Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

6. fejezet -

Mackó úr a millennium magyar világában

VÖRÖS Károly

Mackó úr a millennium magyar világában

A 19. század a világ korábban elképzelhetetlen kibővülésének, átalakulásának és az ebből következő változásoknak jegyében állt. Az évszázad első és utolsó éveinek világa között kivált Európában és Amerikában hatalmasra nőtt a különbség.

Ez a változás általános: nincs az adott korszakban személy vagy intézmény, melyet valamilyen alakjában, elemében ne érintene, ne formálna át. Már csak azért sem, mert a század nagy találmányai, tudományos felfedezései meglepő gyorsasággal jutnak el közvetlenül a legszélesebb tömegekhez, illetve az egyes emberhez. Ez arra is utal, hogy minden személy (ill. társadalmi osztály, réteg, csoport) és intézmény, mely a változás sodrában fenn akar maradni, tovább kíván lépni, előbb-utóbb be kell, hogy kapcsolódjék a környező világ változások által jellemzett új rendjébe, össze kell, hogy hangolódjék annak értékrendjeivel, s végül beilleszkedjék a társadalom egészének mozgásába.

E beilleszkedés folyamatát most annak a „személynek” példáján fogjuk látni, „aki” a gyermekek örömére, de a felnőtteknek is tanulságára a századforduló Magyarországán éppen azokban az években jelenik meg, amikor az ország a honfoglalás emlékét ünnepelve egyszerre készül büszkélkedni az ezeréves állam és a fiatal modern kapitalizmus eredményeivel. Mackó úr ő, aki – mint látni fogjuk – maga is éppen bekapcsolódni és beilleszkedni készül a változó magyar világba. Pedig ő csupán egy medve…

A medve

Mackó úr alakját a századforduló egy közepes, de kedvelt novellista újságírója, Sebők Zsigmond (1861–1916) teremtette meg, aki 1894-ben 33 évesen és már némi sikerrel a háta mögött jelentette meg első ilyen kötetét. Honnan vette az alakot, nem könnyű megállapítani. A medve az európai folklórban – talán a finnugor folklórt kivéve – nem rokonszenves figura: a középkor kedvelt, még Goethét is megihlető Róka-regényében (a legismertebb és legrégibb európai állatregényben) a medve, felváltva a farkassal, az ostobán brutális erő megtestesítője, akinek eszén állandó ellenfele, az intellektualizmust nem mindig rokonszenvesen képviselő róka mindig túljár. A magyar folklórban a medve alig fordul elő (már csak azért sem, mert a Székelyföldet kivéve magyar etnikum lakta területen nem él medve), a nagy néha a falvakban felbukkanó vándor medvetáncoltatók láncra fűzött ingerelhető medvéje pedig nem teremtett alapot a jelenség folklorizálódására. Így nem meglepő, ha a magyar állatmesék típusmutatójában még 1958-ban is csupán 11 olyan mesét találunk, amelyben a medve – részben behelyettesíthetően a farkassal – szerepel, s minden esetben negatív vonásokkal, negatív figuraként. Nem ihlethette meg Sebőköt a mackónak mint kedves gyermekjátéknak amerikai (M. Michtom) és európai (Steifl), így a magyarországi játéküzletek kirakataiban nagyjából egyidejű megjelenése (1903), majd egyre sűrűbb szereplése a kor gyerekek számára írott hazai lapjaiban. Már csak azért sem, mert Mackó úr nem a könyvben megelevenedő játékmackó – mint 30 évvel később Milne halhatatlan Micimackója –, sem nem erdei körülmények között, állati társadalomban élő emberi formájú lény (mint Kipling Mauglija). Mackó úr antropomorf és ilyenként autonóm állat, aki – mint még majd visszatérünk rá – emberi módon lakik, öltözködik, táplálkozik, beszél, cselekszik és utazik. Első látásra általában nem is rí ki az emberi környezetből, legfeljebb akkor, mikor hatalmas fogai, körmei jutnak szerephez vagy bömbölő hangja, esetleg írástudatlansága. De emberi partnerei ekkor sem medveként, állatként, hanem furcsa úriemberként kezelik. Ami annál könnyebben megeshet, mert Mackó úr – mint látni fogjuk – a változó világba az emberekkel azonos módon beilleszkedni akaró medve, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a szépszámú mackónemzetség polgárosulni, civilizálódni még kevéssé hajlamos tagjait (Hörpentő, Horkantó, Hortyogó komákat, Cammogó sógorokat és a pajkos medvebocsokat: Zebulont és Dorkát, Mackó úr rokongyerekeit – mert ő maga agglegény –) hozzászoktassa a világ emberi rendjéhez.

Mackó úr, és általában a jeles medvenemzetség, a kor nagy változásaiba való bekapcsolódását az őket megteremtő, róluk szóló könyvek során át tudjuk nyomon követni. Ezek túlnyomó részét Sebők írta. Később, mikor Mackó úr után az 1910-es évekre megjelent a Mackó úrtól csak nevében különböző Tányértalpú koma, később Dörmögő Dömötör is, már egy Bocs Bálint álnéven író, Sas Ede nevű újságíró („a Tányértalpú nemzetség íródeákja”) is bekapcsolódott az írásba. A kötetek (kivált a Mackó úr nevével jelzettek) sok kiadást értek el, olcsó sorozatban is, egyes epizódjaikat más címek alatt, más kombinációkban is megjelentették. A kötetek közül a Mackó úr útnak indul 12, a Mackó úr szárazon és vízen 6 kiadást ért meg. (Azt nem tudni, hogy egy-egy kiadás hány példányt jelentett.) Népszerűségét bizonyítja, hogy a kiadó Singer és Wolfner ifjúsági lapjaiban Mackó úr és barátai igen gyakran szerepeltek kisebb írásokban is.

Nincs módunk rá, hogy a „művek” esztétikai értékének méltatásába vagy vitatásába bocsátkozzunk, ilyen értékről ugyanis igen kevéssé beszélhetünk. De hogy a derék medve kalandjainak leírásában van valami megragadó (nevezzük akár naivitásnak, akár bájnak), ami keletkezésének korán túl is ad neki valami értéket, azt jól bizonyítja, hogy több epizódja önálló füzetekben még az 1940-es évek elején is megjelent, mikor pedig a szerzőt, Sebők Zsigmondot, ha még élt volna, a faji törvények már kiadhatatlannak minősítették volna. Csaknem egy évszázad elmúltával most készült el Mackó úr utazásainak reprint kiadása.

A tekintetes Mackó úr

Mikor az 1890-es évek közepén Mackó úr belép a változó és modernizálódó világba – talán akaratlanul is – vállalja a világ képének, benyomásainak első értékelését és jelenségeinek mintegy megszűrését is az őt olvasó új nemzedékek számára. Ő szolgál a legelső és részben a további ismereteket is mintegy formáló, megalapozó világkép hordozójául. De ami ezt a világképet, értékrendet és magatartást ifjú olvasói (és gyermekeik olvasmányaira nyilván felügyelő apák) számára hitelessé és így elfogadhatóvá teszi, az az, hogy Mackó úr „civilben” pontosan beilleszkedik abba az emberi magatartásképbe, ami a kor nemzeti identitását kiformáló társadalomban a „jó magyar emberről” kialakult. Mert Mackó úr mindenekelőtt – megnyugtató módon – nemcsak vidéki, de földbirtokos is. Birtoka kicsiny, de még elég nagy ahhoz, hogy neki magának ne kelljen dolgoznia. Sőt gazdatisztje is van, akivel útjairól megtérve nekiül, hogy számadást készítsen, téli álmából felébredve pedig a termés- és terményár-kilátásokat fontolgatva tervezi utazásait. Házában a klasszikus nemesi udvarházi személyzet veszi körül: inas, kocsis, szakácsnő, szolgálók, mind emberek. Illik is, hogy így legyen, hiszen Mackó úr „nemes, nemzetes és vitézlő” medve, „tekintetes úr”, Máramaros vármegyéből, ami nemcsak kisnemesinek, hanem, úgy látszik, medvéinek létszámára való tekintettel is kimagasló helyet tölt be a kor Magyarországában. Valóban: végignézve a szép Tányértalpú Dorka lakodalmára összegyűlt mackónépet (még Amerikából is érkezik mackórokon), világossá lesz, hogy ebben a mackótársaságban, a kor Göre Gábor ordenáré tükrében oly visszataszítóan ábrázolt vidéki–falusi Magyarországának egész dzsentri–kisnemesi–gazdagparaszti keverékjellegű, kispolgárosodó társadalma képviselve van, ha medvékre lefordítva is. Jellemző, hogy kereskedőt és iparost éppúgy nem találunk benne, amint (talán a tudós literary gentleman Mormogó urat leszámítva) értelmiségit sem. Ennek megfelelően folyik le azután a lakodalom koreográfiája is: szigorúan a fentiekben meghatározott társadalmi kategóriák hagyományos szokásai szerint.

E beilleszkedési magatartás szerves elemeként Mackó úr és valamennyi mackó lelkes és öntudatos magyar patrióta is. Mackó úr EMKE gyufával gyújt pipára (mert természetesen tempósan pipázik, és nem szivarozik vagy cigarettázik), hogy így is támogassa az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nemzeti törekvéseit; felháborodva veszi tudomásul, hogy Fiuméban nem beszélnek magyarul; s a magyar olvasó elégedetten szemlélheti, amikor Mackó úr bosszút áll az őt korábban láncra verve mutogató román medvetáncoltatókon (akiknek különben Mackó urat magyar úri vadászok adják el a bocsokkal együtt – nem hallgatva az őket gyermekújságból ismerő, és régi ismerősként üdvözlő gyermekeiknek kérésére). A Mackó nemzetségnek történetkutatója és genealógusa is van, az említett nagytudományú literary gentleman, Mormogó úr, aki a lakodalmas mackónép számára büszke és lelkesítő tanulságképp meséli el, hogy Burumbut, a honfoglalás kori főmedvét, aki éveken keresztül büntetlenül pusztíthatta a szláv Zalán fejedelem birkáit, a honfoglaló magyarok (akiket bundával és kacagánnyal a medvék „láttak el”) vezére, maga Árpád fejedelem ütötte agyon, örök büszkeségül a késői mackóleszármazóknak. Ez azonban nem befolyásolja Mackó urat abban, hogy meg ne könnyezze Rudolf trónörökös emlékét, ámbár a híres vadász egy golyóját Mackó úr még ott hordja a bundája alatt.

Nyilvánvaló, hogy ilyen társadalmi helyzet, kiterjedt előkelő rokonság, és szerény, de szolid vagyoni alap, Árpád vezért és Rudolf trónörököst egyaránt értékelni képes lojális politikai nézetek, nemzeti eszmények a kor magyarországi társadalmának éppen abba a rétegébe szolgáltak jó ajánlólevélként, mely ezekben az évtizedekben maga is hasonló kérdőjelek előtt áll: hogyan illeszkedjék bele a modernizálódó, a nagy forradalmak után továbbfejlődő magyar világba. Gyermekeik ilyen barátainak példájával Mackó úr és nemzetsége az apák által is elfogadható, vagy éppenséggel követhető normákat közvetít, amelyek a kor szociológiailag is értelmezhető, politikailag is használható tényezőivé válnak.

A modern Mackó úr

Lépjünk tovább Mackó úrnak immár abba a világába, melynek megismerésére a kíváncsi „Tekintetes úr” (akit most már ismerve státusát, nyugodtan címezhetünk így is) útnak indul. A kor közlekedési forradalmának hatására a világ megismerésének legkézenfekvőbb eszközévé az utazás vált, még akkor is, ha csak Magyarországon – a történeti államterület határain belül –, többnyire döcögő helyi vonatokon bonyolódik is.

Hosszadalmas és talán untató is lenne a világba kilépő Mackó úr utazásainak gyermekekhez szóló céljait, tapasztalatait, beszélgetéseit, kalandjait a teljesség igényével felsorolni. Ezért csak röviden és csak egyes, az első világháborúig megjelent kötetekre korlátozódva említjük Mackó úr (később Tányértalpú koma) utazásait az Alföldön, a tengeren (Fiuméban és onnan áthajózva Velencébe), a Balatonon, a Tiszán, a Retyezáton, az északi Dunántúlon stb., legtöbbször persze Budapesten: az ezredéves kiállításon, múzeumokban, szállodákban – és körbeutazva a fővárost övező településeket, üdülőhelyeket is.

Mindez alkalmat ad Mackó úrnak arra, hogy a helyhez kapcsolódó bizonyos alapvető történeti, művészeti mozzanatokra felhívja a vásott bocsok figyelmét, vagy inkább hagyja, hogy ezeket a helybeli gyerekek vagy jóindulatú polgáremberek megmagyarázzák.

A változó környezetekben a történetek központjában Mackó úrnak a világgal és kivált a technikai és általános civilizációval kapcsolatos konfliktusai állnak. Ilyenek pedig, ha szerencsére soha nem komoly következménnyel, de már kezdettől jelentkeznek.

A beilleszkedés e második, a nagyvilág felé forduló modelljét követve ui. Mackó úr már nem a korábbi, még a feudalizmushoz közeli vidékies–falusias, hanem egy másféle, már városias–technikai világba jut. E világ tanulságai a fiatal magyar kapitalizmus eredményeit mutatják be az olvasónak, ezzel figyelmeztetve őt: aki nem képes beilleszkedni ebbe a világba, egyre hátrányosabb helyzetbe kerül.

Valóban: Mackó úr most kezdődő útjai sem lesznek zökkenőmentesek. Mindjárt az elsőben a kilenc utazás közül, Budapesten pórul jár mint medve: lelepleződik, és az Állatkertbe csukják, ahonnan csak üggyel-bajjal tud megmenekülni. Az Alföldön utazva a pénzkérő táviratot a vezetékre teszi, abban a hitben, hogy az majd elcsúszkál a címzetthez; elcsúszik a nagyvárosias Arad aszfaltjárdáján, Budapesten megrémül a Lánchíd akkor még érezhető kilengésétől; a Ferenc Józsefről elnevezett hídon fogadásból felmászik a Turulmadárra; becsípi lábát a hajószék, becsapja a messzelátó, megpörgeti a tengeri vihar. Igaz, Fiuméban cápát is sikerül fognia. A Balatonon ugyancsak viharba keveredik, megrémítik a bivalyok, megfizettetik vele a fürdőkabint, mert jó szőrös bundáját nem fogadják el fürdőruhaként. Visszatérve Pestre megdöbbenve fedezi fel régi ismerőseit és rokonait kitömve a múzeumban, ahol betöri a rókacsaládot ábrázoló vitrin üvegét, hogy bosszút álljon a ravaszdin – de ezek is kitömöttek, és így nemcsak hogy bosszút nem tud állni, de még fizethet is az üvegért; a fürdőben rossz láncot húz meg, mire hideg zuhany zuhog a nyakába, és így tovább. A világ technikailag is egyre bonyolultabbá válik, kivált Budapesten. Itt konfliktusai és tapasztalatai is minőségileg magasabb szintre emelkednek. Mackó úr elképedve látja a villamos autót, melynek első példányai ekkor jelennek meg a főváros utcáin; lift viszi fel a harmadik emeletre; megrémül a hangját visszaadó hanglemeztől. De vannak kellemesebb meglepetései is: megismerkedik a mozival, az írógéppel, a telefonhírmondóval; interurbán telefonál Aradra.

A századfordulón a változások és átalakulások sodrában azután úgy látszik, az ifjú olvasók érdeklődési köre is egyre tágul. Ez kitűnik az 1900-as évek elején a beilleszkedésben előrehaladt Mackó úr kalandjaiban. Megjelennek már a kor nemzetközi ponyvaregényeinek egyes elemei is: pl. Mackó úr nagy futballista egy híres budapesti csapatban (a Fradiban), és az angolok elleni sorsdöntő meccs előtt azok elrabolják és egy hajón őrzik. Persze a végén kiszabadul, s az utolsó pillanatban megérkezve, góljaival valósággal szétbombázza az angolok kapuját. Pedig közben még az észak-afrikai olasz–török háborúba is belekeveredik, természetesen – mint jó magyar ember – a törökök oldalán; elfogják, és csak egy gyors török támadás menti meg a kivégzéstől.

A tízes évek elejétől a történetekben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a pusztán – szinte a mai comics-ok módjára – egymásra halmozott kalandok. Mackó úr Amerikába is eljut, egyre több véletlenszerű akciós elemmel, s közben éppen az első kötetek naiv, néha formátlan (mackós) bája és a medve emberi társadalmi vonásainak szelíden ironikus ábrázolása vész el. A szerző azonban mindvégig gondoskodik arról is, hogy Mackó úr ne egyszerűen ostoba tökfilkónak tűnjék fel, akit mindenki becsaphat: a kellemetlenségek jó része mögött (a Róka-regény óta) hagyományos ellenfele, a ravaszdi róka áll – hősünk vele szemben tanúsított jóhiszeműsége és jóindulata miatt jár pórul. Még szerencse, hogy a történetekben minden előkészítés nélkül megjelenő majom önzetlenül Mackó úr segítségére siet.

*

Mint a bevezetőben említettük: a beilleszkedés egy, a polgári és az ipari forradalom utáni, már az imperializmus szélén álló társadalomba összetett folyamat. Mackó úr beilleszkedése, illetve ennek kísérlete – megfelelve a századforduló modernizálódás útján elindult magyar társadalmára – egyrészt a még feudális gyökerű vidéki birtokos nemesúr, másrészt az ennek korlátain elég nehezen túllépő, ám már polgárias „nagy utazó” vagy a nagy futballsztár szerepét játszva megy végbe. Mindkét szerep igen alkalmas arra, hogy valóságosként legyen ábrázolható a most induló új gyermek-generációk előtt. Éppen annyira, amennyire reális a medve évszázados ellenfelének, a rókának alakja is. Legalábbis annyiban, hogy Mackó úrhoz képest a róka nemcsak fizikailag gyenge, de vagyontalan is, és Mackó úrral szembeni magatartásában a vagyon és az erő elleni olyan mélyebb ellenségeskedés (csaknem már osztálygyűlölet) formálódik, mely a következő évtizedekben szervezett formákhoz csatlakozva a polgárias és a feudális vonások mellé harmadiknak sorakozva fogja meghatározni a kor Magyarországának arculatát.

Medve és róka, eldugott vidéki nemesi udvarház és egyre távolabbi világokba induló utazások, a technika gyanakvó vagy éppen rémült elutasítása, majd (az új generációkban) már bontakozó örömteli használata: Mackó úr és rokonsága beilleszkedése a fenti ellentmondások, sőt konfliktusok ellenére is polgárosodó magyar világba ilyen módon lesz modellértékűvé a magyar társadalom mindazon elemeinek számára, melyek most indulnak el a polgárosodás útján – s azoknak, akik útjuk általánosítható tanulságait figyelemmel kísérik.