Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

3. fejezet -

Számmisztika és hadtudomány

KERTÉSZ István

Számmisztika és hadtudomány

Adatok a görög–perzsa háborúk döntő csatáiról

A közvélemény sok mindent hallott már a görög–perzsa háborúk Kr. e. 492-től 449/48-ig tartó időszakáról. Képzeletében hatalmas perzsa katonatömegek viaskodnak maroknyi elszánt göröggel. És ím, csodák csodájára megtörténik az, ami a modern korokban már elképzelhetetlen: a hazájukat védő, az igazságos ügyért küzdő harcosok diadalt aratnak az elsöprő túlerő fölött.

Valahogy így mesélték el a történteket az antik Hellaszról szóló szép képeskönyvek, ezt sugallják még napjaink iskoláskönyvei is, és a történettudomány eredményeiben kevésbé járatos újságírók, riporterek ugyanezt visszhangozzák Görögországról vagy az antik hagyományokról szóló tudósításaikban. Pedig ideje volna már felismerni, hogy az ókor nem a csodák világa volt, még ha csodálatosan szép korszakot is jelentett az emberiség történetében. Az erősebb népek, a fejlettebb hadseregek nemcsak napjainkban, hanem már azokban az időszámításunkat megelőző évszázadokban is törvényszerűen legyőzték a gyengébbeket. És ez független volt attól, hogy egyébként ki mellett állt a történelmi igazság. Ha a görögök le tudták győzni a perzsákat, az azért történt, mert természetesen ők voltak az erősebbek.

Marathón

Kr. e. 490 kora nyarán a délkelet-kisázsiai Kilikia kikötőből föníciai, ión és aiol gályák hátán megindult Athén irányába a perzsák expedíciós hadereje. Hérodotosz, a neves Kr. e. 5. századi történetíró 600 hajóra becsülte a támadó flotta nagyságát. Ez feltétlenül túlzás, hiszen tíz évvel később Xerxész perzsa király alig több hajót mozgósított a görögök ellen – leszámítva a Hellészpontoszon vert hídhoz használt gályákat –, márpedig ő egy egész Balkánra kiterjedő kombinált szárazföldi–tengeri hadjáratot indított. A hajóhad tehát kisebb lehetett a Hérodotosz által megadottnál. De vajon mennyi lehetett a hajókon szállított perzsa katonák létszáma?

A Kr. e. 5. században a kizárólag hajókon szállított expedíciós seregek létszáma nem lehetett túlságosan magas. Ezt tükrözi a kortárs történetíró, a hadvezérként is működő Thuküdidész véleménye, aki már a Tróját hajdan ostromolni induló görög had létszámát sem becsülte túlságosan magasra, és ezt imigyen indokolta: „Ez azonban nem annyira a lakosság száma, hanem inkább az anyagi eszközök szűkössége miatt volt így. Az élelmezési nehézségek miatt vittek ugyanis magukkal kisebb sereget, csupán akkorát, amely – úgy remélték – ott helyben, hadakozás közben el tudja magát tartani.”

A helyzet hasonló lehetett még Nagy Sándor korában is. Tudjuk, hogy a Perzsia meghódítására hajóra szállt expedíciós had mindössze körülbelül 37 ezer embert számlált. Bizonyos, hogy az Attika irányába evező perzsa flotta ennél még kevesebb harcost vitt magával. Ezt még az a hérodotoszi közlés is valószínűsíti, hogy a hajók egy jelentős hányada kizárólag lószállító jármű volt. Így hihetőnek tűnik több mai kutató azon becslése, mely szerint legfeljebb 25 ezer perzsa katona indulhatott el Athén meghódítására.

Mivel ez a sereg harccal foglalta el a Küklaszok szigeteit, majd feldúlta Euboia legvirágzóbb városai közül Karüsztoszt és Eretriát, feltételezhetően jó néhány embere is elesett, de létszáma csökkent a hátrahagyott helyőrségek létszámával is. Ezt nem ellensúlyozta a leigázott görögök egy részének kényszersorozása, mivel ők szemben a Kis-Ázsiából kiválogatott elitcsapatokkal, aligha voltak megbízhatóak a perzsa hadvezetés számára. Azt a perzsa haderőt, amely végül Attikában partra szállt, 20 ezer főre becsülhetjük.

A perzsák a széles marathóni síkságon szálltak partra, hogy lovasságuk erejét minél kedvezőbben érvényesítsék. Ehhez jól megfelelt a Vrana és Oinoé folyók között lustán elnyúló síkság, amelynek a perzsák által elfoglalt északkeleti része közelében források kínáltak kedvező lehetőséget a lovak itatására. Az a mód, ahogyan a perzsa sereg éppen Marathónt és annak a lovas harci tevékenység szempontjából legkedvezőbb részét szemelte ki harcállása színhelyének, arra mutat, hogy lovasságuknak döntő szerepet szántak az athéni gyalogság legyőzésében. A vélhetőleg 20 ezres perzsa sereggel szemben az athéniak 10 ezren voltak, de hozzájuk még csatlakozott ezer Plataiai-beli gyalogos.

Mi történt Marathónnál? A görögök elfogadták Miltiadész azon javaslatát, hogy ott a síkságon szálljanak szembe a perzsákkal, és a Miltiadész mellett szavazó sztratégoszok (hadvezérek) alárendelték magukat a javaslattevő utasításainak. Néhány napon keresztül farkasszemet nézett egymással a két sereg. Majd az egyik nap hajnalán néhány perzsa szolgálatban álló kis-ázsiai görög – így tudták ezt az ókorban – az athéniak táborához lopódzott és elárulta, hogy a perzsa lovasok nincsenek állásaikban. Miltiadész erre még a sötétség leple alatt csatarendbe állította harcosait, majd a nap felkelte utáni összecsapásban győzött.

Hérodotosz, aki szemtanúk elbeszélései alapján részletesen beszámol a csata lefolyásáról, mindvégig gyalogos ütközetről ír. Tudósít arról is, hogy az összecsapás előtti viták során több athéni sztratégosz javasolta a spártai segítség bevárását. Miltiadész viszont az ütközetet a spártaiak nélkül is megnyerhetőnek tartotta. Erről még a hadügyért felelős arkhón polemarkhoszt is meggyőzte. Ez a körülmény már eleve ellene szól valamiféle elsöprő perzsa túlerő jelenlétének. Ha pedig – amint Hérodotosz írja – a marathóni ütközetben csak gyalogosok küzdöttek, akkor végül is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a tényleges összecsapásban a görögök többen voltak. És mivel többen is voltak és jobban is voltak kiképezve a közelharcra, törvényszerűen győzniük kellett. De hová tűnt a perzsa lovasság?

Azt tudjuk, hogy napközben a lovasság helyezkedett el legelöl, míg éjszaka, amikor a lovakat itatás céljából a forrásokhoz vitték, a gyalogság húzódott előre. A lovasság létszáma minden bizonnyal felülmúlta a gyalogosokét, ezért amikor a lovasság eltávozott az állásokból, akkor a perzsa gyalogságnak elég vékony vonalban kellett széthúzódnia ahhoz, hogy az arcvonal 1600 méteres hossza megmaradjon. Így aztán világos, hogy a szárnyakon megerősített görög gyalogság bekeríthette őket. Lehetséges, hogy minden így is történt, de van egy olyan elképzelés, hogy a késő nyári vagy kora őszi időjárásban (ez attól függ, hogy a csata időpontját augusztus vagy szeptember közepére tesszük) a források vízhozama megcsappant, s ezért a perzsák nem végeztek hajnalra lovaik itatásával. Amikor Miltiadész erről tudomást szerzett, lerohanta az ellenség gyalogságát. Hérodotosz valóban kiemeli, hogy a phalanx szokatlan módon – futva – közelítette meg a perzsákat a sematikus lassú előrenyomulás helyett. Több kutató úgy véli, hogy a perzsák, miután a görögök napokon át nem támadtak, megunták a várakozást, és seregük behajózásához kezdtek azért, hogy Attika megkerülésével partra szálljanak az Athénhoz közel fekvő Phaléron kikötőjénél, és a görög főerők távollétében elfoglalják a várost. Ezen elképzelés szerint először a lovakat helyezték el a hajókon. Amikor a görögök megtudták, hogy a perzsa lovasságtól már nem kell tartaniuk, azonnal támadtak, és legyőzték a magára maradt ellenséges gyalogságot. Megint mások úgy próbálják rekonstruálni az eseményeket, hogy feltételezik: a perzsa lovasság valamilyen új taktikai megfontolásból éjszaka is megmaradt az első vonalban ahelyett, hogy mint szokott, itatás végett eltávozott volna és a gyalogságot engedte volna előre. A lovasok az éjszakát a földön lovaik mellett heverve töltötték. Erről értesülve Miltiadész rögtön hadrendbe állította seregét, és mielőtt a lovasság odaát lóra szállhatott és egységekbe szerveződhetett volna, rohammal rájuk támadt. A gyalogos harcmodorhoz nem szokott perzsa lovasság összekeveredett a felfejlődő perzsa gyalogsággal, de azután hamarosan megfutamodott a harcmezőről. Ezen értelmezés szerint tehát a kis-ázsiai görögök híradása, hogy a perzsa lovasság elhagyta állásait, azt jelentette, hogy az ellenséges had legütőképesebb része nem megszokott helyén várja a csata megkezdését.

A marathóni ütközet lefolyásával kapcsolatban tehát sok a bizonytalanság. A perzsa lovasság távolmaradása vagy csak csekély mértékű és nem rendeltetésszerű részvétele az összecsapásban azonban tény még akkor is, ha e tény okát illetően csak találgatni tudunk. Az események ilyetén alakulása viszont azt eredményezte, hogy a perzsák, bár elveszítették a csatát, nem veszítették el hadseregüket. Ezért még képesnek tartották magukat arra, hogy Attika megkerülésével Athénra támadjanak. Ezt csak Miltiadész gyors ellenmanővere akadályozta meg. Így tehát a marathóni csatában részt vett tényleges haderő tekintetében valószínűleg görög és nem perzsa túlerőről beszélhetünk!

Szalamisz

A perzsák Marathón után tíz évvel, Kr. e. 480-ban támadtak ismét a görög anyaországra. A túlerőben lévő perzsa szárazföldi sereg egészen magától értetődő módon, mégha árulás segítette is,* elsöpörte Thermopülainál a spártai Leónidasz vezette görög hadat – a romantikus történetírás kedvelőinek legnagyobb bánatára. Mint köztudomású, ezután Közép-Görögország perzsa megszállás alá került, s ez alól csak a 479. évi Plataiainál lezajlott ütközet után szabadult föl. Ezt a csatát ugyanis a görögök nyerték, ám ott, ahogy azt E. Ufer is megállapítja: „…a perzsák ereje nem volt sokkal számottevőbb a görögökénél.”

Ha ezek után már nem csodálkozunk annyira a görögök szárazföldi győzelmein, akkor ideje túltenni magunkat azon az irracionális értékelésen is, amely szerint a görögök hazafiságtól fűtött evezőshajói Szalamisznál hatalmas perzsa túlerőt zúztak szét. Szalamisznál ugyanis körülbelül 450–500 gályával jelent meg a perzsa hajóhad a közel 400 hadihajót számláló egyesített görög flotta legyőzésére. A görögök tengeri erejének magvát a kifejezetten háborús célokra épített athéni három evezősoros hajók alkották – hála Themisztoklész előrelátó politikájának. Ezzel szemben a perzsa flotta legerősebb egységeit a kis-ázsiai görögök és föníciaiak adták. Ezek hajói zömmel mély merülésű, nagy raktártérrel rendelkező, kereskedelmi célokra készült járművek voltak, amelyeket sebtiben tettek alkalmassá hadi szolgálatra. Az ütközetben a sokkal jobban manőverező anyaországi görög hajók számottevő harcértékbeli fölényben voltak a perzsa szolgálatban álló nehézkes gályákkal szemben. A számbeli túlsúly, amely a perzsák oldalán állt, teljesen jelentéktelen volt, mivel az alaptalanul elbizakodott perzsa nagykirály, Xerxész a biztos siker reményében egy kisebb flottaegységet nem is használt fel az ütközetben. Ezt Megarához küldte, hogy a majdan arra menekülő görög hajókat fogja el. Nem volt kit elfogniuk. A szűk szalamiszi tengerszorosban az alig kisebb, viszont a harcra sokkal alkalmasabb görög hajóhad viszonylag könnyű és teljesen törvényszerű győzelmet aratott.

De hát miként lehetséges az, hogy a perzsák nem tudtak Szalamisznál lényegesen több hajót harcba vetni, mint a görögök? Hérodotosz azt írja, hogy a perzsáknak eredetileg 1327 gályájuk volt. (Ebből Kis-Ázsiából 1207 érkezett, a többit a perzsák európai szövetségesei adták. A csatában maga is harcoló Aiszkhülosz Perzsák című tragédiájában propagandisztikus célzattal 1207 ellenséges hajó aktív részvételéről ír, miközben a görög flotta valós létszámát kisebbíti.) Csakhogy valószínűleg szemtanúktól szerzett értesülései alapján Hérodotosz avval is tisztában volt, hogy Szalamisznál a két szembenálló hajóhad létszáma nem tért el lényegesen egymástól. Hová tűnt a perzsa flotta egy része?

A kérdésre a történetíró sem ad hihető magyarázatot. Az első tengeri összecsapás a perzsák és a görögök között a thermopülai csatával egy időben, az Artemiszion hegyfoknál zajlott le, Euboia szigetének északi partja közelében. A több napon át folyó küzdelem során a mindössze 271 görög hajó olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy visszavonulásra kényszerült. Szalamiszhoz vonult vissza, ahol a már említett létszámra egészítették ki. Artemiszionnál tehát, ahol a perzsák tényleg óriási fölényben voltak, nem is győztek a görögök.

Viszont már Artemiszionnál sem volt a perzsáknak 1327 hajójuk. Ezt Hérodotosz tudja, de mivel maga sem érti pontosan, miért alakult így, gondolkodni kezd. Útközben biztosan történt valami csúnya incidens.

Görög támadás nem volt, arról tudna, tehát bizonyosan egy hatalmas vihar bánt el a perzsákkal, csakúgy, mint tizenkét évvel ezt megelőzően Athosznál. Kreál tehát egy iszonyú tengeri vihart, és egyből 400 perzsa gályának utal ki örök nyugvóhelyet a tenger fenekén. Most már csak kilencszáz valahány gályával kell számolnia. Nosza, ha már egyszer annyira viharos az a görögbarát időjárás, akkor egy vihar nem vihar. Még kétszáz viharvert hajót küld egy nagyvonalú írói gesztussal, hullámsírba, s mivel időközben azért a görögök sem tétlenkedtek, a kitalált viharok és a valóban a hellének által orozott veszteségek összeolvasztásával kellőképp redukálja a perzsa flotta létszámát. Ezt kell tennie, hiszen afelől bizonyos: az innen Szalamiszhoz hajózó perzsa flotta alig múlta felül létszámban az ott reá váró görög hajóhadat. Ezt ki is fejti, mikor a második általa kreált vihar után így ír: „Mindez istennek a műve volt, hogy a perzsa hajóhad ne legyen sokkal nagyobb a görögnél, s a különbség kiegyenlítődjék.”

Pedig Hérodotosznak nem is kellett volna ilyen nyaktörő fordulatokkal színesítenie históriáját. Elég lett volna arra gondolnia, hogy Xerxész seregét a Hellészpontoszon egy olyan hídon vezették át Európába, amelyet 674 hajó tartott alulról. Ha ezt a 674 gályát levonjuk az 1327-es összlétszámból, akkor marad 653 hajó. Ez a 653 hajóból álló flotta körülbelül 100 járművet veszíthetett az artemiszioni győzelem kivívása során, s talán a nagy viharok kitalálásához alapot adó kisebb égzengések pusztításai is harcképtelenné tettek ugyanennyit akár a csata előtt, akár közben. A lényeghez mindenesetre eljutottunk: Szalamisz nem a hatalmas perzsa számbeli fölény jegyében adta a reális győzelem koszorúját a bátor helléneknek.

* Vö. Kertész István: Ephialtész titka. História, 1985/ 4. sz.