Ugrás a tartalomhoz

História 1988-023

Juhász Gyula , Pók Attila , Ormos Mária , Incze Miklós , Palotás Emil , Kis Aladár , Harsányi Iván , Diószegi István , Sipos Péter , Szûcs László , Jeszenszky Géza , Szerdahelyi G. István , Tokody Gyula , Vargyai Gyula , Stier Miklós , Pótó János , Glatz Ferenc , Fülöp Mihály , Sipos Péter , Hermann Róbert , Ságvári Ágnes , Szekeres József , Polónyi Péter , Pótó János , Erdei Hajnalka , Marton Péter , Glatz Ferenc , Schmidt Mária

História

5. fejezet -

Gazdasági problémák és a jóvátétel

INCZE Miklós

Gazdasági problémák és a jóvátétel

Egyes becslések szerint az I. világháború annyi pénzébe került a résztvevőknek, ami Franciaország és Olaszország akkori együttes nemzeti vagyonának felelt meg.

A háborús kormányok a hadikiadások fedezetét – a szokásos költségvetési eszközök mellett – úgy teremtették meg, hogy a háborús nyereségekre rendkívüli adókat vetettek ki, s belső és külső kölcsönöket vettek fel.

Németország, ahol az egész lakosságot rákényszerítették a kölcsönjegyzésre, külföldi hiteleket nem vett fel. Az antanthatalmaknak az Egyesült Államok folyósított kölcsönöket leginkább hadfelszerelési cikkekben és egyéb, a hadviseléshez szükséges árukban. Ennek eredményeként az Egyesült Államok, történelme során először, adós országból hitelező országgá változott.

A háború utáni időszak történetének megértéséhez elengedhetetlen a háborús tartozások – elsősorban a szövetségesközi adósságok – és a jóvátételek kérdéskörének ismerete. (Az összes háborús adósságok 21,5 milliárd dollárra rúgtak, amely összeg a háború után folyósított hitelsegélyek következtében 1920-ra 28 milliárdra nőtt; az angolok és a franciák adósok is, hitelezők is voltak.) A háborús adósságok rendezése nagymértékben a vesztes országok, elsősorban Németország jóvátételi kötelezettségeinek teljesítésétől függött, mivel a győztes országok úgy kívánták háborús tartozásukat kiegyenlíteni, hogy jóvátételi kötelezettségeket róttak a vesztesekre. Az így kapott összegekből térítették volna vissza a felvett hiteleket és kamataikat. Ha az egyik ország nem fizetett, az, aki nem kapott, nem tudott a maga hitelezőjének fizetni. A háború következtében elszegényedett győztes európai országok nem voltak képesek az amerikai hitelek törlesztését előteremteni, a vesztes államok pedig nem tudtak jóvátételi kötelezettségüknek eleget tenni. A jóvátételeknek a győztesek szerint nemcsak az adósságok visszafizetésére, hanem a háborús károk helyreállítására is fedezetet kellett volna nyújtaniuk, s az összes békeszerződésbe belevették a jóvátételi határozatokat. A békeszerződések tehát nem csupán területileg rendezték át Európát, hanem lényeges gazdasági válságokat is eredményeztek, amelyek azután a politikai helyzetre is visszahatottak.

125 milliárd dollárra (520 milliárd aranymárka) becsülték az antantországok háborús kárait. Ez az összeg több volt, mint a központi hatalmak országainak egész nemzeti vagyona. A német jóvátétel mértékét a versailles-i békeszerződésben nem tudták meghatározni, mivel Anglia az összeg csökkentését, Franciaország pedig kárai mindenáron történő behajtását akarta elérni. Az antanthatalmak ellentétei miatt Németország kötelezettségeit csak 1921-ben állapították meg 132 milliárd aranymárkában, azaz 31,5 milliárd dollárban. (Ennek a jóvátételnek 52%-a Franciaországot, 22%-a Nagy-Britanniát, 10%-a Olaszországot, 8%-a Belgiumot, 5%-a Jugoszláviát illette volna.) A győztesek a háború után közvetlenül áruszállítások formájában 1,5 milliárd dollárt kaptak. Az ezután esedékes törlesztéseket Németország nem teljesítette, a kártalanítás fizetésére viszont Franciaország és Belgium nem volt hajlandó várni. A jóvátétel közvetlen behajtása érdekében 1923 januárjában csapataik megszállták a Ruhr-vidéket. Emiatt Anglia és az Egyesült Államok szembekerült Franciaországgal, majd magában Franciaországban is tiltakozó mozgalom indult. Végül ki kellett üríteni a Ruhr-vidéket és sor került a német jóvátételi kötelezettségek felülvizsgálatára.*

Fizessen a vesztes

A jóvátétel megszabásának nehézségei miatt a szövetségesközi adósságok törlesztése sem történt elbírás szerint, csak néhány ország fizetett. S bár Nagy-Britannia 1923-ben különmegállapodást kötött az Egyesült Államokkal, a háborús adósságok rendezetlen volta akadályozta egy hosszú távú gazdaságpolitika kialakítását. A tartozások visszafizetésének sem az anyagi alapjai nem voltak biztosak, de a határidők és a feltételek sem – miközben az adósságállomány az évi kamatokkal folyvást nőtt.

Magyarország a jóvátétel keretében 1921 szeptemberétől öt éven át naponta 880 tonna szenet szállított Jugoszláviának. A Jóvátételi Bizottság határozata 1923 októberében 20 év alatt 200 millió, aranykorona fizetésére kötelezte az országot. Ennek törlesztése 1926-ig lényegében csak a jugoszláv szénszállítással történt. Így a húszas évek végéig Magyarország összesen kb. 30 millió aranykorona értékben fizetett. A világgazdasági válság idején beszüntették a jóvátétel törlesztését.

Bulgáriát a neuilly-i békeszerződés 2,25 milliárd aranyfrank jóvátételre kötelezte, ebből 1928-ig 30 millió frankot egyenlített ki, 90%-át áruszállítás formájában.

Ausztria jóvátételi kötelezettségét a Saint-Germain-i békeszerződés kimondta ugyan, de a jóvátétel összegét később sem állapították meg.

A jóvátételi kötelezettségek léte, illetve fenyegető volta minden tekintetben ártott a vesztes országok gazdaságának. A ténylegesen teljesített jóvátételek nem voltak igazán jelentősek, ám bizonytalanságban tartották a térség érintett államait, alkalmasak voltak nacionalista-revansista hangulatkeltésre, s lassították a gazdaság fejlődését.

Nemzetközi pénzügyek

A háború után azonban nemcsak a jóvátétel és a nemzetközi adósságok kérdését kellett rendezni a nemzetközi gazdasági kapcsolatok helyreállítása érdekében, hanem a pénzügyeket és a kereskedelmi forgalmat is.

A nemzetközi pénzügyi rendszer helyreállításának fontos eseménye volt a genovai konferencia 1922 áprilisában. Itt az európai tőkés országok (az Egyesült Államok távolmaradt) saját – elfogadhatatlan – feltételeik mellett mindenekelőtt el akarták érni, hogy Szovjet-Oroszország fizesse vissza a cári Oroszország által felvett kölcsönöket. Ez a törekvés nem járt sikerrel. Rapallóban viszont Szovjet-Oroszország politikai és gazdasági kérdéseket rendező kétoldalú megállapodást írt alá Németországgal. A szovjet–német közeledés arra indította Angliát, hogy még engedékenyebb legyen Németországgal szemben.

A győztes nagyhatalmak gazdasági konszolidációja 1922–1924 között viszonylag gyorsan megtörtént. Először az Egyesült Államokban, majd az európai antantországokban bontakozott ki a konjunktúra. Nagymértékben hozzájárult ehhez – a Ruhr-konfliktus után – a német gazdaság újjászervezése amerikai tőkével és általában az amerikai tőke jelentős beáramlása az európai gazdaságba. Az Egyesült Államok gazdasági előretörése következtében a világkereskedelem központja ide tolódott át, s Nyugat-Európának ehhez alkalmazkodnia kellett. Emellett a győztes nagyhatalmak Közép- és Kelet-Európa országainak politikai és gazdasági stabilizációját ekkor már saját érdeküknek tekintették – már csak politikai-hatalmi törekvéseik érdekében is –, különös tekintettel arra, hogy ezek az országok a Szovjetunióval határosak, avagy ahhoz közeliek voltak.

A magyar stabilizáció kérdése – a magyar kormány kérésére – 1923-ban került napirendre, s a stabilizáció tényleges előkészületei 1924 tavaszán megkezdődtek. A valutastabilizálási kölcsön fedezetét – Ausztriához hasonlóan – a vámbevételek, a dohány- és sójövedék, és a különböző fogyasztási adók szolgáltatták. Magyarországra is népszövetségi főmegbízott érkezett, akinek beleszólási joga volt az ország pénzgazdálkodásába. Az 1924. június 26-án kibocsátott kölcsönt a londoni és a New York-i tőzsdén könnyen el lehetett helyezni, s az év végére világossá vált, hogy a magyar valutastabilizáció is sikerült. (1927. január 1-jén a napi pénzforgalomban is bevezették az új fizetőeszközt, a pengőt.)

Ezt megelőzően Ausztria, Bulgária, Görögország, Észtország, Románia és Lengyelország is népszövetségi kölcsön segítségével stabilizálta valutáját, állította helyre az államháztartás egyensúlyát és valósította meg a gazdasági rekonstrukciót.

Visszakanyarodva a német jóvátétel kérdésére: az amerikai tőke németországi beáramlását az tette lehetővé, hogy a Ruhr-konfliktussal szembeforduló Egyesült Államoktól Franciaország által kért kölcsön folyósítását az amerikai Morgan Bank a német jóvátételi kérdés rendezésének feltételével vállalta. Ezért Franciaország hozzájárult ahhoz, hogy nemzetközi szakértő bizottság jöjjön létre C. G. Dawes amerikai bankár vezetésével. Az ún. Dawes-tervet a szövetséges országok a londoni konferencián, 1924 augusztusában fogadták el, és szeptember 1-jén lépett életbe. A terv 40 évre (!) osztotta el a jóvátétel fizetését. 1924-től 4 éven át Németországnak 1 milliárd, illetve 1,2 milliárd márkát kell fizetnie, az ötödik év után pedig évi 2,5 milliárd márkát. Ennek biztosítására 800 millió aranymárka összegben főleg amerikai forrásokból származó kölcsönt helyezett kilátásba a német márka stabilizációjára. A kölcsönök törlesztésének, illetve visszafizetésének biztosítására lefoglalták a német vasutak jövedelmét és lényegében ellenőrzés alá vonták az egész német gazdasági és pénzügyi rendszert, de ugyanakkor a német ipari termékek elhelyezéséről is gondoskodtak.

A Dawes-terv keretében Németország 5 év alatt 7170 millió aranymárkát fizetett ki, a korábbi jóvátételi törlesztésekkel együtt 1929-ig 17 435 millió aranymárkát.

Németország a Dawes-terv és a locarnói egyezmény révén** lényegében a vezető nyugat-európai országokkal egyenrangú helyzetbe került. 1926-ban tagja lett a Népszövetségnek, majd 1929 februárjában a Dawes-terv revízióját is felvetette, elősegítve ezzel az új rendezést, az 1929. június 7-én aláírt Young-tervet. A nemzetközi szakértő bizottság – Owen Young, a General Electric amerikai konszern elnöke vezetésével – 113,9 milliárd márka „végleges” jóvátételt határozott meg, s az évi fizetési kötelezettséget a Dawes-tervhez képest 20%-kal csökkentette. A külföldi ellenőrzést megszüntették, a Jóvátételi Bizottságot feloszlatták. A német államkincstárat és a vasutat a jóvátétel továbbra is terhelte, az ipar viszont megszabadult ettől. A terv nemzetközi megvitatása az 1929. augusztusi hágai konferencián, végleges elfogadása 1930. január 30-án történt meg és május 17-én lépett életbe.

Németország e „végleges” rendezés ellenére sem teljesítette jóvátételi kötelezettségeit, s a gazdasági világválság kiváltotta súlyos helyzetre hivatkozva gyakorlatilag teljesen beszüntette a fizetéseket. 1931-ben H. C. Hoover, az Egyesült Államok elnöke által meghirdetett moratórium (halasztás) egy évre felfüggesztett minden törlesztést.

Válság – politikai átrendeződés

Az 1929–1933. évi gazdasági világválság világszerte véget vetett a stabilizációs évek konjunktúrájának, az 1931. évi pénz- és hitelválság következtében pedig a nemzetközi pénzügyi rendszer is összeomlott. A helyzetet súlyosbította Németországban a valutaválság, mivel a külföldi hitelezők néhány hónap alatt 4 milliárd márkát vontak ki az országból. Hamarosan bankválság tört ki, a Birodalmi Bank aranykészlete majdnem a felére csökkent. 1931 júliusában a márka védelmére devizaellenőrzést vezettek be, állami felügyelet alá vontak minden külföldi kifizetést.

A Hoover-moratórium lejártával, 1932. július 9-én Lausanne-ba összehívott konferencia felszámolta a Young-terv ajánlásait és gyakorlatilag megszabadította Németországot adósságaitól. Erre hivatkozva Franciaország, majd Anglia is megtagadta a fizetést a fő hitelezőnek, az Egyesült Államoknak. A hitelek törlesztése ezzel megszűnt.

A válság éveiben a fejlett országokban is megerősödött az állami beavatkozás tendenciája, s elsősorban Közép- és Kelet-Európában felerősödtek az autarchiás törekvések. E térségben a náci Németország szerepe és befolyása szüntelenül növekedett, ami odavezetett, hogy a náci gazdaságpolitikának nagymértékben sikerült a világpiactól elszakítani és magához kötni ezeknek az országoknak a gazdaságát. Már 1937-ben Németországnak e térségben az I. világháború előtti pozícióinál jóval jelentősebb befolyása volt.

* Vö. e számunkban Ormos Mária cikkét

** Vö. e számunkban Tokody Gyula cikkét