Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

8. fejezet -

A német stratégia dilemmája 1939 õszén

DIÓSZEGI István

A német stratégia dilemmája 1939 őszén

A lengyelországi hadjárat a vártnál gyorsabban Németország teljes katonai győzelmével fejeződött be. A szituáció Németország szempontjából mindamellett nem volt ellentmondásoktól mentes és veszélyek nélküli. Hitler számára Lengyelország lerohanása az élettér-program megvalósításának első szakasza volt, amely után alkalmas időpontban a további keleti terjeszkedésnek kellett következnie. Még a danzigi válság idején jelentette ki, hogy mindaz, amit tesz, Oroszország ellen irányul, és a nyugatiak ostobák és vakok, ha ezt nem képesek megérteni. Feltevése az volt, hogy az elszigetelt és magára hagyott ellenféllel gyorsan végezhet, és Európa az újabb német terjeszkedés fölött ismét napirendre tér. Ehelyett az történt, hogy szerződéses viszonyba és bizonyos értelemben függő helyzetbe került azzal a hatalommal szemben, amelyet tulajdonképpeni ellenségének tekintett: a Szovjetunióval, és hadiállapotba azzal a hatalommal, amellyel a konfrontációt mindenképpen el akarta kerülni: Angliával. A váratlan, és Németország szempontjából kedvezőtlen politikai konstelláció furcsa katonai helyzettel párosult: a nyugati hatalmak hadat üzentek ugyan, de nem kezdtek hadműveleteket Németország ellen. Ez a katonai helyzet addig kedvezett Németországnak, amíg a lengyelországi hadjárat tartott, de hosszabb távon elviselhetetlen volt, és valamiféle politikai vagy katonai rendezést kívánt.

Nyugat vagy Kelet ellen

Hitler szeptember végi, október eleji megnyilatkozásai híven tükrözik ezt az ellentmondásos helyzetet, és egyben azt mutatják, hogy az egyébként mindig határozott és céltudatos német diktátor számára sem volt könnyű az egyértelmű döntés meghozatala. Szeptember 27-én Berlinbe rendelte három hadseregének vezénylő tábornokait, és kijelentette előttük, hogy a legrövidebb időn belül szándékában áll a nyugati irányú támadás elrendelése. A következő napokban viszont Göringgel együtt fogadta Dahlerus svéd nagyiparost, és általa azt üzente az angol kormánynak, hogy a lengyelországi fait accompli elismerése esetén kész garantálni az európai status quót. Október 2-án Ciano olasz külügyminiszternek szuggerálta, hogy bírja rá Mussolinit hasonló közvetítő szerep vállalására. Október 6-án a Reichstagban beszédet tartott, ebben a német győzelmekkel kérkedve és Németország nemzetközi helyzetét elsőrangúnak prezentálva nyilvános békülékeny gesztust tett: kijelentette, hogy miután a versailles-i szerződés nem létezik többé, Németországnak nincs oka további revízióra törekedni, és sürgette a mielőbbi rendezést, még mielőtt milliók vére ömlene, és milliárdos értékek elpusztulnának. Három nappal később, október 9-re viszont elkészült nagy emlékiratával, amelyben kijelölte a nyugati háború folytatásának irányvonalait. A gyakorlati következtetés azonban megint nem harmonizált teljesen az emlékiratban mutatott határozottsággal. Az október 9-én (tehát az emlékirat elkészítésének napján) kiadott 6. számú hadműveleti utasításban az állt, hogy arra az esetre határozta el az aktív és támadó fellépést, ha a legközelebbi időben kiderül, hogy Anglia és Franciaország nem hajlandó a háborút befejezni.

Nem egészen két hét alatt egymásnak ellentmondó megnyilatkozásokkal van tehát dolgunk: a háború folytatása szándékának kinyilvánításával és vele együtt titkos és nyilvános békeajánlattal, a mielőbbi offenzívában konkludáló emlékirattal és fenntartásos hadműveleti utasítással. Nem csoda, ha a történetírás ítélete megoszlik Hitler valódi szándékait illetően. Vannak, akik a békekezdeményezésben csupán blöfföt látnak, amivel Hitler valódi támadó szándékait leplezni akarta, mások úgy vélik, hogy valóban véget akart vetni a háborúnak, megint mások a következetlenséget emelik ki, és hajlanak arra a véleményre, hogy Hitler maga sem tudta, mit akar. Nem akarunk olyan benyomást kelteni, hogy egyértelmű választ tudunk adni a kérdésre, amely a történetírásnak mind ez ideig fejtörést okozott. Csupán arra vállalkozhatunk, hogy ezt az 1939 őszén keletkezett dilemmát szélesebb összefüggésekbe ágyazzuk, és az egymásnak ellentmondó állásfoglalások fő tendenciáját valószínűsítsük.

A hitleri Németország a korabeli német és európai közvélemény képzetében úgy jelent meg, mint egy állig felfegyverzett, a világháború megvívására kész nagyhatalom. A háborús készenlét mutatói azonban korántsem voltak olyan kedvezőek, mint amilyennek a látszat mutatta, és amilyennek a propaganda feltüntette.

Tank, repülőgép, hadihajó

A fegyverkezésben a kontinentális hagyományoknak megfelelően a szárazföldi haderő fejlesztése élvezett elsőbbséget. A hadseregszervezés a nagy létszámú hivatásos és tényleges állomány, valamint az általános hadkötelezettség kombinációján alapult. Az általános hadkötelezettség intézménye ugyanakkor lehetővé tette, hogy a birodalom kedvező népességi adottságait kihasználva – a lélekszám Ausztria és Csehország bekebelezése révén 70 millióról 85 millióra növekedett – maximálisan mintegy 12–13 millió katonát állítsanak csatasorba. Az angol és francia teljesítőképességgel szemben, számolva a gyarmatok kimeríthetetlen embertartalékával, mindamellett ez a hatalmas szám is elégtelennek tűnt. Németország hosszú távon nem hagyatkozhatott az emberi tényezőre, és sikerre csak akkor lehetett esélye, ha lehetőségeit ezen a téren valamilyen módon meghatványozza. A német hadvezetés az új haditechnika bevezetésében és alkalmazási módjában találta meg ezt a lehetőséget. A felismerés az előző háború, jelen esetben az első világháború kritikai elemzéséből adódott.

Az első világháború tapasztalataiból a jövendő háborúra nézve elméletileg két ellentétes irányú következtetés adódott. Az egyik, továbbra is egyenlő tűzerőt tételezve, a védelem további erősítése, a betonerődítmények rendszerének kiépítése mellett szólt, amely védelem áttörhetetlen akadályt emel a támadó elé; a másik a támadó fegyvernemek tökéletesítése és tömeges alkalmazása mellett foglalt állást, amely nemcsak kiegyenlíti a támadó hátrányait, hanem túlsúlyt képezve az áttörést is lehetővé teszi. A francia hadvezetés, természetesen a politikai célok és a hadipotenciál függvényében az előbbi, a német hadvezetés az utóbbi konklúziót vonta le, és tette meg stratégiai alapelvének. Az új offenzív stratégia központi eleme, tökéletesített harci eszköze a tank lett, amelynek méreteit és mozgékonyságát fokozták, erősebb páncélzattal látták el, ágyúk és géppuskák beépítésével tűzerejét megnövelték, és magasabb egységekbe szervezve önálló harci feladatokkal bízták meg. A német katonai gondolatban a páncélosok és motorizált egységek masszív alkalmazásával visszanyerte jogait és új értelmet kapott a modern háborúk két emeltyűje: a tömegszerűség és a mozgékonyság, és újra elfoglalta régi helyét a klasszikus metódus : a mozgó háború. De elég erős volt-e a Wehrmacht a francia és angol haderővel való megmérkőzésre?

Arról nem lehetett vita, hogy a szárazföldi haderő és az új stratégia az egyik ellenféllel, Angliával szemben hatástalan, mert nem alkalmazható. A Maginot-vonalban elhelyezett francia, és a belga határra felvonult francia–angol haderővel szemben a Wehrmacht megőrizte számbeli fölényét, és páncélos hadosztályainak, valamint motorizált alakulatainak száma is megnövekedett. A francia–angol haderő viszont sem számban, sem tűzerőben nem volt a lengyelhez hasonlítható. Át lehetett-e törni bárhol egy ilyen arcvonalat, és meg lehetett-e ismételni a lengyel síkságon alkalmazott nagy átkaroló hadmozdulatokat? Hitler, legalábbis szavakban, biztos volt dolgában. A tábornokok sokkal kevésbé.

Akik azt állították, hogy a német offenzívának esélye van a sikerre, a páncélos hadosztályok és motorizált alakulatok mellett még egy tényezőre: a légierőre hivatkoztak. A német hadvezetés, természetesen ismét a politikai célok függvényében, a vadászrepülők és könnyű harci gépek gyártását és alkalmazását részesítette előnyben. A légiflotta az ősz folyamán tovább erősödött, megszilárdította számbeli elsőbbségét, a légi fölény, az eredményes működés feltétele a nyugati fronton mindamellett nem tűnt olyan magától értetődőnek. A Luftwaffe híre nagyobb volt, mint teljesítőképessége. 1939 őszén a helyzet tehát úgy állt, hogy Németországnak ha volt is esélye arra, hogy a nyugati fronton a légifölényt kiharcolja, legveszélyesebb ellenfele, Anglia légierejének nem tudott érdemleges károkat okozni.

A haditengerészet, amely pedig a fegyveres erő egyetlen hatékony része lehetett a csatornán túli ellenfél leküzdéséhez, nem fejlődött érdemlegesen. Elsősorban a politikai megfontolások következtében. Hitler nem készült az Anglia elleni háborúra, sőt azt mindenképpen el akarta kerülni. Még 1939 júliusában is azt mondta Dönitznek, a búvárflotta parancsnokának, hogy nem szabad háborúzni Angliával, mert egy ilyen háború azt jelentené: finis Germaniae. A német hadiflotta 1939 őszén alkalmatlan volt arra, hogy a véderő másik két részének érdemleges segítséget nyújtson, és az ellenséges flottával sem vehette fel a siker esélyével a küzdelmet.

Villámháború: gazdasági szükségesség

Három fegyvernem közül kettőben fölényben volt tehát Németország Angliával és Franciaországgal szemben, de az eredményesség azon is múlott, hogy a német gazdaság mennyire tudta a frontot ellátni lőszerrel, üzemanyaggal, élelmiszerrel, mennyire tudta pótolni, szükség esetén megsokszorozni az elpusztult harci eszközöket. A német gazdaság 1939 őszén egy komplett hadigazdaság impresszióját keltette, otthon és külföldön egyaránt úgy hitték, hogy Németország ebben a tekintetben is teljesen felkészült a háborúra. A német összeomlás után napvilágra került adatok viszont egészen más képet mutatnak, és ez a kép hitelesebbnek tűnik, mint a korabeli propaganda által keltett vízió.

Németország nemzeti jövedelme évi átlagban kb. huszonöt százalékkal volt magasabb, mint Angliáé, a világ ipari termelésében nagyjából egyenlően, kb. tíz–tíz százalékkal részesedtek, de Németország több területen, így a fém-, a vegy- és elektromos iparban előnyt mondhatott magáénak. Az angol és francia nemzeti jövedelem viszont együttesen lényegesen meghaladta a németet, ipari kapacitása is jelentékenyebb volt, a gyarmatok teljesítőképességét is számolva pedig a két atlanti hatalom a németet magasan túlszárnyaló hadipotenciált tudhatott magáénak. Ráadásul a német gazdaság rendkívül importigényes volt: kaucsukból, kőolajból, vasércből, bauxitból, nikkelből, rézből, ólomból és még sok minden másból behozatalra szorult, számos nyersanyag teljes egészében külföldről származott.

Az első világháború tapasztalatai után, amikor is az elhúzódó felőrlő csatákban az antant anyagi fölénye győzedelmeskedett, célszerűtlennek látszott egy ilyen típusú összecsapás megismétlése. Németországnak tisztán csak gazdasági adottságai miatt is el kellett kerülnie egy újabb világháborút, és csak olyan háborút lehetett vívnia, ahol a fegyverkezésben szerzett előnyeit a megosztott és magára maradt ellenfelekkel szemben gyorsan és hatékonyan érvényesítheti. A világháború, amelyet a vezérkar katonai, Hitler politikai megfontolásból előnyben részesített, ilyenformán nemcsak taktikai eszköz volt, hanem a német lehetőségekből adódó gazdasági szükségesség.

A német tábornokok – Hitler

A tábornokok egy része a nyugati offenzíva kilátásait azonban egészen másként ítélte meg, mint a vezér és kancellár. Von Leeb vezérezredes, a C hadseregcsoport vezetője október 11-én emlékirattal fordult a hadsereg főparancsnokához, von Brauschitsch vezérezredeshez. Kifejtette, hogy véleménye szerint Franciaország és Anglia katonai erőit nem lehet úgy szétverni, hogy a két hatalom békére kényszerüljön. A kedvezőtlen feltételek mellett végrehajtott támadás következménye nem lehet más, mint az állóháború, és hogy ez Németország szempontjából előnytelen, azt már az első világháború tapasztalatai is megmutatták. Von Rundstedt vezérezredes, az A hadseregcsoport parancsnoka október 31-én hasonló hangnemben írt Brauschitschnak. Brauschitsch, a hadsereg főparancsnoka, maga is tele volt aggályokkal, és miután Hitler nem adott helyt figyelmeztetéseinek, november 5-én, igaz eredmény nélkül, felmentését kérte. A szembenállás erősségére jellemző, hogy a külügyi hivatal és a hadsereg-főparancsnokság összekötője, Hasso von Etzdorf külügyi tanácsos tervezetet készített Hitler megdöntésére, és egy méltányos békét kieszközlő új német kormány megalakítására. A tervezet készítője szerint az új kormány biztosíthatná az etnikai határokat, de ha Hitler hatalmon marad, és végrehajtják a november közepére tervezett támadást, vége lesz Németországnak.

Hitler a készülő államcsínyről nem tudott, de a tábornokok fronde-ját nap mint nap tapasztalhatta. A kritikára és ellenvetésekre a tőle megszokott ingerültséggel reagált. Brauschitsch elmondta a nürnbergi törvényszék előtt, hogy november 5-én, amikor a hadsereg állapotát vázolta előtte, Hitler dührohamot kapott, és minden további értelmes tárgyalás lehetetlenné vált. November 23-án, egy újabb tábornoki gyűlésen pedig nyilvánosan pellengérezte ki a hitetlenkedőket, akik korábban is minden kritikus helyzetben szerencsétlenséget jósoltak Szavait azonban fagyos hallgatás fogadta. A múlt sikerei nem adtak feloldozást a jelen kritikus helyzetre. A Führer 1939 augusztusában lokalizált háborút, vagy legalábbis nyugati passzivitást ígért; és íme Németország háborúban állott Angliával és Franciaországgal. A karizmatikus vezér hitele megrendült.

Az ellentmondás feloldása?

Foglaljuk össze ezek után az 1939 őszén kialakult helyzet főbb sajátosságait. Adva volt eredetileg egy rögeszmés külpolitikai koncepció, amely a német élettér és a német hatalmi állás kialakítását tételezte a keleti irányú, lépésről lépésre történő terjeszkedés útján, a nyugati hatalmak tétlenségével számolva. Amikor ez utóbbi nem adódott magától értetődően, létrejött a Lengyelország elszigetelését célzó német–szovjet szerződés, azzal a feltevéssel, hogy az élettér első lépcsője lokalizált háborúval megszerezhető és utána, bizonyos idő elteltével a keleti irányú terjeszkedés tovább folytatható. A fejlemények rácáfoltak az axióma tételeire: – a háború nem maradt lokalizált, és Németország hadiállapotba került Franciaországgal, amellyel csak később, az élettér megszerzése után akarta erőit összemérni, úgyszintén Angliával, amellyel az összeütközést egyáltalán el akarta kerülni. Ráadásul szerződéses viszonyban maradt a Szovjetunióval, amelynek rovására az élettér-programot meg akarta valósítani. Az ellentmondásos helyzet feloldására szolgáló politikai erőfeszítések: a Szovjetunió bevonása a nyugatiak elleni háborúba, vagy a német–olasz–szovjet–japán négyes blokk létrehozása, amelyek bármelyike a játszma feladására késztethette volna a nyugati hatalmakat, nem jártak eredménnyel. A lengyelországi hódításokról való lemondás mint békefeltétel, az axiomatikus külpolitika keretei között szóba sem jöhetett. Maradt a fegyveres megmérkőzés.

A nyugati offenzíva viszont csupa kockázat és kilátástalanság volt Németország számára. Mert igaz ugyan, hogy a német haderő számbelileg fölényben volt, páncélos és motorizált egységei nagyobb ütőerőt képviseltek, légiereje is előnyt szerzett, de hogy a francia és angol haderőt, és a német támadás iránya folytán hozzá csatlakozó belga és holland hadsereget úgy fel lehet morzsolni, mint a lengyel haderőt, feltevés volt csupán, nem pedig bizonyosság. A katonai természetű kérdőjelek mellé még belpolitikai dilemma is sorakozott: a lakosság nagy részének rezignáltsága és a tábornokok erősödő ellenállása láttán fel kellett tenni a kérdést: vajon a sikerre orientált rendszer elbír-e bármiféle katonai kudarcot vagy elhúzódó bizonytalanságot?

Miután a fegyveres megoldásban túl sok volt a kockázat és még a katonai siker sem hozott volna végleges megoldást, az adott feltételek mellett és az axiomatikus külpolitika paradigmái szerint is a hitleri Németország számára a status quót (azaz a háborús szerzeményeket) garantáló béke lett volna a legkedvezőbb megoldás. Egy ilyen béke után újabb erőgyűjtés következhetett volna, majd pedig a keleti terjeszkedés újabb etapja, amely után kedvezőbb feltételek mellett kerülhetett volna sor a Franciaországgal való leszámolásra. Azzal a feltevéssel, hogy a keleti terjeszkedés révén megerősödött Németországgal a legveszélyesebb ellenfél, Anglia nem mer ujjat húzni. Mindezt látva több-kevesebb valószínűséggel állíthatjuk, hogy amikor Hitler titkos és nyilvános békeajánlatot tett, nem blöffölt, hanem a valódi fegyvernyugvás létrehozására törekedett. Ez a béke megfelelt volna az axiomatikus külpolitika követelményeinek, és újra helyére tette volna a rögeszmés feltételrendszer megrendült pilléreit.

Miután a békekötés képtelensége kiderült, újabb axióma, pontosabban az axiomatikus külpolitika elemeinek újabb fajta elrendezése következett. Hitler kijelentette, hogy fegyveresen leszámol Franciaországgal és Angliával, és azt is hozzátette, hogy döntése megmásíthatatlan. De ha bízott is abban, hogy Franciaországon erőt vesz, azzal is tisztában volt, hogy Anglia térdre kényszerítéséhez nincsenek eszközei. Az elhúzódó háború dilemmáját azzal a feltevéssel oldotta fel, hogy Anglia csak addig visel háborút, amíg szárazföldi szövetségessel rendelkezik. A Franciaország felett aratott győzelem ezért Angliát az új helyzet tudomásulvételére kényszerítheti, és a nyugati háború befejezését eredményezheti.

A történelem persze azt is feljegyezte, hogy Hitler november 7-én kiadta a támadási parancsot Franciaország ellen, majd két nap múlva visszavonta, hogy aztán huszonkilenc alkalommal ugyanezt tegye, és az offenzívára majd csak 1940. május 10-én került sor. A támadás elmaradását a rossz időjárási viszonyokkal, a katonai készenlét bizonyos hiányaival magyarázták, de nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy Hitler minden mutatott magabiztosság ellenére is tisztában volt a vállalkozás kockázatos voltával. Az elhatározás azonban megszületett, és a gyakorlatnak kellett megmutatnia, hogy beválnak-e a karizmatikus vezér jóslatai.