Ugrás a tartalomhoz

História 1990-01

Glatz Ferenc , Kovács Tibor , Kertész István , Szakály Ferenc , Benda Kálmán , Vörös Károly , Glatz Ferenc , Diószegi István , Tokody Gyula , Erényi Tibor , Hanák Gábor , Czakó Sarolta , Sipos Péter , Bíró Ferencné

História

2. fejezet -

Õsi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig

KOVÁCS Tibor

Ősi kézi szerszámoktól az ipari formatervezésig

Több ezer vagy sok száz évvel ezelőtt készített kő-, meg fémszerszámok és az ipari formatervezés! Első pillanatban sokak számára talán meghökkentőnek tűnik a két, egymással látszólag semmiféle kapcsolatba nem hozható fogalom összekötése. És ez természetes, hiszen a tudomány és a technika átütő erejű fejlődése, amelynek nemcsak befogadó részesei, hanem valamely ponton mindannyian mozgatói is vagyunk, azt az érzést kelti a ma emberében, hogy mindez csupán a 20. század néhány generációjának tevékenységére épül. Különösen így van ez olyan tárgyi, szellemi, művészeti alkotások esetében, amelyek csak az utóbbi száz év gazdasági–társadalmi viszonyai között, adott technikai fejlettségi szinten jöhettek létre.

Ezek közé tartozik az alkalmazott művészetek nem egy ága, többek között az ipari formatervezés is. De amíg pl. a reneszánsz és a barokk könyvművészet remekeinek ismeretében a modern könyvkötészetet és tipográfiát egy „történeti fejlődési sor” mába nyúló láncszemének tekintjük, az ipari formatervezés fogalma a gyáripari–nagyipari termeléshez kapcsolódó újkori kategóriaként vált ismertté. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy a designról valójában csak attól a „pillanattól” beszélhetünk-e, amikor egy már létező gyakorlati tevékenység elméleti körülhatárolása, definiálása megtörtént. Nyilvánvalóan nem, hiszen létrejöttének ma elfogadott időpontja egy több szálból összefonódó folyamat szükségszerű, de elvont határvonalát jelenti csupán. Kétségtelen viszont, hogy a design társadalmi hatóereje a nagy szériák gyártására képes ipar kibontakozásának függvénye volt.

Ami persze nem azt jelenti, hogy a mai értelemben vett ipari formatervezés előzményeit nem találjuk meg a manufakturális, ill. a céhes ipar keretein belül, és ne kereshessük gyökereit még távolabbi időkig visszanyúlva. A szál, amelyen elindulhatunk: az az esztétikai igény – törekvés a szépre –, amely néha hivalkodóan, ám többnyire szolid harmóniában, olykor „mélyebb összefüggések mögé rejtve”, de megtalálhatóan jelen van minden emberi produktumban. Közülük itt a kéziszerszámokat vizsgáljuk közelebbről.

A szerszámot, amely kezdettől fogva máig az ember legfontosabb segédeszköze. És annak ellenére, hogy bármely szerszám legjellemzőbb tulajdonságát használhatósága, tartóssága jelenti, úgy tűnik, már a legkorábbi munkaeszközök készítői, a célszerűség mellett, a tárgy vonzóvá tételére is törekedtek. Amennyiben így van – s hisszük, ez nem csak korunk emberének „belelátása” –, akkor tallózásunk a kéziszerszámok történeti fejlődésében elvezet bennünket az ipari formatervezés ősi gyökereihez.

Történeti fejlődésről kell beszélnünk, mert a szerszámok használata nem ösztönös tevékenység. A változó körülményeknek és szükségleteknek megfelelő típusokat az ember alakította ki. Első pillanatban talán csak esetlegesnek látszó formájuk, vagy inkább formátlanságuk tűnik szembe. Pedig, ha jobban szemügyre vesszük ezeket a pattintással előállított kis eszközöket, bizonyos részarányosságot, az élek helyenként finom hajlását, a csúcsok kialakításának sajátos, ismétlődő jellegét figyelhetjük meg. Felfedezhető bennük valami olyan, ami amorfságuk mellett is „megnyugtató a szem számára”. Éppen ebben keresi az őskorkutatás az esztétikai törekvések feltételezhető, de konkréten nehezen bizonyítható, első jelentkezéseit. Viszont tudományos tény, hogy az eszközök vonalainak valamiféle harmóniája csak akkor jelentkezik, amikor a különböző munkafolyamatok elvégzésére legjobban felhasználható szerszámformák – típusok – kialakultak. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember a természetben tapasztalt harmóniát, az észlelt, de bizonyára meg nem fogalmazott „szépet”, kezdetben talán ösztönösen, később – évezredes fejlődés nyomán – tudatosan vitte át alkotó tevékenységébe. Úgy tűnik, efelől nem hagynak kétséget azok a lándzsacsúcsok sem, amelyeket a Bükk hegység barlangjait lakók készítettek mintegy 30 ezer évvel ezelőtt. Egész egyszerűen: szépek. „Szerkesztett” szimmetriát tükröző kontúrjukkal, a felület finom megmunkálásával szinte kiemelkednek a korabeli pattintott kőkészítmények sorából.

Gondolatban lépjünk előre néhány évezredet és vessünk egy pillantást az újkőkori termelőgazdálkodás (Kr. e. 6–3. évezred) legfontosabb eszközeire: a kőbaltákra és kővésőkre. L. Frobenius afrikai természeti népeknél figyelte meg a kőbalta készítésének hosszú munkáját. A megfelelő nyersanyag körülményes kiválasztását, a formálás nyugodt gondosságát, a nyéllyuk kifúrásának türelmet kívánó mechanizmusát. De talán ennek ismerete nélkül is, az öt–hatezer éves, finomívű kőeszközök láttán már kétkedés nélkül állapíthatjuk meg: készítőik azon túl, hogy munkavégzésre alkalmas szerszámot hoztak létre, valami olyan „pluszt” tettek hozzá, ami a kor emberének a szép, a harmonikus iránti fogékonyságát igazolja. Feltételezésünket más oldalról is alátámasztja, ha megemlítjük: annak ellenére, hogy bizonyos munkafolyamatok elvégzésére úgy is megfeleltek volna, elnagyolt, durva kidolgozású kőeszközök nem kerülnek felszínre az újkőkori településeken.

A kő, agancs, csont szerszámok esetében – bár tudjuk, ez csak részben igaz – a tárgy készítője és használója elméletileg azonos volt.

Érdekes változást hozott a fémeszközök megjelenése. Fontos határkő volt az első tömeggyártásra is alkalmas fém, a bronz feltűnése. Egyiptomban és Mezopotámiában a Kr. e. 4., Délkelet-Európában a Kr. e. 3., míg a Kárpát-medencében a Kr. e. 2. évezredben kezdődött a helyi bronzipar kialakulása. Hazánk területén a bronzkor késői szakaszában (Kr. e. 13–9. század) már szinte minden jelentősebb település mellett működtek öntőműhelyek. Százszámra gyártották a sarlókat, baltákat, vésőket, csákányokat, amelyek közül jó néhány több száz kilométerre is eljutott a cserekereskedelem révén. Bár a kő, csont, fa(?) készítmények teljesen nem tűntek el – hiszen használatuk máig követhető – ettől kezdve az időtálló szerszámok anyaga többnyire a fém volt. A készítő számára elsődleges szempont lett az eladhatóság, amelyet a tárgy használhatósága–tartóssága–vonzósága biztosíthatott. Az „iparművészeti remekeknek” is beillő csákányok már ezt a „hármas egységet” testesítik meg.

A Kr. e. 12–10. században készült bronzsarlók azonos munka elvégzésére gyártott szerszám több, egyidejűleg használt típusvariációját képviselik. Bár valószínűleg nem egy műhely termékei, mégis a készítő mesterek formakeresésének tárgyi bizonyítékai. Mit fejez ki ez a formakeresés: csupán a használhatóság fokozását vagy a mesterek esztétikai törekvését? Első kérdésünkre nemmel kell válaszolni, hiszen e típusok mindegyikéből több száz azonos korú példányt ismerünk, és ez gyakorlatilag kizárja, hogy bármelyik formavariáció a használat során alkalmatlannak bizonyult volna. Ezért a formakeresés – bátran nevezhetjük így – minden bizonnyal a jobb értékesítést kívánta szolgálni, viszont e cél megvalósításának „eszköze” a vásárló számára vonzóbb forma megtalálása lehetett.

Mai kéziszerszámaink közül nem egynek „közvetlen” ősét már a bronzkori munkaeszközök között megtaláljuk. A vas használatának helyi elterjedése után (Kr. e. 8. századtól) pedig, az újkor legfontosabb szerszámainak alapformái többnyire már kialakultak. Nézzünk meg egy 17. századi németalföldi asztalosműhelyt – teljes szerszámparkjával. A falra akasztott fakalapácsok, körzők, vésők, a zsámolyon fekvő szekerce, a földön heverő fűrész talán egy mai mester kezében sem lenne feltűnő. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy összességükben alig, vagy egyáltalán nem változtak az eszköztípusok az elmúlt századok alatt, és készítésük korától függetlenül azonos formát öltenek.

Inkább arról van szó, hogy bizonyos funkció betöltésére legjobban megfelelő forma létrejötte után bármilyen alapvető szerkezeti változtatás – „újítás” – a szerszámmal végezhető munka hatékonyságát csökkentheti. Ilyen módosításokra legfeljebb új, jobb szerkezeti tulajdonságokkal bíró alapanyag felhasználása adhat lehetőséget. Ezzel magyarázható, hogy pl. a vasszerszámok többsége szinte alig változott a középkorban és az újkor első századaiban. Egészen az acél feltűnéséig, amelynek rugalmassága, szakítószilárdsága jobb, mint a vasé. Időben a jelenhez közeledve, utalhatunk akár a műanyagokra is, hiszen megjelenésük eddig ismeretlen lehetőségek tárházát nyitotta meg napjaink művészkonstruktőrjei előtt.

„Kortalan” szerszámok tehát nincsenek, legfeljebb sok száz, olykor több ezer éve ismert alapformákról beszélhetünk. De bármely szerszámnak nemcsak anyaga, ill. készítésének technológiája „árulkodik” létrejöttének idejéről. Legalább annyira formai–díszítésbeli jegyei, még akkor is, ha ezek sokszor csak részletkülönbségekben tükröződnek.

Ebből következik: a célszerűséget szolgáló esztétikus külső megválasztása nem csupán a készítő formaérzékétől, mesterségbeli tudásától, hanem az adott kor igényeitől és ízlésvilágától is függ. Így azután a célszerűség és az azt legjobban szolgáló forma már egyszer megvalósított harmóniája nem feltétlen ismétlődik későbbi korokban; sok esetben az optimális belső egyensúly megbomlik. Ezt legjobban talán a szecesszió korának használati tárgyai példázzák, amelyeknél a díszítés öncélúsága már-már a használhatóság rovására megy.

Az első fémötvözet, a bronz, később a fazekaskorong, majd a római kor „porcelánjának” is nevezhető terra sigillata, azután az acél és a műanyag feltalálása, csupán néhány kiragadott példa a távolabbi vagy a közelmúlt vívmányaiból. És az ember mindig felmérte az új anyag és az új technika adta lehetőségeket. Alkotásai révén újra és újra áttörte a nem egy esetben konvencionálissá vált társadalmi szépségideál (közízlés) korlátait. Funkcionális tárgyak estében ez viszont csak akkor sikerült, ha képes volt megteremteni a használhatóság–tartósság–szépség harmonikus egységét. Valójában ez az a szál, amely láncszerű kapcsolatot teremt az őskori mesterek és a mai konstruktőrök tevékenysége között.

Kétségtelen: a kéziszerszámok, vagy bármely használati tárgy történeti fejlődése egyáltalán nem azonosítható a 20. századi ipari formatervezés előtörténetével. De a „tudatosan esztétizáló formaadás” nem egyedül korunk szülötte. Gyökerei évszázadokat fonnak át és évezredekre nyúlnak vissza.