Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

5. fejezet -

A Moldvai csángó–magyar okmánytár. Egy forráskiadvány története

BENDA Kálmán

A Moldvai csángó–magyar okmánytár

Egy forráskiadvány története

Levelet kaptam 1978 augusztusában Andrásfalvy Bertalantól, az MTA tudományos intézetében dolgozó néprajzos barátomtól. Arról tájékoztatott, hogy javaslatára Baranya megye vezetősége tervbe vette a Moldvában élő magyarok múltját bemutató eredeti iratoknak, a csángók történeti okmánytárának megjelentetését. A II. világháború alatt Bukovinából hazatelepített magyarok egy része ugyanis Baranyában lelt otthonra, ezért a megye kötelességének érzi a történeti határainkon kívül élő magyarok történetének, sorsának ismertetését és tudatosítását. A feladat a moldvaiak esetében egyszerűnek tűnik: Veress Endre, az ismert historikus, a két világháború közti időben összegyűjtötte és kiadásra előkészítette a moldvai magyarok történeti okmánytárát; kéziratát az Akadémiai Könyvtár őrzi. Ezt kellene kiadni. Pozsgay Imre művelődési miniszter anyagi támogatását ígérte. Szükség volna azonban egy történész véleményére is, kéri, készítsék el. Levelét ezekkel a szavakkal zárta: „Nyilván nem kell Neked magyaráznom, hogy mennyivel túlnő ennek az oklevélgyűjteménynek a jelentősége a csángók múltjának felderítésén.”

Az ügy fontos voltában egyetértettem Andrásfalvyval. A világháború befejezése óta eltelt több mint három évtized alatt, s különösen az 1950-es évektől kezdve, a határainkon kívül élő magyarokról alig esett szó, szinte említeni sem volt szabad őket, s az összetartozás tudata a hazai társadalomban mindjobban elhalványult. Főleg a fiatal nemzedékben, amelynek számos tagja vajmi keveset tudott arról, hogy a szomszédos államokban is élnek magyarok. A Moldvában élő, ma is mintegy 80–100 ezer, nyelvét és öntudatát őrző csángó-magyar pedig teljesen kiesett a nemzeti tudatból. A hivatalos tényezők merev ellenállását áttörni, a társadalom közönyét felrázni ebben az időben már a legelszántabbaknak sem sikerült. Elég, ha Illyés Gyulára, vagy a moldvai magyarok esetében Domokos Pál Péterre hivatkozunk.

Amoldvai magyarok történetének megismerését azonban históriai szempontból is érdekesnek tartottam. Választ vártam arra a kérdésre, hogyan tudja egy, a nemzeti közösségből kiszakadt és magára maradt néptöredék nyelvét, hagyományait és öntudatát megtartani? Mi volt az az erő, ami a középkorban Moldvába került csángókat, akiknek sem saját uralkodó osztályuk, sem értelmiségük nem volt, megtartotta magyarságukban, megtartotta egy idegen országban, beékelve a más nyelvű és más vallású (tehát más műveltségben élő) románok közé?

Átlapoztam az Akadémiai Könyvtárban Veress Endre – nagy többségében – kézírásos gyűjtését, amely mintegy 1500 oldalon, a 16. századtól a 19. század közepéig terjedően a hazai és bécsi levéltárak mellett főként a római nagy egyházi levéltárak anyagát tartalmazza. Az iratanyag imponáló mennyiségű volt és a gyűjtés teljesnek látszott, úgy gondoltam tehát, hogy az okmánytár legföljebb egy évi munkával sajtó alá rendezhető, hiszen kutatásra már nincs szükség, a szövegeket kell ellenőrizni, és ahol hiányoznak, a magyarázó jegyzeteket elkészíteni.

Ebben az értelemben készítettem el írásban adott javaslatomat, hangsúlyozva a csángók múltja megismerésének a magyar történelem egésze szempontjából való fontosságát. Hiszen – írtam – jelenleg az is bizonytalan, hogy különböző csoportjaik mikor, honnan és hogyan kerültek Moldvába. A honfoglaláskor ott maradt magyarok leszármazottai? Vagy az Árpád-házi királyok honvédő politikája telepítette őket mai lakóhelyükre? Vagy az itthoni sors elől menekültek ki? Mi igaz abból, ami a Ceauşescu-rendszer hivatalos felfogásaként, világnyelveken kibocsátott könyvekben olvasható, hogy a moldvai csángók elmagyarosított románok, akiket a magyar katolikus egyház először görögkeleti vallásuk elhagyására kényszerített, majd magyarrá tett.

Andrásfalvynak megírtam, hogy a csángók története érdekel, ha megbíznak vele, szívesen elvállalom az okmánytár sajtó alá rendezését.

Javaslatomat szeptemberben küldtem el. Pár hét múlva Andrásfalvy szóban értesített, hogy a megyei pártbizottság véleménye szerint a moldvai magyarokkal való foglalkozás nem időszerű, ezért Baranya megye elállt a kiadási tervtől. Ekkor azonban már magaménak éreztem a témát, s elhatároztam, hogy megpróbálom más úton megvalósítani. Ezért ugyanezt a javaslatot még 1978 októberében elküldtem Köpeczi Bélának, a Magyar Tudományos Akadémia akkori főtitkárának és tájékoztatás okából Illyés Gyulának. Köpeczi hamarosan válaszolt: javaslatomat „illetékes helyre” továbbította.

Fél év múlva, 1979. június elején fölkeresett az Akadémia II. osztályának fiatal előadója, Jankovics József, és elmondotta, hogy a főtitkár javaslatára be akarják venni jövő évi tervükbe a moldvai magyar okmánytárat. Készítsek részletes munkatervet, költségvetéssel. Miután ezt benyújtottam, július elején Jankovics közölte velem – ő is csak szóban –, hogy az okmánytár nem került be a tervbe. A hivatalos állásfoglalás szerint most ennél fontosabb feladatok vannak.

Miután úgy láttam, idehaza reménytelen támogatót találnom, a Bernben székelő, 1969-ben alapított Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem vezetőségéhez fordultam. 1980 májusában, franciaországi konferenciájukon megkérdeztem: nem vállalnák-e el ennek a moldvai okmánytárnak a kiadását. Igaz – mondottam –, hogy ezek a moldvaiak mind katolikusok, protestáns hírmondónak sem igen akad köztük, de sorsuk alakulása, helyzetük egyetemes magyar szempontból nem érdektelen, s évszázadok óta élnek a „sziget-magyarság” helyzetében, úgy, ahogy most a nyugat-európai magyar emigráció. Az elnökségnek tetszett a téma, mellém állt, és a titkár, Szépfalusi István evangélikus lelkipásztor javaslatára tervébe iktatta a kezdetektől napjainkig, akkor egy kötetre tervezett okmánytár kiadását. Ahogy mondották: anyagi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy a kutatást támogassák, hogy szerkesztői tiszteletdíjat adjanak. De ha elkészítem az okmánytárat, ők vállalják a megjelentetését. Meg is egyeztünk: legkésőbb 1982 végéig küldöm a kéziratot.

1980 őszén hozzákezdtem a munkához. Persze csak szabadidőmben. Nem szóltam róla sehol, munkahelyemen, a Történettudományi Intézetben sem, ahol pedig ekkor már egy ideje kiterjedt kutatások folytak a magyar nemzettudat története témakörben. Ebben persze én nem vehettem részt, sőt nem sokkal korábban még az Erdély történetét író szerzői közösségből is ki kellett válnom.

Nem szóltam tehát senkinek, de úgy véltem, egyedül és töredék munkaidőben is megbirkózom a feladattal. Hamarosan rájöttem azonban, hogy tévedtem. Az irodalom számbavételekor kiderült, hogy Veress Endre gyűjtésének nagy része már kiadott iratok kézzel leírt másolataiból áll. Ezt persze Veress nem jelezte, ellenkezőleg, a másolatra a nyomtatásban közölt levéltári jelzetet írta, mintha ő találta volna meg. Ami valóban általa gyűjtött anyag volt, az viszont igen gondatlan másolat: a szövegek tele nyilvánvaló olvasási és leírási hibákkal, a mondatok gyakran értelmetlenek, a személyneveket átírja, s ahol a szöveget nem tudta elolvasni, egyszerűen beleírt valamit. Ráadásul ezeken a másolatokon a pontos lelőhelyet sem tünteti fel. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket az iratokat meg kell keresni Bécs vagy Róma valamelyik levéltárában, s utána kell nézni, nincs-e ott más is. De hogyan menjek ki Rómába, amikor egyéni utazásra még útlevelet sem kapok.

Mindezt, amit itt most megírtam, 1981 elején elmondtam Ránki Györgynek, a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettesének. Hozzátettem: tudom, hogy a moldvai magyarokkal való foglalkozás az intézeti munkatervbe nem illeszthető bele, én mégis egyre inkább úgy érzem, ennek az okmánytárnak az elkészítése tudományos és magyar nemzeti szempontból egyaránt fontos. Miután magamra hagyva a nehézségekkel nem tudok megbirkózni, megkérdezem: akar-e és tud-e segíteni.

Ránk válasza rövid volt: amit elmondtam, ő hivatalosan nem hallotta. De ha a jövőben azzal fordulok hozzá, hogy munkámhoz erre vagy arra volna szükségem, ő nem fogja tőlem megkérdezni, hogy mi az a munka.

Ettől kezdve, minden mást félretéve, csak a moldvai okmánytáron dolgoztam. 1982–83-ban három alkalommal, összesen mintegy két hónapot töltöttem Rómában, hivatalosan a magyar országgyűlésekről szóló jelentéseket kutattam. Három levéltárban dolgoztam (Vatikáni Titkos Levéltár, a Hitterjesztés Szent Kongregációjának Levéltára és a Jezsuita Rend Központi Levéltára). Kiderült, hogy Veress Endre csak turkált az óriási anyagban, sebtében leírva azt, ami a legolvashatóbb volt. Egyébként a kiutazáshoz a meghívólevelet az ottani egyetemen lévő ismerőseim küldték, az útlevelet a Történettudományi Intézet ajánlására kaptam, a szállást a Szent István Zarándokház, illetve a Magyar Pápai Intézet adta, az útiköltséget kinti barátaim kölcsöneiből magam fizettem. A Protestáns Szabadegyetem a mindennapi élet költségeihez járult hozzá, s fizette azt a szekérderéknyi xeroxot és mikrofilmet, amit postán küldtek utánam, s aminek vámját az Intézet írására engedték el.

Idehaza az Intézet laboratóriumában készültek a filmekről a nagyítások, ezekről folyt a szövegek leírása, regesztázása, jegyzetelése. Ezt már nem egyedül végeztem. A Magyar Országgyűlési Emlékek forráskiadvány munkálataiban mellettem dolgozó intézeti és külső munkatársak közül előbb dr. Kenéz Győzőt, majd Jászay Gabriellát, Tóth István Györgyöt (ő már a harmadik római, valamint a bécsi kutatóúton is velem volt) és Újhelyi Tamásnét jórészt erre a munkára állítottam, persze Ránki György hallgatólagos jóváhagyásával. Megbízható és lelkes munkájuk nélkül az okmánytár nem készülhetett volna el ilyen rövid idő alatt. A jelentéseket eredeti nyelven (latinul, olaszul, ritkábban magyarul), de részletes magyar kivonattal (regeszta) és magyar jegyzetekkel rendeztük sajtó alá. Arról, hogy a moldvai csángó-magyar okmánytáron dolgozunk, kifelé egy szó sem esett. (Én magam szóltam róla egy alkalommal Köpeczi Bélának, aki akkor már művelődési miniszter volt. Fel is ajánlotta, hogy a kézirat kijuttatásában segítségemre lesz. Úgy tűnik viszont, hogy az akkori román titkosszolgálat tudomást szerzett a munkáról, mert 1982-ben engem a nemkívánatos személyek közé soroltak. Nem utazhattam többé Romániába.)

Az iratok, főként a misszionáriusi jelentések gazdagsága és információs értéke minden várakozásunkat felülmúlta. A többnyire olasz, dalmát vagy horvát ferences, jezsuita, elvétve domonkos rendi szerzetesek levelei, jelentései tele vannak panasszal, a nyomor szinte elviselhetetlen, éheznek, ehhez járul a létbizonytalanság, sohasem tudhatják, mikor tör rájuk valamely tatár vagy török portyázó csapat. Egyedül vannak híveikkel, akik derék katolikusok, de többnyire csak magyarul beszélnek, nem tudnak szót érteni. Részletesen leírják a moldvai katolikusok életét, szokásaikat, az egyházi hagyományokhoz való ragaszkodásukat. Mivel katolikus papot néha évekig nem látnak, a magára hagyott nép vallásosságában tévtanok és babonák ütötték fel a fejüket, iskoláikban félművelt deákok, harangozók tanítanak, akikhez ragaszkodnak, mert az ő nyelvükön szólnak. A jelentések értékét még emelik a hozzájuk mellékelt névsorok: a listákon majdnem csupa magyar nevet olvashatunk.

A forrásanyag mennyisége már a kutatás során arra késztetett bennünket, hogy az anyaggyűjtést a 18. század elejével lezárjuk. Úgy határoztunk, hogy a középkori okleveles, nem egyszer néhány szavas adatokat nem vesszük be, hanem az első összefüggő szöveges emlékekkel kezdjük, 1467-ben. Az iratok, jelentések közül csak a legfontosabbakat iktattuk be teljes szövegükben, a többi lényegét néhány mondatban foglaltuk össze. A kézirat így is a tervezett kétszeresére dagadt.

1984 tavaszán a nyomdakész kézirat elejét – mutatóba – kijuttattam Bécsbe, Szépfalusi Istvánnak. A megnövekedett terjedelem kiadására azonban a Szabadegyetem nem rendelkezett kellő anyagiakkal, ezért 1985-ben Soros Györgytől, a Magyarországon már működő Soros Alapítványnak az Egyesült Államokban élő alapítójától kért támogatást, kérését azonban elutasították. Ezzel a kiadás ügye ismét kérdésessé vált.

Közben azonban idehaza változott a világ, s benne az én helyzetem is. Ami korábban kárhoztatott nacionalizmusnak számított, így a határainkon kívül élő magyarok múltjával való foglalkozás, az most szinte hivatalos programmá vált. 1985 végén kihallgatást kértem Pach Zsigmond Pál akadémikustól, a Történettudományi Intézet igazgatójától és beszámoltam neki az okmánytár mindeddig titkolt munkálatairól, s arról, hogy emiatt két év óta intézeti tervmunkáimon félkézzel is alig dolgoztam. Felelősségre vonás helyett dicséretet kaptam („örülök, hogy az Intézetnek ilyen hazafias tagjai vannak”).

1986-ban az Intézet igazgatói tisztét Ránki György vette át, helyettese Glatz Ferenc lett. Az idők változását jelezte, hogy a Moldvai csángó-magyar okmánytár az Intézet kiemelt tervmunkáinak sorába került. Ugyancsak ebben az évben a nemrég életre keltett Magyarságkutató Csoport (hamarosan Magyarságkutató Intézet) elkérte az Intézettől az okmánytár megjelentetési jogát, amit meg is kapott azzal, hogy a címlapon közölje: Készült a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében.

1986 októberében a két kötetes okmánytár teljes kéziratát leadtam. Nem részletezem a nyomdai munkák időrabló és elkedvetlenítő huzavonáját. 1990 januárjában a két kötetes okmánytár, 849 oldal terjedelemben napvilágot látott.