Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

4. fejezet -

A török uralom felszámolása Magyarországon

SZAKÁLY Ferenc

A török uralom, felszámolása Magyarországon

Az európai történetírásban évszázados, hol feledésbe merült, majd ismét az érdeklődés középpontjába kerülő kérdés: Közép-Európa mint önálló földrajzi–történelmi egység létezése. Noha a Skandináviától Magyarországig és Horvátországig terjedő tömb a nyugati kereszténység felvételével 1000 körül végleg és visszavonhatatlanul a Nyugat-Európában már évszázadokkal korábban kialakult társadalomszervezési modellhez és értékrendhez csatlakozott, azon belül külön egységnek tekinthető. Olyan egységnek, amelyben a kései indulás következtében nem formálódhattak ki teljesen a nyugati struktúra bizonyos elemei és intézményei. Vagyis a meghatározó két régió: Nyugat-, illetve Kelet-Európa között „lebegő” harmadik egységet, Kelet-Közép-Európát – amelynek határa keleten a Kárpátok vonalánál, délkeleten az Al-Dunánál húzódik – nem az átmenetiség jellemzi, hanem a nyugati típus befejezetlen altípusának tekintendő.

Legutóbb Szűcs Jenő – sokunk barátja, szerkesztőbizottságunk tagja – exponálta ezen elgondolást. (Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983.)

Alább a „török kor”, a 16–17. századi Magyarország, illetve a szomszédos térségek történetének e teóriához illeszkedését vizsgáljuk. (A szerk.)

Miután a törökök 1526-ban megtörték a Magyar Királyság ellenállását, majd 1541-től fogva berendezkedtek annak középső részén, számukra merőben szokatlan problémákkal találták szemben magukat, amelyek messzemenően meghatározták itteni uralmuk jellegét és kilátásait:

1) Szemben a Balkánnal és Kis-Ázsiával, ahol fiatal, kiforratlan és ennek következtében bomlékony államalakulatokat találtak, itt –először és utoljára történelmük folyamán – egy szilárd, fél évezrede létező formációba ütköztek. Ez a formáció – a magyar feudalizmus és állama – rendkívüli állóképességet tanúsított, a) a balkáni török előrenyomulással szembeni küzdelemben, amelynek a 14. század közepétől fogva lényegében 1526-ig első számú szervezője és ütőereje volt; b) a Magyarországon berendezkedett török hódítókkal szembeni ellenállásban, a velük való érdemi együttműködés elutasításában; c) sőt – miután a Habsburgok 1526-ban megszerezték a magyar trónt és ezzel az ország változó nagyságú részét – a vele nyugaton szomszédos Habsburg birodalomnak Magyarország különállását és történetileg kialakult intézményeit veszélyeztető egységesítő törekvéseivel szemben is, jóllehet a törökellenes harcban elemi szüksége volt annak folyamatos anyagi és katonai támogatására.

2) Szemben a túlnyomórészt mohamedán Kis-Ázsiával és a pravoszláv Balkánnal – amely a „harmadik Róma”, Moszkva felemelkedéséig gyakorlatilag minden külső impulzustól elzárva élt a Török Birodalmon belül – Magyarország, beleértve a török megszállás alatti területeket is, mindvégig nyitott maradt a nyugati egyházi és kulturális változások iránt, amelyek bőségesen ellátták törökellenes ideológiai munícióval. A reformáció előretörésével keletkezett nyugati egyházszakadás nem gyengítette, hanem éppen ellenkezőleg, erősítette ezt a kapcsolatrendszert. Az egymással vetélkedő katolikus, illetve protestáns törekvések és elképzelések széles körű visszhangra találtak itt, s – miután, némi ingadozás után, a protestánsok is a törökellenességet propagálták – számos elemük beépült a törökellenes eszmeiség fegyvertárába.

3) Szemben az alapjában véve felülről szervezett ázsiai és balkáni társadalmakkal, a magyar – nyugati előképeinek megfelelően – tipikusan alulról szerveződött közösség volt, amelynek mindennapos működése a birtokos osztály öntevékenységén alapult. Ez részben a törökellenes harcnak – mint természetes kötelezettségnek – a vállalásában, részben pedig abban nyilvánult meg, hogy a magyar nemesek továbbra is a sajátjuknak tekintették török megszállás alá került birtokaikat, s nem vártak felső útmutatásra, hogy jogigényüket a hódítókkal és az alattvalókkal szemben is érvényesíteni igyekezzenek.

4) Bár a – zömében paraszti munkából élő – magyar tömegek messze álltak a szabadságnak azon fokától, amelyre nyugati társaik már eljutottak, sokkalta öntudatosabbak voltak, mint a szervezetlen ázsiai és az osztállyá szerveződésnek alig a küszöbéig eljutott balkáni parasztság. Ugyanazon keresztény ethosztól eltelve, mint uraik, kezdettől fogva elutasították a török uralmat, a hódítókat a megszállt területen élők is jogtalan betolakodóknak tekintették, saját közösségeiket a magyar normák és jogszokások alapján szervezték és irányították.

Mindez oda vezetett, hogy a magyarországi népesség nem vált a török hadkiegészítés olyan bőségesen buzgó forrásává, mint a Balkán, s elenyészően kevesen akadtak olyanok is, akik a hódítók kiszolgálásával és a török struktúrába való beépüléssel keresték volna boldogulásukat. Vagyis: a magyarországi török uralom a kezdetektől fogva mindvégig súlyos konszolidációs nehézségekkel küszködött. Ennek egyrészt előidézője, másrészt következménye volt, hogy nem tudta megakadályozni a magyar magánbirtokost, államot és a tizedszedési joggal felruházott katolikus egyházat abban sem, hogy itteni alattvalóitól a török megszállás kezdetétől adót és egyéb szolgáltatásokat igényeljen. Sőt: utóbb, a 17. században azt sem, hogy a magyar jogszolgáltatás és közigazgatás – semmibe véve a török hivatalok jelenlétét – fokozatosan kiterjessze hatáskörét a megszállt terület jó részére. Ez utóbbi tehát kettős: török és magyar függésben (condominium) élt, amely egyedülállóan sajátos szituációt eredményezett a török hódítások történetében, s amelynek az egyetemes történetben is kevés párhuzama akad.

Persze balgaság volna azt hinni, hogy a magyar társadalom öntevékeny ellenállása mindazzal szemben, ami török, önmagában meggátolhatta volna az oszmánokat az egész országterület bekebelezésében. S még kevésbé hihetjük, hogy az itteni török uralom konszolidálatlansága és gyökértelensége elvezethetett volna a hódítók bukásához, Magyarországból való kiűzésükhöz. Mind a török előrenyomulás feltartóztatásához, mind a törökkel szembeni „lelki ellenállás”-hoz szükség volt egy, a törökökkel azonos „súlycsoportba” tartozó világhatalom támogatására is. Magyarország szerencséje, hogy a Habsburgok – már csak hagyományaik és osztrák örökös tartományaik veszélyeztetettsége révén is – érdekeltek voltak a magyar trón megszerzésében és ennek révén e bajbajutott tartományuk megsegítésében. Rajtuk kívül ugyanis nem volt a térségben más olyan hatalom, amely a feladatnak meg tudott volna felelni. (Mint ahogy jóvátehetetlen balszerencsének minősíthető az, hogy a Habsburg birodalom súlypontja csak Magyarország ellenálló képességének megingása után került át Madridból a Duna mellékére, Bécsbe.)

AHabsburg és a török birodalom között egyfajta tartós egyensúlyhelyzet alakult ki, s Magyarország másfél évszázadra hadszíntérré változott, ami azzal a tragikus következménnyel járt, hogy eredeti népességében megtizedelve, szétzilált településhálózattal és a magyarság számára kedvezőtlenül megváltozott etnikai összetétellel került ki a török uralom alól. Bizonyos értelemben tehát rosszabbul járt, mint azok a balkáni területek, amelyeken gyorsan átgördült a háború tüzes szekere, s amelyek végül népességszámban és etnikailag megerősödve szabadultak meg a töröktől.

Csakhogy látnunk kell azt is: ez utóbbi csak szűk két évszázaddal később – a 19. században – következett be, mint Magyarország „felszabadulása”, pontosabban: mivel az jobbára idegen erőkkel történt, „felszabadítása” (1683–1699; 1716–1718). A „Pax Tuscica” védőszárnyai alatt eltöltött hosszú évszázadok végzetesnek bizonyultak: a balkáni társadalmak leépülve, megdermedve és még a megszállásuk előttinél is „keletiesebbre” formálva – ahogy mondani szokás, „balkanizáltan” – kerültek „szabadlábra”. Így még kevesebb esélyük volt rá, hogy sikeresen belekapcsolódjanak a „nyugati fennsík” és a hozzá ekkor már sok tekintetben felzárkózott „európai peremvidék” (pl. Skandinávia) felpezsdült vérkeringésébe, mint bekebelezésük előtt, a 15. században. Nem így Magyarország, amely még azelőtt kikerült a török megszállás és a vele ideplántált, e térség mentalitásától idegen gazdasági és társadalmi rend nyomása alól, mielőtt az a maga arculatára átformálhatta volna. Mivel sikerült átmenteni azon vonásait, amelyek, ha alacsonyabb szinten is, de a nyugati régióhoz hasonították, megtépázottsága ellenére is könnyebben visszatalált arra az útra, amelyről a törökök letéríteni igyekeztek. (Arra az útra, amelyre a balkáni államok – pontosan a korai török hódítás következtében – annak idején jószerivel rá sem állhattak.) Igaz, sokáig a kelet-közép-európai régión belül is afféle szegény és furcsa rokonnak számított – a török háborúk által felemésztett energiák hiánya fájdalmasan érződött –, s csak jelentős vérátömlesztés után – értve itt elsősorban a német és zsidó bevándorlást – indulhatott meg a felzárkózás útján. Amikor azonban a dualizmus időszakában (1867–1918) rendezni tudta erőit, külső képében, intézményrendszerében, mentalitásában, sőt bizonyos ágazatokban gazdaságilag is, közelebb került Európa legfejlettebb országaihoz, mint a török megszállás előtt valaha.

Gyakran olvasható, hogy Magyarország – azáltal, hogy nem önerejéből, hanem a Habsburgok vezényelte nyugati összefogás révén szabadult meg a töröktől – az egyik rabságból a másikba jutott. Ez a felfogás önmagában szemlélve sem helytálló, hiszen a magyar nemesség éppen a török itt-tartózkodása alatt – némelykor a török jelenlétét és a Portától függő, de magyar irányítású erdélyi fejedelemség létét kihasználva – kiküzdötte azokat a garanciákat, amelyek az alattvalóival való rendelkezés jogát és a Habsburg Birodalmon belüli különállását egyaránt biztosították. Még kevésbé helytálló, ha szélesebb perspektívából, az egyetemes történeti folyamatok felől közelítve értékeljük a török kiűzését Magyarországról. Azzal, hogy a Habsburgok – a magyar eltökéltségre is építve, nyugati segítséggel – előbb feltartóztatták, utóbb megtörték a törököket, tulajdonképpen nem tettek kevesebbet, mint megakadályozták, hogy a kelet-közép-európai régió déli része kiszakadjon a nyugat-európai folyamatokból, lesüllyedjen egy alacsonyabb színvonalra, sőt átkerüljön egy másik régióba. Vagyis: valóban Kelet-Európába, hiszen látnivaló, hogy a török uralom az európai részeken nem annyira az ázsiai, hanem a kelet-európai vonásokat honosította meg. Pontosabban: a török birodalom oly sok vonást kölcsönzött az általa leigázott kelet-európai államoktól – mindenekelőtt Bizánctól –, illetve a kelet-európai államok berendezkedése, társadalomfelfogása oly sok hasonlóságot mutat a törökkel, hogy az oszmán birodalmat bízvást Kelet-Európához sorolhatjuk. S ha ez így van, a török terjeszkedés egyben a kelet-európai régió kiterjesztési kísérletének is felfogható.

A török kiűzésével helyreállt a kelet-közép-európai régió 1526 után megbomlott egysége, s – mivel az 1689-ig látszólag feltartóztathatatlanul előretörő szövetséges hadak rövidesen visszaszorultak az Al-Duna és a Száva mögé – a Habsburg és a török birodalom határai is az egykori régió-határnál merevedtek meg. Ez sem véletlen persze: a Balkánra benyomult császári armada közel sem számíthatott a helyi társadalom egyöntetű támogatására; márcsak azért sem, mert itt – ellentétben Magyarországgal, ahol a garnizonvárosokon kívül nem voltak törökök – jelentős muzulmán lakosság élt és a településhálózatba számottevő muzulmán szórványok ékelődtek. Hogy ez így alakult, részben a balkáni államiság felszámolódásának, részben a kelet-európai régióra jellemző – fentebb ismertetett – vonások következménye volt, amelyek mind gyengítették a társadalom ellenálló képességét a „török áfiummal” szemben. (Jellemző: a magyarországi szerb telepek is messze bensőségesebb viszonyban voltak az itteni török hatóságokkal, mint magyar sorstársaik: nem lévén megfelelő saját intézményeik, igényelték a török közigazgatást és jogszolgáltatást, s közösségeik vezetői sokkal inkább a török felsőbbség, mint saját népük érdekeit szolgálták.

A Habsburg birodalom területileg is, presztízsében is nagyot növekedett a török kiűzése folytán, ami a nyugati hadszíntéren is éreztette hatását. Egyrészt abban, hogy XIV. Lajos 1688-ban megelégelte veszélyes keleti szomszédja sikereit, s újabb támadással igyekezett gátat vetni további területnyereségeinek. (Ennek döntő szerepe volt abban, hogy a Balkán török uralom alatt maradhatott, és az itteni népek felzárkózási esélye a nyugati régióhoz – jó időre végleg – elenyészett.) Részben pedig abban, hogy minden korábbinál vonzóbb szövetségessé, közös győzelmeik után pedig veszélyesebb vetélytárssá vált a nyugati régió meghatározó hatalmai: Anglia és Németalföld számára. Ennek egyfelől nagy része volt abban, hogy a Habsburgok a spanyol örökösödési háborúban (1701–1714) örökös riválisuk, Franciaország fölé kerekedhettek, másfelől – Anglia és Németalföld elpártolása után – viszont nem tudtak igazi nyugati nagyhatalommá válni. Ebből is látható, hogy pusztán a nagyobbrészt a keletközép-európai régióhoz tartozó országaikra támaszkodva nem lehet az egész Európa erőviszonyait hathatósan befolyásolni. E tendencia végső konzekvenciáinak levonására az I. világháború lezárásaként került sor…