gazdaságot ösztönző és fejlesztő, illetve a gazdaságilag kizsákmányoló, politikailag elnyomó hatalom” a délkelet-európai országok számára.

Más szóval tehát Ránki beemelte a vizsgálat körébe az interdependencia elvét, anélkül azonban, hogy kétségbe vonta volna a fejletlenebb országok kiszolgáltatottságát. Széles forrásbázisra támaszkodva mutatta be azt a két világháború között különösen élessé váló küzdelmet, amelyet a nagyhatalmak folytattak a délkelet-európai gazdasági hegemóniáért, s amelyből az első világháború előttihez hasonlóan végül is Németország került ki győztesen, méghozzá nemcsak gazdasági, de politikai téren is. Sőt az a paradox helyzet állt elő, hogy Németország újbóli gazdasági megerősödésében a térség neki kiszolgáltatott országai is érdekeltté váltak.

Németország első világháborús veresége és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása ugyanis olyan új helyzetet teremtett, amelyben felfokozódott az egymásrautaltság, s nemcsak Délkelet-Európa kisebb országai, de a fejlett Ausztria, Csehszlovákia, sőt Németország számára is létkérdéssé vált a külkereskedelem. De míg az utóbbiak számára elsősorban ipari exporttermékeik elhelyezéséről volt szó, a fejletlenebb agrárországok esetében a belső piac gyengesége és a felhalmozás lehetőségének szűk volta miatt a gazdasági fejlődés legfontosabb feltételét is a külkereskedelem teremtette meg. Lehetővé tette – bár igen szerény keretek között – fejlett termelő eszközök importálását, s magában foglalta a beruházások elősegítését szolgáló tőkebehozatalt.

Talán felesleges rámutatni, hogy ez az 1920-as évekre jellemző alaphelyzet mindmáig megőrizte aktualitását, hisz a közben eltelt hét évtized nem hozott lényeges változást a térség Németországhoz viszonyított elmaradottságában, és fennmaradt a gazdasági egymásrautaltság is csakúgy, mint a külkereskedelem gazdasági fejlesztésben betöltött központi szerepe.

Mindamellett az egymásrautaltság és kiszolgáltatottság viszonyát, az utóbbi mértékét és formáját, Berlinből nézve pedig a gazdasági expanzió erejét és tulajdonképpeni célját tekintve igen lényeges különbségeket produkált a két világháború közötti alig negyedszázados történelem. Ránki egyik tudományos eredményének tartom, hogy e különbségekre a magyarázatot nemcsak Németország gazdasági megerősödésében jelölte meg, hanem az 1929–33-as gazdasági világválság sokoldalú elemzése alapján rámutatott a közép- és közép-kelet-európai térség egymásrautaltságának növekedésére, valamint – a nemzetiszocialista Németországgal kapcsolatban – a nagyhatalmi expanzió természetének és a politikai rendszerek jellegének összefüggésére.

A weimari köztársaság idején szó sem lehetett arról, hogy Németország visszaszerezze korábbi pozícióit Délkelet-Európában. Elsősorban persze gazdasági erőtlensége miatt, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy külpolitikai stratégiája az új nemzetközi helyzetben gyökeresen megváltozott. Elvesztvén gyarmatait és tengerentúli érdekeltségeit, Németország egyszer s mindenkorra kontinentális hatalommá vált, megváltoztak általános nemzeti érdekei, s így átrendeződött külpolitikai orientációja. Az első világháború utáni Németország alapvető nemzeti érdeke az új hatalmi erőviszonyokhoz való alkalmazkodás, egy megbékélésre épülő európai együttműködés volt, és a weimari köztársaság fennállása idején – minden ellentétes tendencia dacára – a hivatalos külpolitika ezt a célt szolgálta. A kulcskérdés a francia–német viszony lett: Németország rákényszerült az ún. teljesítési politikára, a versailles-i békerendszer és a jóvátétel gyakorlati elfogadására. Más szóval a weimari köztársaság a külpolitikában Nyugat-Európa centrikusságot vállalt – részben belátásból, részben kényszerűségből –, ami Kelet- és Délkelet-Európában bizonyos reményt nyújtott a szabadabb mozgásra, de azért ebben a térségben is messzemenően figyelembe kellett vennie a nyugati hatalmak – Anglia, Franciaország, Olaszország – érdekeit.

Ránki a Gazdaság és külpolitika című munkájában a húszas évekre vonatkozóan arra is rámutat, hogy a hátrányos helyzet ellenére a nacionalista beállítottságú német politikai körök még ebben az időben sem mondtak le a kelet-európai expanzió felújításáról, s hogy számukra is nyilvánvaló volt, hogy potenciális szövetségesként csak azok az országok, ill. politikai erők jöhettek számításba, amelyek szemben álltak a versailles-i békerendszerrel. Magyarország részéről meg is volt a készség a közeledésre, de az erre irányuló tervek kudarcra voltak ítélve, mégpedig nem csupán azért, mert Franciaországét a kisantant érdekeit sértették, hanem a weimari Németország elzárkózó magatartása miatt is. A Franciaországgal együttműködni kész német kormány ui. még hallgatólagosan sem vállalhatta a magyar területi revízió támogatását, de még az Anschluss-törekvéseket sem, pedig a német és osztrák politikai irányzatok – ideértve a szociáldemokráciát is – elvileg továbbra sem zárkóztak el a két német állam jövőbeni egyesítése elől.

A fordulatot a nagyhatalmi versengésben a gazdasági világválság hozta meg: 1929–33 – Ránki szavaival élve- „a német hegemónia megalapozásának kora” volt. Anglia és Franciaország helyzete gazdasági téren megrendült a délkelet-európai térségben, miközben Németországban a vezető ipari és agrárius köröket is egyre jobban magával ragadta a Grossraumwirtschaft ideológiája. Mind határozottabban merült fel a német külkereskedelem súlypontjának átirányítása Európába, főleg annak keleti, délkeleti részébe, annál is inkább, mert e térség agrárválságtól szenvedő országai maguk is ilyen fordulatra ösztönözték a német kormányokat.

A megvalósítására azonban már gyökeresen új politikai feltételek mellett került sor. Átalakult Németország politikai szerkezete, a weimari demokrácia helyét a nemzetiszocialista diktatúra foglalta el, és ez a maga hatalmi céljainak igyekezett alárendelni – egy évtizeden át meglehetős sikerrel – a gazdasági folyamatokat, mindenekelőtt a válság által különösen felfokozódott gazdasági egymásrautaltságot. A Schacht-féle Neuer Plan 1934-ben már ezt a törekvést fejezte ki, Németország külkereskedelmét Délkelet-Európa irányába terelte, az itteni országokat tette a német hadigazdaság kiépítésének külföldi nyersanyagbázisává, s a Südostraumot fokozatosan bekapcsolta a német „nagytérgazdaságba”.

Ausztria és Csehszlovákia bekebelezése, majd Lengyelország leigázása nem csupán katonai téren, hanem gazdasági téren is totálissá tette a német uralmat Közép-Kelet-Európában. A totális kiszolgáltatottság tovább fokozódott a háború éveiben, olyan új helyzetet teremtve, amely gyökeresen különbözött a Trémet imperializmus hagyományos célkitűzéseitől és módszereitől. Itt ui. már nem egyszerűen gazdasági hegemóniáról, és nem csupán Közép-Kelet-Európáról volt szó, hanem a német „nagytérgazdaság” kontinentális méretűvé szélesüléséről, s a szóban forgó országoknak a hitleri világbirodalmi célkitűzés szolgálatába állításáról. Ránki megállapítása szerint: „A Hitler-féle totális alávetés… nem valamiféle informális birodalmat, egyszerű német hegemóniát, uralkodó befolyást jelentett, hanem beolvasztást, kizsákmányolást, ha kellett, kifosztást.”

Ránki Györgynek nem adatott meg, hogy Németország történelmi szerepének alakulását a II. világháborút követő időszakra vonatkozóan is feldolgozza. Különben is azokban az években, amikor – kilépve a magyar történelem kereteiből – Berenddel megírta Közép-Kelet-Európa 19–20. századi gazdasági fejlődését, még úgy tűnt, hogy Németországnak nem lesz többé érdemleges szerepe ebben a térségben. Sőt az egységes szocialista világpiac célkitűzése és az NSZK Nyugat-Európába integrálódása egy időre magának a térségnek a létét is kérdésessé tette. De Nyugat-Németország újbóli jelentkezése különösen Lengyelország és Magyarország gazdaságában, majd az Ostpolitik sikerei a hetvenes években, mindenekelőtt pedig a szocialista integráció fiaskója ismét aktualitást adott ennek a már-már csupán a történészek által számon tartott témának.

Annál is inkább, mert a magyar történetírásban éveken át tartó vita keletkezett az európai történeti régiókról, s a német területek helye, történeti szerepe, Közép-Európa fogalma is tisztázásra szorult. Természetesen nem térhetek ki a részletekre, csupán arra utalnék, hogy Ránki és Berend szükségszerűen központi szerepet kapott ebben a vitában. Hiszen a Közép-Kelet-Európa fogalom vállalása nemcsak a Nyugat-Európától való elhatárolódást jelentette, hanem a Kelet-Európán belüli különbségtételt is, miközben azonban homályban maradt Közép-Európa fogalma.

A vita során a szerzőpáros több vonatkozásban módosította, finomította a hatvanas évek végén megfogalmazott koncepciót: továbbra is hangsúlyozva azt a „döntő szerepet”, amelyet a „modern világgazdaság kialakulásának 16. századtól meginduló folyamata” játszott a két térség különválásában, beemelte koncepciójába azt az álláspontot, amely szerint az eltérések visszanyúlnak a kora középkorig, az európai feudalizmus kialakulásáig.

Ránki 1985-ben külön cikkben foglalta össze álláspontját a német Mitteleuropa-ra vonatkozóan, s ebben már Közép-Kelet-Európát, közelebbről a „Kárpát-medencét, a cseh medencét és a lengyel síkságot” a „Közép-Európa fogalom részének” nevezi. A két évvel később megjelent Európa gazdasága a 19. században című munka pedig már gazdag forrásanyagra támaszkodva bizonyítja, hogy a 19. századi ipari forradalom hatására felgyorsult a közép-európai térség felzárkózása a Nyugathoz, a modernizáció legfontosabb közvetítőivé, illetve ösztönzőivé a német államok, valamint a Habsburg monarchia nyugati részei váltak. Közép-Kelet-Európa Ránki felfogásában így végül is egyszerre jelenti Mitteleuropa elmaradottabb keleti és Kelet-Európa viszonylag fejlettebb nyugati zónáját, amely helyzeténél fogva részese, Kelet felé pedig szintén közvetítője lett az ipari forradalom óta tartó modernizálódási folyamatnak.

Mindent összevetve Ránki arra a teljesen akceptálható következtetésre jutott, hogy a Mitteleuropa-gondolatot helytelen lenne egyszerűen megbélyegezni és negatívumait abszolutizálni: „…bár a Mitteleuropa-terv mint politikai, hatalmi célkitűzés ismét és ismét csődöt mondott a történelemben, a természetes gazdasági tényezők mégis újból és újból felszínre törnek, és világosan mutatják, hogy a térség gazdasági virágzása nem lehet tartós és eredményes, ha nem kapcsolódik a német területek gazdasági fellendüléséhez és virágzásához is” – írja a Valóság 1985/11 számában.