Ugrás a tartalomhoz

História 1987-04

Diószegi István , Demeter Zsuzsanna , Sipos Péter , Balogh András , Krausz Tamás , Ádám Magda , Gyarmati György , Szinai Miklós , Glatz Ferenc , Ferber Katalin , Vörös Károly , Zinner Tibor , Jakó Zsigmond , Pótó János , Soós István

História

6. fejezet -

Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918

KÖZÖS DOLGAINK

ÁDÁM Magda

Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918

Közgondolkodásunkat élénken foglalkoztatja az utóbbi években a polgári államkeretek kialakulásának kérdése. Az 1848–1946 közötti százesztendős folyamat részei: az Ausztriával közösen kialakult Osztrák–Magyar Monarchia, a királyi Románia, majd Szerbia kialakulása, végül az első világháború után a térségben a kisállamok rendszerének rögzülése. Folyóiratunk ezért igyekszik reálisan megmutatni a területi államalakulatok fejlődésében a nagyhatalmi-nemzetközi erők és a térség különböző nemzeti burzsoáziáinak, uralkodó osztályainak érdek-összeütközéseit. Reális, tényekre épülő közgondolkodás kifejlődését igyekszik ezzel a magyar társadalomban elérni. (G.)

Woodrow Wilsonnak, az Egyesült Államok 28. elnökének életéről, munkásságáról és politikájáról ma már könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Keveset tudunk azonban történelmünket közvetlenül érintő elképzeléseiről, terveiről, tevékenységéről.1

Új kutatások

Az eddigi álláspontok általában két véglet körül polarizálódtak. Az egyik messzemenően felnagyította, a másik bagatellizálta Wilson szerepét az utódállamok létrejöttében. Az előbbi nézet főként az utódállamok két világháború közötti történetírásában hódított teret. Amíg azonban a győztes államokban Wilson idealizált felszabadítóként szerepelt, a legyőzöttekben az amerikai elnök ugyancsak felnagyított szerepét egyértelműen negatívan értékelték. A győztesek Wilsonnak tulajdonították felszabadításukat, nemzeti egyesítési törekvésük megvalósítását, a vesztesek a Monarchia szétdarabolását, az etnográfiai elveket figyelmen kívül hagyó határok létrejöttét. Mint látni fogjuk, egyik sem tükrözi a tényleges helyzetet. A győztesek álláspontja nem vesz tudomást arról, hogy Wilson 1918. május végéig nem támogatta nemzeti mozgalmukat, nem fogadta a Washingtonban kilincselő küldötteiket. (Masaryk előtt is csak 1918 júniusában nyílt meg a Fehér Ház kapuja.) A legyőzöttek panasza viszont kizárólag a párizsi békekonferencia eredményei alapján ítéli meg Wilsont, s nem veszi figyelembe a következő tényeket:

1. Az, elnök az USA hadba lépése után is lojális politikát folytatott Ausztria–Magyarországgal szemben: nem üzent neki hadat. (Erre csak 1917 decemberében, külső és belső nyomásra került sor.) 2. Meg kívánta őrizni az Osztrák–Magyar Monarchia (továbbiakban: OMM) gazdasági és politikai egységét, és az Egyesült Államok példájára átalakítani az adott határokon belül, demokratikus elveken alapuló önkormányzattal rendelkező nemzetek szövetségévé. (A tervezett föderáción belül Ausztriának és Magyarországnak – de különösen az utóbbinak – igen előkelő helyet biztosítani.) Nem Wilsonon múlott, hogy ezek nem valósultak meg. 3. Ha Wilson a tárgyalt időben letért az etnográfiai elvről, akkor ez éppen nem Magyarország kárára, hanem javára történt, hiszen Szlovákia – elképzelései szerint – a magyar szövetségi állam része lett volna. 4. A párizsi békekonferencián, ahol a tényleges területi döntések születtek, Wilson már nem játszott szerepet, bár az amerikai békedelegáció – Wilson hazautazása után – megkísérelt szembeszállni a Clemenceau által támogatott győztes utódállamok túlzott területi követeléseivel.2

A másik véglet a marxista történetírásban terjedt el. Az ötvenes években az utódállamok történészei az ellenkező előjelű leegyszerűsítésbe estek: Wilson szerepét az utódállamok létrejöttében kétségbe vonták, s önálló állami létrejöttüket kizárólag a belső forradalmi mozgalmaknak tulajdonították. Nem kétséges ugyanis, hogy a nemzetközi tekintélyű elnök, amikor végül kénytelen volt lemondani a Monarchia egységét védő föderációs tervéről – s ha felemás módon is, de elfogadta a nemzeti mozgalmak programját –, önmagában is komoly támogatást jelentett e mozgalmak számára.

Értelmetlen: sok kis nemzet

Az OMM-t tehát Wilson nem akarta felosztani. De miért? Nemcsak azért akarta egybetartani az OMM-t, mert le akarta választani azt Németországról, hanem – és ez volt a lényeg – gazdasági és politikai szempontból irracionálisnak tartotta a sok kis állam létrejöttét. Tartott attól, hogy a kis államok nem lesznek képesek gazdaságilag prosperálni, helyettesíteni a Monarchiát, ellensúlyozni a germán veszélyt.

Az OMM megmentésére, illetve föderalizálására vonatkozó álláspontját Wilson az USA hadba lépése előtt egy hónappal világosan kifejtette. Röviddel a hadba lépés után szakemberekből álló ún. Inquiry (vizsgáló) bizottságot hozott létre, azzal a feladattal, hogy olyan irányelveket és terveket dolgozzon ki a háború utáni világ elrendezésére, amelyek hosszú időre biztosítanák a békét. A bizottság House – Wilson tanácsadója és barátja – irányítása alatt állott, aki az elnökhöz hasonlóan gondolkozott az európai kérdésekről, az OMM-ról. A tervek előkészítésénél e koncepciója érvényesült. Wilson egyeztette álláspontját, meghallgatta az Inquiry észrevételeit. Híres 14 pontja is az Inquiry bevonásával s a State Department (Külügyminisztérium) kizárásával készült. És az elnök koncepcióját tükrözte Charles Seymour (az Inquiry, majd később az amerikai békedelegáció tagja) itt közölt, Ausztria–Magyarország föderalizálására vonatkozó terve. A térképhez készült magyarázó szöveget Charles Seymour 1918. május 25-én írta alá, 5 hónappal a háború befejezése előtt.

A terv

A terv – amint ez a mellékelt térképről látható – az OMM területén hat szövetségi államból államszövetséget kívánt létrehozni. Mielőtt ismertetnénk azokat az okokat, amelyek miatt a terv röviddel elkészülte után ad acta került, szólnunk kell megszületéséről.

Mint már utaltunk rá, Wilson csak a lengyel függetlenségi mozgalmat támogatta. Csak a Lengyel Komitét ismerte el, a csehszlovák, a jugoszláv és a román függetlenségi, illetve egyesítési törekvéseket nem. Nem fogadta vezetőiket, akik pedig mindent elkövettek, hogy bejussanak a Fehér Házba. Így nem fogadta Štefanikot sem, a Csehszlovák Bizottság alelnökét, aki 1917 augusztusában Washingtonba érkezett abból a célból, hogy az amerikai kormánnyal elismertesse a Párizsban létrehozott bizottságot, és önkénteseket toborozzon a cseh és a szlovák emigránsok körében.

Štefanik egy önálló csehszlovák légiót kívánt létrehozni, amely nem az amerikai, hanem a francia hadsereghez tartozna. Štefanikot csak Polk, Lansing helyettese fogadta. Tőle tudta meg, hogy a politikai és katonai vezetés egyik tervet sem támogatja. A Csehszlovák Bizottság alelnöke rendkívül rossz benyomásokkal távozott az Egyesült Államokból. Mérhetetlenül meggyűlölte Wilsont. Sátánnak nevezte, s a róla alkotott véleményét soha nem változtatta meg. Gyűlölete még csak fokozódott, amikor megtudta, hogy Wilson 1918 nyarán végül mégis támogatni kezdte a cseh függetlenségi mozgalmat. Szlovákiát azonban nem kívánta az új államhoz csatolni, hanem széles autonómiával Magyarország határain belül akarta meghagyni.

Hasonló volt a helyzet a délszláv mozgalommal is. Wilson visszautasította Pasić szerb miniszterelnök ama kérését, hogy fogadja az Egyesült Államokba látogató délszláv bizottságot. Nem kívánt tárgyalni olyan bizottsággal, amely osztrák–magyar állampolgárokból állt, s elsőrendű célja kieszközölni támogatását a Monarchiához tartozó délszláv területek Szerbiához csatolásához. A délszláv bizottság végül mégiscsak megérkezett az USA-ba. Tagjai: Hinković és Vosnyak azonban csak magánemberként tevékenykedtek. Híveket és önkénteseket toboroztak a délszláv kolóniákban. Nem nagy eredménnyel. A sikertelenség egyik oka az volt, hogy az amerikai délszláv mozgalom, akárcsak a Monarchián belüli, erősen megosztott volt. Vezető köreik a Monarchiához tartozó délszláv területeket nem kívánták Szerbiához csatolni. A másik fontos ok az volt, hogy Wilson – aki nem ismerte el az antant által a háború alatt Szerbiának tett területi ígéreteket – adminisztrációja révén csökkenteni próbálta a délszlávok propagandáját. Jellemző, hogy sokáig nem vett tudomást a korfui egyezményről, amelyet 1917-ben Pasić és Trumbić, a londoni Délszláv Bizottság elnöke írt alá, s amely a Karadjordjević-dinasztia vezetése alatt álló Jugoszláv állam megalakítását tűzte ki célul. Tehát az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területek Szerbiához csatolását. Jellemző: a korfui deklaráció szövege – röviddel aláírása után – ott feküdt Lansing, majd később Wilson íróasztalán, de azt nem továbbították a sajtónak. Sokáig nagy hallgatás volt körülötte. Óvatosságra intette az elnököt az olasz kérdés is. A korfui egyezmény ugyanis keresztezte az olasz törekvéseket az Adrián.

Rómában érthető módon nagy figyelemmel kísérték a jugoszláv–amerikai kapcsolatok alakulását. A nyugtalanságot csak növelte az a tény, hogy Milenko Vesnićet, a szerb katonai delegáció vezetőjét Wilson személyesen is fogadta. (Tagjai ugyanis szerb, s nem osztrák–magyar állampolgárok voltak.) A bizottság eredeti terve az volt, hogy átadja az elnöknek és az amerikai kormánynak a korfui programot. Vesnić azonban felmérte a helyzetet, látta, hogy Wilson nem támogatja a délszlávok elszakadását a Monarchiától, és célszerűbbnek látta a kérdést fel sem vetni.

Nem járt több sikerrel Románia kísérlete sem. A román kormány és a királyi udvar fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy Wilson támogatását megnyerje egyesítési törekvései számára – azaz Erdély megszerzéséhez. Pontos információk voltak arról, hogy az amerikai elnök nem ismeri el a bukaresti titkos egyezményt, Románia területi igényeit az OMM-val szemben. S ebben a kérdésben egyetértés volt még Wilson és Lansing között is. Washingtonban indokolatlannak tartották Romániának Erdélyre vonatkozó követeléseit. Ebben némi szerepet játszott az OMM iránti szimpátiával igazán nem vádolható Andrew amerikai ügyvivő, aki bizalmas jelentéseiben arról számolt be, hogy a román kormány egyesítési törekvései nem megalapozottak, mert: „…Erdélyben 60-65% román él, de ebből csak a fele vagy negyede kíván egyesülni Romániával. Erdély lakosságának csak egy kis töredéke üdvözölte a román inváziót Erdélybe.”

Brăţianu miniszterelnök és a királyi udvar igyekezett minél előbb áthangolni az amerikai hivatalos köröket és az USA-ban élő, főként Erdélyből származó románokat. (Ez utóbbiak többsége sem kívánta Erdély átcsatolását.) Az ambiciózus Mária királyné úgy döntött, hogy maga utazik az Egyesült Államokba, de Wilson és Lansing ellenzésére kénytelen volt lemondani útjáról. Ezt követően minden előzetes bejelentés nélkül – 1917. június 27-én – az USA-ba érkezett egy román delegáció. Washingtont ez váratlanul érte. A delegáció tagjai – Lucacin pap, Ion Mota és Vasil Stoica hadnagy, valamennyien erdélyi emigránsok – Jagiból Szibérián és Japánon át érkeztek azzal a feladattal, hogy agitációt folytassanak az ottani románok között az egyesülésért, illetve hogy megalakítsák a román önkéntesekből álló Erdélyi Légiót, amely az amerikaiak oldalán harcolna a nyugati fronton. (A román küldöttség tagjai a kezdeti kudarcot nem vették tudomásul, nem távoztak megbántva – ahogy ezt Štefanik tette.) Wilsonhoz ugyan soha nem jutottak be, de fogadta őket Lansing, majd Baker honvédelmi államtitkár. Támogatást azonban sem a román egyesítési törekvésekhez, sem az Erdélyi Légió létrehozásához nem kaptak.

A függetlenségi és egyesítési mozgalmak vezetőinél nagy volt az elkeseredés és a csalódás. Tudták, hogy a sorozatos visszautasítás oka nemcsak az, amire az amerikaiak hivatkoznak: hogy ti. az USA formálisan nem áll hadiállapotban a Monarchiával. Mégis a Bécsnek 1917 decemberében küldött hadüzenettől kedvező változást vártak.

Wilson 14 pontja

Reményeikben csakhamar ismét csalódniuk kellett. Röviddel a hadüzenet után, 1918. január 8-án Wilson a kongresszusban ismertette híres 14 pontját. Ezek közül témánk szempontjából a leglényegesebb az annyit vitatott 10. pontnak a szemügyre vétele. Miért iktatta be Wilson? Miért ébresztett oly nagy riadalmat a nemzeti függetlenségért és egyesítésért harcoló csehszlovák, jugoszláv. és román körökben – és keltett megnyugvást Bécsben és Budapesten?

A szövetséges hatalmak nem mondtak le arról, hogy az OMM-t leválasszák Németországról s vele különbékét kössenek. Ez magyarázza, hogy amíg volt remény erre, nem ismerték el a Monarchia egysége ellen irányuló függetlenségi és egyesítési törekvéseket. A tárgyalt időben áll ez még Franciaországra is, de különösen az Egyesült Államokra és Angliára. Lloyd George angol miniszterelnök 1918. január 5-én mondott beszédében kijelentette: egyetért Wilsonnal abban, hogy Ausztria–Magyarország szétdarabolása nem tartozik háborús céljaik közé. Demokratikus elveken alapuló önkormányzatot kell adni az OMM nemzeteinek. Wilsontól eltérően azonban teljesíteni kívánta a titkos londoni és bukaresti egyezményt, vagyis az Olaszországnak és Romániának ígért területek átadását. Nem tett említést azonban Szerbia igényéről: a Monarchiához tartozó délszláv területekkel való egyesítésről.

Wilson és House 1918. január 5-én – amikor Lloyd George beszéde is elhangzott, de azt még nem ismerve – hozzáfogtak a híres 14 pont kidolgozásához. A 10. pont szerint az OMM népei autonómiát kapnának. Önkormányzatot. Vagyis: a wilsoni önrendelkezési elvek – a Monarchia vonatkozásában – nem az elszakadást jelentették.

Wilson pontjait a nyilvánosságra hozataluk előtti napon – ismertette Lansinggel. A külügyminiszter tudomásul vette, egyedül a Monarchia sérthetetlenségére vonatkozó 10. ponttal nem értett egyet. Ez naplóbejegyzéséből egyértelműen kiderül.

A wilsoni pontok, valamint Lloyd George beszéde mérhetetlen csalódást okozott az olasz, román és szerb kormánykörökben, elkeseredést a függetlenségi mozgalmak vezetőinél. Reagálásuk: erős támadás a wilsoni politika ellen. A Monarchián belüli függetlenségi mozgalmaknál némi visszaesés következett be.

Harc, zsarolás a területekért

Az olasz kormány követelését, hogy Wilson változtassa meg az Olaszországra vonatkozó 9. pontot – elutasították.

A wilsoni pontok a legnagyobb riadalmat Romániában okozták. 1918. január 12-én Vopicka táviratozott Washingtonba: az elnök békeprogramja kritikussá tette a helyzetet. A román kormány álláspontja: „Ha Románia nem kapja meg Erdélyt, akkor nincs értelme tovább harcolnia.” Minden oldalról azonnali békekötést követelnek Németországgal. Franciaország és Nagy-Britannia megijedt attól, hogy a román kormány különbékét köt a központi hatalmakkal, ezért Párizs és London biztosította Brăţianut: ha a szövetségesek oldalán folytatják a harcot s nem lépnek ki a háborúból – győzelem esetén megkapják Erdélyt. Ez a biztosíték azonban a románoknak kevés volt, mivel a háborúban egyre nagyobb szerepet játszó USA-nak más volt a véleménye. Franciaország, Anglia és Olaszország 1918. február 12-én közös táviratot küldtek Washingtonba, amelyben felhívták az amerikai kormány figyelmét: Románia különbékét köt, ha csak azonnal nem küldenek a román királynak egy deklarációt, amelyben biztosítják a szövetségesek – az Egyesült Államokkal együtt – betartják valamennyi Romániának tett ígéretüket.

Lansing hajlott a javaslat elfogadására. Február 17-én Wilsonnal tárgyalt, az elnök azonban határozottan visszautasította a szövetségesek kérését. Továbbra sem ismerte el Románia igényeit Erdélyre.

1918. március 7-én Románia beváltotta fenyegetéseit, aláírta az ideiglenes békét Németországgal. „Brăţianu miniszterelnök és a tegnap kijelölt utód, Averescu tábornok úgy gondolja, hogy Romániának nem érdeke tovább folytatni a háborút, miután Wilson elnök és Lloyd George kijelentései értelmében nem kapnak kiegészítő területeket még abban az esetben sem, ha a szövetséges hatalmak győznek” – hangzott Vopicka, az amerikai ügyvivő távirata. Tudjuk ma már: Románia rendkívül nehéz katonai és gazdasági helyzetben volt, és ez is szerepet játszott abban, hogy fontolgatta a háborúból való kilépését. Döntését azonban mégsem lehet csak ezzel magyarázni. A román kormány – kedvező békét remélve – kilépett a háborúból azzal, hogy befejezése előtt ahhoz az oldalhoz csatlakozik, amelynek nagyobb esélyei lesznek a győzelemre. (A háború utolsó napjaiban – mint ismeretes – ismét az antanthatalmak oldalára állt.)

Ezt követően az Erdély megszerzésére irányuló román akciók alábbhagytak. A román emigráció aktivitása azonban nem csökkent. Franciaországban Take Ionescu, az Egyesült Államokban pedig Stoica folytatta harcát Erdélyért. Wilson továbbra sem vett róluk tudomást. Figyelmen kívül hagyta a római kongresszust (1918. március) is, ahol a Monarchia „elnyomott nemzeteinek” képviselői összegyűltek, hogy függetlenségük kivívásáról tanácskozzanak. Jelen volt természetesen Franciaország és Anglia képviselője is. Sajtójuk részletesen beszámolt a kongresszusról. Nem így az Egyesült Államok. „Semmi kétségünk nem volt tovább, hogy Wilson nem híve a Monarchia felszámolásának, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek felszabadítására vonatkozó terve nem tűzi ki célul a független államok létrehozását, hanem önkormányzatot vagy valamiféle konföderációt kíván létrehozni” – hangzik Beneš feljegyzése.

Lemondás a föderációról

1918. május végén azonban Wilson kénytelen volt lemondani az itt közölt föderáció tervéről. Miért és miben nyilvánul meg ez a változás?

1918 májusában Clemenceau nyilvánosságra hozta Károly császár-király Sixtus herceghez írt leveleit. Ezekből kiderül, hogy a császár kész különbékét kötni a szövetségesekkel. Clemenceau lépése természetesen a titkos tárgyalások azonnali megszakítását hozta magával. Wilson felháborodással vette tudomásul a francia miniszterelnök „ostoba” lépését: az Egyesült Államok részvételével is folyó tárgyalások zsákutcába juttatását. A Monarchia leválasztásának terve füstbe ment. Mindez új helyzetet teremtett. Lansing külügyminiszter és a Monarchia feldarabolását kívánó körök elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. „Eddig hezitáltam beiktatni a csehek, a rutének és a délszlávok függetlenségére vonatkozó kérdést, mert az elnök célja: a dualista Monarchia sérthetetlenségének a megőrzése. Úgy gondolom – írja ekkor Lansing –, az elnöknek fel kell adnia ezt az elvet.”

Május 10-én Lansing Wilsontól világos és egyértelmű választ kért. Maga mögött tudhatta az elnök belpolitikai ellenfeleit is: a Monarchia szétszedéséért szálltak síkra a republikánusok, mindenekelőtt Theodore Roosevelt, Wilson nagy ellenfele. De Anglia és Franciaország is végleg a felosztás mellett döntött. Miután mindkét hatalom (1918 júniusában) elismerte a Csehszlovák és Délszláv Bizottságot, a Monarchia sorsa megpecsételődött.

Wilson terve, a föderáció így irreálissá vált. Az elnök lépésről lépésre engedett eddigi politikai vonalából. A lépésről lépésre azt jelenti: még sokáig nem volt hajlandó elismerni a Bizottságokat, ami joggal nyugtalanságot ébresztett a csehszlovák és délszláv függetlenségi mozgalom vezetőiben. A Csehszlovák Bizottság elnöke, Masaryk maga ismerte el, hogy semmi befolyása nem volt Wilsonra, s az 1918. júniusi tárgyalások még nem a független állam létrehozására, hanem főként a csehszlovák légióra vonatkoztak.

A még mindig tartózkodó húzódozást jelzi Lansing május 29-i – az amerikai külképviseleteknek küldött – körtávirata. Ebben ugyan tájékoztatta a külképviseleteket, hogy az Egyesült Államok kormánya nagy figyelemmel kísérte az OMM elnyomott népeinek római kongresszusát és szimpatizál a csehszlovák és jugoszláv nemzeti törekvésekkel. (A márciusban megtartott római kongresszusról eddig nem vettek tudomást.) De a megfogalmazás még nem állásfoglalás a felbomlasztási törekvések mellett, és jelzi, hogy az amerikai külpolitikában bekövetkezett fordulat még nem egyértelmű. Különbség van a csehszlovák, jugoszláv valamint a lengyel nemzeti törekvések amerikai elbírálásában is. Az előbbi kettővel csak „szimpatizáltak”, az utóbbit viszont határozottan „támogatták”. Sőt kettősséget tükrözött Wilson 1918. október 18-án Bécsbe küldött levele is, az elnök még ekkor is azt remélte, hogy Károly császár-királynak talán sikerül megegyeznie a nemzetek vezetőivel és valamiféle föderációt létrehozni. Bécs azonban elkésett. A nemzetek – amelyeknek nem is olyan régen ez volt a vágyálmuk –, mögöttük tudva az antant támogatását, erre már nem is gondoltak. A nacionalizmus virágkorát élő kis nemzeteket azonban – mint a történelemből is tudjuk – nem lehet többé egyesíteni.

A washingtoni húzódás a kis államok létrehozásától ugyan megmaradt, de hatékonysága egyre csökkent. Ezt a kettősséget mutatja részben Masaryk tervének támogatása Wilson részéről. Masaryk elképzelése szerint a Monarchia kisnemzetei önállósodjanak, majd demokratikus alapon egy Közép-Európai Demokratikus Unióban egyesüljenek. Egyféle kettősség tapasztalható Wilsonnál akkor is, amikor 1918. október végén és december elején a különböző nemzeti tanácsok és nemzetgyűlések egymás után bejelentették a Monarchiától való elszakadásukat. Egyeseket üdvözölt. Ilyen volt a csehszlovák állam kikiáltása. (A Csehszlovák Nemzeti Bizottságot már szeptemberben elismerte.) Nincs adatunk arról, hogyan fogadta a horvát szabor és a Zágrábi Nemzeti Tanács Szerbiához való csatlakozásukra vonatkozó döntését. Feltehetően nem vett róluk tudomást. (A Délszláv Bizottságot a tárgyalt időben még nem ismerte el.) A gyulafehérvári nemzetgyűlés határozatával kapcsolatban csak Lansing Wilsonhoz írt levelére utalhatunk, amelyben felhívta az elnök figyelmét arra, hogy a küldöttek csak bizonyos réteget képviseltek, ezért a határozat érvényessége jogi szempontból megkérdőjelezhető. Románia – szerinte – maga nem dönthet ebben a kérdésben, ez a békekonferencia ügye. Feltehető, hogy Wilson ezzel egyetértett. Hiszen a kisinyovi nemzetgyűlés döntését (amely Besszarábiának Romániához való csatlakozására vonatkozott) ilyen indoklással is megkérdőjelezte.

Párizsban

Wilson párizsi tevékenységéről csak röviden szólhatunk. Ottléte alatt figyelmét mindenekelőtt a Népszövetség létrehozására és a német kérdésre összpontosította. Az utódállamokra már kevés figyelmet fordított. A trianoni béketárgyalások idején már nem is volt Franciaországban. Párizsban azután a föderalizálásra már senki – így ő sem – gondolt. A győztes utódállamok által teremtett fait accompli-t – az esetek többségében – tudomásul vette. Azt is, hogy Clemenceau az általa hirdetett önrendelkezési elvet arra használta fel, hogy Franciaország hatalmi elképzeléseit megvalósítsa. Hogy Párizsban az amerikai elnök miért tett sorozatos engedményeket – ez még a további kutatásaink tárgya. A választ feltehetően részben az amerikai belpolitikai harcok adják: az 1918. novemberi kongresszusi választások eredményeként a kongresszusban és a szenátusban a republikánusok kerültek többségbe, akik az izoláció hívei voltak, vagyis annak a véleménynek, hogy az USA-nak nem érdeke az európai politikába beleszólni. Támadták az elnök külpolitikáját, így azt a tervét is, hogy Párizsba utazzon. Másrészt Wilson a békekonferencián szembetalálta magát két olyan intranzigens politikussal, akik országukban igen erős belpolitikai háttérrel rendelkeztek: a „tigris” Clemenceau-val és Lloyd George-dzsal. Részben indokolja passzivitását személyisége is. Wilson tudós ember volt, aki kevéssé ismerte Európát. Így a vitákban – amiben amúgy sem volt erős – alul maradt. Szerepet játszott az is, hogy az amerikai békedelegáció tagjai nem mindig segítették elnöküket: maguk sem ismerték eléggé a térséget. A térképet és a hozzá kapcsolódó szöveget teljes terjedelmében mellékelten közöljük.

Wilsont leginkább azzal támadják bírálói, hogy idealista elképzelései „irreálisak”, „irracionálisak” voltak. Ebben van igazság. Az itt közölt Közép-Európa tervre azonban véleményünk szerint ez nem vonatkozik. A terv racionális és reális volt 1918 nyaráig. Csak a háború végén, a kialakult új nemzetközi és katonai helyzet tette meg nem valósíthatóvá.

DOKUMENTUM

Ausztria–Magyarország föderalizációja a jelenlegi határukon belül (Magyarázó szöveg a térképhez, 1918. május 25.)

Bevezetés

A mellékelt térkép Ausztria–Magyarországot ábrázolja a jelenlegi határain belül hat szövetségi államra osztva. A felosztás a jelenlegi, legnagyobbrészt történeti jellegű közigazgatási és politikai határokon alapul. Mind a hat szövetségi állam sajátos nemzeti jelleget kapna, bár mindegyikükben lennének – néhol jelentős számban – nemzeti kisebbségek. Magyarország, a legnagyobb szövetségi állam döntően magyar lenne, szláv, német és román kisebbségekkel Ausztria főleg német lenne, olasz és szlovén kisebbségekkel. Jugoszlávia szinte teljesen homogén összetételű lenne, amennyiben feltételezzük, hogy a horvátok, szerbek és Bosznia muzulmánjai ugyanolyan etnikai jellegűek. Erdély főleg román lenne, jelentős német (szász) és magyar (székely) kisebbséggel. Csehország cseh lenne, de mintegy 30%-nyi német és csekély lengyel kisebbséggel. Lengyelország–Ruténia vegyes, de majdnem teljesen szláv lenne: lakosságának többsége lengyelekből állna, mintegy 40% lenne rutén, valamint kis, de meglehetősen kompakt német és román csoportokkal.

Ez a felosztás aligha elégítené ki a dualista monarchia etnikai és politikai csoportjait. A magyarok és a németek szembeszegülnek bármely olyan föderalizációval, amely véget vetne a szlávok fölötti uralmuknak. Az A. von Seydler-féle javaslatok a jelenlegi regionális határokon belüli nemzeti autonómiáig mennek el. A csehek és a délszlávok igényeit sem elégítené ki a térképen jelölt felosztás, sőt még ha jóváhagynák és elfogadnák, akkor sem tekintenék véglegesnek.

E felosztásnak azonban megvan az a gyakorlati előnye, hogy létező közigazgatási egységeket kapcsol össze a határok eltörlése nélkül, és olyan szövetségi államokat hoz létre, amelyeknek bizonyos fokig történeti megalapozottságuk és egyértelmű, mondhatni tiszta nemzeti jellegük van.

Magyarország

Az új szövetségi állam, Magyarország lenne a legfontosabb a föderációban mind területe, mind népessége révén: Horvátország–Szlavóniát és Erdélyt leszámítva a jelenlegi Magyarországnak felelne meg. Területileg ez a Magyarország a jelenlegi 109 216 négyzetmérföldről 86 898 négyzetmérföldre csökkenne. 20 885 000 helyett mintegy 16 000 000 lenne a lakossága (az 1910-es népszámlálás szerint, de nem vettük figyelembe a. lakosság természetes szaporodását 1910 óta, valamint a háború eredményeként bekövetkezett ellenkező irányba ható veszteségeket). Magába foglalná a központi Alföldet, a Kisalföldet, valamint az északi iparosodott szlovák területeket, és semmit sem vesztene lényegében magyar jellegéből.

Faji jellege magyar lenne és ez a faj alkotná a teljes lakosság 65%-át, a magyarokon kívül az egyetlen határain kívül élő valóban kompakt magyar csoport a székelyek lennének Délkelet-Erdélyben. Északon mintegy 1 800 000 főnyi szlovákot és északnyugaton mintegy 400 000 rutént foglalna magában. Délkeleten lenne néhány határszéli megye, ahol a románok dominálnának, délen, a Bánátban és Bácskában szlávok, magyarok, románok és németek vegyesen élnének.

A zöld pontokból álló vonal [1] mutatja a csehek által igényelt szlovák területek kiszakításának valószínű következményét, a bíborvörös pontokból álló vonal [2] pedig azokat a rutén területeket jelzi, amelyeket Lengyelország–Ruténiához lehetne csatolni. Ha a felosztás etnikai alapon történne, a piros pontokból álló vonal [3] mutatja, hogy mely területek csatlakozhatnának Erdélyhez túlnyomórészt román jellegük miatt.

Gazdasági szempontból Magyarország elveszítené az erdélyi bányavidékeket. Megtartaná viszont az északi ipari területeket és gyakorlatilag teljes egészében az értékes mezőgazdasági vidéket.

Ausztria

A térkép szerint Ausztria elveszítené Galíciát, Bukovinát, Csehországot, Morvaországot, Sziléziát és Dalmáciát, területe 115 831 négyzetmérföldről 45 917 négyzetmérföldre, népessége kb. 28 000 000-ról mintegy 8 500 000-ra csökkenne (1910-es népszámlálás). Előnyt jelentene számára a sokkal homogénabb népesség. Területéhez tartoznának Ausztria tartományai [Alsó- és Felső-Ausztria], Salzburg és Voralberg, Tirol, Stájerország, Karintia, Krajna és a partvidék [Görz és Gradiska, Isztria), lakosságának mintegy 75%-a állna németekből a jelenlegi államban lévő 35% helyett.

Mintegy 3,5 millió német maradna az új határokon kívül. Az új határok között élne az 1 millió vagy annál valamivel több szlovén Krajnában és Karintiában, mintegy 750 000 olasz Tirolban és a partvidéken, 170 000 szerb–horvát Isztriában és több mint 125 000 cseh (hivatalos adatok szerint) főleg Alsó-Ausztriában. A piros pontokból álló vonal [4] mutatja, mi történne akkor, ha a szlovén és a szerb–horvát területeket a délszlávok követeléseinek megfelelten elcsatolnák Ausztriától és Jugoszláviához kapcsolnák őket. A zöld pontokból álló vonal [5] jelzi azokat az osztrák területeket, amelyeket Olaszország etnikai alapú létrehozása esetén kellene elcsatolni.

E térkép szerint Ausztria megtartaná trieszti tengeri kikötőjét, valamint Stájerország és Krajna bányavidékeit. Elveszítené azonban a jelenlegi dualista monarchia Csehországban található legfontosabb iparvidékeit.

Jugoszlávia

Ez az új szövetségi állam nem felelne meg teljes mértékben azoknak a délszláv igényeknek, amelyeket képviselői 1917. május 30-i nyilatkozatukban kifejtettek, mivel nem tartoznának ide Krajna, Stájerország és Karintia szlovénjei, valamint Isztria szerb–horvátjai. Ugyanakkor messzemenően teljesíti a mérsékeltebb délszlávok Habsburg-területeken belüli délszláv egységre vonatkozó igényét. A háború előtt ezt lelkesedéssel fogadták volna. Bizonyos fokig történeti alapra épített állam lenne; ide tartozna Horvátország–Szlavónia–Dalmácia régi Hármas Királysága és Bosznia–Hercegovina. Az állam területe 41 096 négyzetmérföld, lakóinak száma kb. 5 215 000 (1910-es népszámlálás) lenne.

Egy ilyen jugoszláv állam etnikailag szinte teljesen homogén lenne, népességének 94%-a a délszláv fajhoz tartozna. A horvátok, szerbek és Bosznia muzulmánjai közeli rokonok, szinte testvérek. Igaz, egyes horvátok tartanak a Szerbiával való egyesüléstől, mivel önállóságuk elvesztésétől félnek, úgy vélik, hogy Szerbia Poroszország és nem Piemont szerepét játszaná egy teljes jugoszláv unióban, nincs azonban kifogásuk a Szlavónia és Bosznia szerbjeivel létrehozandó unió ellen. A kisebbségekhez mintegy 160 000 német, 110 000 olasz és 107 000 magyar tartozna. Vallási szempontból Jugoszlávia nem lenne egységes, a népességnek több mint a fele (2 870 000) római katolikus lenne, egyharmada (1 580 000) az ortodox egyházhoz tartozna, több mint 600 000 pedig muzulmán lenne.

Ez az állam lenne a legelmaradottabb a föderációban. A lakosság tanulatlan, igen rosszak a közlekedési utak, sehol sem fejlett az ipar. Értékes természeti adottságokkal rendelkezne azonban, ásványkincsekkel és jó mezőgazdasági területekkel, hosszú tengerpartja lenne és páratlan kikötői.

Csehország

A térképen ábrázolt új szövetségi állam, Csehország lakóinak számát tekintve – mintegy 10 000 000 – a második lenne a föderációban. Területe viszonylag kicsi lenne, 30 622 négyzetmérföld. Történeti alapon nyugodna, mivel a régi cseh korona országaiból, Csehországból, Morvaországból és Sziléziából állna. Így megfelelne azon csehek igényeinek, akik jelezték, hogy megelégednének Csehország „történeti jogainak” biztosításával. Nem felelne meg ugyanakkor ama szélsőségesek elvárásainak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a történeti jogú Csehországhoz hozzá kellene kapcsolni Magyarország szlovák területeit, amelyek szerintük etnikailag a cseh terület részei. Nem lennének megelégedve a németek sem, akik jelentős kisebbséget alkotnak Csehországban, Morvaországban, valamint Sziléziában, és nem hajlandók egy cseh ellenőrzés alatt álló Csehországba beolvadni.

Faji szempontból a szövetségi államok közül talán az új Csehország lenne a legkevésbé kielégítő. Lakosságának többsége (mintegy 6 200 000) cseh lenne, ők tennék ki, a népesség 62%-át. A 3 500 000 német egy 35%-nyi kisebbséget alkotna, a 250 000 lengyel pedig kb. a lakosság 2,5%-a. Ha a Tescheni Nagyhercegség nem Csehországhoz tartozna, hanem Lengyelország–Ruténiához, akkor eltűnne a lengyel kisebbség és a lengyel államhoz kerülne. Egy ilyen változtatás következményeit piros pontokból álló vonal [6] mutatja.

Csehország lenne a legfejlettebb a szövetségi államok között. Itt lenne a legalacsonyabb az analfabetizmus és a legelőrehaladottabb az iparosítás. Átmenő forgalma és természeti kincsei révén minden valószínűség szerint a leggazdagabb állam lenne.

Lengyelország–Ruténia

A Galíciát és Bukovinát is magába foglaló Lengyelország–Ruténia területének nagysága szempontjából a negyedik, népessége alapján a harmadik lenne a föderációban. 34 338 négyzetmérföldre terjedne ki, amivel némileg túlhaladná Csehországot. 8 775 406 főnyi lakossága valamivel több lenne, mint Ausztriáé. Történeti alapja nem lenne ideális, de nem is hiányozna teljesen. Galícia régi történeti egység, de sohasem volt összekapcsolva Bukovinával, amely 1777-ig Moldva része volt és így Törökország hűbérese. Történeti alapon Bukovinát természetesen Romániához kellene csatolni.

Etnikailag Lengyelország–Ruténia két faj között oszlana meg, a lengyelek főleg a nyugati, a rutének a keleti részen helyezkednének el. Az előbbiek száma nagyobb (4 700 000 a 3 500 000-rel szemben). Dél-Bukovinában található egy 273 000 főnyi román kisebbség, amelyet faji alapon Erdélyhez kellene csatolni. Egy ilyen változtatás következményeit mutatja a piros pontokból álló vonal [7]. Van egy 250 000 fős német csoport, amelynek nagyobb része Bukovinában él. Faji szempontból Lengyelország–Ruténia nem lenne kielégítő, mivel etnikailag nem képez egységet, valamint a két domináns faj csak része az Ausztria–Magyarország jelenlegi határain kívül élő lengyelek és rutének nagyobb tömegeinek.

Az állam vallásilag megosztott lenne, a lengyelek a római katolikus egyházhoz tartoznak, a rutének pedig görög katolikusok, akik elfogadják a pápa fennhatóságát, de megőrzik a keleti egyház szertartásait és nyelvét.

Lengyelország–Ruténia lényegében mezőgazdasági jellegű lenne viszonylag kevés iparral, de jó kilátásokkal arra, hogy tranzitútvonalként növekedjék jelentősége.

Erdély

Erdély lenne mind terület, mind népesség szempontjából a legkisebb a szövetségi államok közül. 22 318 négyzetmérföldre terjedne ki, ami Magyarország 1/4-e és a föderáció új Ausztriájának fele. Népessége mintegy 2 600 000 lenne, mintegy fele ez a térképen ábrázolt Jugoszláviáénak. A történeti érvek Erdély önálló léte mellett megalapozottak. Miután a Habsburgokat magyar királlyá választották, 175 éven át független volt Magyarországtól, és a 19. század közepén osztrák tartományként egy rövid időre autonómiát kapott. 1876 óta Magyarország hét közigazgatási egységének egyike.

Etnikai szempontból nem túlzottan megalapozottak az igényei ahhoz, hogy szövetségi állam legyen. A legnagyobb a románok száma, akik a lakosságnak mintegy 60%-át alkotják. A magyarok (székelyek) nagy és kompakt kisebbsége található Kelet-Erdélyben, ők alkotják a lakosság mintegy 33%-át és jogaik védelmében intézkedéseket kell majd hozni. Ezenkívül több mint 250 000 német (szász vagy sváb) alkot 8%-nyi kisebbséget. Az a három magyarországi megye (Krassó, Arad, Szilágy), ahol a románok vannak többségben, a térképen piros pontokból álló vonallal van jelölve. [3]

Erdélynek értékes természeti kincsei vannak, főleg ásványi kincsek. Jelenleg lényegében mezőgazdasági állam.

TERÜLET (T, NÉGYZETMÉRFÖLD), NÉPESSÉG (N), ETNIKAI ÖSSZETÉTEL (E)

Ausztria

T: 45 917, N: 8 494 354, E: 75% német, 14 % szlovén, 9% olasz

Magyarország

T: 86 898, N 16 086 166, E: 62% magyar, 12% német, 11% szlovák, 9% román, 2%, rutén, 2% szerb.

Jugoszlávia

T: 41 083, N: 5 215 470, E: 94°%, szerb, horvát, 3% német, 2% olasz, 1% magyar

Csehország

T: 30 622, N: 10 059 257, E: 62% cseh, 35 német, 2% lengyel

Lengyelország–Ruténia

T: 34 338, N: 8 775 406, E: 53% lengyel, 40°%, rutén, 4% román, 3% német

Erdély

T: 22 318, N: 2 678 367, E: 55% román, 34 magyar, 8% német

A dokumentum szövegében és táblázatában eredetileg is eltérő adatokat közöl. (A szerk.)

Jegyzet

1 A Wilson Centerben végzett kutatásaimat súllyal e kérdések tisztázására fordítottam. Tanulmányoztam a szakirodalmat, valamint Woodrow Wilson és Robert Lansing iratait (Collections of the Manuscript Divison, Library of Congress), a State Department anyagát, az lnquiry és a párizsi békekonferencia dokumentumait (National Archives Washington D. C.). Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a Wilson Centernek azért, hogy a legkitűnőbb feltételek mellett végezhettem munkámat.

2 Kivételt jelent Mamatey: The United States and East Central Europe 1914–1918 (Port Washington, New York, London, 1956.) című könyve. A szerző számos megállapításával és következtetésével azonban nem értek egyet.

AZ OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIA ÁTALAKÍTÁSÁNAK TERVE, 1918. MÁJUS.

A térkép fekete-fehér változatban történő közlése miatt a szövegmagyarázatokat színek helyett arab számokkal jelöljük. A térkép kópiáján az 1. és 7. számmal jelzett nemzetiségi területek határvonala nem látható. (A szerk.)